Pénzes Ő 10.rész

Extra gyorsan érkezett az új rész, csak nektek, kedves olvasóim! Bár kevesen vagytok, mégis határtalanul sokat jelentetek számomra! Szeretném, ha az írásaimmal viszonozhatnám az eddigi kedvességeteket. Mert úgy érzem, mind a barátaim vagytok! :)

− Pán, már mondtam, hogy segítek. Más is megtenné a helyemben. És ne fárassz azzal, hogy kérhetek bármit, mert a jelenlegi állapotomban olyat kérnék, ami itt nehezen lenne megvalósítható. Ugye értesz engem? – nézett végig célzatosan a fiú mellkasán.

− Hidd el, kicsi, ha más lenne a szitu, nem kellene kérned, én magam indítványoznám!

− Akkor ezt meg is beszéltük! – köszörülte meg a torkát Cristina. – Mondd el, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy Lili jobban legyen!

− Maga a művelet egyszerű, de valószínűleg nagyon fáradt leszel utána. Kiveszi majd az erőd nagy részét, de jelenleg ez az egyetlen út. Lili kómában van, nem érez majd semmit. Először, kérlek, zárd be az ajtót!

Cristina odalépett az ajtóhoz, és kétszer ráfordította a zárat. Amikor megfordult, Pán éppen kitakarta a húgát, és a kék folyadékkal teli üvegcsét az ágya melletti komódra rakta. A lány visszament az ágy mellé, és kíváncsian figyelte, mire készül a fiú.

− Ahhoz, hogy a kettőnk ereje elkezdhesse a gyógyítást, meg kell nyitnunk Lili testét.

Cristina úgy hőkölt hátra, mintha Pán megütötte volna.

− Hogy érted azt, hogy megnyitni? – suttogta idegesen. – Ugye nem akarod felvágni ezt a szegény kislányt? Így is épp elég sápadt, a vérveszteség tovább rontana az állapotán. Komolyan Pán, nem hiszem el, hogy képes vagy ilyesmire. Attól, hogy kómában van, még érezheti. Biztos van valami más módja is. Hadd nézzem meg azt a könyvet, majd… − nyúlt a földön heverő hátizsák felé.

− Abbahagyhatnád már, hogy mindig a rosszat feltételezed rólam! Szó sincs semmilyen felvágásról! Bízz már bennem egy kicsit, jó? – vonta össze haragosan a szemöldökét. – A szérumot azért készítettük el, hogy Lili teste ennek segítségével megnyíljon, és elfogadja a gyógyítást. Jelenleg annyira mély kómában van, hogy enélkül felesleges lenne minden erőfeszítésünk. A folyadékot belemasszírozzuk a teste kulcspontjaiba. Ezek egyfajta kapuk a természetfelettire. Ha ezek akár résnyire is nyitva vannak, a hétköznapi emberek képesek érezni a túloldal erejét. Érezni, és elfogadni a benne rejlő változást. Lili korábban ezt egyedül is meg tudta tenni, de most…

− … kómában van – fejezte be a lány. – Sajnálom. Tudnom kellett volna.

− Nem, nem tudhattad! De majd fogod. Nemsokára mindent tudni fogsz, amit én. De addig is, segíts nekem.

Pán útmutatásával a világoskék folyadékot elkezdték belemasszírozni Lili bőrébe. Mindkét csuklójára, a bokái belső oldalára, a nyakára, a szemhéjára, a homlokára, a hasára és a szívére került a szérumból. Mire befejezték, a szoba kamilla és levendula illatban úszott, a kislány bőre pedig valamivel rózsásabbnak tűnt.

− Mennyi idős most? – kérdezte halkan Cristina, amint végzett az utolsó simítással is a kislány szíve körül. Elegyengette rajta a Micimackós pizsamát, és betakargatta.

− Tíz éves. De már majd egy éve beteg. Azóta nem is ünnepeltük a születésnapját. Ő akarta így. Mielőtt kómába esett, azt mondta, szeretné, ha egyedül el tudná fújni a gyertyákat, és fel tudná emelni a villát, hogy megkóstolhassa a szülinapi tortáját.

Cristina szemébe könny szökött. Azon gondolkozott, mennyire igazságtalan az élet. Ettől a kislánytól elvette mindkét szülőjét, majd egy olyan betegséggel sújtotta, amelyből szinte lehetetlen meggyógyulni. Arra gondolt, mennyire félhet Lili az édesanyja nélkül. Vajon amikor kómában van az ember, akkor sötétség veszi körül? Sötétség és némaság? Milyen lehet mindezeket átélni egy olyan életvidám kislánynak, aki Micimackós pizsamát hord, és elvesztette az anyukáját? Vajon érzi, hogy mellette vannak, és szeretik? Érzi? Vagy pedig körülzárták a saját testének falai, és hiába veri az ajtókat, hiába sikít, senki sem hallja meg!

− Kicsi…

Pán már mellette állt. Finoman lefejtette az ujjait Lili aprócska kezéről. A lány észre sem vette, hogy milyen erősen szorítja.

− Én… nagyon sajnálom… nem tudom, mi üthetett belém… én… bocsáss meg!

− Miért sírsz, Cristina? – kérdezte halkan Pán, és gyengéden letörölte a lány arcán csordogáló könnyeket.

− Sírok?

− Bizony, sírsz. Lili miatt?

− Igen, Lili miatt – bólogatott hevesen a lány.

− És magad miatt is – sóhajtott fel nehezen a fiú. − Lili magadra emlékeztet, igazam van? Te is ugyanúgy elvesztetted a szüleidet.

− Nem… én… az össze sem hasonlítható. Én sokkal idősebb voltam.

− A kor semmit sem számít ilyenkor. Te egyedül maradtál, amikor a szüleid meghaltak. Sokkal nehezebb lehetett átvészelni. Lili jól van, Cristina. Neki mindig itt voltam én. Sosem hagynám, hogy rosszul érezze magát odabent – intett a húga felé. – Mindig is képes voltam befolyásolni az álmokat. Csak meg kell őt érintenem, és álmaiban a szüleinkkel van, vagy épp a Százholdas Pagonyban játszik magasugrást Tigrissel.

− Biztos? – remegett meg a lány hangja.

− Nézd meg magad! – Összefonta kettejük ujjait, aztán odaérintette őket Lili homlokához. – Csókolj meg!

− Tessék? – lepődött meg Cristina.

− Csókolj meg, és látni fogod te is az álmait!

Cristina résnyire nyitotta az ajkát, és lassan előrehajolt. A fiú türelmesen várt, egy centit sem volt hajlandó elébe menni. Amikor összeért az ajkuk, jóleső bizsergés futott végig Cristina bőrén. Valamiért biztos volt benne, hogy Pán is ugyanezt érzi. Egyszerre húzódott mosolyra a szájuk, miközben egyszerre léptek közelebb egymáshoz. Cristina lehunyt szemhéja mögött egy széles dombot látott. A domb tetején egy pizsamás kislány ült, mellé pedig épp egy kékesszürke szamár tottyant le. A szamár mondott egy unott „aú”-t, mert a farkát rögzítő rajzszeg belefúródott a hátsójába. Kicsit még fészkelődött, majd a kislány vállának dőlt. Mindketten felfelé néztek, ahonnan a következő pillanatban egy szivárvány-zuhatag ömlött alá. Az ezerszínű fények fantasztikus ragyogásba vonták az összes felhőt, amelyen áthaladtak. Olyan volt, mintha valaki odafent kiöntött volna egy tál szivárványt.

− Nézd, Füles, olyan színű a szemed is! – kiáltott egy vékony hangocska, majd jóízű kacagásban tört ki.

(Lili álma 8:16-nál, de érdemes az egész részt végignézni. Nekem ez a kedvencem!)

− Most már jobb? – Pán fürkészőn nézett a lányra, amikor az kinyitotta a szemét.

− Csodálatos ajándékot adtál neki. Csodálatos… csodálatos vagy! – Cristina szorosan megölelte a fiút. Mióta boszorkányként magához tért, most először érezte úgy, hogy varázslat nélkül is képes lenne beleszeretni Pánba.

− Túlzol, kicsi! De ideje lenne nekikezdenünk. Hamarosan lejár a látogatási idő.

Cristina megtörölte az arcát, és mosolyogva bólintott.

− Kezdhetjük!

Pán visszament az ágy túloldalára, és a földön heverő hátizsákból elővett egy vastag, bőrborítású könyvet. Az egyik oldal meg volt jelölve egy sárga papír cetlivel, ott nyitotta ki, majd az ágy végébe rakta.

− Fogd meg a kezem! – mondta a fiú. – Elmondom a varázsigét. Amint késznek érzed magad, ismételd utánam. És kérlek, koncentrálj! Emlékezz, milyen volt, amikor felélesztettük azokat a virágokat az úton!

A lány nagyot nyelt, majd feszülten bólintott. Pán mélyen a szemébe nézett, majd a kinyitott könyvre szegezte a tekintetét. Aztán olvasni kezdett.

Az erő nevében, mi nékem adatott

Ősi boszorkányok, küldjétek hozzám a Napot,

Ennek a napnak eme órájában,

Magamhoz hívom a gyógyító fényt,

Hogy testvérem, ki vér a véremből, hús a húsomból

Újra ép legyen és egész.

Pán hangja úgy rezgett a szoba levegőjében, mintha ezer hangvillát pendítettek volna meg egyszerre. Cristina észre sem vette, mikor kezdte el utána mondani a szavakat, csak arra figyelt fel, hogy a késő délutáni időpont ellenére egyre világosabb van a szobában. Kinézett az ablakon. A túloldalon sugárzó vakító fény egyre közelebb jött, míg lassan átsiklott az üvegen egy lámpabúra méretű golyót alkotva, amely folyamatosan lüktetett és forrongott. Olyan volt, mint egy kisebb Nap. A golyó időnként megtorpant a levegőben, de akkor Pán ismét egy kicsit hangosabban kezdett kántálni, és a golyó újra megindult. Egyenesen Lili ágya felé tartott. Amikor elérte azt, a golyó kezdett más formát ölteni. Körbefogta Cristina és Pán összefont ujjait, majd kiszélesedve, egy meleg burkot alkotva, teljesen bevonta Lili testét.

Cristina azt hitte forró lesz, de tévedett. Olyasfajta melegséget érzett, mint amikor nyakig merül egy teli kád forró vízbe. A melegség végigkúszott a karján át minden porcikájába, majd annál is beljebb, egyenesen a lelkéig. Felkacagott, amikor észrevette, hogy szemben vele Pán csillogó szemmel figyeli. Hatalmas fényesség volt a szobában, mégsem bántotta a szemüket. A hangjuk felerősödött, kétszólamú dallamként kúszott végig a falakon. Már egyikük sem nézte a könyvet, egymást bámulták, és közben egyfolytában mosolyogtak. Cristina nem számolta hányszor mondták végig a bűvigét, de kis idő múlva a Lilit körülvevő fényburok kezdett összehúzódni. Amikor újra felvette eredeti alakját, Pán elengedte a lány kezét. Megfogta a még mindig forrongó gömböt, odavitte az ablakhoz, kinyitotta, aztán egyszerűen feldobta a levegőbe. Cristina mellé sietett. Úgy érezte, nagyon fontos látnia, hogy mi történik a mini Nappal. Pán mellett állva nézte végig, amint a gömb köröz párat a levegőben, majd hatalmas lendülettel felfelé veszi az irányt. Pár másodpercen belül feloldódott a Napot körülvevő távoli fényességben.

− Én még ilyet… Én még sosem… éreztem ilyet – nyögte a fiú. – Ez olyan volt, mintha életemben először varázsolnék. Te is élvezted, kicsi? – fordult vigyorogva a lányhoz.

− Most hülyéskedsz? – kiáltott fel vadul dobogó szívvel Cristina. – Még soha nem éreztem ennél jobban magam! Mintha adrenalin keringene az ereimben vér helyett. Legszívesebben… én legszívesebben…

− Te is annyira beindultál, mint én? – kérdezte rekedten Pán.

− Azt hiszem, én sokkal jobban! – A lány mindkét tenyerét rásimította a fiú enyhén borostás arcára, és élvezettel végigkaparászta egészen a nyakáig. A szája kiszáradt attól, ahogy Pán az övénél fogva közelebb húzta magához, majd a nyakába csókolt. Az ágy felöl apró kis nyikkanás hallatszott, de ez a hang úgy hatott rájuk, mintha jeges fürdőt zúdítottak volna a nyakukba.

− Lili! – kiáltottak fel egyszerre, majd visszarohantak az ágyhoz.

− Mintha már nem lenne annyira sápadt!

− A gép szerint a pulzusa is egyenletesebb…

− A vérnyomása is emelkedett egy kicsit! – sorolták egymás szavába vágva.

− Kicsi! Azt hiszem, sínen vagyunk! Lili elkezdett gyógyulni.

Az ágy végében újra összeölelkeztek, majd Pán elrohant megkeresni Lili orvosát. Cristina leült a lány ágyának szélére, és megfogta Lili kezét.

− Nemsokára újra jól leszel, kicsi lány. A bátyád és én teszünk róla, ne aggódj!

Cristina örült, hogy ott lehet Lili mellett. Még nem ismerte, de úgy érezte, szeretné megvédeni őt minden bajtól. Elővett egy papírzsepit, és letörölgette a szája szélén kicsordult víztiszta nyálat.

Pán lelkes mosollyal az arcán jelent meg újra. Közvetlenül mögötte egy hófehér hajú, szemüveges férfi sietett.

− Tökéletesen megértem az aggodalmát, fiatalember, de a húga állapota nem változott. Ez nem egy hétköznapi nátha, hogy egyik percről a másikra kigyógyuljon belőle az ember! – méltatlankodott.

− Nézze meg! Kizárólag ennyit kérek! Csak nézze meg! – A fiú odalépett az ágyhoz, és rámosolygott Cristinára. – Tényleg jobban van!

− Ha megengedné, ezt inkább én dönteném el! – morgott az orvos, aztán elővette a sztetoszkópját. Hosszú percekig hallgatta Lili mellkasát, majd a komódon lévő telefonhoz lépett, és beütött két számot. – Mary, kérem jöjjön az 505-ös kórterembe! A kis Lilinél újabb vérvizsgálatra lesz szükség.

Miután letette, Pánra nézett, és gondterhelten összevonta a szemöldökét.

− Első látásra valóban úgy tűnik, hogy javult az állapota. De biztosat csak akkor tudok mondani, ha megvan a vérvizsgálat eredménye. Eltarthat több óráig is. Addig azt javasolnám, hogy menjenek haza. Telefonálunk, amint megvan az eredmény.

− Nyugi, doki, megvárjuk! – szólt közbe Cristina. – Az előtérben láttam néhány nagyon kényelmesnek tűnő narancsszínű műanyagszéket. Mit gondolsz, édes, elhéderezünk itt pár óráig?

− Ez nem is lehet kérdés… édes! – Pán mosolya annyira boldog, olyan megkönnyebbült volt, hogy Cristina méterekkel magasabbnak érezte magát tőle.

− Jól van – mosolyodott el az orvos is. – Azonnal szólok, amint megvan az eredmény.

Pán lehajolt, egy puszit nyomott a húga homlokára, aztán Cristinát követve kilépett a szobából. Alig csukódott be mögöttük az ajtó, Pán elkapta a lány derekát, és végigtáncolt vele az akkor már néptelenné vált folyosón.

− Istenem, kicsi, tényleg sikerült! El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok! Elképesztő voltál! Varázsoltál! Együtt varázsoltunk! Még sosem éreztem magamban ekkora erőt. Ez a te érdemed! Egyedül a tiéd!

− De hát, te irányítottál! – vetette közbe a lány.

− Az elején. De utána az erőd megnőtt, és kiteljesítette az enyémet. Tökéletes összhangban voltunk! Fáradt vagy?

Cristina meg mert volna esküdni rá, hogy amíg a fiú nem kérdezte, addig semmi baja sem volt. De amint a fáradtság szó eljutott az agyáig, teljesen betöltötte azt. A karjait és a lábait mázsás súlyoknak érezte. A padlót borító hullazöld linóleum kezdett pihe-puha ágynak tűnni a szemében.

− Az előbb még… − motyogta félálomban.

− Igen, én is. Gyere, talán találunk jobbat is, mint a műanyag székek!

A folyosó végén, egy kisebb benyílóban találtak egy széles bőrfotelt. Mire odáig elértek, már alig álltak a lábukon.

− Pán legalább olyan fáradt lehet, mint én – gondolta Cristina, mert a fiú félretette korábbi udvariasságát, és elsőként rogyott a fotelba. Ezután még annyira telt az erejéből, hogy a derekánál fogva az ölébe húzza a lányt is. A következő másodpercben hátraejtette a fejét a puha támlára, és álomba merült. Cristina végigsimított az ellazult vonásokon, aztán befészkelte az arcát a fiú vállgödrébe, majd ő is elaludt. Utolsó gondolata az volt, hogy ilyen nagyon még akkor sem fáradt el, amikor órákig kellett pucolnia Orina mikrójából az odaégett lábgyantát.

− Szerinted ő az új szerzemény?

− Eléggé nyilvánvaló, Nelli! Nézd meg, hogy összebújnak!

− És azt mondod, bevitte a húgához? Ilyet még sosem csinált!

− Pedig most megtette. Láttam, ahogy táncoltak a folyosón, miután kijöttek tőle.

− Mázlista a csaj! Mióta Pán idejár, reménykedtem, hogy egyszer elhív valahová. Erre most tessék! Szemmel láthatóan szerelmes.

− Azért ne add fel, Nelli! Ő nem látszik olyan srácnak, akinek elég lenne egyetlen lány. És különben is, ez a mostani szerzemény sem egy bombázó. Jó, azt meg kell hagyni, hogy gyönyörű haja van, és az arcbőréért ölni tudnék, de nehezen képzelem el, hogy egy ilyen srác beéri ezzel a szomszéd lány típussal.

Cristina már percek óta ébren volt, de nem akarta, hogy azok a kiéhezett ápolónők észrevegyék. A közelben beszélgettek, és nem fogták vissza a hangjukat. Azt hitték, mindketten mélyen alszanak. A lány legszívesebben felpattant volna, hogy jól megmondja nekik, hová dugják a reményeiket Pánnal kapcsolatban, de végül letett róla. Tisztában volt vele, hogy mindenki közül jelenleg neki van a legnagyobb esélye, hogy elnyerje a fiú szerelmét. De Cristinának nem kellett egy olyan szerelem, amely varázslatra alapszik. Be kellett látnia, hogy nem tobzódhat bekötött szemmel az örökkévalóságig abban a hitben, hogy Pán varázslat nélkül is szerelmes lenne belé.

A nővéreket közben elhívták, ezért a folyosó újra kihalt lett. Cristina megtámaszkodott Pán mellkasán, majd megpróbálta felemelni a fejét. Még mindig nehezen ment, de már nem érezte annyira fáradtnak magát.

− Jobban vagy, kedvesem? – Pán hangja álmosan csengett a lány fülébe. Amikor felé fordult, egy pillanatra elbűvölte a látvány. A fiú résnyire nyitott szemmel figyelte őt. Cristina meg mert volna esküdni rá, hogy kéken világítanak a szemei. Hagyta magát, amikor Pán közelebb húzta magához, és éhesen megcsókolta. Úgy érezte, valósággal beleolvad a karjaiba, és sosem lesz képes elszakadni onnan. A közelben valaki megköszörülte a torkát. Pán egy centit sem engedve a szorításából az orvos felé fordította a fejét.

− Magam sem tudom elhinni, de a húga tényleg jobban van. Az életfunkciói javultak és a fehérvérsejt-száma is csökkent. Még nem volt rá példa, hogy a betegség ebben a stádiumában a kezelés ekkora javulást eredményezzen. De nagyon úgy tűnik, hogy az orvostudomány még mindig produkál csodákat! – jelentette ki büszke mosollyal az orvos.

− Köszönöm – válaszolta komolyan Pán, majd a lánnyal együtt felálltak.

− Ez a munkám, fiatalember. A húgának most rengeteg pihenésre és nyugalomra van szüksége.

− Értem. Akkor mi később visszajövünk.

Elindultak a kijárat felé. Egyetlen szó nélkül ültek be Pán autójába. A fiú bekapcsolta a rádiót, és padlógázzal indított. Valami gyors szám ment, Cristina nem ismerte, de a ritmusa valósággal beleégette magát a vérébe. Újra teljesen éber lett. Óvatosan oldalra pillantott. Pán előreszegezett tekintettel, elszántan vezetett. Amikor megérezte magán a lány tekintetét, megfogta az ülésen nyugvó kezét.

− Ajándékom van számodra, kicsi! A mai napért. És minden másért.

− Már mondtam, hogy nem akarok köszönetet. Sem ajándékot. Amióta megismertelek, úgy értem, igazán megismertelek, minden felgyorsult. Nyugalmas, hétköznapi életem volt, de most… Varázslattal segítettem egy beteg kislányon. Még sosem éreztem ahhoz foghatót, mint mikor kiderült, hogy Lili tényleg jobban lett. Szóval ezért nem akarok ajándékot. Kivéve, ha egy póniról van szó! Mert egy pónival bármikor, bármire rávehetsz! Egy rózsaszín szőrűvel! – vigyorgott a lány.

− Most nem épp rózsaszín pónira gondoltam, de a későbbiekre nézve ezt az eszembe véstem. De most szeretném, ha csak azután utasítanád vissza az ajándékom, miután megnézted. Ha nem tetszik, azonnal hazaviszlek.

Cristinának gyanús volt Pán ravaszul villogó szeme és farkasvigyora. Arra gondolt, ha a piros köpenykéje lenne rajta, és az erdőben autóznának, akár egy bizonyos mese főszereplőjének is érezhetné magát, akit az izmos, jóképű farkas az odújába vonszol, hogy alaposan megegye. De ahogy az alkonyati hűvös levegő besuhant az autó lehúzott ablakain, a lány rájött, hogy korántsem az erdőbe tartanak. A levegő az óceán sós illatától volt terhes. Pán a tengerpart felé vezetett.

Pénzes Ő 9. rész

Bocsánat a hosszas kihagyásért, szerettem volna hamarabb hozni az új részt, de sajnos így sikerült! A következő a két ünnep között érkezik, mert lesz 3 teljes szabadnapom és a 10. fejezet vázlata már megvan! Addig is, jó olvasást!

Az erdőben lévő kisház Cristina szerint leginkább egy kártyavárhoz hasonlított. Abból is egy satnyább fajtára. A deszkák, amelyekből felépült, foghíjasan csatlakoztak egymáshoz. A tető több helyen elegáns hullámokat vetett, hangulatos kis esővízgyűjtőket hozva létre. A veranda roskatag oszlopait és a ház oldalait benőtte a borostyán. A lány gyanította, hogy a kúszónövény tartja egyben az egész romhalmazt. Viszont nem akarta megbántani Pánt, ezért amikor leparkoltak a ház mellett, lelkesedni kezdett.

– Jaj, de takaros kis házacska! – csapta össze a tenyerét, de sejtette, hogy nem sikerült becsapnia a fiút, mert az felnevetett a vezetőülésen.

– Ez egy romhalmaz, kicsi! De a célnak megfelel. Gyere, bent barátságosabb.

Mindketten kiszálltak az autóból. Cristina zsebe egy lépés után zenélni kezdett. A lány összerezzent a Sikoly című film betétdalától, pedig annak idején jó figyelmeztetőnek tartotta beállítani. Elővette a zsebéből a telefont, megköszörülte a torkát, és miközben Pán kíváncsian figyelte, lenyomta a hívásfogadó gombot.

– Most nem tudom felvenni. De ha megadod a telefonszámod…

– Jaj, hagyj már ezzel az ökörséggel, te lógós kis dög! – rikácsolta Orina.

– Nővérkém! – rikkantott fel a lány. – Épp hívni akartalak.

– Egy fenét akartál hívni. Már rég itt kellene lenned, hogy rendbe rakd a ruhatáramat! Fel kellett csörgetnem az összes rabszolgát, aki tegnap dolgozott a klubban. Meg kellett fenyegetnem őket, hogy elárulják, tegnap egy fiúval szórakoztál munka helyett. Biztos vele is mentél haza. Taníthatott volna az anyád neked némi erkölcsösséget!

– Halottan nehéz lett volna neki. És egyébként hajnalig dolgoztam – jegyezte meg borúsan Cristina.

– Ezt meséld a rendőrségnek! Ha nem leszel itt fél órán belül, elintézem, hogy kocsi lopásért hosszú évekre bekóterezzenek!

– Jaj, már megint a Szökést nézted, tesó? Mondtam már, hogy a filmes duma ritkán jön be a való világban!

– Most azonnal megmondod, hogy mit csinálsz, különben hívom a rendőrséget!

– Ööö… épp gyógyítják a lábam – nyögte ki a lány, és megmozgatta teljesen ép lábujjait a cipőjében.

– Mi az, hogy gyógyítják? Megsérültél? Ugye tudod, hogy nem állom a betegbiztosítást?

– Kicsit eltörtem a lábam, de semmi vész, eszembe sem jutott rendes orvoshoz menni. Egy huncut szemű kínai épp most tekeri körbe a lábam disznóbéllel, mert az szerinte jól rögzíti a csontokat. Azt mondta, utána bekeni az egészet tejföllel, hogy ne száradjon ki a bél – mert jó szaftosan nagyobb a hatása ­–, és befedi pálmalevelekkel, majd újra áttekeri belekkel. Így sec-perc alatt rendbe jövök. Azért kértem, hogy sovány tejfölt használjon, a 20%-ostól állítólag már narancsbőre lesz az ember lányának!

– Ez undorító! – horkant fel Orina.

– Á, dehogy! Csak alternatív.

– De remélem, tudod, hogy ezt neked kell kifizetni. Bármennyit is kér az a kuruzsló!

– Ez a legjobb az egészben! Nem kér pénzt! Az unokája nemsokára a városba jön, neki kell majd megmutatnom a környéket. Szegény srác, kínai létére veri a két méter tíz centit. A falujukban féltek tőle a lányok.

– Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Azt pátyolgatsz, akit akarsz a szabadidődben! A mai napot még megúszod, de elvárom, hogy holnap jelentkezz nálam munkára. Koktélokat törött lábbal is tudsz keverni.

– Ahogy kívánja, főnök! – mosolygott bele a lány a telefonba, aztán gyorsan kinyomta, mielőtt újabb kérdések merültek volna fel a lábával kapcsolatban.

Miután kikapcsolta a telefont, visszarakta a zsebébe. Pán a lépcsőn ült, és tűnődve nézte.

– Disznóbél? Kínai óriásfiú? – kérdezte hitetlenkedve.

– Most miért? Valamit muszáj volt kitalálnom. Azt úgysem hinné el, hogy boszorkány lettem, és épp varázsolni készülök, ezért nem tudom rendbe rakni ma a gardróbját.

– Végül is, jogos!

Pán a lány felé nyújtotta a kezét, aki örömmel fonta össze az ujjaikat. Ha megérintette a fiút, mindig olyan különös boldogság szállta meg. Mondhatni varázslatos. Pán kinyitotta az ajtót, de megállította a lányt, amikor az be akart lépni. Megszorította az ujjait, és belebámult az ajtón túli sötétségbe. Cristina már épp figyelmeztetni akarta, hogy a házhoz nem tartozik mozgójárda, ezért lépniük kell, ha be akarnak jutni, amikor a sötétség mélyén hirtelen valami pislákolni kezdett. A következő pillanatban fellobbant egy gyertya, amelyet rengeteg másik követett. Egy percen belül a ház meleg gyertyafényben úszott. Pán magához húzta, a dereka köré fonta a karját, majd a fülébe suttogott:

− Ezt eddig sosem sikerült egyedül megcsinálnom. Egyszerre csak egy gyertyát voltam képes meggyújtani az erőmmel. Erre most itt vagy te, és minden nehézség nélkül sikerül egyszerre ötvenet fellobbantani – sóhajtott fel boldogan. – Gyere, megmutatom a konyhámat!

− Oké – bólintott a lány. Pán karját a dereka körül forró bilincsnek érezte. Olyannak, amely most már a szíve körül is feszült. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is elszakadjon tőle. Pedig tudta, hogy hamarosan eljön az a pillanat is. Tudta, és rettegett tőle.

A ház bentről sokkal jobban mutatott. A deszkapadló kopottnak tűnt, de tiszta volt. A nappali közepén egyetlen asztal állt, körülötte hat székkel. Az asztal közepén egy körben elhelyezve álltak a gyertyák. A fal mellett régi könyvespolc tornyosult, a polcokon apró mécsesek égtek. A padlón elszórtan álltak a zöld palackokba állított vastag viaszgyertyák.

− Errefelé! – intett a fiú a hátsó helyiség felé.

A konyha valamennyivel kisebb volt, mint a nappali. Amikor Cristina belépett, valahogy olyan ismerősnek érezte. A levegőbe szagolt. A gyertyákon kívül a füvön megtelepedő friss harmat illatát érezte. És valami másét. Valami fűszeresét és titokzatosan vonzóét, amely az egyik hatalmas szekrényből jött. Kibontakozott Pán karjaiból, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Hat széles polcot számolt meg, amelyek minden négyzetcentiméterét beborították a felcímkézett tégelyek. Ismeretlen nyelven íródott feliratokat próbált kibetűzni, de a gyertyafény miatt nem sikerült. Közelebb hajolt, de az illatok orgiájától megtántorodott. Pán a háta mögé lépett, és megtámasztotta a vállát.

− Jól vagy?

− Én… persze, csak ez az illat…

− Olyan a boszorkányoknak, mint a legfinomabb parfüm. Most már te is érzed. Mi vagyunk a fegyver, kicsi – mutatott végig a polcokon – és ez a mi töltényraktárunk. Ha egy kicsit több időnk lesz, megtanítalak arra, hogy mi mire való, rendben?

Cristina az illattól még mindig elbűvölten bólintott. A fiú csókot nyomott az arcára, aztán finoman hátrébb húzta, egészen a konyhában lévő hosszú asztal végéhez, ahol már kevésbé volt intenzív az illat. A lány beletúrt a hajába, megdörzsölte a szemét, majd pislogott néhányat. Úgy tűnt, a világ újra hétköznapi lett a szeme előtt.

Pán otthonosan mozgott a konyhában. Lehajolt, majd egy másodperc múlva felbukkant, és az asztalra rakott egy közepes üstöt. Különböző színű és címkéjű üvegeket pakolt az üst mellé, majd egy hosszabb nyakút vett elő. A benne lévő olajos folyadékból pár cseppet az üstbe öntött, majd egyenként elkezdte kiadagolni a felcímkézett üvegcsékben lévő, szárított növényeknek látszó porokat. Amikor már mindegyikből rakott az üstbe, Cristinára mosolygott.

− Kezdhetjük! – jelentette be izgatott várakozással a hangjában.

− Oké, séf, de mit kell tennem?

− Először is, össze kell keverni az üst tartalmát, de nem külső eszközzel. Az erőnket kell használni hozzá. Ez a megtiszteltetés most téged illet. Emlékszel a forgószélre, amelyet az erdőben kavartál? Ugyanazt kéne itt is kivitelezni, csak kicsiben. Idézd fel, amit akkor éreztél, de próbáld csökkenteni az intenzitását. Nem akarom, hogy összedőljön a ház – jegyezte meg félmosollyal az arcán. – Gyere, állj ide, és tedd a kezed az üst fölé!

Cristina követte az utasításokat. Az üst fölé emelte mindkét tenyerét, lehunyta a szemét, és próbálta maga elé képzelni az erdőben átélt jelenetet. Emlékezett a fájdalomra és a dühre, de ezek az érzések hatástalanok voltak. Kinyitotta az egyik szemét, de az üst tartalma még mindig mozdulatlanul állt. Megpróbálta újra, ezúttal minden erejével koncentrált, és magában mondogatta, hogy „forgószél, forgószél, apró forgószél”, de még mindig nem történt semmi.

− Túl görcsösen próbálkozol! – hallotta meg maga mellett Pán hangját. – El kell lazulnod, vagy sosem sikerül.

Hátulról átkarolta Cristina derekát, és mélyen a nyakába csókolt. A forróság a szíve után a lány fejét vette célba. Az összes gondolata a mögötte álló fiúra koncentrálódott. Valami motoszkálást hallott, de képtelen volt kinyitni a szemét. Az erős karokba belesimulni olyannak tűnt, mintha megszűnt volna a külvilág.

− Hé, kicsi, lassabban, csak nyugodtan!

A fiú ajka már nem tapadt a bőrére. Cristina kinyitotta a szemét. Mindketten belebámultak az üstbe, ahol abban a pillanatban ült el az apró forgószél. Az alján lévő keverék víztiszta folyadékká változott.

− Megcsináltam? – kérdezte döbbenten Cristina. Még mindig nehéz volt elhinnie, hogy ő ilyesmire képes. De lassan ráébredt, hogy ideje lenne feldolgoznia, hiszen ebből a világból nincs visszaút.

− Tökéletes voltál! – vigyorgott rá Pán. – Itt végeztünk is. Egy percet kérek, aztán mehetünk a kórházba.

Villámgyorsan elpakolta az össze kelléket, és a folyadékot áttöltötte egy lapos üvegcsébe. Cristina csak ekkor látta, hogy gyönyörű, égszínkék színe van.

− Kedvelni fogod Lilit – mondta a fiú már ismét a kocsiban ülve. − Ő volt a legaranyosabb kiskölyök, akit valaha láttam. A betegsége és anya halála előtt tele volt élettel, mindent száz százalékos erőbedobással csinált. És gyönyörű hangja van. Sokáig énekesnőnek készült, aztán jött az a buta ötlete, hogy segít a pénzkeresésben. Kitalálta, hogy majd ügyvéd lesz! – horkantott fel bosszúsan.

− Nincs abban semmi rossz, ha biztos életet szeretne – vetette ellen a lány.

− Abban valóban nincs. De ha a biztos megélhetésért feladja valaki az álmait, az már más dolog. Nem lehet mindig ugyanabban a mókuskerékben teperni! Lili művészlélek, ahogy az anyánk is az volt.

− És ahogy te is az vagy – egészítette ki Cristina.

− Művésznek tartasz? – mosolygott rá boldogan a fiú.

− Öhm… hm… hát, mivel hallottam, hogy zenélsz és énekelsz… és úgy tűnt, hogy sikered van, nos… igen, azt hiszem, akár azt is lehet mondani, hogy… művész vagy.

− Köszönöm, kicsi! Sokat jelent nekem a véleményed.

A lány képtelen volt megszólalni. Sokáig bámult ki az ablakon egyetlen szó nélkül. Állandóan az zakatolt a fejében, hogy vajon most tényleg szerelmes? És ha igen, akkor viszontszeretik? Igazi érzelmek, igazi vágyak azok, amelyek állandóan a mellette ülő fiúhoz hajtják, vagy csupán egy ősi mágia mellékhatásai? Tudni fogja ezt valaha biztosan? Szerette volna megbeszélni Pánnal az összes kétségét, de félt. Tartott tőle, hogy a válasz nem az lesz, amelyet vár.

Amikor leparkoltak a kórház parkolójában, és kiszálltak a kocsiból, Pán gondterhelten nézett végig magán.

− Ilyen cuccban nem mehetek be. A főnővér azonnal kivágna – sóhajtott fel. Kinyitotta a nála lévő hátizsákot, és egy fekete pulcsit húzott elő belőle. Levette a rajta lévő szakadt kabátot és vérfoltos pólót, majd bedobta a hátsó ülésre. Cristinának tátva maradt a szája a rengeteg csupasz bőrfelület láttán. Bizseregtek az ujjbegyei, és már majdnem kinyújtotta a karját, hogy kideríthesse, mennyire selymes azokat a kőkemény izmokat borító bőr, amikor inkább visszafogta magát.

− Van önuralmam! − bizonygatta magának. – Képes vagyok távol tartani magam tőle.

Szerencsére a pulcsi hamar eltakarta az ingerlő részeket, így nem történt baj.

− Mehetünk! – Pán kézen fogta a lányt, a könyvet rejtő hátizsákot pedig a vállára vetette. Megállás nélkül mentek végig a kórház folyosóin. Közben Cristina figyelmét nem kerülte el, hogy az összes nővér szélesen mosolyog Pánra, aki név szerint köszöntött valamennyit. A lány elkapott jónéhány vágyódó pillantást is, amelyektől kellemetlen érzése támadt. Közben megérkeztek Lili szobája elé. Pán aggódva fixírozta az ajtót, mielőtt halkan benyitott volna rajta magával húzva Cristinát. A lány hitetlenkedve nézte a széles kórházi ágyban szinte elvesző apró kis feketehajú alakot.

− Ő itt Lili, a kishúgom. Számomra ő a világon a legfontosabb. Nem hagyom, hogy meghaljon. Tudom, hogy eddig nem kértelek meg, de te vagy az egyetlen esélyem, hogy segíthessek rajta. Bármit megteszek, ha most segítesz. Bármit Cristina!

Pénzes Ő 8/2. rész

Matilda kedves nőnek látszott az elején - folytatta Pán a mesélést -, úgy tűnt a húgomat saját lányaként szereti. De az apám elsősorban azért vette el, mert rengeteg pénzt örökölt a férje után. Van egy saját lánya is, őt Clarissának hívják. Körülbelül egyidős lehet veled. Eleinte úgy tűnt, lassan minden rendbe jön. Az apám ugyan folytatta az ivást, de Matilda pénze kihúzott minket a mélyvízből. Akkor változott meg minden, amikor az apám egyszerűen feladta. Kievezett az egyik hajónkkal, és elszántan ivott egészen addig, míg elég bátorságot gyűjtött ahhoz, hogy átmásszon a hajó korlátján. Két nap múlva találták meg a testét, nekem kellett azonosítanom, mert Matilda idegösszeomlást kapott.

– Pán, én… úgy sajnálom, nem is tudom, mit mondjak.

– Semmit sem kell mondanod, kicsi! Elég, hogy a közelemben vagy, ölelhetlek és érezhetem az illatodat – vallotta be mosolyogva a fiú.

Cristina szíve erősen megdobbant, amikor felfogta, hogy a Pán szemében bujkáló boldogság neki köszönhető.

– Oké, tisztázzuk – gondolkozott a lány. – Boszorkány lettem, és ezzel együtt egész életemre egy másik boszorkányhoz vagyok kötve, akiről képtelen vagyok levenni a kezem. Varázserőm van, már csupán azt kell kiderítenem, hogy mire vagyok képes valójában. Mindezek előtt azonban tisztáznom kell magamban a tényt, hogy vajon életemben először őrülten szerelmes vagyok, vagy egy elfuserált átok őrjített meg.

– Min gondolkozol? – simított végig Pán a lány arcán. Cristina odabújt a fiú meleg tenyeréhez, és felsóhajtott a gyönyörűségtől.

– Előbb fejezd be a történetet! – lehelte, aztán visszahajtotta a fejét Pán nyakára.

– Apám halála után Matilda teljesen megváltozott. Minden kedvesség kiveszett belőle. Úgy bánt Lilivel, a húgommal, és velem, mintha minket hibáztatna apa haláláért. Kijelentette, hogy nem fizeti tovább az egyetemi tandíjamat, ezért kezdtem el a zenekarommal fellépni. A húgomat kivette a magániskolából, ahová addig járt, és állami iskolába íratta. Olyan helyet választott, ahová a rendőrök is csak golyóálló mellényben merészkednek be. Hiába próbáltam meggyőzni, hogy írassa át másik iskolába, csak úgy sikerült meggyőznöm, ha valamit megígérek neki – hallgatott el a fiú.

– Mit ígértél?

– Erről inkább majd később, jó? Nem vagyok büszke magamra, amiért belementem. Ráérsz még csalódni bennem.

– Kötve hiszem, hogy olyat tudnál mondani, ami miatt csalódnék benned – mondott ellent a lány, mire Pán apró csókot lehelt a halántékán lévő jelre, és folytatta a mesélést.

– Matilda minden pénzt megvont tőlünk. A házunk az ő háza lett, és kegyesen megengedte, hogy ott lakjunk. Az ellátásért, már dolgoznom kell. Heti öt napot a halfeldolgozóban. A hétvégeken pedig zenélek. Figyelnem kellett rá, hogy Lilit távol tartsam Clarissától, aki egyre gonoszabban viselkedett vele, és Matildától, aki minden alkalmat megragadott, hogy megalázza a húgomat. Azt terveztem, hogy összeszedek annyi pénzt, amennyiből már ki tudunk bérelni egy kisebb lakást, de aztán valami közbejött. Lili elájult az iskolában.

Cristina csupa libabőr lett. Remélte, hogy nem arról van szó, amire először gondolt.

– Az első diagnózis szerint alultápláltság és vérszegénység okozta az ájulást. Iszonyúan összevesztem Matildával, amiért Lili ennyire megszenvedte a kapzsiságát. Összepakoltam minden cuccunkat, és Simon-ékhoz költöztünk. Lili a vendégszobába, én a kanapéra. Tudtam, hogy nem maradhatunk sokáig, bár ők mindig marasztaltak. De friss házasok, az összes pénzüket felemésztette az étterem, ráadásul Eva nemrég tudta meg, hogy gyermeket vár. A halfeldolgozóban szerencsére megtarthattam az állásomat, mert Matilda tudta, hogy nem talál még egy olyan balekot, akit olyan kevés pénzért dolgoztathat, mint engem. Azt hittem, hogy pár hónap alatt egyenesbe jövünk, de másként lett. Lili rosszullétei folytatódtak, pedig rendesen evett, és szedte a gyógyszert vérszegénység ellen. Egyik éjszaka elájult, miután felkelt egy pohár vízért. Kórházba vittük. Rengeteg vizsgálatot elvégeztek, mire kiderítették, hogy ugyanaz a baja, mint anyának. Az összes spórolt pénzünket arra használtam, hogy megfelelő ellátást kaphasson, de ez a pénz nagyon hamar elfogyott.

– Ezért futottunk össze az Államkincstárban, ugye? – kérdezte óvatosan Cristina.

– Pontosan, kicsi. Pénz kellett. Ugyanakkor kiderült, hogy Lilin már az sem segít. Az állapota olyan súlyossá vált, hogy csak a csoda menthetné meg. Olyan csoda, amit mi ketten most már össze tudnánk hozni. Amikor azon az éjszakán találkoztunk, rögtön éreztem benned valami különöset. Napokig foglalkoztattál. Aztán amikor a bárban láttam, hogy mit művelsz az italokkal, gyanút fogtam. Meg kellett bizonyosodnom, ezért támadtalak le. Hát, ennyi a történet.

– Amit a bárban csináltam? De ezt képtelenség. Hiszen akkor még szó sem volt a boszorkányságról!

– Részben igazad van. Az erő akkor még csupán kerülgetett téged. Nem vettél észre semmi különöset magadon, mielőtt megcsókoltalak volna?

– Volt pár dolog, amit különösnek találtam, de nem foglalkoztam vele.

– És az feltűnt, kicsi, hogy az összes furcsaság akkor történt, amikor a közelemben voltál? Én hatottam rád így. Jeleket fogtál tőlem, ami előrevetítette a sorsodat. Hogy a párom legyél. Boszorkányként. És… máshogy is.

– Hogy érted?

– Csak sejteni tudom, hogy milyen érzéseket táplálsz irántam. Amikor a nagyszüleim szerelmesek lettek, még más idők jártak. Nem várom el tőled, hogy a karomba omolj, és örök hűséget esküdj nekem. Ezzel még ráérünk – legyintett a lány szerint kissé elbizakodottan. – Ami most a legsürgetőbb, hogy megismerd a húgomat. Élesben is kipróbálhatjuk az erőnket.

Cristina felnézett az egyre magasabban járó Napra. Tudta, hogy legalább már legalább fél órája Orina és Fédra házát kéne takarítania. Tartott tőle, hogy a délután már a börtönben éri, ha nem jelentkezik náluk nemsokára. Aztán belegondolta a helyzetébe, és megvonta a vállát. Nagyhatalmú boszorkány lett, egy gonosz mostohatestvér többé nem árthat neki. Tehát az egész napos takarítás helyett csatlakozik Pánhoz, és megmenti a halálos beteg kishúgát.

Lecsúszott a fiú öléből, aztán a kezét nyújtotta felé.

– Mire várunk? – kérdezte széles mosollyal.

Mindketten visszaültek a kocsiba, miután elbúcsúztak Eva-tól és Simon-tól. Amikor Pán elindította az autót, a jobb kezével automatikusan a lány kezéért nyúlt, de aztán észbe kapott, és inkább a kormányt markolta meg.

– Hová is megyünk pontosan? – érdeklődött kissé csalódottan Cristina.

– Lili a városi kórházban fekszik.

– És hogyan fogjuk csinálni? Hogyan gyógyítjuk meg?

– A nagyanyám könyve – intett a hátsó ülésen lévő hátizsák felé – mindent leír. Pontosan kell követnünk az utasításokat, és a húgom állapota javulni fog.

– Azt hittem, képesek leszünk teljesen meggyógyítani.

– Egy idő után. A kezelések alatt, amit hetente végzünk majd el rajta, ő a gyógyulás útjára lép, mi pedig gyakoroljuk a közös varázslást. Először el kell készítenünk egy főzetet. Az erdőben van egy romos ház, kiskoromban gyakran jártam oda játszani. Pár éve berendeztem ott egy konyhát, ahol megvan az összes hozzávaló.

Cristina végtelenül izgalmasnak találta, hogy igazi boszorkányhoz méltó üstben fog főzetet kotyvasztani. Elképzelte, amint Pánnal egyszerre hajolnak a bugyogó gyógylé fölé, hogy megkavarják, de a felforrósodott levegő egész más irányba tereli a gondolataikat.

Szégyelld magad, Cristina! Most egy beteg kislány életéről van szó, erre hirtelen feltör belőled az erkölcstelen fantáziád!  

– Én tudom, hogy mindez sok egyszerre. De ígérem, hogy hamarosan bele fogsz jönni! Az erőnkkel rengeteg jót tudunk tenni, ezért kötelességünk használni.

Cristina a gondolataiba merült. Lehúzta az ablakot, és kikönyökölt rajta. A szeme csukva volt, de próbált a jelenben maradni. Csak a jelen eseményeire szabad gondolni, úgy nem őrülök bele az éjszaka történtekbe.

Mélyen beszívta az út mentén virágzó vadvirágok illatát, és az arcát a Nap felé fordította. Eszébe jutott, amikor az erdőben fázott, és mintha sikerült volna közelebb hoznia a Nap melegét. Meg kellene próbálni még egyszer. Végül is, mi történhet? Legrosszabb esetben annyira elragadtatja magát, hogy szolárium-barnára sül. De a határainkat meg kell ismerni, ugye? Elvégre, amire most készülnek Pánnal, igen kényes, bonyolult művelet lehet. Gyakorolnia kéne előtte, mert mi van, ha galibát okoz? Esetleg ahelyett, hogy meggyógyítja azt a szegény kislányt, bibircsókot varázsol a homlokára! Azt pedig sosem viselné el a lelkiismerete. A suliban is ott volt Clotild. Szegénnyel csupán ő és Maja barátkozott, mert mindenki más széles ívben elkerülte. Cristina ugyan belátta, hogy Clotild képe jéghegynek vitte volna a Titanicot, de kedvelte a lányt, mert végtelenül félénk és barátságos volt.

De visszakanyarodva az eredeti problémához, Cristina elhatározta, hogy gyakorlásra van szüksége. Kinyújtotta a karját az ablakon, ráhajtotta a fejét, és a behunyt szemei mögött elképzelte a Napot. Képzeletében először nyugodt, narancsos színű volt, majd világosodni kezdett. Elméjében a napsugarak megnyúltak, és lassanként elérték a karját. A levegő melegebb lett, érezte a változást. Abba akarta hagyni, de valami a fejében, a lelkében tovább hajtotta. Most már nem csak a napsugarak nyúltak meg, mintha a Nap is közeledett volna hozzá.

– Hű, meglasszóztam a Napot! – gondolta kábultan a lány, és tovább folytatta.

– Mi a fene… – hallotta meg Pán bosszús hangját. A kocsi hirtelen fékezni kezdett, ők meg éles kerékcsikorgással megálltak az út szélén. Az út az erdőn keresztül kanyarodott, egy lélek sem volt a környéken. Pán egyetlen szó nélkül kipattant a kocsiból, a másik oldalra sietett és kihúzta a lányt az ülésről. – Mégis mi a jó frászkarikát csinálsz, Cristina? – dühöngött.

– Én gyakorolni akartam. Kísérletezni – vallotta be a lány zavartan. – Hogy semmit se ronthassak el a húgodnál. Mi ebben a rossz?

– Hogy mi a rossz? Egyáltalán észrevetted, hogy mit okoztál? – túrt bele a hajába idegesen Pán, aztán megragadta a lány karját és arra fordította, amerről jöttek. – Nézd meg, hogy mit tettél, Cristina!

A lány rémülten vette szemügyre az út mellett egykor illatozó virágokat, amelyek most teljesen elszáradva hajoltak le a kiégett talajra. Az ablakon kinyújtott karja mentén, amellyel magához hívta a napot, egy széles sávban elpusztította a növényzetet. Meg akart fordulni, hogy ne kelljen látnia a butasága visszafordíthatatlan következményét, de Pán erősen tartotta. Valamivel nyugodtabb hangon súgott a fülébe:

– Egymás közelében megnövekszik az erőnk intenzitása. Nekem volt időm beleszokni, de te még annyira új vagy. Nem kísérletezhetsz vagy gyakorolhatsz akkor, amikor csak eszedbe jut. Ezt is, mint minden mást ezután, kettőnknek együtt kell csinálnunk. Mert most már egy egész két fele vagyunk, kicsi – halkult el a hangja. Cristina olyan közel érezte magához, mint az első csókjuk alkalmával. A gyomra remegett, miközben megfordult az immár meglazult ölelésben, és Pán szemébe nézett.

– Sajnálom – mondta megtörten. – Nagyon megbántam, bárcsak rendbe hozhatnám valahogy!

– Talán… lehet – válaszolta kis töprengés után a fiú.

– De mégis hogyan, én…

Többet képtelen volt mondani, mert Pán előrehajolt, a kocsi oldalának szorította, aztán olyan hévvel kezdte el csókolni, hogy Cristina azt hitte, újra sikerült meglasszóznia a Napot, de ezúttal felrobbant a kezében. Az első pillanatban arra számított, hogy Pán csókja megint gyötrelmesen égető lesz, de tévedett. Hihetetlen izgalmat és borzongást érzett tőle. Pán nem vesztegette az időt, mindkét kezét a lány pólója alá, a hátára tapasztotta. A lassú simogatás úgy hatott Cristinára, mintha drogot fecskendeztek volna a bőre alá. Elkábította, ugyanakkor olyan éberré tette, mintha gyors egymásutánban lehajtott volna tíz kávé-energiaital kombót. Mindkét kezét Pán arcára simította, ujjaival a hajába túrt, és szétnyitotta az ajkait, hogy elmélyítse a csókjukat. Pán felnyögött, és egyetlen mozdulattal felültette a lányt a kocsi motorháztetejére, majd a lábai közé helyezkedett. Megmarkolta Cristina hosszú fürtjeit, és még közelebb húzta magához.

– Atyám, mindjárt elégek! – gondolta Cristina, miközben Pán végigcsókolta a nyakát, egyre nagyobb bőrfelületet barangolva be. Ez a fajta égés teljesen más volt a lány számára, mint az első.

– Olyan jófajta, izgalmasan szívdobogtató, amely átjárja az egész testedet, és mindig csak többet akarsz belőle – próbálta volna megfogalmazni Cristina, de a helyzet határozottan megakadályozta a reális gondolkodást.

Pán türelmetlen mozdulatokkal húzta le Cristináról a kabátot, hogy jobban hozzáférhessen a bőréhez. Végigsimított mindkét karján, aztán a saját nyaka köré fonta őket.

– Megőrjítesz, kicsim! – mormolta Pán, aztán úgy folytatta a csókot, mintha soha többé nem akarná abbahagyni.

Cristina mámorítóan zsongó hormonjai azt súgták, hogy dőljön hátra, és hagyja, hogy a dolgok a saját ritmusukban folytatódjanak. De nyugtalanította Pán kijelentése. A köztük lévő vágy a varázslat műve volt. Mindkettőjüket belekényszerítette ebbe a kapcsolatba, de küzdeniük kellene. Nem hagyhatják, hogy a varázslat minden mást felülírjon az életükben.

– Ha tovább folytatjuk – mosolygott elégedetten Cristina, miközben Pán az alsó ajkát kóstolgatta –, lesittelnek közszeméremsértésért. És nagyon meg is érdemelnénk!

– Sehol sem érdekel! – mordult fel a fiú. – Engem egyedül te érdekelsz. És az, amit csinálni fogunk!

– Pán! – nyögött fel most már józanabbul Cristina. A fiú hangjában bujkáló hatalmas szenvedély megijesztette. Főleg azért, mert ő is pontosan ezt érezte. – Pán, a húgod! Észhez kell térnünk!

A fiú tekintete egy pillanat alatt kitisztult. Felegyenesedett, és döbbenten nézett Cristinára. Amikor oldalra kapta a fejét, a meglepetéstől egy cifra káromkodás hagyta el a száját. Cristina arra gondolt, hogy tud egy ilyen gyönyörű, puha száj, ilyen csúnya szavakat kiejteni. De aztán ő is oldalra nézett, és pontosan ugyanaz csúszott ki a száján, mint Pánnak. A sárgára égett földsáv, rajta az elpusztult virágokkal, újra smaragdzölden ragyogott, a virágok pedig kiegyenesedtek. Az eddigi apró bimbókból, hatalmas virágfejek pattantak ki. A selymes szirmok az eddigieknél jóval intenzívebb illatot árasztottak. Úgy tűnt, hogy az, amit ők ketten a motorháztetőn műveltek, újra életre keltett egy egész kiégett erdősávot!

– Kell ennél több bizonyíték, kicsi? Egyikünknek sincs szüksége gyakorlásra. Az erőnk már így is hatalmas. Menjünk – fogta kézen Cristinát, és kinyitotta előtte a kocsi ajtaját –, mentsük meg a húgomat!

Pénzes Ő játék kérdések!

Aki esetleg a facebook-on nem jut hozzá a kérdésekhez, vagy itt is olvasni szeretné, akkor ide is leírom! Eddig 4 helyes megfejtés érkezett. :)


1. Hogy hívják Eva férjét?


2. Hogy hívják Pán nagyszüleit?

3. Milyen jel tűnik fel Cristina halántékán, miután Pán először megcsókolta?

4. Hol találta meg Pán nagyanyja a varázskönyvét (Árnyékok Könyve)?

5. Miben halt meg Pán anyja? Leukémiás volt

6. Hogy szokta becézni Pán Cristinát (nem a nevére gondolok)?

7. Írd le röviden, hogy miről vitatkozott Eva és Simon, mielőtt megismerték Cristinát!

8. Hogy hívják az éttermet, ahol először esznek a főhősök?

9. Mi a neve a klub üzletvezetőjének, ahol Cristina kezd el dolgozni és milyen színű a nő haja?

10. Mi volt az a két eset, ami korábban Cristina különleges erejére utalt?

11. Honnan kapta Alfred a nevét (kedvenc olvasmány)?

12. Milyen hangszeren játszik Pán?

13. Hogy hívják Cristina legjobb barátnőjét?

14. Kiről kapta a nevét Pán?

15. Milyen autót lopott Cristina a rabláshoz, és kitől?

16. Milyen zenét választott Cristina a rabláshoz?

17. Milyen számot fütyült Pán, amikor Cristinával először találkoztak a rablás éjszakáján?

18. Hogy hívják Orina anyját?

19. Cristina az apja egyik régi raktárában rejti el a rabolt pénzt. Hogy hívják az ott felügyelő biztonsági őrt, és milyen sorozatot néz, amikor Cristina odaér?

20. Mit tanul az egyetemen Cristina?

21. Mit rabol ki Cristina?

22. Minek adja ki magát, amikor előkészíti a rablást és találkozik az intézmény vezetőjével?

23. Mit kap tőle ajándékba?

24. Milyen gumicsizmát vesz fel Cristina a rabláshoz?

Lövés

Az iskolát a kollégiummal összekötő üvegajtón át láttam meg aznap először Peti arcát. Nem tűnt ördöginek vagy dühösnek. Inkább félelem sugárzott belőle. Arra gondoltam, hogy szegény srác biztos nagyon megijedhetett valamitől. Mariannhoz, a legjobb barátnőmhöz fordultam, hogy felhívjam rá az ő figyelmét is, de egy durranás félbeszakított.

Peti felé kaptam a fejem. Az üvegajtó felső része teljesen szétrobbant, az alsón pedig pókhálóként szaladt végig a repedés. Peti kezében fegyver volt, amivel egyenesen felénk célzott.

A szemei kitágultak a döbbentettől. Mintha őt érte volna a lövés. A folyósón pillanatok alatt elszabadult a pokol. Mindenki sikoltozni kezdett, és összegörnyedve menekült a legközelebbi kijárathoz. Mariannal ekkor már a földön feküdtünk. A keze a combját szorította. Az ujjai alól vér csordogált le a zöld linóleumra. A szemei könnyben úsztak, de nem szólt egy szót sem. Egy évvel fiatalabb volt nálam, mégis mindig ő tartottam bátrabbnak és az erősebbnek kettőnk közül. Az ajtó legalsó része sötétbarna fából készült, ezért viszonylag takarásban voltunk. Hátranéztem segítségért, de mögöttünk teljesen kiürült a folyosó. Csak elejtett hátizsákok és mappák hevertek a padlón.

Ki akartam nézni a betört ablak felett, hogy Peti még mindig ott áll-e, de iszonyúan féltem, hogy ha meglát, nem habozik majd, újra lőni fog.

Petivel régen sokat beszélgettünk, mondhatni barátok voltunk. Gyakran járt át az öcsémhez, hogy a roncs autóját szereljék, de miután a tesóm megismerkedett az első barátnőjével, lekoptatta Petit. Később hallottam, hogy Peti szülei válnak, és az édesapja elköltözik a városból. Gyakran gondoltam rá, hogy meg kéne keresni, beszélni vele, de valahogy mindig elmaradt. És most ide jutott. Egy fegyverrel hadonászik az iskola közepén.

Erőt vettem magamon, és feltérdeltem. A lövéskor szétrepülő üvegszilánkok a közelben hevertek szanaszét. Amikor megtámasztottam magam, néhány a tenyerembe fúródott.  Amilyen halkan csak tudtam, Mariann fejéhez kúsztam. Mellettünk volt a kollégiumi könyvtár ajtaja. Csak oda kellett bejuttatnom mindkettőnket, hogy megvárjuk ennek az egésznek a végét.

A karjai alá nyúltam, és elkezdtem óvatosan húzni az ajtó felé. Kirobbant belőle a zokogás, de nem állhattam meg. Az ajtón túl rohanó lépteket hallottam. Felálltam. Már nem törődtem vele, hogy Peti meglát-e. Újra megragadtam a barátnőmet, és minden erőmet beleadva a könyvtár ajtajához húztam. Nem vártam egy másodpercet sem, belöktem az ajtót. Mariannt beljebb húztam, aztán visszarohantam, becsaptam az ajtót és ráfordítottam a zárban hagyott kulcsot. A kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam a kitörni készülő sikolyt. Még mindig nem voltunk biztonságban. A rohanó léptek elhaladtak a könyvtár ajtaja előtt. Egyenesen a kijárat felé, gondoltam. Abban a pillanatban arra vágytam, hogy a menekülő helyében lehessek. Minden porcikám azt ordította, hogy ne törődjek semmivel, csak fussak. A gyomrom remegett, hányingerem volt, és csíptek a tenyeremen lévő vágások. A félelemtől nem tudtam gondolkodni sem. De volt valaki, aki nálam sokkal jobban félt.

Mariann még mindig a combjára szorította a kezét, és elkeseredetten sírt. A farmere szára már teljes hosszában véres volt, és azalatt a pár másodperc alatt, míg a könyvtár szőnyegén feküdt, a vérfolt egyre terjedt a lába mellett. Tudtam, hogy valami fontosat találhatott el az a golyó. Nagyot nyeltem, és még mindig remegő lábakkal botorkáltam oda hozzá. Minden rendben lesz, súgtam oda neki, de egy percig sem hittem benne. Az egyik közeli könyvespolc mögé próbáltam húzni, de csak félig sikerült, mert nagyon fájt neki a mozgás.

Van az a fájdalom, amitől a legerősebb ember is elveszti az önuralmát, és Mariann már rég túl volt rajta. Ha tovább mozgattam volna, vagy sikoltozni kezd, vagy elájul. Nem kockáztathattam, bár így csak félig volt takarásban. Ha valaki bejön utánunk a könyvtár ajtaján, azonnal kiszúrja, hogy a polc mögött vagyunk.

Kétségbeesetten néztem végig Mariann egyre jobban vérző lábán. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Csak egy gyerek voltam, akinek végig kell néznie, ahogy a legjobb barátnője elvérzik. Segítség kellett.

A könyvtárnak külön mosdója volt, oda rohantam be, hogy keressek valami használhatót, de semmit sem találtam, csak törölközőket. Elvettem a legtisztábbnak látszót, és visszasiettem Mariannhoz. A sebe fölé tekertem a puha anyagot, és csomót kötöttem rá. Szorosnak kellet lennie, hogy elálljon a vérzés. Mariann egy pillanatra feljajdult, amikor meghúztam a csomót, de aztán szerencsére elájult. A szemhéja lilás színű volt, az ajkai pedig majdnem teljesen színtelenek. Ha tovább várok a segítségre, elvérzik. Ennyit tapasztalat nélkül is tudtam.

A füléhez hajoltam, és belesúgtam, hogy minden rendben lesz. Ne féljen, mert én majd hozok segítséget. Azt hiszem, azokat a szavakat sokkal inkább önmagamhoz intéztem, mert Mariann még mindig ájultan feküdt. Én akartam azt hinni, hogy rendbe tudom hozni a dolgokat. Hinnem kellett.

Aznap magam mögött hagytam Mariann eszméletlen testét. Beljebb húztam, hogy teljesen takarja a könyvespolc, még egyszer ellenőriztem a kötését, amit már majdnem teljesen átáztatott a vére, aztán az ablak felé indultam. Odakint rendőr- és mentőautók szirénáztak. A könyvtár az első emeleten volt. Az ablak három vagy négy méterre lehetett csak a járdaszinttől és a belső kertre nézett, ami teljesen kihaltnak tűnt. Mielőtt felmásztam volna az ablakpárkányra, még visszanéztem a barátnőmre. Felületesen lélegzett, és a vér még mindig szivárgott a lábából. Azt hiszem, egyedül ez a látvány segített abban, hogy legyőzzem a rettegésem és kiugorjak az ablakon. Vagy talán a lelkem mélyén menekülni akartam? Gyáván megfutamodtam? Máig sem vagyok biztos benne.

Miután leérkeztem, a jobb bokám kibicsaklott. Eltartott egy ideig, hogy feltápászkodjak, de sikerült. Elkezdtem bicegni a villogó lámpák felé, amik a megváltás jelenthették volna Mariann számára. Egy mentős vett észre először. A mentőautó mellett állt, és telefonon beszélt valakivel. Amikor meglátott, zsebre vágta a készüléket, szólt valamit a mentő belsejébe és odafutott hozzám.

– Kérem, segítsen! A barátnőm…

Csak ennyit mondhattam, amikor az aznapi utolsó lövés is eldördült. Valahonnan a hátam mögül jött. Talán az első emelet magasságából… Minden elsötétedett…

A kórházban mondták meg. Először csak ráztam a fejemet. Nem hittem el. Nem hihettem. Oda akartam rohanni, hogy a saját szememmel is láthassam, de amikor próbáltam megállni a lábamon, összecsuklottam. Kiderült, hogy nem bicsaklott ki a bokám. Eltört. Ahogy minden más is körülöttem. Peti utolsó lövését Mariann kapta.

Úgy mesélték, az első lövés után Peti módszeresen végigment az összes emeleten, és lelőtt mindenkit, akit megtalált. Öten voltak a kémiateremben, hárman pedig az ebédlőben bújtak el. Mire mindegyiküket megölte, kétszer cserélt tárat. Volt nála tartalék.

Miután végzett, a kedvenc helyére ment. A könyvtárba.

Mariann eszméletlen volt, vigasztaltak. Az első golyó a combjában lévő artériát találta el, mindenképpen elvérzett volna. Már nem segíthettem rajta. Peti egyenesen szíven lőtte, nem szenvedett, mondták. De én pontosan tudom, hogy szenvedett. Magára hagytam sebesülten és védtelenül, miközben félt és fájdalmai voltak.

A kórházban sokszor elképzeltem, milyen az, amikor lövés éri az embert. Amikor a golyó először csak a bőrön hatol át, aztán átfúrja magát a húson, az ereken és az izmokon. Éhes féregként egészen a csontokig furakszik, hogy aztán azon is áttörve elérje a célját.

A kórházi szobám ajtaja pont olyan volt, mint az iskolában. Majdnem teljesen üveg. Azon át néztem végig, ahogy egy orvos elmondja Mariann szüleinek és kishúgának, hogy a lányuk halott. Nem bírtam elszakadni a látványtól. A szemem előtt omlott össze az egész család élete. Egymásba kapaszkodva próbáltak vigaszt találni, de csak tehetetlenül vergődtek. Befogtam a fülem, hogy ne halljam a barátnőm anyjának zokogását. Gyávának éreztem magam. Mint akinek nincs joga az élethez.

Kifelé menet Mariann anyja benézett hozzám. Elmondta, hogy mennyire hálás, amiért segíteni próbáltam a lányának, és örül, hogy én jól vagyok. De láttam a tekintetét, amikor engem nézett. A szeme azt mondta, miért ő él, és miért nem a lányom?

Peti feladta magát a rendőrségen. Nem tudta megmagyarázni a tetteit. Csak annyit mondott, hogy véget akart vetni az életnek nevezett képmutatásnak. Nem nézte, hogy kiket bánt, mert megkönnyebbülést érzett, akárhányszor meghúzta a ravaszt.

Néha elgondolkozom rajta, hogy miért érzett így. Milyen lehetett az a sötétség, amiben Peti élt, amely annyira elhatalmasodott rajta, hogy az egész életét felemésztette. Honnan jöhetett? Vajon mindenkiben ott van? Talán neve is van ennek a sötétségnek? Lehet, hogy pont úgy hívják, mint téged?

Pénzes Ő 8/1. rész

Itt a következő rész! A folytatása, a 8. fejezet 2. része szorosan kapcsolódik az ebben történt eseményekhez, ezért pár napon belül az is érkezik majd. Kitartást, és jó olvasást!

Cristina egy asztal mellett ült. A kezeit egy bögre forró tea köré kulcsolta. Tartott tőle, hogy ha elengedi azt a bögrét, elkezd remegni az egész teste és apró darabokra esik szét. Elképzelte, hogy először a feje esne le a helyéről, aztán gurulna be az asztal alá. Majd szép sorjában leesne a többi végtagja is, egy szép kis Cristina kupacot hagyva maga után. Megrázta a fejét, és abbahagyta a képzelgést. Volt elég hihetetlen dolog így is az életében. Két kézzel, óvatosan a szájához emelte a bögrét, és nagyot kortyolt belőle. A folyadék forrón kúszott végig a nyelőcsövén, felmelegítve az egész testét. Furcsa módon, amikor elért a szívéhez, olyan volt, mintha megnyugtatta volna. Összébb húzta magán a kabátot, amit Simon terített rá, miután leültette. Még mindig fázott egy kicsit, pedig a Nap már teljes erővel sütött. Reggel hét óra körül járhatott az idő, az étterem már teljesen kiürült. Az asztalokat körülvevő kert fürdött a meleg napfényben. Cristina hátrasimította a haját, próbálva belőle kihalászni a száraz faleveleket, de egy simítás után feladta. A vele szemben ülő fiúra sandított, aki megállás nélkül bámulta. Pánon még mindig ugyanaz a szakadt ruha volt, de az arcát már szerencsére megtörölte. A vérfoltoknak, amiket a lány okozott, már nyoma sem volt. Cristina lassan, nyugodtan lélegzett, próbálva ezzel feloldani a gyomrát csomóba rántó görcsöt.

– Most már nem lesz baj. Elmondhatod, hogy mi történt – jelentette ki remegő hangon. Igyekezett kitörölni az agyából azt a fájdalmat, amit Pán okozott neki. Félt, hogy ha ismét felidézné, azzal tényleg megölné a fiút. Elvégre az erő, amivel megsebesítette, minden kétséget kizáróan tőle származott. – Mit csináltál velem? – kérdezte meg újra.

– Mielőtt erre rátérnénk, el kell mesélnem egy történetet – mondta rekedt hangon a fiú. A konyha irányába nézett, amerre Eva és Simon fél órával azelőtt eltűntek. Azóta csak Eva bukkant fel egyszer, amikor teát hozott a lánynak, de olyan gyorsan elviharzott az asztal mellől, mintha ezer ördög kergetné. – Az egész nagyon régen kezdődött, hogy pontosan mikor, azt nem tudom, de nem is számít igazán. A lényeg az, hogy a családom ősei Salemből származnak. Az ottani boszorkányhisztéria elől menekültek el, és telepedtek le a keleti parton. Az évek során egyre közelebb költöztek az óceánhoz. Úgy 100 éve kötöttek ki Floridában.

– Hogy érted, hogy könnyebbé vált az életük?

– Majd mindjárt megérted, csak egy pillanatot várj, kicsim!

– Ne nevezz így! – csattant fel a lány. – Nincs jogod hozzá!

– Amikor befejeztem a történetem – felelte szomorúan Pán – te is belátod majd, hogy minden jogom megvan hozzá.

– Erősen kétlem – fortyant fel Cristina. – Túlságosan elbizakodott vagy!

– Ennek semmi köze az elbizakodottsághoz, édes! Csak, hadd folytassam, jó?

Cristina bólintott, mert minél előbb tudni akarta az igazságot.

– Ebben a napos városban úgy tűnt, hogy kezdenek rendbe jönni a dolgaink. A nagyanyám apja jó áron hozzájutott pár kiöregedett bárkához, azokat lassan rendbe hozták, aztán a fiaival tengerre szálltak és belevágtak a halászatba. Hihetetlen gyorsan sikeres lett a vállalkozásuk. A halak szinte beleugrottak a hálóikba. Az emberek suttogtak a családunk szerencséjéről, egyszer még a boszorkányságot is megemlítette valaki, de az itt élő emberek szerencsére akkor sem voltak túl fogékonyak a paranormálisra, ezért egyszerűen elfogadták a szokatlanságunkat. Akkoriban még a családom sem sejtette, hogy mi okozza a szerencséjüket, de aztán hamar rájöttek. A nagyanyám gyönyörű lány volt. A haja ébenfeketén és olyan fényesen csillogott, hogy az emberek azt mondogatták, valahogy sikerült foglyul ejtenie a csillagokat, és beleszőnie a hajába. A szeme olyan sötétkék volt, mint az alkonyati fényben fürdő óceán. Tizenhét évesen tátott szájjal bámulták a férfiak, ha elment mellettük az utcán. Nem csak a szépsége ragadta meg őket, hanem a szívéből sugárzó jóság, és az a belső béke, ami minden mozdulatából áradt. Az apja és a fivérei úgy vigyáztak rá, mint egy drága kincsre. Az összes udvarlóját ellenőrizték, mindben találtak valami hibát, és könyörtelenül elküldték. A nagyanyám, Liliána mindezt békés nyugalommal tűrte. Volt egy titka, amit senkinek az égvilágon nem árult el. Már egy éve szerelembe esett. Aznap ismerte meg a fiút, amikor Floridába költöztek. A parton pakolta ki a halat az egyik halászbárkából, és közben fütyörészett. A nagyanyám a stégen üldögélt, az apjára és a bátyjaira várt, amíg kipakolták a hajóból az összes bőröndjüket. Amikor először meglátta a fiút, Luckot, valami hozzá vonzotta. Azt mesélte nekem a halála előtt, hogy képtelen volt távol maradni tőle.

– Én… sajnálom, hogy már meghalt a nagyanyád. Biztos nagyon hiányzik – jegyezte meg a lány.

– Már rég történt, de igen. – A fiú Cristina keze után nyúlt volna az asztal fölött, de a lány elhúzta. Pán keserveset sóhajtott, megdörzsölte a szíve környékét, aztán folytatta.

– Aznap meg akarta szólítani Luckot, de nem volt képes rá. Közel ment hozzá, már csak egy lépés választotta el tőle, amikor a fiú is felfigyelt az őt bámuló lányra. Amikor megtalálták egymás tekintetét, Luck abbahagyta a munkát. Lehúzta a nyálkás, halbűzös kesztyűt a kezéről, megtörölte a tenyerét a nadrágjában, és Liliána felé nyúlt. A nagyanyám úgy mesélte, hogy képtelen lett volna elmozdulni arról a helyről, mert érzett valamit a fiúban, ami vonzotta. De az egyik bátyja észrevette, hogy milyen illetlenül közel áll hozzá, és elrángatta onnan. A nagyanyám azonban nem adta fel. Aznap éjjel kiszökött a házból. A Hold olyan fényesen világította meg az útját, mintha segítségére akart volna lenni. Liliána leszaladt az apró macskakövekkel kirakott utcán egészen a kikötőig, ahol Luck várta. Miután befejezte a munkát, lefelé fordított egy régi ládát, leült és estig várta a nagyanyámat. Amikor Liliána meglátta a várakozó fiút, egyetlen szó nélkül a karjaiba futott. Luck még annyit ki tudott nyögni, hogy sajnálja a halszagú és kissé mocskos öltözékét, de Liliánát ezt nem zavarta. Akkor csókolták meg egymást először. Luck majdnem belehalt abba a csókba.

– Kezd ismerős lenni – suttogta Cristina.

– Mindjárt megérted a lényeget is. A nagyanyám szörnyen megijedt, amikor látta Luck fájdalmát. Segített neki bebotorkálni a közeli raktárba, amelyben az aznap kifogott halat tárolták hatalmas jegeshordókban. Órákig mellette volt, simogatta és zokogott. Imádkozott Istenhez, megfogadta neki, hogy soha többé nem ér a fiúhoz, csak gyógyítsa meg. Luck néhány óra múlva már jobban lett. Elmesélte a nagyanyámnak, hogy iszonyatos égető érzést és bizsergés okozott a csókja. Azt mondta neki, hogy bár szenvedett közben, de a gyomrában pillangók szálldostak, és a szíve csordultig telt szerelemmel iránta.

Pán itt megállt a történetmesélésben, és várakozón a lányra nézett.

– Most mi van? – kérdezte megrökönyödve Cristina. – Azt várod, hogy bevalljam, a szívem csordultig telt az irántad való szerelemmel? Mert arra hiába vársz, haver! A dühön kívül nem érzek irántad semmit! – hazudta a lány. Remélte, hogy Pán nem veszi észre a szavai mögött rejlő vágyódást. Úgy gondolta, hatékonyan képes volt leplezni, hogy legszívesebben a karjai közé telepedett volna abban a pillanatban is.

– Nem, dehogy – felelte csalódottan a fiú. – Csak a jel rajtad is ott van, ezért azt hittem… de mindegy. – Lehajtotta a fejét, és hátratúrta a haját. Cristina egy fekete jelet látott a jobb halántékán, ami korábban nem volt ott. Ha jól meggondolta, Eván is ugyanilyen jelet látott. A saját jobb halántékához kapta a kezét, de nem érzett semmi feltűnőt, viszont rendkívül ideges lett. Az asztal remegni kezdett, amikor elordította magát.

– Eva! – A nő szinte azonnal megjelent a paraván szélénél. Megnyugtató mosollyal közeledett feléjük. Ahogy megállt előttük, Cristina felismerte rajta ugyanazt a jelet, mint Pánon. Olyan volt, mint egy fekete tintával meghúzott minta. A végtelen jele, egy lefektetett nyolcas. – Bocs a modoromért, de rossz napom volt. Van egy tükröd? – kérdezte a nőtől.

Eva benyúlt a még mindig rajta lévő hosszú, fehér köténye zsebébe, és egy púdertükröt nyújtott Cristina felé.

– Ne felejts el lélegezni, kedvesem! Ha felizgatod magad, annak nem lesz jó vége.

– Eva, ezt inkább intézem én, rendben? Megtennéd, hogy magunkra hagysz? – kérte meg a fiú.

– Elmondtad már neki?

– Épp azon vagyok! – Pán gondterhelten dörzsölte meg az arcát borító borostát. Cristina láthatóan nem bírt az Evától kapott kinyitható tükör zárjával, ezért a fiú elvette tőle, és maga nyitotta ki. Eva nagyot sóhajtott, és egy „Vigyázzatok!” kíséretében visszasietett a konyhába. Pán úgy állította be a tükör két felét, hogy Cristina lássa a halántékán lévő jelet. Pontosan ugyanolyan volt, mint Eváé és Páné. A lány egyre idegesebb lett. Az asztal megint remegni kezdett, de ezúttal nem állt meg. A poharak egyenként felemelkedtek, majd forogni kezdtek a lány körül. Szél kerekedett, ami először csak fellibbentette a terítőket, de pár pillanat alatt erősebb lett.

– Te megbélyegeztél engem? – kiáltotta túl a szél hangját a lány. Iszonyúan mérges volt. Úgy érezte, elérhetetlen távolságba került a régi, nyugodt életétől, mióta megismerte a fiút.

– Cristina, meg kell nyugodnod! – Pán felállt, és megpróbált közelebb menni a lányhoz, de a szél visszatartotta. – Kérlek, én meg tudlak nyugtatni! Ha elszabadul az erőd, olyat tehetsz, amit később nagyon megbánsz majd!

– Az erőm? – kiáltotta a lány. – Miről beszélsz egyáltalán?

– Hiszen már te is sejted! Csak nem akarod bevallani magadnak. Boszorkány vagy, Cristina! Ahogy én is.

Az asztal remegése egyetlen csapásra abbamaradt, a poharak pedig lassan visszalebegtek a helyükre.

– Boszorkány… – suttogta Cristina. Görbe orr, fekete, csúcsos kalap és egy kopott seprű képe villant fel a fejében. Nem volt az ő stílusa, de talán meg tudna barátkozni vele. A szél már nem tépett, inkább simogatott. Mi történik velem? – kérdezte magától a lány.

Pán megfogta a kezét. A lány arra számított, hogy megint égetni fog az érintése, ehelyett teljesen más történt. Ahol a bőrük egymáshoz ért, valami elindult benne. Úgy érezte, hajszálvékony, de az acélnál is erősebb szalagok vágtatnak az ereiben. Ezek a szalagok eljutottak a szívéig, és lassan körbefonták azt. A mellkasa felmelegedett, a gyomra pedig összeszorult. Tehetetlen volt, amikor Pán felhúzta a székről. A fiú egyre közelebb vonta magához. Az egyik kezét a derekára csúsztatta, a másikat pedig a nyaka oldalához helyezte.

– Liliána és Luck sosem váltak el. A nagyanyám volt az első beteljesedett boszorkány a családban. Beteljesedett az ereje azon a napon, amikor az első csókot váltotta az igaz szerelmével, a párjával, akit neki rendelt a sors. Azzal a csókkal Luck, a nagyapám is boszorkánnyá vált. A folyamat hatalmas fájdalommal jár, de csak így lesz egyenlő a boszorkány kapcsolat. Egyenlő erő, egyenlő élet. Ha az egyiknek vége, a másik is követi.

Cristina behunyta a szemét. Pán homlokának döntötte a homlokát, hogy megpihenjen egy kicsit.

– Azt mondod, hogy amit érzek, és amit te érzel, az varázslat? – Minden porcikája tiltakozott a kérdés ellen, de muszáj volt feltennie. – Azért történt ez, mert te a… pároddá tettél?

– Igen, eleinte csak erről van szó – válaszolta a fiú. Cristina ki akart szakadni az ölelésből, de képtelen volt rá. Úgy érezte, hogy ha eltávolodik Pántól, azzal a saját szívét tépi ki. És a jelek szerint a fiú is így érezhetett, mert olyan szorosan fogta át a derekát, mintha magába akarná olvasztani a lány testét. Cristina nyikorgás hallott. Amikor felnézett, látta, hogy egy szék csúszik feléjük. A szék megállt Pán mögött, mire a fiú karjában Cristinával leereszkedett rá. A lány nem látott más lehetőséget, Pán ölébe kellett ülnie.

– Ezt te csináltad? – kérdezte suttogva a fiút.

– Így könnyebb lesz folytatni a mesélést. Hidd el, ha a végére érek, minden jobbá válik!

– Rendben – bólintott Cristina. Pán vállára hajtotta a fejét, behunyta a szemét és csak hallgatta a fiú megnyugtató hangját.

– A nagyanyám, miután megismerte és először megcsókolta a nagyapámat, hatalmas erejű boszorkánnyá vált. Ahogy a nagyapám is. Nekik volt köszönhető a családunk úgymond nyerő szériája. Amikor eljött az ideje, Liliána bevallotta a családjának az egészet. Elmondta nekik azt is, hogy megtalálta az igaz szerelmet egy halrakodó inas személyében. Az apja és a bátyjai először nem nézték jó szemmel a kapcsolatukat, de azzal a szenvedélyes szerelemmel, amit a nagyszüleim éreztek egymás iránt, nem tudtak mit kezdeni. A dédanyám annak idején belehalt a szülésbe, a dédapám pedig bármit megtett volna, hogy a legkisebb gyereke, az egyetlen lánya boldog legyen. Ezért egy éven belül megtartották az esküvőt. Liliána és Luck volt az első boszorkány házaspár a családomban. A nagyapám a családi vállalkozásban kezdett el dolgozni, és hamarosan sikerült összespórolniuk annyi pénzt, hogy saját házat építhettek a tengerparton. Közben Liliána bátyjai is szerelmesek lettek és megházasodtak. A nagyanyám arra számított, hogy ezzel még több boszorkány házasság jön létre a családban, de tévedett. Amikor elköltöztek a férjével a szülői házból, magával vitte az anyja régi ládáját, amiben a kelengyéjét tartotta. Az egyik bátyja cipekedés közben elejtette a ládát, aminek így kiszakadt az alja. Kiderült, hogy a láda dupla fenekű volt. A plusz nyílás az anyja könyvét rejtette. Amikor a nagyanyám elolvasta a címét, fogalma sem volt róla, hogy mit jelent az Árnyékok Könyve felirat a kopott bőrborításon. De aztán pár óra alatt rájött, hogy egy kincset tart a kezében. Rögtön az első oldalakból választ kapott jó néhány kérdésére. Például arra is, hogy két bátyja házassága miért nem végződött boszorkánnyá válással. Kiderült, hogy a mi családunkban, egy generációban csak egy gyermek viszi tovább az erőt. Születésekor csak egy kis részét kapja meg, de amikor a szíve kész lesz rá, tehát megtalálja az igaz párját, akkor boszorkány ereje eléri a csúcspontját, kiárad belőle, és feltöltekezik vele élete párja is. Ezzel két hatalmas boszorkány jön a világra, akik arra hivatottak, hogy segítsenek a bajba jutottakon, gyógyítsák a betegeket és üldözzék a bűnösöket. Liliána és Luck egész életükben tartották magukat ehhez. Ott segítettek, ahol tudtak, sérülteket és betegeket gyógyítottak. Egyetlen gyermekük született, az anyám. Ikerterhesség volt, de az anyám testvére nem élte túl a szülést. A nagyanyám úgy mesélte, nagyapa végig mellette volt a szülésnél, de a babát már nem tudta megmenteni. Eltávozott a lelke, mielőtt visszahozhatta volna. Nagymama duplán gyászolt, mert édesanyám ikertestvére lett volna a következő boszorkány a családban. Anyám generációja tehát kimaradt, de aztán megszülettem én. Nagymama sokat mesélt nekem kiskoromban az erőről. Még láthatta, ahogy végrehajtom az első varázslatomat. Csak egy gyertyát gyújtottam meg a tekintetemmel – vonta meg a vállát a fiú –, de soha azelőtt nem láttam olyan büszkének. Aztán megszületett a húgom is, de ő ezt már nem érhette meg, mert meghalt.

– Mi történt vele? – kérdezte bágyadtan a lány.

– Egyszerűen eljött az ideje. Csendben, a családja körében ment el. A nagyapám pár héten belül követte. Nem akart nélküle élni.

– Sajnálom, Pán.

– Tudom, kicsi, tudom. Már túl vagyok rajta… A családi vállalkozást annak idején a nagyanyám örökölte, mert a bátyjai szétszéledtek az országban, és saját családot alapítottak. A nagyszüleim halála után a szüleim vették át a boltot. A válság alatt nem ment jól az üzlet, és egyre inkább eladósodtunk. Aztán az anyánknál leukémiát diagnosztizáltak.

– Istenem! – Cristina félt, hogy ennek a történetnek nagyon rossz vége lesz. A fiú hátára szorította az egyik kezét, aztán a pólója egyik szakadásán keresztül simogatni kezdte a bőrét. Az érintéstől mindketten boldogan sóhajtottak fel.

– Napokon keresztül el sem mozdultam a kórházi ágya mellől. Koncentrálni próbáltam, elég erőt összegyűjteni, hogy meggyógyíthassam. De gyenge voltam. Ezért elkezdtem keresni a páromat. Szükségem lett volna a teljes hatalmamra, hogy meggyógyíthassam az anyámat. Nem akarok hazudni neked, akkoriban rengeteget randiztam. A lányok többségével csak az első csókig jutottam el, mert nem érdekeltek igazán, de voltak olyanok, akik tényleg érdekelni kezdtek. Sosem bántam velük rosszul, de tudták, hogy nem ők a legfontosabbak az életemben. Az idő közben könyörtelenül telt. Az anyám még egy hónapig bírta, aztán csak egyszerűen elment. Elaludt, így mondták az orvosok. Az apám képtelen volt elviselni a fájdalmat. Keményen inni kezdett, az üzlet meg tovább hanyatlott. Aztán két évvel az anyám halála után bejelentette, hogy feleségül vesz egy másik nőt.