Az ártatlanság vége

- Édes Istenem, mi a frászt keresek én itt? Mit csinálok? Mit csinálok? Mit csinálok…

Csak állt abban a papírvékony falú szobában, és nyirkos kezekkel markolta a rajta lévő blúz elejét. Odakintről behallatszott az elsuhanó autók zaja. A nadrágját már meglazította, de nem volt ereje levenni. Pedig le kellett. Anélkül nem fog menni… az. Félt. Istenem, soha korábban nem félt még annyira. A légcsöve összeszorult, és azt hitte, érzi, ahogy időnként az eszeveszetten dobogó szívéhez ér. Sikoltani akart, ugyanakkor biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz képes kinyitni a száját. Úgy érezte, az élete véget ér abban a mocskos szobában, és ehhez az aláfestő zenét a egy lassító autó hangja adja majd.

- Nem! Ez… nem lehet. Nem történhet meg! Én nem akarom!

Kétségbeesetten lépett az ajtó felé. A kilincs valaha ezüstös ragyogású lehetett, de mára már majdnem teljesen belepte a rozsda. Elképzelte, hogy megfogja azt a kilincset, és lenyomja. Még az is elképzelte, hogy a rozsda egy része nyirkos tenyeréhez tapad, amitől egészen olyan szagú lesz a bőre, mint a vér. És elképzelte azt is, hogy kilép azon az ajtón, futásnak ered, és nem hagyja, hogy bárki megállítsa. Egy pillanatra röpke mosoly tűnt fel az ajkain, de amikor még egy lépést tenni akart a szabadságot jelentő rozsdabűzös tenyér felé, valami letörölte az ajkáról annak a röpke boldogságnak még a nyomát is. A homlokát hideg veríték lepte el, mert eszébe jutott, mi lenne, ha tényleg megtenné, amire készül.

Ettől a gondolattól sokkal jobban megijedt. Ha megtenné, ha elszaladna ebből a mocskos szobából, ebből a mocskos világból, amelybe már nyakig belemerült, a mögötte maradó nyomok borzalmasak lennének. Összetört életek maradnának utána.

De ha marad, ha vállalja az ezután következő eseményeket, csak ő törik darabokra. Apró darabokra. Mocskos darabokra. És az már nem olyan nagy tragédia. Akkor ő már úgysem fog számítani senkinek.
Visszalépett.

Lassú mozdulatokkal letolta a csípőjéről a kopott farmert. Aztán lefejtette görcsös ujjait a blúza gombjairól. Megrázta azokat az ujjakat, hogy kicsit kilazuljanak, aztán elkezdte kigombolni a blúzt. Egyszerre csak egy gombot. Számolta mindegyiket, ami kibújt a lyukból. Összesen hat volt. Hat másodperc választotta el az addigi élete végétől. Az utolsó gomb lassabban ment. Eltartott egy egész percig, mire képes volt kiszabadítani. A végére elhomályosodott a szeme, de nem hagyta, hogy egy könnycsepp is kibuggyanjon. Nem sirathatja meg az elmúlt életét. Már nem volt hozzá joga.
És egyszer csak vége lett.

Ott állt a hideg szobában. Csak alsónemű takarta a testét. Egy percig megint a kilincsre függesztette a tekintetét, de már nem gondolt a menekülésre. Inkább csak arra, hogy mi vár majd rá odakint. Abban a másik világban, amely oly közel van a régi életéhez, ugyanakkor fényévekre onnan. Odasétált a szoba sarkába állított asztalhoz, amelyen festékek sorakoztak. Az előtte álló széken egy kis kupac ruha tornyosult. Félelmetesen kis kupac, de már nem hátrálhatott. Végigcsinálja.

Először a ruhákat. Felvette a testhez simuló fekete szoknyát. Próbálta lejjebb húzni, de rájött, hogy felesleges. Azt a szót, hogy szemérmesség, örökre ki kell törölnie a szótárából. A szoknya után az apró felső következett. Az már vérpiros volt, és szabadon hagyta az egész hasát. A mellét is épp csak befedte. Belelépett a magas sarkú lakkcipőbe, aztán gyorsan leült, hogy el ne essen.

Ezután következett a burok. Annak a buroknak a felfestése, ami az éjszaka folyamán valószínűleg megreped majd, de kelleni fog, hogy annak lássák, aminek már ő is látta magát, ha tükörbe nézett. Felvitte a bőrére a nehéz illatú kozmetikumokat. Mire kész lett, úgy érezte, a szíve olyan súlyos, hogy a föld felé húzza. Mint egy kő. Egyenesen a pokolba.

Felállt.

Imbolygó léptekkel elindult az ajtó felé. Útközben rátaposott a földön hagyott farmerja szárára. Szerette azt a nadrágot, mert kényelmes volt és megszokott, de az éjszaka nem lesz rá szüksége. Az ajtó előtt elvesztette az egyensúlyát. Meg kellett kapaszkodnia a kilincsben. Érezte, hogy a tenyere alatt összegyűlik a lemorzsolódott rozsda. Visszanyerte az egyensúlyát, aztán leporolta a tenyerét. Mielőtt kilépett az utcára, az orrához emelte, hogy megszagolja. Vérszagú volt.

Odakint magasra emelte az orrát, hogy friss levegőt szippanthasson, de csak benzingőz jutott a tüdejébe. Egy kemény kéz ragadta meg a könyökét, és az út szélére taszította. Majdnem elesett, de ismét sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Gyakorlás kérdése az egész, gondolta. Megkapaszkodott a mellette lévő oszlopba, és a férfira nézett. Tőle félt a világon a legjobban. De most már az övé volt.

- Mosolyogj, cicuska! – mondta a férfi farkasvigyorral. – És tedd ki a cicidet! Te most boldogságot árulsz!

Író leszek...

Ezt az oldalt azért indítottam, hogy közelebbről is megismerjetek engem és az írásaimat. Nemrégiben kaptam meg az értesítést, hogy a Könyvmolyképző Kiadó megjelenteti a könyvemet.
Egy csöppet rémisztő már maga a gondolat is. De ez az én problémám, igyekszem megbirkózni vele. Első regényem kiadják! Ez a nagy hír. Még nem tudom a pontos dátumot, nem tudom, mennyi munkám lesz vele, de kiadják. Bár néha még mindig elbizonytalanodom, de ez csak a kóros önbizalomhiányom miatt van. A blogom egyik funkciója az lesz, hogy részleteket mutassak a regényemből. Az első feléből. Hogy felcsigázzam a kedves olvasót. J