2011. október 24., hétfő

Lövés

Az iskolát a kollégiummal összekötő üvegajtón át láttam meg aznap először Peti arcát. Nem tűnt ördöginek vagy dühösnek. Inkább félelem sugárzott belőle. Arra gondoltam, hogy szegény srác biztos nagyon megijedhetett valamitől. Mariannhoz, a legjobb barátnőmhöz fordultam, hogy felhívjam rá az ő figyelmét is, de egy durranás félbeszakított.

Peti felé kaptam a fejem. Az üvegajtó felső része teljesen szétrobbant, az alsón pedig pókhálóként szaladt végig a repedés. Peti kezében fegyver volt, amivel egyenesen felénk célzott.

A szemei kitágultak a döbbentettől. Mintha őt érte volna a lövés. A folyósón pillanatok alatt elszabadult a pokol. Mindenki sikoltozni kezdett, és összegörnyedve menekült a legközelebbi kijárathoz. Mariannal ekkor már a földön feküdtünk. A keze a combját szorította. Az ujjai alól vér csordogált le a zöld linóleumra. A szemei könnyben úsztak, de nem szólt egy szót sem. Egy évvel fiatalabb volt nálam, mégis mindig ő tartottam bátrabbnak és az erősebbnek kettőnk közül. Az ajtó legalsó része sötétbarna fából készült, ezért viszonylag takarásban voltunk. Hátranéztem segítségért, de mögöttünk teljesen kiürült a folyosó. Csak elejtett hátizsákok és mappák hevertek a padlón.

Ki akartam nézni a betört ablak felett, hogy Peti még mindig ott áll-e, de iszonyúan féltem, hogy ha meglát, nem habozik majd, újra lőni fog.

Petivel régen sokat beszélgettünk, mondhatni barátok voltunk. Gyakran járt át az öcsémhez, hogy a roncs autóját szereljék, de miután a tesóm megismerkedett az első barátnőjével, lekoptatta Petit. Később hallottam, hogy Peti szülei válnak, és az édesapja elköltözik a városból. Gyakran gondoltam rá, hogy meg kéne keresni, beszélni vele, de valahogy mindig elmaradt. És most ide jutott. Egy fegyverrel hadonászik az iskola közepén.

Erőt vettem magamon, és feltérdeltem. A lövéskor szétrepülő üvegszilánkok a közelben hevertek szanaszét. Amikor megtámasztottam magam, néhány a tenyerembe fúródott.  Amilyen halkan csak tudtam, Mariann fejéhez kúsztam. Mellettünk volt a kollégiumi könyvtár ajtaja. Csak oda kellett bejuttatnom mindkettőnket, hogy megvárjuk ennek az egésznek a végét.

A karjai alá nyúltam, és elkezdtem óvatosan húzni az ajtó felé. Kirobbant belőle a zokogás, de nem állhattam meg. Az ajtón túl rohanó lépteket hallottam. Felálltam. Már nem törődtem vele, hogy Peti meglát-e. Újra megragadtam a barátnőmet, és minden erőmet beleadva a könyvtár ajtajához húztam. Nem vártam egy másodpercet sem, belöktem az ajtót. Mariannt beljebb húztam, aztán visszarohantam, becsaptam az ajtót és ráfordítottam a zárban hagyott kulcsot. A kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam a kitörni készülő sikolyt. Még mindig nem voltunk biztonságban. A rohanó léptek elhaladtak a könyvtár ajtaja előtt. Egyenesen a kijárat felé, gondoltam. Abban a pillanatban arra vágytam, hogy a menekülő helyében lehessek. Minden porcikám azt ordította, hogy ne törődjek semmivel, csak fussak. A gyomrom remegett, hányingerem volt, és csíptek a tenyeremen lévő vágások. A félelemtől nem tudtam gondolkodni sem. De volt valaki, aki nálam sokkal jobban félt.

Mariann még mindig a combjára szorította a kezét, és elkeseredetten sírt. A farmere szára már teljes hosszában véres volt, és azalatt a pár másodperc alatt, míg a könyvtár szőnyegén feküdt, a vérfolt egyre terjedt a lába mellett. Tudtam, hogy valami fontosat találhatott el az a golyó. Nagyot nyeltem, és még mindig remegő lábakkal botorkáltam oda hozzá. Minden rendben lesz, súgtam oda neki, de egy percig sem hittem benne. Az egyik közeli könyvespolc mögé próbáltam húzni, de csak félig sikerült, mert nagyon fájt neki a mozgás.

Van az a fájdalom, amitől a legerősebb ember is elveszti az önuralmát, és Mariann már rég túl volt rajta. Ha tovább mozgattam volna, vagy sikoltozni kezd, vagy elájul. Nem kockáztathattam, bár így csak félig volt takarásban. Ha valaki bejön utánunk a könyvtár ajtaján, azonnal kiszúrja, hogy a polc mögött vagyunk.

Kétségbeesetten néztem végig Mariann egyre jobban vérző lábán. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Csak egy gyerek voltam, akinek végig kell néznie, ahogy a legjobb barátnője elvérzik. Segítség kellett.

A könyvtárnak külön mosdója volt, oda rohantam be, hogy keressek valami használhatót, de semmit sem találtam, csak törölközőket. Elvettem a legtisztábbnak látszót, és visszasiettem Mariannhoz. A sebe fölé tekertem a puha anyagot, és csomót kötöttem rá. Szorosnak kellet lennie, hogy elálljon a vérzés. Mariann egy pillanatra feljajdult, amikor meghúztam a csomót, de aztán szerencsére elájult. A szemhéja lilás színű volt, az ajkai pedig majdnem teljesen színtelenek. Ha tovább várok a segítségre, elvérzik. Ennyit tapasztalat nélkül is tudtam.

A füléhez hajoltam, és belesúgtam, hogy minden rendben lesz. Ne féljen, mert én majd hozok segítséget. Azt hiszem, azokat a szavakat sokkal inkább önmagamhoz intéztem, mert Mariann még mindig ájultan feküdt. Én akartam azt hinni, hogy rendbe tudom hozni a dolgokat. Hinnem kellett.

Aznap magam mögött hagytam Mariann eszméletlen testét. Beljebb húztam, hogy teljesen takarja a könyvespolc, még egyszer ellenőriztem a kötését, amit már majdnem teljesen átáztatott a vére, aztán az ablak felé indultam. Odakint rendőr- és mentőautók szirénáztak. A könyvtár az első emeleten volt. Az ablak három vagy négy méterre lehetett csak a járdaszinttől és a belső kertre nézett, ami teljesen kihaltnak tűnt. Mielőtt felmásztam volna az ablakpárkányra, még visszanéztem a barátnőmre. Felületesen lélegzett, és a vér még mindig szivárgott a lábából. Azt hiszem, egyedül ez a látvány segített abban, hogy legyőzzem a rettegésem és kiugorjak az ablakon. Vagy talán a lelkem mélyén menekülni akartam? Gyáván megfutamodtam? Máig sem vagyok biztos benne.

Miután leérkeztem, a jobb bokám kibicsaklott. Eltartott egy ideig, hogy feltápászkodjak, de sikerült. Elkezdtem bicegni a villogó lámpák felé, amik a megváltás jelenthették volna Mariann számára. Egy mentős vett észre először. A mentőautó mellett állt, és telefonon beszélt valakivel. Amikor meglátott, zsebre vágta a készüléket, szólt valamit a mentő belsejébe és odafutott hozzám.

– Kérem, segítsen! A barátnőm…

Csak ennyit mondhattam, amikor az aznapi utolsó lövés is eldördült. Valahonnan a hátam mögül jött. Talán az első emelet magasságából… Minden elsötétedett…

A kórházban mondták meg. Először csak ráztam a fejemet. Nem hittem el. Nem hihettem. Oda akartam rohanni, hogy a saját szememmel is láthassam, de amikor próbáltam megállni a lábamon, összecsuklottam. Kiderült, hogy nem bicsaklott ki a bokám. Eltört. Ahogy minden más is körülöttem. Peti utolsó lövését Mariann kapta.

Úgy mesélték, az első lövés után Peti módszeresen végigment az összes emeleten, és lelőtt mindenkit, akit megtalált. Öten voltak a kémiateremben, hárman pedig az ebédlőben bújtak el. Mire mindegyiküket megölte, kétszer cserélt tárat. Volt nála tartalék.

Miután végzett, a kedvenc helyére ment. A könyvtárba.

Mariann eszméletlen volt, vigasztaltak. Az első golyó a combjában lévő artériát találta el, mindenképpen elvérzett volna. Már nem segíthettem rajta. Peti egyenesen szíven lőtte, nem szenvedett, mondták. De én pontosan tudom, hogy szenvedett. Magára hagytam sebesülten és védtelenül, miközben félt és fájdalmai voltak.

A kórházban sokszor elképzeltem, milyen az, amikor lövés éri az embert. Amikor a golyó először csak a bőrön hatol át, aztán átfúrja magát a húson, az ereken és az izmokon. Éhes féregként egészen a csontokig furakszik, hogy aztán azon is áttörve elérje a célját.

A kórházi szobám ajtaja pont olyan volt, mint az iskolában. Majdnem teljesen üveg. Azon át néztem végig, ahogy egy orvos elmondja Mariann szüleinek és kishúgának, hogy a lányuk halott. Nem bírtam elszakadni a látványtól. A szemem előtt omlott össze az egész család élete. Egymásba kapaszkodva próbáltak vigaszt találni, de csak tehetetlenül vergődtek. Befogtam a fülem, hogy ne halljam a barátnőm anyjának zokogását. Gyávának éreztem magam. Mint akinek nincs joga az élethez.

Kifelé menet Mariann anyja benézett hozzám. Elmondta, hogy mennyire hálás, amiért segíteni próbáltam a lányának, és örül, hogy én jól vagyok. De láttam a tekintetét, amikor engem nézett. A szeme azt mondta, miért ő él, és miért nem a lányom?

Peti feladta magát a rendőrségen. Nem tudta megmagyarázni a tetteit. Csak annyit mondott, hogy véget akart vetni az életnek nevezett képmutatásnak. Nem nézte, hogy kiket bánt, mert megkönnyebbülést érzett, akárhányszor meghúzta a ravaszt.

Néha elgondolkozom rajta, hogy miért érzett így. Milyen lehetett az a sötétség, amiben Peti élt, amely annyira elhatalmasodott rajta, hogy az egész életét felemésztette. Honnan jöhetett? Vajon mindenkiben ott van? Talán neve is van ennek a sötétségnek? Lehet, hogy pont úgy hívják, mint téged?

2011. október 17., hétfő

Pénzes Ő 8/1. rész

Itt a következő rész! A folytatása, a 8. fejezet 2. része szorosan kapcsolódik az ebben történt eseményekhez, ezért pár napon belül az is érkezik majd. Kitartást, és jó olvasást!


Cristina egy asztal mellett ült. A kezeit egy bögre forró tea köré kulcsolta. Tartott tőle, hogy ha elengedi azt a bögrét, elkezd remegni az egész teste és apró darabokra esik szét. Elképzelte, hogy először a feje esne le a helyéről, aztán gurulna be az asztal alá. Majd szép sorjában leesne a többi végtagja is, egy szép kis Cristina kupacot hagyva maga után. Megrázta a fejét, és abbahagyta a képzelgést. Volt elég hihetetlen dolog így is az életében. Két kézzel, óvatosan a szájához emelte a bögrét, és nagyot kortyolt belőle. A folyadék forrón kúszott végig a nyelőcsövén, felmelegítve az egész testét. Furcsa módon, amikor elért a szívéhez, olyan volt, mintha megnyugtatta volna. Összébb húzta magán a kabátot, amit Simon terített rá, miután leültette. Még mindig fázott egy kicsit, pedig a Nap már teljes erővel sütött. Reggel hét óra körül járhatott az idő, az étterem már teljesen kiürült. Az asztalokat körülvevő kert fürdött a meleg napfényben. Cristina hátrasimította a haját, próbálva belőle kihalászni a száraz faleveleket, de egy simítás után feladta. A vele szemben ülő fiúra sandított, aki megállás nélkül bámulta. Pánon még mindig ugyanaz a szakadt ruha volt, de az arcát már szerencsére megtörölte. A vérfoltoknak, amiket a lány okozott, már nyoma sem volt. Cristina lassan, nyugodtan lélegzett, próbálva ezzel feloldani a gyomrát csomóba rántó görcsöt.

– Most már nem lesz baj. Elmondhatod, hogy mi történt – jelentette ki remegő hangon. Igyekezett kitörölni az agyából azt a fájdalmat, amit Pán okozott neki. Félt, hogy ha ismét felidézné, azzal tényleg megölné a fiút. Elvégre az erő, amivel megsebesítette, minden kétséget kizáróan tőle származott. – Mit csináltál velem? – kérdezte meg újra.

– Mielőtt erre rátérnénk, el kell mesélnem egy történetet – mondta rekedt hangon a fiú. A konyha irányába nézett, amerre Eva és Simon fél órával azelőtt eltűntek. Azóta csak Eva bukkant fel egyszer, amikor teát hozott a lánynak, de olyan gyorsan elviharzott az asztal mellől, mintha ezer ördög kergetné. – Az egész nagyon régen kezdődött, hogy pontosan mikor, azt nem tudom, de nem is számít igazán. A lényeg az, hogy a családom ősei Salemből származnak. Az ottani boszorkányhisztéria elől menekültek el, és telepedtek le a keleti parton. Az évek során egyre közelebb költöztek az óceánhoz. Úgy 100 éve kötöttek ki Floridában.

– Hogy érted, hogy könnyebbé vált az életük?

– Majd mindjárt megérted, csak egy pillanatot várj, kicsim!

– Ne nevezz így! – csattant fel a lány. – Nincs jogod hozzá!

– Amikor befejeztem a történetem – felelte szomorúan Pán – te is belátod majd, hogy minden jogom megvan hozzá.

– Erősen kétlem – fortyant fel Cristina. – Túlságosan elbizakodott vagy!

– Ennek semmi köze az elbizakodottsághoz, édes! Csak, hadd folytassam, jó?

Cristina bólintott, mert minél előbb tudni akarta az igazságot.

– Ebben a napos városban úgy tűnt, hogy kezdenek rendbe jönni a dolgaink. A nagyanyám apja jó áron hozzájutott pár kiöregedett bárkához, azokat lassan rendbe hozták, aztán a fiaival tengerre szálltak és belevágtak a halászatba. Hihetetlen gyorsan sikeres lett a vállalkozásuk. A halak szinte beleugrottak a hálóikba. Az emberek suttogtak a családunk szerencséjéről, egyszer még a boszorkányságot is megemlítette valaki, de az itt élő emberek szerencsére akkor sem voltak túl fogékonyak a paranormálisra, ezért egyszerűen elfogadták a szokatlanságunkat. Akkoriban még a családom sem sejtette, hogy mi okozza a szerencséjüket, de aztán hamar rájöttek. A nagyanyám gyönyörű lány volt. A haja ébenfeketén és olyan fényesen csillogott, hogy az emberek azt mondogatták, valahogy sikerült foglyul ejtenie a csillagokat, és beleszőnie a hajába. A szeme olyan sötétkék volt, mint az alkonyati fényben fürdő óceán. Tizenhét évesen tátott szájjal bámulták a férfiak, ha elment mellettük az utcán. Nem csak a szépsége ragadta meg őket, hanem a szívéből sugárzó jóság, és az a belső béke, ami minden mozdulatából áradt. Az apja és a fivérei úgy vigyáztak rá, mint egy drága kincsre. Az összes udvarlóját ellenőrizték, mindben találtak valami hibát, és könyörtelenül elküldték. A nagyanyám, Liliána mindezt békés nyugalommal tűrte. Volt egy titka, amit senkinek az égvilágon nem árult el. Már egy éve szerelembe esett. Aznap ismerte meg a fiút, amikor Floridába költöztek. A parton pakolta ki a halat az egyik halászbárkából, és közben fütyörészett. A nagyanyám a stégen üldögélt, az apjára és a bátyjaira várt, amíg kipakolták a hajóból az összes bőröndjüket. Amikor először meglátta a fiút, Luckot, valami hozzá vonzotta. Azt mesélte nekem a halála előtt, hogy képtelen volt távol maradni tőle.

– Én… sajnálom, hogy már meghalt a nagyanyád. Biztos nagyon hiányzik – jegyezte meg a lány.

– Már rég történt, de igen. – A fiú Cristina keze után nyúlt volna az asztal fölött, de a lány elhúzta. Pán keserveset sóhajtott, megdörzsölte a szíve környékét, aztán folytatta.

– Aznap meg akarta szólítani Luckot, de nem volt képes rá. Közel ment hozzá, már csak egy lépés választotta el tőle, amikor a fiú is felfigyelt az őt bámuló lányra. Amikor megtalálták egymás tekintetét, Luck abbahagyta a munkát. Lehúzta a nyálkás, halbűzös kesztyűt a kezéről, megtörölte a tenyerét a nadrágjában, és Liliána felé nyúlt. A nagyanyám úgy mesélte, hogy képtelen lett volna elmozdulni arról a helyről, mert érzett valamit a fiúban, ami vonzotta. De az egyik bátyja észrevette, hogy milyen illetlenül közel áll hozzá, és elrángatta onnan. A nagyanyám azonban nem adta fel. Aznap éjjel kiszökött a házból. A Hold olyan fényesen világította meg az útját, mintha segítségére akart volna lenni. Liliána leszaladt az apró macskakövekkel kirakott utcán egészen a kikötőig, ahol Luck várta. Miután befejezte a munkát, lefelé fordított egy régi ládát, leült és estig várta a nagyanyámat. Amikor Liliána meglátta a várakozó fiút, egyetlen szó nélkül a karjaiba futott. Luck még annyit ki tudott nyögni, hogy sajnálja a halszagú és kissé mocskos öltözékét, de Liliánát ezt nem zavarta. Akkor csókolták meg egymást először. Luck majdnem belehalt abba a csókba.

– Kezd ismerős lenni – suttogta Cristina.

– Mindjárt megérted a lényeget is. A nagyanyám szörnyen megijedt, amikor látta Luck fájdalmát. Segített neki bebotorkálni a közeli raktárba, amelyben az aznap kifogott halat tárolták hatalmas jegeshordókban. Órákig mellette volt, simogatta és zokogott. Imádkozott Istenhez, megfogadta neki, hogy soha többé nem ér a fiúhoz, csak gyógyítsa meg. Luck néhány óra múlva már jobban lett. Elmesélte a nagyanyámnak, hogy iszonyatos égető érzést és bizsergés okozott a csókja. Azt mondta neki, hogy bár szenvedett közben, de a gyomrában pillangók szálldostak, és a szíve csordultig telt szerelemmel iránta.

Pán itt megállt a történetmesélésben, és várakozón a lányra nézett.

– Most mi van? – kérdezte megrökönyödve Cristina. – Azt várod, hogy bevalljam, a szívem csordultig telt az irántad való szerelemmel? Mert arra hiába vársz, haver! A dühön kívül nem érzek irántad semmit! – hazudta a lány. Remélte, hogy Pán nem veszi észre a szavai mögött rejlő vágyódást. Úgy gondolta, hatékonyan képes volt leplezni, hogy legszívesebben a karjai közé telepedett volna abban a pillanatban is.

– Nem, dehogy – felelte csalódottan a fiú. – Csak a jel rajtad is ott van, ezért azt hittem… de mindegy. – Lehajtotta a fejét, és hátratúrta a haját. Cristina egy fekete jelet látott a jobb halántékán, ami korábban nem volt ott. Ha jól meggondolta, Eván is ugyanilyen jelet látott. A saját jobb halántékához kapta a kezét, de nem érzett semmi feltűnőt, viszont rendkívül ideges lett. Az asztal remegni kezdett, amikor elordította magát.

– Eva! – A nő szinte azonnal megjelent a paraván szélénél. Megnyugtató mosollyal közeledett feléjük. Ahogy megállt előttük, Cristina felismerte rajta ugyanazt a jelet, mint Pánon. Olyan volt, mint egy fekete tintával meghúzott minta. A végtelen jele, egy lefektetett nyolcas. – Bocs a modoromért, de rossz napom volt. Van egy tükröd? – kérdezte a nőtől.

Eva benyúlt a még mindig rajta lévő hosszú, fehér köténye zsebébe, és egy púdertükröt nyújtott Cristina felé.

– Ne felejts el lélegezni, kedvesem! Ha felizgatod magad, annak nem lesz jó vége.

– Eva, ezt inkább intézem én, rendben? Megtennéd, hogy magunkra hagysz? – kérte meg a fiú.

– Elmondtad már neki?

– Épp azon vagyok! – Pán gondterhelten dörzsölte meg az arcát borító borostát. Cristina láthatóan nem bírt az Evától kapott kinyitható tükör zárjával, ezért a fiú elvette tőle, és maga nyitotta ki. Eva nagyot sóhajtott, és egy „Vigyázzatok!” kíséretében visszasietett a konyhába. Pán úgy állította be a tükör két felét, hogy Cristina lássa a halántékán lévő jelet. Pontosan ugyanolyan volt, mint Eváé és Páné. A lány egyre idegesebb lett. Az asztal megint remegni kezdett, de ezúttal nem állt meg. A poharak egyenként felemelkedtek, majd forogni kezdtek a lány körül. Szél kerekedett, ami először csak fellibbentette a terítőket, de pár pillanat alatt erősebb lett.

– Te megbélyegeztél engem? – kiáltotta túl a szél hangját a lány. Iszonyúan mérges volt. Úgy érezte, elérhetetlen távolságba került a régi, nyugodt életétől, mióta megismerte a fiút.

– Cristina, meg kell nyugodnod! – Pán felállt, és megpróbált közelebb menni a lányhoz, de a szél visszatartotta. – Kérlek, én meg tudlak nyugtatni! Ha elszabadul az erőd, olyat tehetsz, amit később nagyon megbánsz majd!

– Az erőm? – kiáltotta a lány. – Miről beszélsz egyáltalán?

– Hiszen már te is sejted! Csak nem akarod bevallani magadnak. Boszorkány vagy, Cristina! Ahogy én is.

Az asztal remegése egyetlen csapásra abbamaradt, a poharak pedig lassan visszalebegtek a helyükre.

– Boszorkány… – suttogta Cristina. Görbe orr, fekete, csúcsos kalap és egy kopott seprű képe villant fel a fejében. Nem volt az ő stílusa, de talán meg tudna barátkozni vele. A szél már nem tépett, inkább simogatott. Mi történik velem? – kérdezte magától a lány.

Pán megfogta a kezét. A lány arra számított, hogy megint égetni fog az érintése, ehelyett teljesen más történt. Ahol a bőrük egymáshoz ért, valami elindult benne. Úgy érezte, hajszálvékony, de az acélnál is erősebb szalagok vágtatnak az ereiben. Ezek a szalagok eljutottak a szívéig, és lassan körbefonták azt. A mellkasa felmelegedett, a gyomra pedig összeszorult. Tehetetlen volt, amikor Pán felhúzta a székről. A fiú egyre közelebb vonta magához. Az egyik kezét a derekára csúsztatta, a másikat pedig a nyaka oldalához helyezte.

– Liliána és Luck sosem váltak el. A nagyanyám volt az első beteljesedett boszorkány a családban. Beteljesedett az ereje azon a napon, amikor az első csókot váltotta az igaz szerelmével, a párjával, akit neki rendelt a sors. Azzal a csókkal Luck, a nagyapám is boszorkánnyá vált. A folyamat hatalmas fájdalommal jár, de csak így lesz egyenlő a boszorkány kapcsolat. Egyenlő erő, egyenlő élet. Ha az egyiknek vége, a másik is követi.

Cristina behunyta a szemét. Pán homlokának döntötte a homlokát, hogy megpihenjen egy kicsit.

– Azt mondod, hogy amit érzek, és amit te érzel, az varázslat? – Minden porcikája tiltakozott a kérdés ellen, de muszáj volt feltennie. – Azért történt ez, mert te a… pároddá tettél?

– Igen, eleinte csak erről van szó – válaszolta a fiú. Cristina ki akart szakadni az ölelésből, de képtelen volt rá. Úgy érezte, hogy ha eltávolodik Pántól, azzal a saját szívét tépi ki. És a jelek szerint a fiú is így érezhetett, mert olyan szorosan fogta át a derekát, mintha magába akarná olvasztani a lány testét. Cristina nyikorgás hallott. Amikor felnézett, látta, hogy egy szék csúszik feléjük. A szék megállt Pán mögött, mire a fiú karjában Cristinával leereszkedett rá. A lány nem látott más lehetőséget, Pán ölébe kellett ülnie.

– Ezt te csináltad? – kérdezte suttogva a fiút.

– Így könnyebb lesz folytatni a mesélést. Hidd el, ha a végére érek, minden jobbá válik!

– Rendben – bólintott Cristina. Pán vállára hajtotta a fejét, behunyta a szemét és csak hallgatta a fiú megnyugtató hangját.

– A nagyanyám, miután megismerte és először megcsókolta a nagyapámat, hatalmas erejű boszorkánnyá vált. Ahogy a nagyapám is. Nekik volt köszönhető a családunk úgymond nyerő szériája. Amikor eljött az ideje, Liliána bevallotta a családjának az egészet. Elmondta nekik azt is, hogy megtalálta az igaz szerelmet egy halrakodó inas személyében. Az apja és a bátyjai először nem nézték jó szemmel a kapcsolatukat, de azzal a szenvedélyes szerelemmel, amit a nagyszüleim éreztek egymás iránt, nem tudtak mit kezdeni. A dédanyám annak idején belehalt a szülésbe, a dédapám pedig bármit megtett volna, hogy a legkisebb gyereke, az egyetlen lánya boldog legyen. Ezért egy éven belül megtartották az esküvőt. Liliána és Luck volt az első boszorkány házaspár a családomban. A nagyapám a családi vállalkozásban kezdett el dolgozni, és hamarosan sikerült összespórolniuk annyi pénzt, hogy saját házat építhettek a tengerparton. Közben Liliána bátyjai is szerelmesek lettek és megházasodtak. A nagyanyám arra számított, hogy ezzel még több boszorkány házasság jön létre a családban, de tévedett. Amikor elköltöztek a férjével a szülői házból, magával vitte az anyja régi ládáját, amiben a kelengyéjét tartotta. Az egyik bátyja cipekedés közben elejtette a ládát, aminek így kiszakadt az alja. Kiderült, hogy a láda dupla fenekű volt. A plusz nyílás az anyja könyvét rejtette. Amikor a nagyanyám elolvasta a címét, fogalma sem volt róla, hogy mit jelent az Árnyékok Könyve felirat a kopott bőrborításon. De aztán pár óra alatt rájött, hogy egy kincset tart a kezében. Rögtön az első oldalakból választ kapott jó néhány kérdésére. Például arra is, hogy két bátyja házassága miért nem végződött boszorkánnyá válással. Kiderült, hogy a mi családunkban, egy generációban csak egy gyermek viszi tovább az erőt. Születésekor csak egy kis részét kapja meg, de amikor a szíve kész lesz rá, tehát megtalálja az igaz párját, akkor boszorkány ereje eléri a csúcspontját, kiárad belőle, és feltöltekezik vele élete párja is. Ezzel két hatalmas boszorkány jön a világra, akik arra hivatottak, hogy segítsenek a bajba jutottakon, gyógyítsák a betegeket és üldözzék a bűnösöket. Liliána és Luck egész életükben tartották magukat ehhez. Ott segítettek, ahol tudtak, sérülteket és betegeket gyógyítottak. Egyetlen gyermekük született, az anyám. Ikerterhesség volt, de az anyám testvére nem élte túl a szülést. A nagyanyám úgy mesélte, nagyapa végig mellette volt a szülésnél, de a babát már nem tudta megmenteni. Eltávozott a lelke, mielőtt visszahozhatta volna. Nagymama duplán gyászolt, mert édesanyám ikertestvére lett volna a következő boszorkány a családban. Anyám generációja tehát kimaradt, de aztán megszülettem én. Nagymama sokat mesélt nekem kiskoromban az erőről. Még láthatta, ahogy végrehajtom az első varázslatomat. Csak egy gyertyát gyújtottam meg a tekintetemmel – vonta meg a vállát a fiú –, de soha azelőtt nem láttam olyan büszkének. Aztán megszületett a húgom is, de ő ezt már nem érhette meg, mert meghalt.

– Mi történt vele? – kérdezte bágyadtan a lány.

– Egyszerűen eljött az ideje. Csendben, a családja körében ment el. A nagyapám pár héten belül követte. Nem akart nélküle élni.

– Sajnálom, Pán.

– Tudom, kicsi, tudom. Már túl vagyok rajta… A családi vállalkozást annak idején a nagyanyám örökölte, mert a bátyjai szétszéledtek az országban, és saját családot alapítottak. A nagyszüleim halála után a szüleim vették át a boltot. A válság alatt nem ment jól az üzlet, és egyre inkább eladósodtunk. Aztán az anyánknál leukémiát diagnosztizáltak.

– Istenem! – Cristina félt, hogy ennek a történetnek nagyon rossz vége lesz. A fiú hátára szorította az egyik kezét, aztán a pólója egyik szakadásán keresztül simogatni kezdte a bőrét. Az érintéstől mindketten boldogan sóhajtottak fel.

– Napokon keresztül el sem mozdultam a kórházi ágya mellől. Koncentrálni próbáltam, elég erőt összegyűjteni, hogy meggyógyíthassam. De gyenge voltam. Ezért elkezdtem keresni a páromat. Szükségem lett volna a teljes hatalmamra, hogy meggyógyíthassam az anyámat. Nem akarok hazudni neked, akkoriban rengeteget randiztam. A lányok többségével csak az első csókig jutottam el, mert nem érdekeltek igazán, de voltak olyanok, akik tényleg érdekelni kezdtek. Sosem bántam velük rosszul, de tudták, hogy nem ők a legfontosabbak az életemben. Az idő közben könyörtelenül telt. Az anyám még egy hónapig bírta, aztán csak egyszerűen elment. Elaludt, így mondták az orvosok. Az apám képtelen volt elviselni a fájdalmat. Keményen inni kezdett, az üzlet meg tovább hanyatlott. Aztán két évvel az anyám halála után bejelentette, hogy feleségül vesz egy másik nőt.

2011. október 7., péntek

Pénzes Ő 7. rész

No, kedves Olvasóim, meghoztam az új részt! Előre is bocsánatot kérek, ha a következővel csúszni fogok, mert most sürgősebb, hogy a könyvemben kiküszöböljek minden hibát. De természetesen igyekezni fogok a Pénzes Ő-vel is, hiszen imádom írni. :)

Cristina újra hátradőlt a székében, és felsóhajtott. Már szólásra nyitotta a száját, de aztán rezegni kezdett a zsebe. Amikor elővette a telefonját, meglepődve látta, hogy Maja hívja. Vajon mit akarhat ilyenkor? Aztán eszébe jutott, hogy üzenetet hagyott neki korábban. Találkozniuk kellett volna a bárban, hogy Maja lelki támogatásban részesítse rabszolgasága keserű óráiban. Biztos megint az iskolai laborba fogták be gályázni, azért nem jött el! Oké, te meg észre sem vetted a hiányát, mert valami mással voltál elfoglalva! Vagyis valaki mással – rótta meg magát a lány, de aztán észbe kapott, hogy Pánnal szemben ül, magában motyog, miközben Maja várakozik a telefonban.

– Bocsáss meg, egy pillanatra! – mosolyodott el, aztán felpattant a székéből. Látott egy ösvényt, ami átvezetett a kerten, egyenesen a park mélyére, azon indult el.

– Maja! – vette fel a telefont. – Mi a helyzet?

– Hogy mi a helyzet? Semmi különös, csak épp halálra aggódom magam miattad! Hol a fenében vagy hajnali fél ötkor?

– Ö… dolgozom?

– Ezt most kérdezed vagy mondod? El akartam menni a bárba, amikor megkaptam az üzeneted, de későig bent kellett maradnom a laborban kiértékelni a legutóbbi kísérletek eredményeit. – Aha! – gondolta Cristina. – Éjjel kettő körül végeztem, akkor meg már nem akartalak hívni, azt hittem, úgyis végzel nemsokára, és otthon találkozunk. Nem hiszem el, hogy még mindig dolgoznod kell! A mostohatesódat fel kéne jelenteni!

– Pont fordítva történt, emlékszel? És már nem egészen dolgozom.

– Hanem akkor mit csinálsz? Elaludtál egy padon? Amennyit hajtottak mostanában, azon sem csodálkoznék – jegyezte meg szarkasztikusan Maja.

– Ö… én… találkoztam valakivel, és…

– Ne idegesíts, Cris! Bepasiztál? – horkant fel a lány.

– Hidd el, nem akarod tudni, hogy honnan ismerem! Azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy ő is ott volt azon az éjjelen, amikor el kellett lopnom Orina autóját, és…

– Oké, oké, oké, ne folytasd, értem. És ez még mindig érzékeny téma. Csak annyit mondj meg, hogy bajban vagy? Mert se perc alatt elmegyek érted, és megmentelek.

– Rendes vagy, Maja, de nem kell. Lerendezem ezt az ügyet, aztán újra minden visszazökken a régi kerékvágásba.

– Arra gondolsz, amikor te Isaurát, a szegény rabszolgalányt játszod, akiért sosem jön el a herceg, miközben engem ivásba és drogozásba kerget a bűntudat, amiért a legjobb barátnőmből miattam lett sanyarú sorsú brazil szappanoperahős?

– Pontosan arra – kuncogott fel a lány. – És Maja, nem kell engem félteni! Komolyan. Megoldok mindent, ígérem neked. Próbálj meg aludni, jó?

– Oké, Cris. De nemsokára beszélnünk kell!

– Ez csak természetes, szükségem is lesz egy lelki szemetesládára!

– Na, menj a fenébe! Szeretlek tesó! – búcsúzott Maja, és letette a telefont.

– Én is szeretlek… – Cristina tűnődve nézett a telefonjára még azután is, hogy a kijelző elsötétült. Elhatározta, hogy a legközelebb meggyőzi Maját, hogy fogadja el a pénzt. Kerüljön bármibe.

Megfordult, hogy visszamenjen az étterembe, de megtorpant, amikor Pán kilépett egy közeli fa mögül. Mereven mozgott, és határozott léptekkel haladt a lány felé.

– Te hallgatóztál? – dühödött fel a lány. – Nem képzeltem volna, hogy… – fulladt el a hangja. – Azt hiszem, ideje mennem!

– Nem mész sehová, Cristina! – Pán erősen megragadta a karját, és az egyik fához húzta. Nekidöntötte az érdes felületnek, és egyre közelebb hajolt hozzá. A lány érezte, hogy a háta lassan fakéregmintássá válik, de mozdulatlan maradt. Pán tekintete az övébe fúródott. Tudta, hogy butaság, de abban a pillanatban úgy érezte, hogy az a szempár hozzászegezi a fához.

– Mit művelsz? – kérdezte a lány. Maga is furcsállta, de egyáltalán nem félt.

– Kinek mondtad, hogy szereted, Cristina? – kérdezett vissza a fiú. A lány kissé feldühödött Pán számonkérő hangján, ezért elővette a „ne kekeckedj velem” hangsúlyát.

– Rohadtul semmi közöd hozzá Pán! Milyen jogon vonsz engem kérdőre? Kábé két perce ismerjük egymást! Jobban tennéd, ha elengednél, mert sikítani fogok! És tudatom veled, hogy amikor utoljára sikoltottam, még az oviban, a fél rendőrőrs kivonult, mert azt hitték, gyilkolják a kispajtásaimat! Szóval most azonnal engedj el!

– Nem tehetem, Cristina. Bocsáss meg, de kifutok az időből!

– Miről beszélsz? Semmit sem értek! Én…

De Cristina már nem tudta befejezni, mert Pán ajkai elhallgattatták.

Ilyen lehet egy könnyű kis szauna a pokolban, gondolta Cristina, mielőtt mindkét karja Pán nyaka köré fonódott. Pedig megesküdött volna rá, hogy pár pillanattal korábban még bénán lógtak. De most… akcióba lendültek. Ujjai Pán fekete hajába túrtak, végigsimították a selymes hajszálakat, aztán megmarkolták azokat. Pán megkereste a pólója és a farmerja közötti szabad bőrfelületet, és azon csúsztatta egyre feljebb a kezét, miközben még mindig úgy szorította és csókolta, mintha a világbéke múlna a szenvedélyükön. Cristina bőre égni kezdett. Azt hitte, csak egy kis pirulás az egész, amiért épp élete legjobb csókját éli át, de aztán az égés egyre erősebb lett. Lángolt a bőre mindenhol. El akarta lökni magától Pánt, de olyan szorosan simultak egymáshoz, mintha össze lennének láncolva. A fiú egyik keze a nyakát tartotta, hüvelykujjával a szája szélét simogatta, míg résnyire nyílt. Ekkor vált Cristina életének legjobban induló csókja, egyben élete legszörnyűbb és legizgalmasabb élményévé. Amint Pán csókja elmélyült, a lángok az egész testében kezdtek szétterjedni, és már a csontjait követelték.

– Úgy sajnálom… – mormolta Pán, amikor a lánynak sikerült pár milliméternyit eltávolodnia tőle –… mindjárt jobb lesz, kicsi, ígérem!

Cristina sikoltani akart, amikor szabaddá vált a szája, de egy hang sem jött ki a torkán. Istenem, hát elérte Agatha nővér, az óvodás nevelőnője átka, és megnémult? Fejében összefüggéstelenül kavarogtak a gondolatok, mert Pán még tovább csókolta. Aztán az égés mellé újabb megpróbáltatás érkezett. A bizsergés először az ujjhegyeiben jelentkezett, amik Pán mellkasán markolták össze a pólót. Aztán az enyhe bizsergésből rajzás lett. Olyan volt, mintha ezer hangyaboly költözött volna a lány bőre alá. Úgy érezte, az egész testében szétszaladnak, és izzó lávafolyamot hagynak maguk után.

-            Ne! – Cristinának sikerült elsuttognia ezt az egy szót, mielőtt teljesen elvesztette volna az irányítást a teste felett.

-            Vigyázok rád, ne félj! – Pán hangja már sokkal távolabbról jött. Cristina érezte, hogy leeresztik a nedves talajra. A fűszálakon megtelepedett harmatot éhesen beszívta a rajta lévő pamut póló. A hideg nedvesség kellemesen hűteni kezdte a hátát, aztán kicsit elvesztette az eszméletét.

Amikor felébredt, minden megváltozott. Kinyitotta a szemét, és egyenesen belenézett a Napba. Nem hunyorgott, nem könnyezett, csak nézte a Napot. Ráébredt, hogy nagyon fázik. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha a meleg sugarak elérnék a bőrét, és felolvasztanák a benne lévő fagyosságot. Pár másodperc múlva elmosolyodott, mert langyos, majd egyre melegebb fuvallat kezdte simogatni.

– Érzitek ezt? – Eva szavai olyan hangosak voltak a lány fülének, mint az ágyúdörgés. Odafordította a fejét, de csak fényességet látott. Aztán a kép, mintha az akaratának engedelmeskedne, elkezdett sötétedni, majd hétköznapivá vált. – Melegebb lett. Ezt ő csinálja – kuncogott fel a nő.

Cristina felemelte a fejét, aztán lassan felült. Szédült, ezért inkább ülve maradt, de így is látta, hogy Simon és a felesége ott állnak fölötte, és kíváncsian mosolyognak rá. Eva halántékán egy fekete jel volt, de Cristina nem látta tisztán, hogy mit ábrázol. Megfordult, mert már sejtette, hogy kinek az ölében volt a feje. Pán óvatos tekintete felbőszítette. Amilyen gyorsan csak tudott, elhátrált a közeléből, mire a fiú felállt, és utána akart menni. Cristinának eszébe jutott minden. A fájdalom, az iszonyatos lángolás, amikor úgy érezte, hogy leég a bőr a húsáról, és közben kiáltani sem tudott. Aztán az iszonyatos bizsergés, ami elárasztotta az egész testét, és valamit megváltoztatott benne, mert a lány úgy érezte, hogy darabokra esett szét, de aztán rosszul lett összerakva. A düh egyre nagyobbra nőtt, míg egyszer csak kiszakadt belőle. Cristina elborzadva látta, ahogy Pán nekirepül a mögötte lévő fának. A fiú arcán mély vágás jelent meg, mintha késsel végighasították volna a bőrét.

Amikor látta, hogy mit okozott, a szíve őrületes sebességre kapcsolt. Értetlenül nézte, ahogy a körülötte lévő falevelek elkezdenek lebegni, majd egy folyamatosan forgó örvényt alkotva körülveszik. Olyan volt, mint egy fal, ami talán megvédhette volna a külvilágtól, de ahhoz később szánalmasan gyengének bizonyult.

– Hagyd abba, Cristina! Meg kell nyugodnod, vagy megölöd őt! – Eva hangja úgy hatolt át a falevelek gyenge falán, mint egy buborék, ami a füle mellett pattant szét. Cristina biztos volt benne, hogy a „megöl” szó volt az, ami észhez térítette. Belekapaszkodott az őt körülvevő fűszálakba, az egyetlen hétköznapi dologba, amit talált, mélyeket lélegzett, és megtett mindent, hogy lenyugodjon.

A harmadik mély lélegzetre a vadul kavargó levelek egy pillanatra megálltak a levegőben, aztán lassan lefelé kezdtek hullani. Az ereszkedő levélfüggönyön keresztül látta meg először, hogy mit is tett Pánnal. A fiú a pár méterre lévő fa tövében feküdt, és lihegett. A rajta lévő sérülések borzalmasnak tűntek. Az egész arca össze volt vagdosva. A vér keskeny patakokban folyt végig az arcélén, majd az alatta lévő fűszálakra csepegett. A ruhája úgy meg volt tépve, mintha háborúban járt volna. Cristina a szájára szorította a tenyerét, hogy visszafogja a kikívánkozó sikolyt. – Ezt én tettem, istenem, ezt én tettem! – zakatolt az agyában.

Kétségbeesetten nézett körbe, keresett valamit, bármit, ami bizonyítja, hogy egy őrült álomba csöppent, de minden valóságosnak tűnt. Remegő kezével az arcához nyúlt, hogy letörölje a kibuggyanó jéghideg könnycseppeket. Meg akarta állítani az időt, hogy soha ne kelljen látnia azokat a súlyos sérüléseket, amelyeket ő okozott Pánnak. Istenem, kórházba kell vinni! Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Lehet, hogy belső vérzése van, vagy agyrázkódása, esetleg mindjárt kómába esik! Ez az elmélet rögtön meg is dőlt, amikor Pán megmozdult. Elhárította a mellé guggoló Simon segítő szándékát, és lassan feltápászkodott. Tett egy lépést a lány felé. Megtántorodott, de tartotta magát. A következő lépésnél már egy hajszálnyival egyenesebben állt. Cristinával megfordult a világ, amikor látta, hogy a fiú arcán lévő mély vágások elkezdenek összehúzódni. Egy másodperc kellett, és teljesen fel is szívódtak.

Pán közelebb ment, és rátérdelt a lányt körülvevő levelekre. Tenyerével óvatosan megérintette a felhúzott lábát.

– Jól vagy, kicsi? – kérdezte. Ugyanolyan óvatos volt a tekintete, mint a támadás előtt. Mintha nem történt volna semmi!

Cristina nem bírta tovább. Felzokogott, előrendült, és olyan szorosan ölelte át a fiú, ahogy csak tudta.

– Kérlek, mondd, hogy nem én tettem ezt veled! Kérlek… – Cristina kiborult. Tudta, hogy valószínűleg szánalmasan fest, a haja tele lehet falevéllel, a ruhája vizes és fűfoltos, ráadásul összekönnyezi Pán szép kabátját… ja, már nem is szép, mert neki sikerült megszaggatni rajta, miközben majdnem megölte… Isten, miért szórakozol velem? Mi a fenével érdemeltem ezt ki?

Cristina sirámai megválaszolatlanok maradtak, ellenben Pán olyan vigasztalóan, olyan gyengéden ölelte, hogy egy kis idő múlva elapadtak a könnyei. Már nagyjából megnyugodott, de a fiú még mindig átölelve tartotta és dörzsölgette a hátát. Cristina kinyitotta a szemét, és körülnézett. Eva és Simon távolabb álltak, és összedugták a fejüket. Eva aggódó pillantásokat vetett feléjük, míg úgy tűnt, hogy Simon nyugtatni próbálja a feleségét. Cristina kezdte magát kényelmetlenül érezni. Még sosem volt ennyire közel senkihez, mint Pánhoz. Ijesztően jónak találta. Ezért hát, természetesen elhúzódott. Lassan bontakozott ki a szoros ölelésből, próbálta magába szívni annak a melegségnek egy kis részét, ami Pán ölelésében teljesen beburkolta. Egy ideig összeroskadva ült, tekintetét a kezeire szegezte.

– Cris? Kicsim, nézz rám! – A becézés megváltozott, de a hang ugyanaz volt. Cristina felnézett, és egyenesen Pán döbbenetesen kék szemeibe fúrta a tekintetét. Körüljárta arca minden szegletét, de nem talált rajta sérülést. A bőre teljesen ép volt. Cristina akár azt is hihette volna, hogy nem történt semmi, de ott voltak a vérfoltok a fiú bőrén bizonyítéknak. Odanyúlt, hogy megérintse az egyiket, de félúton lehanyatlott a keze. – Hé, nem fogsz kiborulni megint, ugye? Másodjára sokkal bonyolultabb és lassabb lenne meggyógyulnom.

– Már jobban vagyok – köszörülte meg a torkát a lány.

– Az jó. Mert beszélnünk kell.

2011. október 3., hétfő

Új novella

Sosem múló fájdalom


Visszaemlékezések a feledni kívánt napokról

 
 
Anna


November 3. Délelőtt 10 óra.

Reggelizni akartunk, amikor meghallottuk a dörömbölést. Édesanya kiejtette a kezéből a lábast, benne a tejbegrízzel. Az összes aznapi ételünk a konyhakövön végezte. Sírni akartam a látványtól, de amikor belenéztem édesanya rettegéstől kitágult szemébe, a számhoz kaptam a kezem, hogy egy hangot se adhassak ki. Ők voltak itt. Már hetek óta beszéltünk róla, hogy mi lesz, ha eljönnek. Édesanya minden nap kétszer kikérdezte tőlem a menekülési tervet. Azt mondta, az életünk függhet tőle, ezért lelkiismeretesen megjegyeztem azt a menekülő-útvonalat, amelyet ő tervezett meg. Azt hittem, hogy ketten fogunk majd menekülni, de aznap reggel az összes reményem odalett.

- Annuska – suttogta –, el kell bújnod! Emlékszel mindenre, ahogy megbeszéltük. Addig nem jöhetsz ki, míg el nem csendesedik minden. Megértetted?

Próbáltam kérlelni, hogy jöjjön velem, de abban a percben már tudtam, hogy eldöntötte. Engem akart megvédeni. Csak engem. Sírás fojtogatott, de nem volt vesztegetni való idő. A dörömbölés egyre hevesebb lett. Édesanya megragadta a karomat, és behúzott a szobába. A nagy ruhásszekrény mögött volt egy ráccsal fedett nyílás – talán egy régi szellőzőnyílás lehetett – amibe még pont belefértem. Ebbe a nyílásba kellett belebújnom, és csendben maradnom. Mielőtt édesanya visszahelyezhette volna a rácsot, megragadtam a kezét és erősen megcsókoltam.

- Ígérd meg, hogy nem lesz bajod! – mondtam neki.

Amint kimondtam, már tudtam, hogy nem fogja megígérni. Nem is tette. Csak mosolygott, egy csókot lehelt felém a levegőben és visszahelyezte a rácsot. Épphogy a szekrény is visszakerült a helyére, hallottam a robajt. A katonák nem bírtak tovább várni, és berúgták az ajtót. Tompa hangokat fogtam csak fel. Egy fenyegető mélyet, és egy harcias kis vékonyabbat. Az édesanyámét. Tudtam, hogy kész megküzdeni az életéért, de a túlerővel ő sem bír. Nem értettem akkor, hogy miért jöttek érte. Még ma sem igazán értem. De abban a pillanatban ez nem is igazán számított. Ott voltak, és elvitték tőlem az én édesanyámat. Amikor meghallottam a sikolyát és a felboruló bútorok moraját, ki akartam mászni onnan. Nekifeszültem annak az átkozott rácsnak, de nem mozdult. Egy centit sem. Végül egy kis idő múltán elhalkultak a hangok, már csak a katonákat lehetett hallani, ahogy belépnek a szobába. A számba kellett tömnöm a tenyerem élét, hogy ne hallják meg a zokogásomat. Mire végigkutatták a szobát, a tenyerem csupa vér lett, még a számba is jutott belőle. A szívem egy pillanatra kihagyott, amikor az egyik katona kezdte elhúzni a szekrényt. Tudtam, ha megtalálnak, azt nem élem túl. És akkor édesanya hiába keres majd, nem talál rám. Beljebb akartam húzódni, bele akartam olvadni a falba, de nem volt több hely. Amikor már azt hittem, tényleg végem, a szekrény nem mozdult tovább. Hallottam, ahogy egy másik katona szól a közelemben állónak, hogy hagyja a szekrényt, majd az iskolában megkeresnek. Ekkor elmentek. Napoknak tűnt az az idő, míg a szekrény mögött gubbasztottam. Pedig csak pár óra telt el. Nem láttam fényt, amikor újra nekifeszültem a rácsnak. Koromsötét és csendes volt minden. A rács akkor már könnyedén kinyílt, hiszen már nem állt előtte szorosan a szekrény. Kicsit nekiveselkedtem, és még jobban eltoltam a faltól a monstrumot. Imádkoztam, hogy ne boruljon fel.

Amikor végre kijutottam onnan, megtöröltem az arcom a bepiszkolódott pulóverem ujjával. A sok sírástól bedagadt a szemem, alig láttam valamit a körülöttem lévő káoszból. Sokkal nagyobb volt a pusztítás, mint gondoltam. Kibotorkáltam a konyhába. Közben többször is elbotlottam, a széthajigált ruhákban és párnákban.

A konyhában olyan látvány fogadott, amit az agyam egyszerűen nem akart felfogni. Minden össze volt törve. Szó szerint minden. A padlón még mindig ott volt a tejbegríz tócsa, de már korántsem volt makulátlan. Hatalmas bakancsok mocskos nyoma törte meg a fehérségét. És még valami, ami lassan kúszott a padlón, egyenesen felém, fokozatosan körbevéve a cipőm talpát. Egy vékony kis vérpatak, amely egy távolabb lévő, nagyobb vértócsából eredt.

A szívem hatalmasakat dobbant, és kétségbeesetten keresni kezdtem az édesanyámat, de nem volt a lakásban. Nem mertem kiáltani, csak az dübörgött a fejemben, hogy el kell mennem a búvóhelyre. Csak el kell jutnom odáig, édesanya is ott lesz, ott vár majd rám.

Kirontottam az ajtón és csak rohantam, rohantam, egyenesen le a Duna partra. Pár száz métert gyalogoltam a rakparton, de nem találkoztam senkivel. Fel sem fogtam akkor, mekkora szerencsém volt. Aztán egy csoportosulásra lettem figyelmes. Lassan mozgó alakok, akik le-lehajolgatnak a földre és valamiféle kisebb halmok között turkálnak. Amikor óvatosan közelebb mentem, felismertem a szomszédunkat, Feri bácsit. Odamentem hozzá. Megérintettem a vállát, mire felém fordította az arcát. A könnyein megcsillant a közeli lámpa gyenge fénye. Semmit sem mondott, csak a kezembe nyomott egy fél pár papucsot, megsimogatta az arcomat, aztán visszafordult az egyik halom felé.

Semmit sem értettem. Távolabb mentem, a fény felé, kezemben a papuccsal. Amikor visszanéztem azokra az emberekre, már láttam, hogy mik azok a halmok, amelyek között turkálnak. Cipők voltak. Nagy férficipők, kisebb női lábbelik és egészen apró gyermekcipellők is. Rettegve néztem le a kezemben tartott fél pár papucsra, amit akkor már tisztábban láttam. Az égszínkék papucsot barnás pettyek borították. Olyan pettyek, amelyek ma, a reggeli készítése közben még nem voltak rajta.


Irén

November 4. Reggel 6 óra.

Ma megint megtörtént. Úgy ébredek, hogy az arcom a párnába nyomom és hatalmasakat lélegzem. Öntudatlanul is próbálom beszívni az illatot, ami már rég nem érezhető benne. Próbálok belekapaszkodni a férfi emlékébe, akit már három hónapja nem láthattam. Felemelem a fejem, majd a sarkamra ülök, és percekig csak nézem azt a helyet, ahol neki kellene feküdnie. Neki. A férjemnek.

Végül kénytelen vagyok felkelni. Nem késhetem le a villamost. Mióta ő elment, minden reggel felmerül bennem, hogy nem kelek fel. Egyszerűen egész nap ágyban maradok és annak szentelem az előttem álló sok-sok órát, hogy megpróbáljam újra felfedezni az illatának egy apró morzsáját, ami még megbújhat az ágynemű ráncaiban. Felveszem az előző este kikészített ruháimat, kiveszek egy almát az asztalon álló régi cseréptálból és útnak indulok. Mielőtt beleharapnék, az orromhoz emelem, és beszívom a héj boldogság illatát. Egy apró emlék kapargatja a falat, amelyet azért húztam magam köré, hogy bele ne őrüljek a magányba. A fogaim alatt hangosan roppan a viaszos héj. Ez, és az édes nedv, amely lecsorog a szám sarkán, előhozza az eltemetett múltat, azokat az emlékeket, amelyekről akkor mondtam le örökre, amikor láttam őt a többi katona között felszállni a vonatra.


A nagyanyáméknál voltunk. Nyár volt, évek óta a legforróbb, és mi épp akkor szedtük le a maradék almát. Izzadtam, fájt a hátam és rossz kedvem volt. Leginkább azért, hogy az udvarlómnak ilyen állapotban kell látnia. Épp egy távolabb lévő almát próbáltam elérni a létrán állva, amikor lentről meghallottam, ahogy a nevemen szólít. Nem néztem rá, csak indulatosan válaszoltam neki, de rögtön meg is bántam. Nem az ő hibája volt a meleg, meg a rossz kedvem, ő csak felajánlotta, hogy eljön velem segíteni. Ezért gyorsan lemásztam, hogy bocsánatot kérhessek tőle. Amikor megláttam a tenyerében a gyűrűt, nem tudtam megszólalni, csak egyszerűen elsírtam magam. Elfordultam, az arcomat a fa meleg kérgéhez szorítottam, és csak zokogtam. Ő hátulról átkarolt és kedves, vigasztaló szavakat sugdosott a fülembe. Azt hitte, azért sírok, mert nem akarok megházasodni. Győzködött, hogy várhatunk még, ha nem vagyok biztos benne, hogy ő bármeddig képes lenne várni rám. Sokáig tartott, mire el tudtam neki mondani, hogy valójában milyen butaság csalt könnyeket az arcomra. Életem legszebb napjára nem úgy akartam emlékezni, hogy átizzadt ruhában, fájós háttal éltem azt át. De amikor az ujjamra került az a gyűrű, már nem számított semmi. Egyedül ő számított. Mi ketten. Tudtam, hogy már soha többé nem leszek egyedül. De tévedtem.


A villamos megállóban vártam, amikor megéreztem a mocorgást. Letöröltem a könnyeimet és elmosolyodtam. A kisfiam már megint emlékeztetni akar rá, hogy tévedek. Nem vagyok egyedül. Megsimogattam a domborodásnak indult pocakomat, és felszálltam az érkező villamosra. Le akartam ülni, mert a bokám mostanában hamar megfájdult, de csak elöl volt hely. Ott, ahol a magukat katonáknak nevezők ültek. A nyilasok. Ezt a szót akkoriban olyan félelemmel emlegették, mint egy valódi átkot. A nyilas egyenruha közelében az emberek kezdtek úgy viselkedni, mint a száguldó kocsi fényszórójába bámuló állatok. Dermedten. Pár nap alatt sikerült elérniük, hogy már attól az átkozott nyilas jelképtől rettegni kezdjünk.

Az emberek a kocsi hátsó része felé húzódtak, hogy minél távolabb kerüljenek a hangosan röhögő katonáktól. Szerencsém volt, hogy nem elöl szálltam fel. Csak belegondoltam, hogy el kellett volna mennem közöttük, és felfordult a gyomrom. Annyi történetet hallottam már, ami ehhez hasonlóan indult és nagyon csúnya vége lett! Egy bácsi, aki pont olyan öltönyt viselt, amilyet édesapám a halála előtt hordott, megérintette a vállamat, és a szemével egy üres ülés felé intett, ami leghátul volt, az ablak mellett. Hálásan rámosolyogtam és leültem. Úgy éreztem, ez a nap most már csak jobb lehet. Istenem, ha tudtam volna akkor, amit ma tudok!



József

November 4. Délelőtt 11 óra.

Német utászok jöttek, hogy befejezzék a munkát. A hidamat, az én drága hidamat becstelenítették meg. Hiába kiabáltam, hiába magyaráztam nekik, nem hagyták abba. A hídmester szava fikarcnyit sem ér a németeknek. A hidam aljára robbanótölteteket szereltek. Most meg robbanófejeket. Az volt a tervük, hogy felrobbantanak mindent, amivel késleltethetik a szovjeteket. Egy fél évszázados hidat akartak egyetlen pillanat alatt elpusztítani, hogy pár héttel késleltessék a vereségüket. Mert veszteni fognak, ezt akkor csak ők nem fogták föl. Felnéztem a hídra, amely egészen eddig az életem része volt. Az alján, akár az apró élősködők, német katonák lógtak és készítették elő a pusztulását. Nem bírtam tovább nézni. Elfordítottam a fejemet és hazaindultam. Senki sem állított meg.


Anna

November 4. Délelőtt 11:30

Felmerült bennem, hogy csak magamat próbálom meggyőzni. Egész éjjel nem aludtam, csak álltam a műterem rakpartra néző ablaka előtt, és vártam édesanyát. Szorongattam a véres papucsot, és bíztam benne, hogy nem hiába várok. Hiszen megígérte, hogy mindig velem lesz! A többiek bolondnak neveznek. Ők már végleg feladták a reményt, hogy valaha látják még a szüleiket. Előző éjjel, amikor végre sikerült megtalálnom az elhagyott műtermet, amit édesanya nézett ki magunknak búvóhelyül, döbbenten fedeztem fel, hogy nem én leszek ott az egyetlen szökevény. Hét másik kisebb-nagyobb gyerek tűnt fel az ott felhalmozott régi bútorok mögül. Mindegyiknek elvitték a szüleit. Ők is ott kerestek menedéket, ahol tudtak. Tizennégy évesen én voltam köztük a legidősebb, ezért úgy éreztem, nekem kell vigyáznom rájuk. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, de féltem, hogy ha ennyi gyerek rátalált erre a búvóhelyre, a nyilasoknak még egyszerűbb lesz megtalálni minket. De nem tehettem semmit. Várnom kellett. Édesanya jönni fog. Éreztem.

Irén

November 4. Délelőtt 11:55

Leszálltam a villamosról. Jó kedvem volt. Alig vártam, hogy megnézhessem, jött-e levelem tőle. Elindultam a rakparton a lakásunk felé. Félúton járhattam, amikor egy szurtos kis fejet láttam meg felbukkanni az egyik szétlőtt épület ablakában. Ismertem a helyet, annak a híres iparművésznek a műterme volt. A hatalmas szemek, amik egy kislányhoz tartoztak, még nagyobbra nyíltak, amikor látta, hogy felfedeztem. Pár méterrel arrébb járőröző nyilasokat vettem észre. Láttam, hogy egyenesen a műterem irányába indulnak. Nem hagyhattam, hogy felfedezzék azt a kislányt. Elővettem a legaggódóbb pillantásomat, odasiettem hozzájuk és hű hazafiként azt mondtam, hogy láttam néhány fiút lejjebb a rakparton, amint nyilas zászlókat égetnek. A csel bevált, az összesen az általam mutatott irányba rohantak. Benéztem a műterem ablakán, de senkit nem láttam. Arra gondoltam, gyorsan felszaladok a lakásba, és lehozok annak a szegény kislánynak némi ennivalót. Ha az én gyerekem lenne ilyen helyzetben, örülnék neki, ha valakinek megesne rajta a szíve és megetetné.

Már a lépcsőházban jártam, amikor hatalmas robajt hallottam a hátam mögül. Térdre estem és a kezemet a fejemre kulcsoltam. Néhány kisebb vakolatdarab rám esett, de egyik sem fájt. Ellenben a zaj, ami a hátam mögül jött, úgy égette a fülemet, mint egy robbanás. Iszonyú rettegés lett úrrá rajtam. Hátra akartam fordulni és megnézni, hogy mi történt, de egyszerűen nem voltam képes megmozdulni. Féltem, ha megteszem, én is darabjaimra esek szét, mint a körülöttem lévő világ. Csak feküdtem ott néhány percig, míg össze tudtam szedni magam annyira, hogy felmehessek az első emeleti lakásunkba. Két lépcsőfok után éles fájdalmat éreztem a hasamban. Elkezdtem imádkozni és tovább mentem. Azt mondogattam magamnak, hogy csak le kell feküdnöm, és jobban leszek. Egyre csak ezt kántáltam felfelé menet. Azonban mire felértem, már tudtam, hogy nem így lesz. A véres lábnyomaim egészen az ajtónkig vezettek. Nem voltam képes bemenni. Úgy éreztem, ha bemegyek, véglegessé válik, hogy elvesztettem a gyermekem. Ezért inkább a szomszéd lakáshoz botorkáltam. Piri néni lakott ott a férjével, aki fuvarosként dolgozott. Az ajtó tárva-nyitva volt, ezért bementem. Piri néni és a férje az ablakban álltak, és kifelé néztek. Mindketten zokogtak. Mikor észrevettek, Piri néni majdnem elájult a látványomtól. A férje beültetett a kocsijába, és bevittek a kórházba. Csak ott tudtam meg mi történt. Miközben arra vártam, hogy egy orvos kiszedje belőlem a halott gyermekemet, csak néztem azt a rengeteg sebesültet, akit előttem toltak el. Felrobbant a Margit-híd, mondta valaki, de engem nem érdekelt. Csak zsibbadtságot éreztem. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak fennmaradtam volna a 6-os villamoson.



Anna

November 4. Délután 12:15

A hatalmas robbanás kitörte a műterem összes ablakát és a földre taszított minket. Egy perce még az miatt aggódtam, hogy felfedeznek minket a katonák, de szerencsére az a kedves arcú nő elterelte őket innen. Reméltem, hogy jól van. Feltápászkodtam és végignéztem a többieken. Úgy tűnt, senkinek sem esett baja. Mindannyian az ablakhoz mentünk. Már nem kellett tartanunk a lelepleződéstől. Mi voltunk akkor a legkevésbé érdekesek a katonák számára. Mindenki a Duna felé fordult és dermedten nézte a vízből kiálló csonkokat. Először hitetlenkedve kerestem a tekintetemmel a hidat, de a sikoltásokból és a vízben időnként felbukkanó villamoskocsi sárga színéből megértettem, hogy mi történt. A Margit-híd elpusztult. Néhányan a partról a vízbe ugrottak, hogy segíthessenek. Feri, az egyik nagyobb fiú szintén ki akart rohanni, de még idejében megállítottam. Azokon az embereken már nem lehetett segíteni. Aznap mindegyikünk a kitört ablak szilánkjain taposott. Onnan néztük az egyre nagyobbá váló tömeget, az embereket, akik olyan dermedten, olyan végleges beletörődéssel álltak ott, mint egy temetésen. Aznap rengetegen meghaltak a hídon. Szégyelltem magam, de nem azok miatt az emberek miatt sírtam. Azért sírtam – miközben néztem, ahogy egyre több holttestet emelnek ki a Duna vizéből –, mert úgy éreztem, az édesanyám egyre távolabb kerül tőlem. El kellett hagynunk azt a műtermet. Tudtam, hogy többé már annyira sem biztonságos, mint eddig volt, de nem voltam képes megmozdulni. Csak álltam ott és néztem a vizet, amíg alkonyodni nem kezdett.



Gyuri

November 4. Délután 6 óra.

Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassuk át a parton lévő üres épületeket, és vigyünk be minden gyanús egyént a nem messze lévő nyilasházba. Fáradt voltam, és elegem volt. Egész nap segítettünk a mentésnél, de nem sikerült megmentenünk senkit. Senkit. Akkor telt be a pohár, mikor egy négy éves szőke kislány halt meg a karjaim között. Egészen olyan volt, mint a húgom, Katika. Már nem emlékeztem rá, hogy egy hónapja miért léptem be a nyilasokhoz. Undorító, rabló csürhe volt egytől egyig, nem érdemeltek mást, csak megvetést. És én közéjük tartoztam! Letéptem azt az átkozott jelet a karomról, és elindultam hazafelé. A legjobb barátom állított meg. Kért, hogy ne tegyek olyasmit, aminek később a családom látja kárát. Győzködött, hogy már nem tart sokáig ez a rémség, ne dobjam el azt a védettséget, amit sikerült megszereznem a szüleimnek és a testvéreimnek. Csakis ez állított meg.

Az elhagyott műteremben, ahová Janival bementünk, nyolc gyermeket találtunk. Annyira meg voltak ijedve, hogy megszólalni sem mertek, amikor megkérdeztük, hogy miért bujkálnak ott. Janira néztem, mire ő csak bólintott. Közöltem velük, a legidősebb lánynak címezve a szavaimat, hogy mi most elindulunk felfelé a Duna partján és jó ideig nem jövünk vissza. Reméltem, hogy akkor megértették mit akarok. Mindenesetre mire visszamentünk, már egy lelket sem találtunk ott.



Anna

November 4. Este 8 óra.

A sötétben bandukoltunk. Az utcák kihaltak voltak, úgy éreztem, senki nincs rajtunk kívül a világon. Főleg nem az édesanyám. Aznap este már végleg feladtam, hogy valaha is rám talál. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk, nem tudtam, hogy mi fog történni a következő órákban. Csak azt tudtam, hogy a kicsiknek fedél kell. A Vilma körúti lányárvaházba kopogtattunk be, ahol befogadtak bennünket pár napra.

Két hét telt el, amikor az egyik nővér értem jött. Az édesanyám van itt, mondta. Biztos voltam benne, hogy téved, és felkészültem a csalódásra. A nő, aki az árvaház bejárata melletti kis ablakon nézett ki, nem hasonlított az édesanyámra. Csontsovány alakján lógott a régi kartonruha és a haja színe is mintha inkább szürke lett volna, köze sem volt az ő hollófekete hajához. Mégis, amikor megfordult és a szemébe nézhettem, már tudtam, hogy mégis visszatért hozzám. Évekkel öregebbnek látszott és a karját is furcsán tartotta, de élt. Csak ez számított. Amikor átöleltem, igyekeztem visszafogni magam, féltem, hogy összetöröm azt a lesoványodott testet, de ő sokkal erősebben szorított magához. Könnyek között mesélte el, hogy mi történt vele. Miután elvitték a katonák, napokig fogva tartották. Kínozták, és olyanokat kérdeztek tőle, amikről fogalma sem volt. Két ujját is levágták a bal kezéről. Végül kiderült, hogy egész egyszerűen összetévesztették valakivel. Nem kértek bocsánatot, csak két napja egyszerűen kilökték a kapun azzal, hogy szabad. Azóta keresett engem. És sikerült megtalálnia. Úgy éreztem akkor, hogy minden rendbe fog jönni. Hiszen édesanya ismét velem volt.



Irén

November 15. Délelőtt 10 óra.

Miután kiengedtek a kórházból, tudtam, hogy mit kell tennem. A közlekedés akkoriban egyre nehezebb lett, de a nagybátyám váratlan segítséget nyújtott. Ismert valakit, aki hajlandó volt elvinni abba a kis faluba, ahol a férjem akkor állomásozott. Féltem és izgatott is voltam a találkozás miatt. Féltem, hogy ő is azt gondolja majd, amit én. Hogy az én hibám volt a kisbabánk elvesztése. De amikor megláttuk egymást, amikor végre újra átölelhettük egymást, egészen mást mondott. Láttam rajta, hogy mélyen megrázta a hír, percekig csak szorított magához, de azt mondta, talán Isten akarata volt, hogy ebben a nehéz háborús időben, nehéz lett volna felnevelni egy kisbabát. A szavai és az ölelése megnyugvást hozott számomra. Végre elkezdtem újra a jövőbe tekinteni, reménykedni, hogy a rég áhított boldog és nyugodt életre már nem kell sokáig várni.

Hogy mi okozta a robbanást? Azt a mai napig nem tudja biztosan senki. Egyetlen szikra, vagy akár egy gondatlanul eldobott cigarettacsikk is elindíthatta azokat a robbanószerkezeteket, amelyeket a német utászok szereltek fel többek között a Margit-hídra is. 1944. november 4-én délben, a legnagyobb csúcsforgalom idején, a híd pesti oldalának három pillérje hatalmas erővel belerobbant a Dunába. A 6-os villamos utasai, több személyautó és járókelő esett áldozatul ennek a szörnyű tragédiának. Ezek a tények. De a tények mögötti igazi tragédiát csak azok az emberek foghatják fel, akik az arcukon érezték a robbanás forróságát, akik látták a vízbe fulladó embereket, akik az események szereplői és túlélői voltak.