Jóéjt-csókok

"Boldogságos éj, úgy félek, hogy mindez csak álom, s reggel véget ér, oly bűvös-bájos nem lehet való."

Polly aznap éjjel különös érzéssel hajtotta álomra a fejét. Egyre csak a félig nyitott gardróbszoba felé pillantgatott, és próbált rájönni, hogy mi zavarja a látványban. Minden éjjel úgy feküdt le, hogy becsukta azt az ajtót, de amikor reggel felébredt, mindig nyitva találta. Polly az első néhány alkalommal meggyőzte magát, hogy csupán ő felejtette el becsukni. A szándék megvolt benne, de aztán a fáradtság erőt vett rajta, így elmaradt a rituálé. De az ötödik eset után már nem volt benne kétség, hogy valaki más járkál a hálószobájában éjszakánként. Azon az estén erőt vett magán, felkelt az ágyból, felvette dinoszaurusz-fej alakú papucsát, és aprólékos műgonddal csukta be a gardrób ajtaját. Még a kis kulcsot is ráfordította, amely bár nem ért fel egy biztonsági zárral, a célnak megfelelt, és megnyugtatóan rögzítette az ajtót csukott állapotában.

Polly ezután lefeküdt. Mielőtt a puha párnára hajtotta volna a fejét, felvette a mellette lévő komódról a vázlatfüzetét, és pár pillanat alatt felrajzolta a csukott ajtó képét. Polly festő volt, hozzászokott, hogy fényképezés helyett rajzon örökítse meg a pillanatot. Úgy gondolta, mindezek után lehetetlen lesz, hogy reggel ismét nyitva találja az ajtót. És ha mégis, legalább megbizonyosodik róla, hogy valaki éjszakánként belopózik az álmaiba.

Amint végzett mindezekkel, kényelmesen elhelyezkedett. Pár másodperc alatt megtalálta a tökéletes pozíciót, és szinte azonnal elaludt.

A reggel váratlanul érte. Rosszkedvűen hunyorgott bele az arcát ostromló napsugarakba. A fejét nehéznek, a testét végtelenül könnyűnek érezte. Végigsimított a nyakán, és egy pillanat alatt magához tért. A pizsamáján, amit lefekvés előtt végiggombolt, most nyitva volt a felső három gomb. Nem tudta, hogy mire gondoljon. Lehetséges, hogy forgolódott az éjszaka, így bújtak ki a helyükről? Beletúrt a hajába, és kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Aztán felkelt, és szembetalálta magát a sarkig tárt gardróbajtóval. A pulzusa hirtelen annyira megugrott, mintha kilométereket futott volna le. Döbbenten hátrálni kezdett, míg beleütközött a mögötte lévő komódba. A rajta lévő vázlatfüzet halk puffanással a földre esett. Polly remegő lábakkal leült a szőnyegre, hátát az ágy szélének döntötte. Oda sem nézve vette kezébe a mappát. A rajz, amelyet lefekvés előtt készített változatlan állapotában ott volt a papírra vetve. De amikor felemelte azt az oldalt, észrevett valamit. A következő lap nem volt üres. Polly csupán a szélét látta, amelyen határozott fekete vonalak látszódtak.

A tenyere megizzadt, amikor arra az oldalra hajtott.

− Istenem, mi történik velem?! – suttogta rekedten.

A rajz őt ábrázolta, ahogy az ágyában fekszik, mély álomba merülve. Egy férfi hajolt fölé, az arcába hulló haja eltakarta a vonásait. A férfi keze rajta volt. A pizsamáját gombolta…ki.

Polly gyors mozdulattal a következő oldalra lapozott. A rajzon a férfi fölé hajolt, és a szívét csókolta. Polly végigsimított azon a területen. Forrónak érezte. Sokkal forróbbnak, mint a bőre többi részét.

− Ki vagy te? – mormolta zavartan.

Amikor a lány a következő oldalra lapozott, már tudta, hogy mit fog látni a harmadik rajzon. A férfi a nyitott gardrób előtt állt. A keze a kilincsen, de még visszanézett rá. Polly próbálta kivenni az arcát a ceruzavonások közül, de a haja, eltakart mindent. Sima, feketének látszó haja volt. Polly tudta, hogy lehetetlen, de szinte érezte az ujjai között. Puha, mint a selyem.

Kezdek megőrülni, gondolta. Kezdek véglegesen begolyózni. Hosszú percekig nem mozdult, próbálta végiggondolni, hogy mi történhetett. Valaki járt a szobájában! Valaki járt a szobájában, és álmában csókolta őt!

Felpattant a szőnyegről, kirohant a lakása ajtajához, és ellenőrizte a zárakat. Nem is igazán hitte, hogy betörtek volna, de a józan ész azt diktálta, hogy ellenőrizni kell minden lehetőséget. A biztonsági zár sértetlen volt, senki nem juthatott keresztül rajta. Polly ezután visszament a hálószobába. Felkapcsolta a gardrób belső világítását, és belépett a ruhák közé. A hátsó fal előtt széthúzta a vállfára akasztott ruhákat, hogy megtapogathassa a felületet. Semmit sem érzett. Sem hézagot, sem repedést, vagy titkos ajtót. Semmit. Csupán a kissé már megfakult tapéta finom mintázatát. Megrázta a fejét, aztán felvette régi festékfoltos farmerét, és azt a bő flanelinget, amelyben leginkább szeretett festeni.

Felment az emeleten lévő műtermébe, és leült a festőállványa elé. Ezúttal nem elégítette ki a napsütötte szoba. A szabadba vágyott. Odakint még csípős volt a levegő, de Polly ezt imádta igazán. Nagyokat lélegzett, miközben felállította a hátsó kertben az állványt. Pár méterre tőle az óceán hullámzott. A lány percekig csak ült, az ecsetet kinyújtott tenyerén egyensúlyozta. Aztán mintha megszállta volna valami, festeni kezdett. Elszántan keverte össze a különböző árnyalatokat, majd dühödt vonásokkal vetette vászonra a fejében tomboló zűrzavart. A hideg idő ellenére a homloka izzadságban fürdött, a látása pedig homályos volt a könnyektől. De végzett. Megcsinálta. Lefestette a férfit, aki éjszakánként belopózik az életébe, és égető csókokat hagy a szívén.

Amikor ránézett a képre, tudta, hogy soha életében nem festett még ennél jobbat. Ha megérintette a szélfútta-kócos hajat, érezte a selyempuhaságát. Ha az ujját a szemek sarkához vitte, érezte a hunyorgást. És az a száj… Ha végigjáratta az ujjbegyét a szájon, amelyet a férfinak festett, elviselhetetlen forróság áramlott végig a karján, egész a szívéig.

− Bárcsak léteznél… Bárcsak itt lennél… − suttogta saját művének.

Észre sem vette, hogy mennyire elment az idő. Alkonyodni kezdett. Polly összepakolta az állványt és a festékeket, mindent becipelt a házba, aztán beállt a zuhany alá. Furcsállta, de egyáltalán nem volt éhes. Fáradtnak érezte magát, le akart feküdni minél előbb. Felvette a pizsamáját, és bedőlt az ágyba. Elégedetten nézte a sarkig tárt gardróbajtót, majd mosolyogva lehunyta a szemét.

− Már nem félek… − mondta el a sötétségnek. A szíve egyre lassabban vert forró mellkasában. Aztán elaludt.

††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††

Ky a saját őrülten dobogó szívére ébredt. Sötétség vette körül, kellett neki pár másodperc, mire felfogta, hogy az orvosi pihenőben van. Egyhuzamban a második tizenkét órás műszakján volt túl. Az órájára nézett, amely halványan foszforeszkált a sötétben. Sikerült egy teljes órát pihennie! Úgy gondolta, már ezért is hálás lehet a gondviselésnek. Felkászálódott a cseppet sem kényelmes heverőről. Megropogtatta a derekát, és beletúrt fekete hajába. Kezdett túl hosszú lenni, de nem volt ideje fodrászhoz menni, ezért egy egyszerű gumigyűrűvel hátrakötötte. Az apja azt mondaná, nem elég méltóságteljes egy komoly férfihez, aki kitűntetéssel végezte el az orvosit. De Ky abban a pillanatban olyan fáradt volt, hogy az sem érdekelte volna, ha maga Isten szúrja le a frizurája miatt.

Oldalra kapta a fejét, mert úgy érezte, mintha apró ujjak beletúrtak volna a hajába. Hunyorítania kellett, amikor ugyanezek az ujjak a szeme sarkát simogatták. Aztán elnyílt a szája, mert leheletfinom érintést érzett az ajkán. Úgy érezte, az az érintés, egészen a szívéig hatol. Felrémlett előtte az álom, amely napok óta kísértette. Az álom, amelyben mindig felbukkant az a lány.

De mielőtt tovább rágódhatott volna az álmain, megszólalt a csipogója. Ky összerezzent, a pulzusa ismét megugrott. Amikor a kijelzőre nézett, minden levegő kiszorult a tüdejéből.

− Polly… − nyögte, aztán feltépte a pihenő ajtaját, és rohanni kezdett.

Mire odaért a lány kórterméhez, már abbahagyták az újraélesztést. Ky bénultan támolygott az ágy mellé, és átfogta a hideggé vált ujjakat. Senki sem tudta, hogy kicsoda a lány. Egy hete került be a kórházba, a tengerparton találtak rá, majdnem teljesen kihűlve. A rendőrség szerint öngyilkos akart lenni, de Ky tudta, hogy nem erről van szó. Ő érezte benne az erőt. Polly… Semmilyen irat nem volt nála, amellyel azonosíthatták volna. Csupán a nyaklánca, amelyen cirkalmas betűkből volt kirakva a neve. Ky nem engedte, hogy levegyék róla, csupán az újraélesztéseknél. Úgy érezte, ez az egyetlen kapocs, amely ehhez a világhoz köti a lányt. De most ez is elszakadt. Az orvos, aki az újraélesztést végezte, gyorsan cselekedett, és leszakította a nyakáról. Ky a zsebébe süllyesztette a vékony aranyláncot. Lejjebb húzta a lány testét borító leplet, egészen addig, míg a szíve szabaddá vált.

− Még találkozunk, Polly! – suttogta megtörten, aztán mint annyi éjjelen korábban, gyengéd csókot lehelt a lány újraélesztésektől felforrósodott bőrére. Pont a szíve fölött.

Makrancos Katka 3. rész

− Arthur, segítened kell! – A fiú megigazította lecsúszott szemüvegét, és elgondolkozva nézett legjobb barátjára. Sejtette, hogy valami nagy dologról lehet szó, amiért Katka képes volt a folyosóról berángatni a takarítószeres raktárba.

− Már megint mi a vészhelyzet? Tüntetni kell az állatkísérleti labor előtt? Vagy segítsek aláírást gyűjteni, hogy a lányok is csatlakozhassanak a focicsapathoz? Vagy…

− Nem, ezúttal olyasmiben kell segítened, ami… ami… egy kissé távol áll tőlem – nyögte ki nehezen a lány.

− Mindjárt leszakad az ég! – hördült fel a fiú. – Csak nem valami lányos dologról van szó?

Katka a tenyerébe temette az arcát, és felnyögött.

− El kell mennem a bálba.

A beálló halálos csendre Katka felkapta a fejét. Artie arca rémületet és aggodalmat tükrözött.

− Beteg vagy, ugye? Meg fogsz halni! És mielőtt ez bekövetkezne, ki akarsz próbálni mindent, amit elmulasztottál! Istenem, Katka, úgy sajnálom! Mondd el, hogy tehetném könnyebbé az utolsó napjaidat! – csúfolódott a fiú.

− Abbahagyhatod, drámakirálynő! – fintorgott a lány. – Az egészet csak Wendy kedvéért vállaltam be. Igaz, ha megtudja, fennáll a lehetősége, hogy nagyon meggyűlöl.

− Oké, ezt most magyarázd meg!

− Felajánlottam magam a Bájgúnárnak Wendyért cserébe. Nincs partnere a bálra, és az a szemét a húgomat akarta elvinni. Nem volt választásom… Ugye?

− Hm… − fejtette ki részletesen a véleményét Artie.

− Most fel akarsz húzni? Mert így is épp elég zabos vagyok! Bálba kell mennem az iskolai bájgúnárral, aki egyben a húgocskám nagy szerelme. Meg kell értetnem Wendyvel, hogy mindezt az ő érdekében teszem, és közben vigyáznom kell, nehogy levágja a hajam álmomban, amiért elszedem a fiúját. Ráadásul egy báli ruhát is kell vennem! – csapott dühösen a szemben lévő polcra, mire két üveg tisztítószer megadta magát a gravitációnak.

− Oké, Hulk, nyugi van! – csitította Artie, miközben felszedte az üvegeket, és visszarakta a helyükre. – Helyesen cselekszel. Wendy sajnos nem képes felismerni, hogy mikor szerelmes, és annak alapján, amit Benjaminról mondtál, nem hinném, hogy ő bele lenne esve a húgodba. Ő akarta, hogy te menj vele?

− Nem is tudom… − dörzsölte meg a homlokát a lány. – Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban arról magyarázott, hogy már csak Wendy az egyetlen elérhető lány a bálra, ezért muszáj lesz elhívnia. A következő, amire emlékszem, hogy kicsúszik a számon egy „elmegyek veled”. Teljesen pánikba estem, nem tudom, hogy mi mást tehettem volna.

− Hm…

− Hagyd már ezt a hümmögést, és segíts inkább!

Artie-nak megvolt a magához való esze. Két másodperc alatt felismerte a helyzetet. Katka egyelőre nem látta át, mert elvakította a húgáért érzett aggodalom, de Artie pontosan tudta. Tudta, hogy Benjaminnak esze ágában sem volt Wendyt meghívni a bálra. Benjamin Katkát akarta. Már nagyon régóta. És a bállal végre esélyt kaphatott nála. Artie nem hibáztatta a fiút. Tudta, hogy annak, aki Katka közelébe akar kerülni, igazi nagypályásként kell játszania. És nagyon úgy tűnt, hogy Benjamin ráérzett ennek a játéknak az ízére.

Akkor történt, amikor még mindannyian kis pisisek voltak. Úgy gyülekeztek az első nap az iskola hatalmas kapuja előtt, mint egy berezelt birkanyáj. Artie emlékezett, hogy egyre csak a fejét forgatta. Egy utolsó pillantást akart vetni az édesanyja távolodó kocsijára. Minden tekintetben, amely összeakadt az övével, saját ijedtségét vélte felfedezni. Kivéve egyben.

Amikor először meglátta Katkát, meg kellett tapogatnia az állát, hogy érezze, a helyén maradt. A lány hollófekete haja csinos kis kontyba volt fogva. Kantáros farmert viselt Nirvana pólóval, a csuklójára pedig egy élénksárga selyemsál volt kötözve. A kislány teljes nyugalommal nézett végig a körülötte állókon, majd amikor látta, hogy egy ideje nem történik semmi, elővett egy nyalókát, lehámozta róla a papírt, majd lehuppant a fűbe, és folytatta a szemlélődést. Artie emlékezett rá, mennyire furcsának találta ezt a lányt. Olyan bátornak, vagánynak tűnt, aki a többiekkel ellentétben egy cseppet sem volt megijedve.

Artie oda akart menni hozzá. Mindig is vonzották a hozzá hasonló emberek. Csodálta őket, szeretett a közelükben lenni, mert tőlük ő is erősebbnek érezte magát. Tett egy lépést a lány felé, de ekkor bekövetkezett az, amitől már hetek óta rettegett. Nekiment Herbert Stone-nak. A nagydarab fiú az utcájukban lakott, és már az óvoda óta terrorizálta a kisebbeket. Kedvenc célpontja a vézna testével és a hatalmas szemüvegével Artie volt. Amikor lenézett a fiúra, gonoszul elvigyorodott, aztán erősen meglökte. Artie beesett a többiek közé, akik megszimatolva az izgalmas verekedést, kört alkottak a két fiú körül. Amikor Herbert megindult felé, és közben élvezettel csapkodta a tenyerét az öklével, Artie elkezdte fogalmazgatni magában, hogy mit mond majd a szüleinek, miért megy haza betört orral és szemüveggel. Érezte, ahogy Herbert megragadja a pólóját. Behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia, amint az a hatalmas ököl az arca felé közelít. De aztán történt valami.

Herbertet megállították. Artie dulakodást hallott. Kellett egy kis idő, mire felfogta, hogy ezúttal mást vernek. Egy szőke hajú, vékony fiú szaladt oda hozzájuk, és belerúgott Herbert bokájába.

− Elbírsz a kisebbel, mi izomagy? – rikkantotta, aztán behúzott egyet Herbert állára, amitől ő hátborzongatóan mosolyogni kezdett. Pár pillanat múlva a szőke fiú is Artie mellett ült a füvön, és vérző száját törölgette. Mindketten leesett állal bámulták az amazont, aki egy jól irányzott rúgással Herbert családi ékszereire, a földre küldte a nála háromszor nagyobb fiút.

Aznap kezdődött el a kapcsolat hármuk között. Artie azt hitte, hogy Katka, Benjamin és ő örökre barátok lesznek. De nem így történt. Az első években elválaszthatatlanok voltak. Artie-nak még sosem volt két olyan jó barátja, mint Katka és Ben. Két év után felfigyelt rá, hogy Ben kezd másként nézni Katkára. Az ő érzései nem változtak meg, továbbra is a legjobb barátjaként tekintett a lányra, ellenben Benjamin-on minden egyes nappal jobban látszott, hogy szerelmes, bár még önmagának sem vallotta be.

Az idill akkor borult fel, amikor felsőbb osztályba kerültek. Katka már előtte is mindig a harcos feminista, és mindenkit védelmező szerepét vette magára, de abban az évben felvett egy extra történelem órát, amelyben a tanárnő szokatlan elhivatottsága miatt rengeteget foglakoztak a nők elnyomott helyzetével a múlt században és most. Ez az óra még elszántabbá tette Katkát. A fejébe vette, hogy van olyan kemény, mint a focicsapatban játszó fiúk, ezért ő is jelentkezett. Bennel egy időben. Bent felvették, őt nem. Amikor ketten vigasztalták a lányt, Ben végzetes hibát követett el. Azt mondta, jobb így. Hogy Katkának baja esett volna, ha beveszik a csapatba. Mert a lányok nem tudnak keményen játszani.

Artie látta Ben arcán, amikor felfogta, hogy mit is mondott. És főleg, hogy kinek is mondta. De már nem volt visszaút. Katka halálosan megsértődött. Hiába próbált Ben bocsánatot kérni, páncélozott ajtókat döngetett.

Időközben kiderült, hogy a fiúnak hatalmas tehetsége van a focihoz. Pár év múlva már ő volt az iskola sztárja, és mire a gimnáziumba kerültek, már le sem lehetett vakarni róla a rajongókat. Főleg a lányokat. Artie sajnálta, hogy eltávolodott tőlük. Mindig is kedvelte Bent, egy ideig próbálta is tartani vele a kapcsolatot, de nagyon más körökben kezdtek mozogni. Az iskolai hierarchiát képtelenség volt áttörni, ezt mindketten tudták, ezért egy idő után már nem is próbálkoztak.

Artie Katka barátja maradt, a lány mellett állt minden őrült ötlete megvalósításában. Ben pedig… Ben maradt. A Bájgúnár, ahogy Katka nem sokkal később elkezdte nevezni. Senki sem vette észre azokat a lopott, vágyakozó pillantásokat, amelyeket a fiú vetett a lányra, miután pimaszul rávigyorgott a folyosón. Senki, csupán Artie.

Azt hiszem, ideje játszani egy kicsit, gondolta a fiú, és eltökélt pillantást vetett legjobb barátjára.

− Oké, mondom, mit fogunk csinálni!