Igazából, fogalmam sincs róla. Ezt az
elején szeretném leszögezni. Teljesen béna vagyok címekben, de néha sikerül
meglepnem magam. Maga, Umberto Eco is szembesült ezzel a gonddal. Azt mondta, A
Rózsa Nevét nem megírni volt nehéz, hanem a jó címet megtalálni hozzá.
Számomra ez a terület teljesen szubjektív.
Vannak persze általánosan elfogadott szabályok, amelyeket figyelembe kell
vennem, ezért ha megrohan egy olyan címötlet, amelyért elsőre a földre borulva
adnék hálát, előfordulhat, hogy az is még jócskán alakításra szorul.
És az okok:
1. a címnek célszerű előrevetítenie a
történetet
2. tükrözze a sztori hangulatát
3. az olvasót készítse fel a várható
eseményekre
4. mindenképpen bukkanjon fel a történetben
5. LEGYEN FIGYELEMFELKELTŐ
Kicsit sok szabály, ha arra gondolunk, hogy
a címek leggyakrabban 1-5 szóból állnak, de mindezekre tényleg érdemes
odafigyelni. De az alap, az tényleg puszta ráérzés. Ha magamból indulok ki
(márpedig csak magamból tudok, mert sajnos senki fejébe nem látok bele), a címek
leggyakrabban akkor bukkannak fel, ha már van némi kialakult elképzelésünk a
sztoriról.
Én a legtöbbször a történetbe szövöm bele a
címet. A jelentését. A hangulatát. Ha egy tárgy, akkor ténylegesen a tárgyat. Így
volt ez az Enigmával is. Igaz, az első könyvnél már az írás elején tudtam, hogy
ez lesz az igazi cím, bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ennek benne
kell lennie a könyvben. Aztán később olyan nyilvánvalóvá vált (persze miután a
szerkesztőm felvilágosított), hogy már könnyen bele tudtam írni a történetbe.
Aztán még ott voltak a fejezetcímek. Kész
rémálom! Ugyanaz a helyzet, mint a könyv címénél, csak most kicsiben. Olyan
volt, mint nevet találni huszonegy ismerősnek, akiket már egyszer bemutattak,
én mégis teljesen elfelejtettem a nevüket, és most ki kell találnom nekik egy
újat. De végül sikerült, és bármennyire hihetetlennek találtam, egész jó címek
lettek. Legalábbis szerintem.
Most ugyanazzal a problémával szembesültem
az Ezüsthíd kapcsán. A könyv címén elég sokat idegesítettem magam, mivel ebben
az esetben az első ötlet, a Misztérium nem maradhatott, egyszerűen nem illett
bele a történetbe, és még én is azt mondtam rá többszöri ízlelgetés után, hogy
klisés. Aztán végre megvolt az a kicsi pont, ami átlendített a nehezén, és
egyszerűen megjelent előttem a pont jó cím. Ezüsthíd. Kapcsolódik az első
könyvhöz, ott van a történetben, hasonlóan misztikus a hangzása, mint az
Enigmának, ugyanúgy egy szó (bár összetett) és jól esik kimondani! :)
Mielőtt túlságosan megörültem volna a
sikernek, jött a következő gond, ami az írás elején fel sem merült bennem. Az
Ezüsthíd fejezetcímei. Próbálkoztam az első néhánynak címet adni, de nagyon
gyengék, mondhatni vértelenek lettek. Olyat akartam, ami miatt – hiába már
nagyon fáradt az olvasó – muszáj belekezdenie a következő fejezetbe is. Az
összesnek ilyen címet szeretnék adni. De persze elsőre kudarc volt kudarc
hátán.
Mérges lettem saját magamra, hogy „jó,
akkor nem lesznek címek, csak számok!”. Aztán két nap alatt megírtam az egyik
kedvenc fejezetemet. Miután végeztem vele, a lehető legnagyobb
természetességgel gördítettem vissza az elejére, és írtam le a címét:
A világ legrosszabb randevúja
A világ legrosszabb randevúja
Nekem nagyon tetszett, ezért elhatároztam,
hogy az összes többi fejezetnek is lesz címe. Ha addig élek is. Szóval én
utálom a címadást egészen addig, amíg meg nem találom a számomra tökéleteset,
ami után ez lesz a kedvenc elfoglaltságom az írás és az olvasás után. Ti hogy
vagytok ezzel? Hasonló élmények, gyötrelmek?
