Cristina egykori otthona konyhaasztalánál ült. A fejét a tenyerébe támasztotta, és ábrándozva nézett ki az ablakon. Próbált minél mélyebbeket lélegezni, mert a délelőtti langyos szellő a gyöngyvirág illatát sodorta felé. Ez a friss, csodálatos illat segített neki felidézni az összes előző esti pillanatot. Szoros ölelések, apró csókok, édes simogatások villantak fel a szeme előtt. Minden pillanatot hét lakat alá zárt mélyen a lelkében, hogy örökké vele legyenek. Akkor is, amikor eljön az elválás ideje.
Pán előző éjjel egy hatalmas hajóra vitte. Cristina próbált távol maradni a hajókorláttól, mivel biztos volt benne, hogy ha diszkréten a tengerbe rókázik, az véglegesen kinyírná a romantikus hangulatot. Pánnak nem árulta el, hogy kiskora óta tengeribeteg. Azt gondolta, ha a parton maradnak, és távol tartja magát a víznek még a látványától is, nem lesz baj. A fiú a fedélzeten pikniket készített elő. Amikor Cristina a hajóról kérdezte, Pán egy titokzatos haverját említette, aki szinte bármit meg tudott szerezni.
− Tartozott nekem egy szívességgel, és most behajtottam rajta. Azt akarom, hogy ez legyen életed legjobb estéje, kicsi!
És tényleg az lett. A piknikezés közben halk zenét hallgattak, amely szinte együtt hullámzott a körülöttük lévő tengerrel. Cristinának többször meg kellett ráznia a fejét, hogy kitisztuljon. Ezután Pán táncolni hívta. A lány fel sem fogta, hogy órákon át összesimulva táncoltak, miközben a testük a másik melegétől forrósodott fel. Nem számolta, hogy azon az estén hányszor csókolta meg a fiú, nem számolta, hányszor dobbant meg erősebben a szíve, amikor Pán gyönyörködve nézett végig rajta, sőt azt sem számolta, hányszor nyitotta a száját, hogy elmondja neki az érzéseit. De valami – maga sem tudta igazán, hogy mi − mindig visszatartotta. Végül nem mondott semmit. Inkább csak élvezte az este minden pillanatát.
− Itt a listád! Este nyolcig legyél kész vele, mert utána a klubban várnak. El ne merj késni! – Orina lecsapta elé az asztalra a négyrét hajtogatott papírdarabot, mire a lány összerezzent. Nem szívesen hagyta abba az ábrándozást, de tudta a kötelességét.
− Nem fogok! – nyugtatta meg a mostohatestvérét. – „A robot dolga a szolgálat” – idézte egyik kedvenc filmjét.
− Nagyon vicces! És a kamu lábtörésed miatt még számolunk! Sejtettem én, hogy nem mondasz igazat! Többé ne merd ezt eljátszani, különben villámgyorsan a börtönben találod magad!
Cristina mosolyogva szalutált a nőnek.
− Értettem tesó!
Orina elhúzta a száját, aztán kilépett az ajtón. Szerencsére az anyja sem volt otthon, ezért Cristina teljesen egyedül maradt egykori otthonában. Szerette a házat. Olyan emlékeket idézett, amelyek az évek múltával már kezdtek megkopni. Felment a lépcsőn, egyenesen a régi szobájába. Orina és az anyja edzőtermet rendeztek be a helyiségben, ennek ellenére Cristina nem érzett keserűséget. A falak színe ugyanaz a meleg sárga volt, amiért kiskorában annyit hisztizett. Kiskacsasárga, mondta az anyukájának, amikor kiválasztották. Pont, mint a rút kiskacsa tolla. A kedvenc meséje. Azt szerette a legjobban, amikor az anyukájával ketten olvasták. Édesanyja játszotta az aggódó kacsamamát, míg ő volt a depressziós kiskacsa, aki olyan csúnyának tartotta magát, hogy elbujdosott. Egyszer az édesapja még le is filmezte őket, ahogy előadják a mesét. Cristina akkor nézte meg a felvételt, ha nem tudott elaludni.
Még egyszer végignézett egykori szobáján, aztán becsukta maga után az ajtót.
Odalent megszólalt a csengő, ezért Cristina megszaporázta a lépteit. Automatikusan a konyha felöli bejárathoz ment.
− Elhúztak? – kérdezte Maja, miközben felkötötte derékig érő sötét haját. – Kezdhetjük a rabszolgamunkát?
− Mit keresel itt? Nincs semmi dolgod a laborban? – lepődött meg Cristina, de beengedte a lányt.
− Csak nem képzelted, hogy egyedül hagylak ezzel? – fintorgott a lány, és felmutatta az asztalra csapott listát. Kihajtogatta a papírt, amelynek mindkét oldala takarosan tele volt írva apró betűkkel. A lista… − sóhajtott fel Cristina. – Egyedül is elboldogulok, tényleg!
− Biztos vagyok benne! De mivel én voltam ennek az egész zavaros ügynek a kiváltója, segítek. Ha továbbra is egyedül akarsz megfelelni Orina extra elvárásainak, egy nap a küszöbön találok rád, mert végelgyengülésben kimúltál. Ráadásul mindezt takarítónő cuccban. Már a gondolatától is rosszul vagyok!
− Attól, hogy meghalok, vagy attól, hogy mindezt takarítónő cuccban teszem? – kérdezte a lány vigyorogva.
− Ezt egyelőre még nem döntöttem el! – vakarta meg a feje búbját Maja, és két ujjhegye közé csippentette a listát. – Gyere, rendezzük ezt le, mert utána beszédem van veled!
Cristina tudta, hogy miről akar beszélni a lány. Kissé bizonytalan volt abban, hogy mennyit mondjon el neki. Vajon hinne neki? Vagy bemutatóra lenne szükség? Vajon működik egyáltalán az ereje Pán nélkül?
Mindenesetre elkezdték a takarítást. Viszonylag hétköznapi dolgokat kellett csinálniuk, amelyeket Cristina már korábban is csinált. Bár volt két olyan pont, amikor mindkét lány majdnem feladta a küzdelmet. Az egyikben Orina haját kellett kipucolniuk a zuhanyzó lefolyójából, a másik pedig az az ominózus mikróban megégett gyanta esete volt.
Már majdnem lement a Nap, mire végeztek. Cristina dobott néhány jégkockát és citromkarikát két pohárba, ásványvizet töltött beléjük, aztán letette az asztalra.
− Beszéljünk? – kérdezte szorongva.
− Már épp javasolni akartam. Mondjuk, kezdhetnéd az elején. Onnan, hogyan jutottál odáig, hogy kirabold az Államkincstárat.
− Logikusnak tűnt – vonta meg a lány a vállát.
− Ennyi? Logikusnak tűnt?
− Mit vársz tőlem, mit mondjak? Pénzre volt szükséged, és én segíteni akartam! A lehetőség magától adódott. Olyan pénzt vettem el, amelyet úgyis megsemmisítettek volna. Senkit sem károsítottam meg!
− Csak saját magadat, Cris! Vedd már észre! Lehet, hogy nem derült ki a rablás, de a szabadságodat, amelyre eddig olyan büszke voltál, most korlátozzák! A mostohatesód szolgája vagy!
− Ez csak ideiglenes…
− Biztos vagy benne? Szerinted mi akadályozza meg Orinát abban, hogy a nyári szünet után ugyanúgy zsaroljon? Mert szerintem semmi!
− Megvannak az eszközeim, hogy jobb belátásra bírjam!
− Miről beszélsz? – rázta meg a fejét Maja.
Cristina úgy döntött, hogy mindent elmond a barátnőjének. Elvégre Maja volt az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízhatott. Ezért hát mesélt. Amikor befejezte, szelíden odanyúlt barátnője állához, és becsukta tátva maradt száját.
− Hiszel nekem? – kérdezte tőle szorongva.
− Nem hiszem, hogy ilyesmit kitalálnál, szóval azt hiszem, igen. Boszorkány vagy… − ízlelgette a szót Maja. – Hát ezért mondtad, hogy megvannak a módszereid Orina leállítására! És ez a fiú… Mit is mondtál, hogy hívják, Zeusz?
− Pán – javította ki mosolyogva a lány.
− Szóval ez a Pán tett téged tulajdonképpen boszorkánnyá? Azért, hogy a kettőtök erejével meggyógyítsátok a halálos beteg kishúgát? Jól értem, ugye? – hitetlenkedett Maja.
− Kezd Andersen-es színezete lenni a dolognak?
− Egyre inkább, de még képben vagyok – nyelt egy nagyot Maja. – Akkor most szerelmes vagy Cris? Pán a te… párod?
Cristina nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de aztán rájött, hogy ő maga sem tudja a választ.
− Amikor vele vagyok, olyan mintha ő lenne a fény, amely nélkül meghalnék. Mintha nélküle nem lennék egész. Ő azt mondja, már akkor érezte köztünk a kötődést, amikor először találkoztunk az Államkincstárban. Szerinte az addig csak lappangó erőnk hozott össze minket újra. A családjában eddig minden boszorkány pár a haláláig együtt maradt. Boldogok voltak, és sosem szűntek meg szeretni egymást. De még csak pár hete ismerem. Amikor vele vagyok, minden józan gondolatom elszáll, de ilyenkor – mutatott körbe a lemenő nap fényében tündöklő konyhán a lány – egyszerre rohannak meg.
− Nekem nagyon úgy hangzik, mintha nem lennél a szabad akaratod birtokában! – vetette közbe Maja. – Nézd, én racionális típus vagyok, akárcsak te. És az igazat megvallva megijeszt, hogy ilyen hamar beleugrottál egy ennyire intenzív kapcsolatba. Te nem vagy ilyen, Cris! Tartozol magadnak annyival, hogy időt és teret hagysz az érzéseidnek. Mert lehetséges, hogy tényleg szereted ezt a fiút, és ő is szeret téged. Ebben az esetben nincs is más teendőd, mint vigyorogva élvezni az életet, mert megtörtént veled a legcsodálatosabb dolog, megtaláltad a nagy Ő-t. A pénzeset!
− És ha csupán a varázslat okozza ezeket az érzéseket? – kérdezte szorongva Cristina.
− Ezt kell kiderítened! De ha erről van szó, Cris, szerintem te magad is tudod a választ a kérdésedre.
Cristina bámult kifelé a busz ablakán, és Maja szavaira gondolt. Elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb kiderítse, mi a valódi helyzet Pán és közte. Egy hirdetés és egy név jelent meg a szemei előtt, de egyelőre nem foglalkozott vele. Jó lesz későbbre. Most nem teheti meg, hogy cserbenhagyja Pánt. Lilinek szüksége van mindkettejükre.
Amikor a busz letette a klub előtt, döbbenten nézett végig a bejáratnál várakozó embereken. Az arcokon szinte világított az izgatottság, amikor a lány elment mellettük, és csókot dobott Arthurnak. Mielőtt belépett volna a bejáraton, hallotta a tömegen végighullámzó suttogást. „Ő az!” – mormolták. A lány megvonta a vállát, mert biztos volt benne, hogy nem rá értették. Talán egy híresség is van a várakozók közt, gondolta.
Odabent letette a kabátját, és óvatosan körülnézett, hogy Orina nincs-e a közelben. Gitárpengetést hallott, mire akaratlanul elmosolyodott. Pán azt a dallamot játssza, amelyet előző este hallgattak. Amelyre táncoltak. Amelyre olyan hevesen, olyan borzongatóan csókolóztak. Megszaporázta a lépteit. Már nem érdekelte, ha a közelben is van Orina, nem érdekelte semmi, látni akarta a fiút minél előbb. De amikor végre megpillantotta, azt kívánta, bárcsak maradt volna otthon ábrándozni az ő tökéletesnek hitt párjáról, mert Pán épp egy másik lányt csókolt és ölelt a színpadon állva. A fiú mindkét keze a fekete hajú lány vállán nyugodott, a szája pedig az ő szájára tapadt. Nem maradt ott, hogy végignézze a romantikus jelenetet. Sarkon fordult, és berohant az öltözőbe. Az útját apró darabokra robbant villanykörték szegélyezték.
Cristina az öltöző egyik padján ült, és a falat bámulta, amikor elkezdtek szállingózni a többiek. A helyiség megtelt a készülődés hangjaival. Olga zsörtölődését a széttört villanykörték rejtélyéről elengedte a füle mellett. Úgy érezte, lelassultak a gondolatai, a csalódás és a kín elvette minden szavát. Nem reagált a barátságos „Cső Cris!”-ekre, nem válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, egyszerűen csak felöltözött, és kiment dolgozni. Tudta, hogy ő is ott lesz. Elkerülhetetlen volt, hogy lássa, hogy hallja a hangját, de most először az erdőben történt mindent megváltoztató csókjuk óta úgy érezte, hogy már nem számít. Már semmi sem számít.
A bárpult mögött otthonosan érezte magát, de amikor Pán karcos hangja felcsendült a színpadon, olyan volt, mintha arcon csapták volna. Dühödten a földhöz vágta a kezében lévő törlőruhát, amellyel a poharakat fényesítgette, és a bárpultnál sorakozó vendégekhez fordult. Egy pillanatra meglepődött a rá szegeződő sok-sok várakozó pillantástól, de aztán eszébe jutott, hogy neki most dolgoznia illene.
− Mit adhatok? – kérdezte a legközelebb álló párt némi torokköszörülés után.
− Lepj meg, babám! – harsogta a cowboy kalapos férfi, és kaján vigyorral rácsapott a partnere méretes hátsójára. A babaarcú nő aprót sikkantott, aztán kacarászva hozzábújt a nagydarab férfihoz.
Cristina dühödten összeszorította a száját, és elővett egy magas falú poharat. Oda sem figyelt mit csinál, öntudatlanul kezdte el adagolni a koktél összetevőit. A színpadon Pán egyre nagyobb szenvedéllyel énekelte az előző esti dalukat. A lányban minden egyes másodperccel nagyobbra nőtt a feszültség, szinte érezte rezegni a testében. Amikor végzett a koktéllal, szó nélkül a babaarcú nő elé tolta, a férfinak pedig egy gyors mozdulattal kinyitott egy üveg sört.
− Hé, babám, én nem kapok ilyen flancos koktélt? – méltatlankodott a cowboy kalapos.
− Az a hölgytől függ! – válaszolta mérgesen Cristina, aztán mintha transzba esett volna, folytatta a koktélok készítését. A férfi döbbenten bámult a lányra, aztán a partneréhez fordult. A nő azonban ügyet sem vetett rá. Minden figyelmét a koktélra fordította, az arca kétoldalt enyhén behorpadt, ahogy erősen megszívta a háromszínű italba merülő vastag szívószálat. Hosszú másodpercekig csak nyeldekelt, aztán kicsúszott az ajkai közül a szívószál. Behunyt szemmel hátraejtette a fejét, mire a férfi ijedten közelebb lépett oda hozzá, hogy támogassa. De a nőnek nem volt szüksége rá. A következő pillanatban kinyitotta a szemét, a háta megmerevedett, és szembefordult a férfival.
− Rohadtul unom már, hogy minden nőt „babám”-nak hívsz! – fintorodott el. – Rohadtul unom, hogy nyilvánosan tapogatsz, és kihangsúlyozod, hogy nem átlagos méretű a fenekem. Rohadtul unom, hogy azt hiszed, hülye vagyok, és elhiszem a meséidet az állítólagos túlórákról a botsáska, festett szőke titkárnőddel. És rohadtul unlak téged is! Leléptem! Ha utánam mersz jönni, fogom a legcsorbább késemet a konyhából, és levágom a Nőfalódat, ahogy előszeretettel hívod mostanában! Megjegyzem, ezt is rohadtul untam már! Na, mentem!
Mindkét kezét a férfi mellkasának nyomta, és kényes mozdulattal hátrébb taszította. Felvette a pultról a félbehagyott koktélt, és a kijárat felé vette az irányt. A cowboy kalapos képtelen volt megszólalni, úgy nézett a nőre, mintha hirtelen szarvakat növesztett volna. Cristinának fel sem tűnt a jelenet. A kalapos férfi észrevette, hogy a furcsa mixer-lányt azon az éjszakán valami megfoghatatlan lengte körül. A többi ott dolgozó oda sem figyelve kerülte őt ki, bőséges helyet hagyva neki a zavartalan munkához. A férfi megcsóválta a fejét, és a sört érintetlenül hagyva kifelé indult.
Cristina pedig azon az éjszakán tovább alkotott. A lendület egyetlen másodpercre sem veszett ki a mozdulataiból, fáradhatatlanul készítette az újabb és újabb italokat. Munkájának rendkívüli eredményét ő maga fel sem fogta. Az elfogyasztott koktélok nyomán régóta elfeledettnek hitt sérelmek bukkantak a felszínre, pofonok csattantak, és kapcsolatok szakadtak meg. Minden nő, aki megkóstolta aznap este Cristina koktéljait, úgy tűnt, öntudatra ébredt.
A hatalmas hangszórókból megszakítatlanul ömlő dübörgő zene, és Pán hangja folyamatosan hajtotta a lányt, így nem vette észre, hogy a karjában lévő izmok begörcsöltek, az ujjai megmerevedtek, és az arcán könnyek csúsznak végig. Nem vette észre, hogy az addig körülötte sürgölődő lányok megállnak, és sajnálkozva néznek rá. Cristina ezúttal kizárólag befelé figyelt.
Aztán a zene hirtelen elhallgatott. Abban a pillanatban a lány úgy érezte, mintha lekapcsolták volna. Megmerevedett karjait a pultra támasztotta, és próbált mélyeket lélegezni. Érezte, ha nem sikerül rövidesen lenyugodnia, az egész helyet felrobbanthatja. Ügyet sem vetve a felé kiáltott rendelésekre, szándékosan lassú léptekkel kisétált a hátsó ajtón.
A klub mögötti sikátort gyengén világították meg az utcán végighúzódó lámpák. Cristina fázott, a rajta lévő „inkább melltartó, mint felső” – egyenruhája semmilyen védelmet nem nyújtott a hideg szél elől. A lány arra gondolt, ha még tíz másodpercig egy helyben marad, élő műemlék lesz belőle egy mocskos sikátorban, akinek az egyetlen társaságát azok a macskák jelentik majd, akik néha lepisilik a lábát. A gondolat nem segített, csupán még nagyobb dühbe lovallta magát vele. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a mellett lévő hatalmas fémkuka kigyulladt. Eszébe sem jutott, hogy ő okozta volna a tüzet, ezért némi megkönnyebbüléssel lépett közelebb a meleg forrásához, és kinyújtóztatta a karjait, hogy átmelegedjenek.
A háta mögött csikorogva nyílt az ajtó, aztán egy másodperc múlva becsukódott. Cristina egy forró hátat érzett a háta mögött, majd egy ugyanolyan forró tenyér simult a nyakára.
− Mi a baj, kicsi? – Pán hangja kissé rekedt volt az énekléstől. Cristina úgy érezte, egy láthatatlan erő rántja csomóba a gyomrát.
− Baj? Nincs semmi baj. Az égvilágon semmi. Mindössze rájöttem, hogy mennyire bolond voltam – suttogta a lány.
− Ne mondd ezt! − Pán mindkét karjával szorosan átölelte a lány derekát, és az arcát a nyakába temette.
− Vedd le rólam a kezed! – remegett meg a lány hangja. – Soha többé ne érj hozzám!
− Láttál… − jelentette ki a fiú.
− Hát nem is tagadod? – Cristina eddig háttal állt a fiúnak, de most megfordult, hogy végre azokba a csaló szemekbe nézhessen. – Azok után, ami tegnap este történt… Hogy voltál képes… Hogy voltál képes… Semmi sem volt valódi.
− Hadd magyarázzam meg!
− Mit akarsz még azon magyarázni? Láttam, mit műveltél!
− Clarissa csak…
− Clarissa? – vékonyodott el a lány hangja? – A mostohatestvéred?
− Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! Másról van szó… − A fiú gondterhelten beletúrt a hajába, aztán újra a lány felé nyúlt volna, de Cristina kitért az útjából.
− Miről, Pán? Talán szívességből dugtad le a nyelved a torkán? Jófejségből ölelted? Magyarázd meg, ha annyira szeretnéd, hallgatlak! – dühöngött a lány, aztán fikarcnyit sem törődve a hideggel, felpattant a mellettük felhalmozott sörös rekeszek tetejére, és várakozón összefonta maga előtt a karjait.
− Clarissát régóta ismerem, tizenhat volt, amikor a szüleink összeházasodtak. Valahogy mindig olyan elveszettnek tűnt. Az anyja – amikor még nem gyűlölt engem – megkért, hogy foglalkozzak vele egy kicsit, mert itt nem sikerült egy barátot sem szereznie. Akkor nem értettem a dolgot, nekem úgy tűnt, félénk, kedves lány. Pár hét múlva rájöttem, hogy teljesen félreismertem. Egy kis idő után azt képzelte, szerelmes belém, az anyja pedig csak adta alá a lovat. Minden otthon töltött percemben a nyomomban volt, tudni akart mindenről velem kapcsolatban. Még Lilivel is feltűnően kedvesen viselkedett, mert azt hitte, rajta keresztül megnyerhet magának – fintorodott el a fiú. – Eleinte nem zavart, talán még hízelgett is a rajongása. Tizenhét voltam, és nagyon öntelt. Aztán Lili betegségével minden megváltozott. Komolyabban kezdtem venni az életet, változást akartam, egy jobb sorsot a húgomnak. Akkoriban a mostohaanyám minden eszközt megragadott, hogy éreztesse, mennyire nemkívánatos személyek vagyunk a saját otthonunkban. Visszautasított minden segítséget Lilivel kapcsolatban, sőt, be akarta dugni egy otthonba, hogy ne kelljen gondoskodnia róla. Képtelen voltam annyiban hagyni. Ezért az egyetlen személyhez fordultam, akiről tudtam, hogy hatása van rá. A lányához, Clarissához. Cristina… akkoriban nem volt olyan ár, amelyet ne fizettem volna meg, hogy Lili biztonságban élhessen!
− És ő téged kért – jelentette ki kongó hangon a lány. Úgy érezte, pillanatokon belül hányni fog.
− Engem – bólintott Pán. – Clarissa először csak azt akarta, hogy több időt töltsünk együtt. Aztán egyre követelőzőbb lett. A tizennyolcadik születésnapján berúgott, és ott találtam a szobámban meztelenül. Azt mondta, tartozom neki. Nem tehettem mást…
− Isten, ha vagy, most rögtön befogod a száját! – könyörgött némán a lány.
− Aznap este átvittem Lilit Simonékhoz. Többé nem mentünk vissza.
− Ó, hála az égnek! – kiáltott fel megkönnyebbülten a lány, és remegő gyomrára szorította a kezét. – Már azt hittem…
− Tudom mit hittél! – szakította félbe a fiú. – Nem sokon múlt, hogy egy olyan csapdába sétáljak, amely egy életre tönkretett volna. De egyetlen másodpercig sem gondolkoztam aznap este. Ezt tudnod kell, kicsi!
− De ma este…
− Ő csókolt meg engem! Megjelent itt nyitás előtt. Azt mondta, ismeri a tulajt, és nem tudta, hogy én is itt leszek. Azt mondta, bocsánatot akar kérni mindenért. Be kellett hangolni a gitárokat, ezért nem vettem észre, hogy mire készül. Próbáltam eltolni, amikor megcsókolt, de úgy tapadt rám, mintha legalábbis én lennék az a vámpírfiú a Naplementéből.
− Alkonyat – javította ki kis mosollyal a lány.
− Az. Megjegyzem, imádom azt a filmet! – adta a lelkest Pán.
− Ne fáraszd magad, én sem szeretem!
− Ez az én csajom! – vigyorodott el büszkén a fiú.
− Nem vagyok a csajod – ingatta a fejét Cristina elkomolyodva. – Igazából én magam sem tudom, hogy ki vagyok neked. Gondolkodnom kell Pán.
− De hiszel nekem, ugye Cris? Sosem bántanálak. Fontos vagy nekem.
A lány már nyitotta volna a száját, hogy bevallja, neki is mennyire fontos a fiú, amikor nyílt a hátsó ajtó, és narancssárga fény ömlött ki a betonra.
− Fiatalok! Munka van! – rikkantotta Olga. – Ideje lenne abbahagyni a rapid-randit, és akcióba lendülni! Szépfiú, téged várnak a színpadon, neked meg kisasszony – mutatott a lányra – egész szép kis ügyfélköröd gyűlt össze, akik mind az igazság-koktélodat szeretnék kipróbálni. Szóval két percet kaptok, hogy megmutassátok magatokat odabent! – Olga behúzta maga mögött az ajtót, mire minden korábbi meleg fény eltűnt a sikátorból.
Cristina lekászálódott a sörös rekeszekről. Figyelmen kívül hagyta Pán felé nyújtott segítő kezét, és lesimította a ruháját.
− Most mi lesz? – kérdezte a fiú, amikor közelebb lépett hozzá. Vele teljese szinkronban Cristina hátrálni kezdett, hogy Pán ne érinthesse meg.
− Te visszamész a színpadra, én meg koktélt keverni. Tudom, mi a kötelességem, de többé eszem ágában sincs követni egy olyan sorsot, amelyet egy felsőbb hatalom szab meg nekem. Egyre nagyobb a gyanúm, hogy az érzéseim kezdenek függetlenedni az agyamtól. Ezért kénytelenek leszünk alkalmazni néhány új szabályt.
− Mire gondolsz pontosan? – vonta össze a szemöldökét a fiú.
− Most menjünk dolgozni, majd később elmondom – rázta a fejét fáradtan Cristina, aztán meg sem várva a fiút, visszament a pult mögé.
