2015. február 15., vasárnap

Összehasonlíthatatlan



Nyolc év múlva

Amikor reggel kinyitottam a szemem, majdnem vissza is csuktam, mert hajnali szürkeségnek hittem az ablakon túli fényviszonyokat. Alex megmozdult mellettem, átkarolta a derekamat és egy elégedett dünnyögést követően közelebb húzott magához. Kényelmesen elhelyezkedtem a teste melegében, amikor meghallottam az ablakot ostromló hófúvást. Fél szemmel az ébresztőórára sandítottam, és majdnem hangosan felnyögtem. Már hét óra volt, kint tombolt a hóvihar, és reménykedni sem mertem, hogy valami csoda folytán eltörlik a mai műszakomat.
Fel akartam kelni, de Alex karja megfeszült körülöttem.
− Hová készülsz, asszony? – Borostás állával félrekotorta a hajam a nyakamból, hogy forró-szúrós csókot adjon rá. Megfogtam a pólóm alatt vándorló kezét, és vonakodva eltoltam.
− Fel kell kelnem, Alex! – Gyors csókot nyomtam a szájára, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Előző éjjel csak hajnali háromkor került ágyba, az egyik ló elhúzódó ellésénél segédkezett. – Te csak aludj, Vickyt majd megnézem én.
A hasára fordult, párszor belebokszolt a párnába, és visszaaludt. Halkan kiosontam a fürdőszobába, és megnyitottam a zuhanyt. A forró víz alatt állva próbáltam végiggondolni, hogy tudnám úgy megszervezni a napot, hogy abba legalább harminc óra beleférjen. Pár másodperc múlva már hagytam a fenébe az egészet, és élveztem a rám zúduló forró vizet.
A hátam mögött kinyílt az ajtó, és hamarosan egy széles, kérges tenyér jelent meg a csípőmön. Elmosolyodtam, és nekidőltem Alex mellkasának.
− Aludnod kellene még.
− Ez sokkal jobb. – Megfordított, hátam a csempének nyomódott.
− Tényleg el fogok késni. – Próbáltam elfojtani a nevetést, de pont a csiklandós részeimet vette célba.
− Tudok nagyon gyors is lenni.
− Meg ne próbáld! – hördültem fel nevetve, de a hang nagyon gyorsan kapkodó sóhajtozásba fulladt.
Mire sikerült kikeveredni a zuhany alól, fél nyolc is elmúlt. Amíg Alex reggelit készített, én felöltöztem, majd benéztem Vickyhez. Szokás szerint már felébredt, az egyik új mesekönyvét nézegette, amelyet a legutóbbi könyvesbolttúránkon szereztünk be.
− Anyu, amikor én leszek az elnök, hozhatok olyan törvényt, hogy szülinapon mindenki ágyban maradhat, és azt csinálhat, amit akar? – Vicky haja fekete szénakazalként meredezett, amikor felkelt. Pókemberes pizsamaalsójához, rózsaszín selyem gyerekhálóinget viselt, amelyet Gili nénikéjétől kapott.
− Csillagom, amikor te leszel az elnök, nagyobb gondjaid lesznek, mint a szülinapi időbeosztásról törvényt hozni.
− Azt nem hiszem – mondta morcosan. Addig puszilgattam az arcát, amíg kacagni kezdett. Még négy év távlatából is erősen megdobbant a szívem erre a hangra. Mióta megszületett, Alexnek és nekem ő jelentette a világmindenség közepét. A mi kisbabánk. Reggeli közben mindketten őt figyeltük. A dundi kis karját, a rózsás arcot, a fekete, vastagszálú hajat, amely most már rendezett fonatban lógott a háta közepéig. Az én szememet és Alex vérmérsékletét örökölte. Őt láttam a leggyönyörűbb gyereknek a világon. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk, amikor összenéztünk Vicky feje felett. Ezt a csodát mi ketten hoztuk össze. Szinte hihetetlen, hogy ilyen jó munkát végeztünk.
Egy gyors szülinapi köszöntésre futotta csak, de Vicky így is elégedett indult el, mert tudta, hogy délután hatalmas szülinapi zsúrt rendezünk, amelyre az összes barátja hivatalos.
− Ethel nagyi biztos megérkezik addigra? – kérdezte már a kocsiban ülve. Szerencsére a hóvihar közben teljesen elállt. A legjobb barátnőjének, Mathildának is ma volt a születésnapja. Szerencsére pár napja, egy teaparti keretében a két kislány megegyezett az időbeosztásban, így Mathildáét délelőtt tartották, Vickyét pedig délutánra tettük. Behajoltam a kocsiajtón, és megigazítottam a kabátja gallérját.
− Remélem, picim. Vigyázz apura, oké?
− Anyu! – forgatta a szemét.
− Vicky! – forgattam én is. Nevetni kezdett. – Ti vagytok az én legdrágább kincseim. Tudod, ugye?
− Tudjuk, anyu – szólt közbe az első ülésről Alex. − Óvatosan vezess, jó? Mögötted leszek.
− Mint mindig. – Búcsúzóul még megcsókolt, megvárta, míg beszállok a kocsiba, és mindketten elindultunk. Amikor szétváltunk, dudált egyet, és lekanyarodott a bevásárlóközpont felé. Előző nap hármasban listát írtunk a nélkülözhetetlen apróságokról, amelyeket elfelejtettünk beszerezni a zsúr előtt. Mivel nekem aznap még dolgoznom kellett, ők vállalták magukra a vásárlást.
A nap a szokásosnál is lassabban telt. Sorra érkeztek a betegek a gyerekosztályra, délután sikerült csak időt szakítanom rá, hogy felhívjam Ethelt. Kiderült, hogy az idő miatt minden Coloradóba tartó gépet ideiglenesen felfüggesztettek.
− A reptéren ragadtam, kicsikém – mondta panaszosan a telefonban. – Nem akarok elmozdulni innen, hátha egy gépet időközben elindítanak. De már sehogy sem érek haza Vicky zsúrjára. Megmondanád neki, hogy szörnyen sajnálom?
− Meg fogja érteni – nyugtattam meg. – Kérlek, Ethel, ne maradj a repülőtéren. Vegyél ki egy szobát a közelben, és pihenj nyugodtan. Vicky sem akarná, hogy kényelmetlenül töltsd miatta a napot.
Később Zoe és Gili is jelentkezett, szintén törölték a járatukat. Két beteg között megszólalt a csipogóm, de figyelmen kívül hagytam. Ezután kétpercenként jelzett, míg feladtam, és felhívtam Theót. Kiderült, hogy véletlenszerű adóellenőrzést rendeltek el az alapítványnál, bekértek minden számlát és bizonylatot az elmúlt három évről. Theo pánikba esett, mert a vezetőség nagy része elérhetetlen volt, ő meg hozzá sem tudott szagolni a papírokhoz.
− A könyvelőt próbáltad már?
− Azt, amelyik pofátlanul szabadságra ment, és kikapcsolta a mobilját?
− Szóval igen.
− Segítened kell, Sherlock! Tudom, hogy ma van Vicky szülinapja, de ha egyedül hagysz ezekkel az adóhiénákkal, én kivetem magam a földszintről. Ha átfaxolod nekem a papírokat, kész örömmel odaadom nekik.
− Hatalmas segítség vagy, ugye tudod?
− Ha legközelebb a városba jöttök, hálából elviszlek ebédelni a legjobb itteni étterembe. Téged és Vickyt. Na jó, a lovászfiú is jöhet.
− Szia, Theo.
Utolsó esélyként felhívtam a saját ügyvédünket, akinél megvoltak az alapítvány számlái, de épp egy másik városban tárgyalt. Megbeszéltem a titkárnőjével, hogy átfaxol mindent Theónak, de kellett hozzá egy beleegyező nyilatkozat, hogy törvényes legyen. A beszélgetés végére majdnem a falba vertem a fejem, de megígértem neki, hogy munka után beugrom, és aláírom azt a papírt.
Egy óra múlva sikerült elérnem Alexet is.
− Aggódom, Lena. Fél órája folyamatosan kapom a hívásokat a lányok szüleitől, hogy az időjárás miatt nem akarnak autóba szállni.
− Végül is, érthető – megdörzsöltem a homlokom, hogy elmúljon a tompa sajgás a fejemben. – Délelőtt óta öt autóbalesetest hoztak be a sürgősségire.
− Fáradt a hangod.
− Nincs semmi gond.
− Még nem néztem meg a teljes listát, de valószínűleg mindenki lemondja a mai bulit.
− Vicky tudja már? – kérdeztem félve.
− Tíz perce felvette a rózsaszín tütüjét és a tiarát. Kifestettem csillogós lakkal a körmét. Most épp a teadélutánt készíti elő. Még nem volt szívem közölni vele.
− Okos kislány, meg fogja érteni. Úgy néz ki, én is késni fogok, de sietek, ahogy csak tudok.
− Megint túlóráznod kell?
− Nem. Ma behívtak mindenkit, többen is vagyunk a kelleténél. Bonyolult, de a lényeg, hogy el kell intéznem némi papírmunkát Theónak.
− Találkoztál vele? – Jesszusom, kezdődik. Évek teltek el, de az ok nélküli féltékenysége sosem szűnt meg.
− New Yorkban van, Alex. Éli a boldog agglegények gondtalan életét. Gili mesélte, hogy nemrégiben megismerkedett valakivel. Szerinte komoly a dolog. Csak telefonon beszéltem vele. Segítségre van szüksége.
− És szokás szerint neked szólt először. Megint elhívott kávézni hálából?
− Vacsorázni – csúszott ki a számon. Tíz másodpercnyi csend.
− Fel akar idegesíteni, ugye?
− Pontosan. – Mosolyognom kellett, amikor elképzeltem, hogy összeszorított fogakkal szorítja a kagylót. – Amikor találkoztok, általában te sem maradsz adósa.
‒ Ez igaz. De ha arra gondolok, hogy te és ő valaha…
‒ Alex. Emlékszel még, hogy mit csináltunk tegnap éjjel?
− Hm, igen. – Kizökkentettem.
− És arra, amit ma reggel a zuhany alatt? – Csak felmordult, ezért folytattam. – Ezeket életem végéig kizárólag neked engedem meg. – Suttogóra fogtam a hangom. – Egyedül neked.
− Mikor érsz haza? – Ez a vágytól fűtött hang már sokkal jobban tetszett.
− Sietek.
Már elmúlt fél kilenc, amikor bekanyarodtam a ház elé. Amint beléptem az ajtón, úgy éreztem, átestem egy forró, tisztító zuhanyon. A kórházban, a betegekben felgyülemlett fájdalom és stressz, ami reggel óta bennem zsongott, először halkabb lett, majd teljesen elhalt. Levettem és felakasztottam a kabátom, majd cipő nélkül indultam az ebédlőbe. A látványtól földbe gyökerezett a lábam.
− Most már ihatsz, apu. De a sütiből is vegyél, jó?
− Ki nem hagynám. Nagyon guszta.
Vicky gyönyörűen felöltözve ült az alacsony teázóasztalnál, rózsaszín balett-tütüje elterült a széken. Kisujját feltartva épp egy csésze teát kortyolgatott, előtte egy kistányéron szív alakú mézeskalács, rajta sárga cukormázzal írt V betű. Előző hétvégén együtt készítettük őket. Vele szemben Alex ült ugyanolyan kisszéken, a farmerje fölött hasonló tütüt viselt, sötét hajában tiara csillant meg.
− Nélkülem kezdtétek el a csajbulit? – Széles mosollyal léptem beljebb, és kaptam fel a karomba szaladó Vickyt.
Az én kislányom egyetlen könnyet sem ejtett, amiért az összes barátja lemondta a zsúrt. Miután hazaértem, én is csatlakoztam a bulihoz, ami így is fantasztikusan jóra sikerült. Rengeteget nevettünk, Vicky és én annyi teát és limonádét ittunk, hogy majdnem bepisiltünk, Alex pedig különös gondot fordított rá, hogy végigkóstolja mind a hétféle süteményt. Két óra múlva Vicky már kókadozott. Alex fején félrecsúszott a tiara, miközben összeszedte a piszkos edényeket. Amikor felvettem, hogy lefektessem, Vicky a nyakamba borult, és pár másodpercen belül már aludt is. A szobájába vittem, betakartam, puszit nyomtam a homlokára, aztán felkapcsoltam az éjjeli lámpáját. Hamarosan lassan forgó, csillagmintájú fénypászmák töltötték be a plafont. Becsuktam az ajtót, és visszamentem Alexhez. Épp a mosogatógépbe pakolta be az edényeket.
− Tudod, hogy ilyen pasinak léteznie sem lenne szabad? – Hátulról átöleltem a derekát, és végigsimítottam a mellkasán. Mélyeket lélegeztem. Imádtam az illatát.
− Gondoltam, megvárom, míg lejössz, és akkor kapcsolom be. Hogy lásd, mekkora hős vagyok.
− A legnagyobb. – Megfordult, a kezébe vette az arcomat, hátrasimította a hajam, és megcsókolt. A tiara és a szoknya még mindig rajta volt. − Az beteges, hogy ebben a cuccban még szexisebbnek talállak?
− Ha akarod, minden éjjel felveszem a kedvedért.
− Hm. Egy saját, egy méter kilencven magas, szőrös balerina. Imádnám.
− Akkor rögtön el is kezdheted az imádást, drágám! – Lehajolt, a vállára vetett, és felrohant velem az emeletre. Próbáltam nagyon halkan sikongatni.
Hajnalban felébredtem. Egy pillanatig hallgattam a ház apró zajait, majd felkeltem, hogy megnézzem Vickyt. Az egyik csupasz lába a párnáján feküdt, a karja lelógott az ágy szélén, de nyitott szájjal, nagyon békésen aludt. Megigazítottam rajta a takarót, közben beszívtam meleg gyerekillatát. Biztos voltam benne, hogy szépeket álmodik.
Váratlanul a hátára fordult, kinyitotta a szemét, és tökéletesen éberen nézett rám.
− Anyu, mit jelent az a szó, hogy sikkasztani? – kérdezte csengő hangon.
− Miért kérdezed, kicsikém? – Leültem mellé, és kisimítottam a haját az arcából.
− Az óvó néni ma megsimogatta a fejem, miközben rajzoltam. Utána a délutáni alvásnál furát álmodtam. Beszélgetett egy bácsival, aki elmondta neki, hogy sikkasztani fog a bankból, utána pedig olajra lépnek együtt. Tudnál nekik szólni anyu, hogy el fognak csúszni, ha rálépnek az olajra?
− Persze, csillagom. Holnap reggel elintézzük, de most aludj csak tovább.
Óvatosan becsuktam az ajtaját, és visszaindultam Alexhez. Nevetve csóváltam meg a fejemet, és felírtam a képzeletbeli listámra, hogy egészítsem ki a saját érző naplómat. Úgy néz ki, a gén többé már nem kizárólag apai ágon öröklődik.