2012. szeptember 30., vasárnap

Enigma 3 fejezet II. rész


A fekete limuzin mellé értünk; kinyitottam a kocsi ajtaját, levettem a napszemüveget és behajítottam az előttem lévő ülésre. Be akartam szállni, de amikor a kocsi sötét belsejébe pillantottam, a félelem ismét megbénított. A feketeségbe bámultam, és nem tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak.

Ismerős szagok szöktek az orromba. Először füst, aztán az olvadó, forró fém orrfacsaró bűze. Fülsiketítő nyikorgást hallottam és két kísértetiesen ismerős sikolyt. Moccanni sem tudtam.

Oscar mentette meg a helyzetet. Olyan gyorsan, hogy szinte észre sem vettem, benyúlt az utastérbe és felkattintott egy kapcsolót, amitől aztán meleg, narancsszínű fény öntötte el a kocsi belsejét.

– Bocsánat! Mielőtt elindultam, kiégtek odabent az izzók. Kicseréltem őket, de elfelejtettem visszakapcsolni az automatikus világítást. – Mindketten tudtuk, hogy még korántsem volt olyan sötét, hogy szükség lett volna a belső világításra. Alig múlt el délután négy óra. A sötétített ablakok mögött lapuló homály nem jelenthetett volna problémát egy olyan korú embernek, mint én, de Oscar ráérzett a félelmemre és anélkül, hogy szóvá tette volna, világosságot csinált a kocsiban.

– Én… köszönöm – mondtam egyszerűen. Megeresztettem egy gyengére sikerült mosolyt, amelyet ő elégedetten viszonzott, aztán beszállt a kocsiba.

A hátam mögött Rolling Stones harsant fel dübörögve a rádióból. Az egyik kedvenc számom volt, ezért akaratlanul megfordultam. Zoe már a nyitott tetejű terepjáróban ült és a jelek szerint a hangerőgombbal játszott. A bátyja lecsukta a csomagtartót és jókedvűen odaszólt valamit Zoénak, mire még erősebb hangerővel dübörgött fel a rock. A látvány, ahogy Zoe mindent beleadva dobol a kesztyűtartón a szám ütemére, mosolyt csalt az arcomra. Aztán a tekintetemet másvalami vonta magára. Illetve másvalaki. Alex egyenesen engem nézett. Halkabb lett a zene, amikor Zoe odakiáltott nekem:

– Hé, Lena! Kérlek, szólj Ethelnek, hogy holnap átmegyek! Ő tudni fogja, hogy miért mondod!

Intettem neki.

Zoe bátyja végigmért, majd a szája gúnyos mosolyra húzódott. Úgy ért ez a mosoly, mint egy hasba rúgás. A gyomrom kicsire zsugorodott, és hirtelen mindenhol bizseregni kezdett a bőröm. Az egész helyzet a pánikroham kezdetére emlékeztetett, ugyanakkor mégsem az történt, mint amire számítottam.

Alex elfordult, és nem törődött többé velem.

Elfáradtam. Csendesen beültem a kocsiba, felhúztam az ablakot, hogy senki ne vegye észre a kicsorduló könnyeket.

– Indulhatunk? – érdeklődött csendesen Oscar a volán mögül. A szememre szorítottam a tenyerem, és bólintottam felé a visszapillantó tükörben. – Felhúzom az elválasztót. Kevesebb, mint egy óra az út, addig pihenj egy kicsit, biztos fáradt vagy!

A hangja értetlenséget sugárzott. Észrevehette a könnyeimet, de biztos nem értette miért sírok. Az elválasztó felemelkedett, a motor felmordult, aztán a hang zúgássá csendesedett, és már mentünk is. Az ablakból még láttam elsuhanni Zoe és a bátyja alakját, akik vidáman beszélgettek a kocsijukban. Ismerős nyilallást éreztem a mellkasomban. Elfordítottam a fejem, hátradőltem, és vártam, hogy elérjük az új otthonomat.

A kocsi belsejében ugyanazok a színek uralkodtak, mint a repülőn. Megnyugtató és ismerős volt a környezet, ezért nemsokára elbóbiskoltam. A fáradtságnak engedve, elnyúltam a kényelmes ülésen. Abban a pillanatban, ahogy leért a fejem, napok óta először mély álomba zuhantam.


Suttogó hangokat hallottam. Éreztem, ahogy erős karok fognak át, majd a derekam és a térdem alá nyúlva a magasba emelnek. Egy pillanatra megfeszültem. Emlékeznem kellett volna valami nagyon fontos dologra az érintéssel kapcsolatban, de a gondolataim elnehezedtek. Képtelen voltam kinyitni a szemem. . Olyan érzés volt az idegen karokban aludni, mint régen apáéban. Megnyugtató, meleg, biztonságos. Még az illata is olyan volt, mint az apámé. Belefúrtam az orrom a nyakába, hogy jobban érezzem.

– Túl könnyű ez a lány! Normális ez, Ethel? – hallottam meg egy suttogó-dörmögő hangot. Nyöszörgés tört fel a torkomból, amikor felrémlett, kinek a hangjára hasonlít.

– Shhh… Már hogy lenne normális, uram! – méltatlankodott egy női hang fojtottabban. – Az ő korában sokkal húsosabbnak kéne lennie.

– Ethel – kuncogott az ismerősebb –, ezt meg ne említse szegény lánynak, mert rögtön menekülni fog maga elől!

– Badarság, uram, badarság! Majd én jól felhizlalom szegénykét.

– Szörnyű belegondolni, amin keresztülment. Az ügyvédből mindent úgy kellett kihúzni a fenenagy titoktartás miatt, de nézz rá Ethel! Olyan meggyötörtnek látszik.

A léptek nesze megváltozott, és eltűnt a bőrömre libbenő szellő: beértünk egy házba. Éreztem, hogy egy lépcsőn visznek felfelé, de onnantól teljes volt a filmszakadás.


Valami bolond madárra ébredtem. Olyan hangosan fújta a magáét, mintha a fülem mellett szólt volna. Viszketett a tenyerem, hogy elhajítsak valamit a hang irányába, de amikor kinyitottam a szemem, minden erőszakos gondolatom elszállt.

A szoba, amelyben feküdtem döbbenetes volt. Első látásra nem is sikerült eldöntenem, hogy tetszik-e. Feljebb toltam magam az ágyon, hogy jobban befogadhassam a látványt. A kör alapú helyiségben az ajtó- és ablakkeretek szintén kerekedtek.

− Tisztára, mint hobbit falván! – gondoltam.

A falnak, meg kell hagyni, gyönyörű színe volt. Világos barackszín, ezüst mintákkal, szinte felizzott a beáramló reggeli napfényben. Az ágy, amelyben feküdtem öt embernek is elég lett volna. A berendezést ezen kívül íróasztal, és egy hatalmas komód alkotta. Felkeltem, hogy megnézzem a szemközti falon lévő ajtók hová nyílnak. A tegnapi ruhám teljesen összegyűrődött az alvástól. A jobb oldali kerek ajtó egy üres gardróbba vezetett, míg a baloldalin egy szép kis fürdőszobába nyitottam be. Gyönyörű szoba volt, a luxus az összes bútordarabon otthagyta a nyomát.

A két bőröndömet az ágy mellé tették. Nem volt kedvem a kicsomagolással vacakolni, inkább kerestem egy tiszta ruhát, és bevittem a fürdőbe. Jéghideg vízzel lezuhanyoztam, hogy magamhoz térjek, aztán megkockáztattam egy pillantást a tükörbe. Már kevésbé voltam sápadt, de a szemem még mindig lázasan csillogott. Simára fésültem a hajamat, összekötöttem és laza kontyba halmoztam. Szerettem volna, ha az anyám gyönyörű mézbarna tincseit öröklöm, de az apám fekete szöghaja jutott nekem. Felvettem egy farmert, és a szokásos hosszú ujjú pólót.

Odamentem az ajtóhoz, és kidugtam a fejem. Egy hosszú folyosót láttam a szobám előtt. Ha a többi szoba is kör alakú volt, akkor a falakat különlegesen alakították ki, mert a folyosó nyílegyenesen futott. Az ajtómmal szemben egy kis, fényezett asztalkát láttam, melynek két oldalán alacsony puffok álltak. A falon tájképek sorakoztak egymástól egyenlő távolságban. Kiléptem a szobámból és találomra elindultam jobbra. Elértem a sarokhoz, ahonnan további folyosók nyíltak.

– Fantasztikus! Egy labirintus – mormoltam félhangosan.

Elindultam a baloldalin. Szerencsés választás volt, mert egy széles lépcsőhöz jutottam, amely egyenesen levezetett a földszintre. Odalent, a lépcsővel szemben a kétszárnyú főbejárat állt; balra egy nappalinak látszó helyiséget, jobbra egy hatalmas, kacskaringós, faragott indákkal díszített sötétbarna ajtót láttam. A fény valahonnan fentről jöhetett. Felnéztem a mennyezetre, és tátva maradt a szám. Egy óriási üvegkupolát építettek a tetőbe. Fantasztikus látvány volt, percekig földbe gyökerezett lábbal álltam, és felfelé bámultam az égszínkék égre.

Gyenge zaj hallatszott a ház hátsó része felől. Elindultam arra, miközben a zaj hangos zenévé nőtte ki magát. A ház leghátsó részben rátaláltam a konyhára. Hatalmas kerek asztal állt baloldalon, körülötte székekkel. Volt egy lemezjátszó az egyik sarokban, épp egy rekedt hangú énekesnő dalolt a szerelemről. A konyha modern, krémszínű berendezése otthonos hangulatot sugárzott. A hatalmas, beépített tűzhelyen éppen főtt valami nagyon jó illatú. A hatalmas márvány konyhapult közepén piros mázas gyümölcsöstál állt, tele almával és barackkal, meg egy gőzölgő tepsi, amely csokoládé és fahéj illatot árasztott. Az oldalsó ajtó kinyílt, és egy terebélyes hátsó bukkant fel, amely egy széles vállú hátban, majd egy barna, kontyos fejben folytatódott.

Megfordult, és amikor meglátott, kihullott a kezéből a nagy tál pucolatlan krumpli.

– Ó, jesszuskám! De megijesztettél, gyermekem!

– Elnézést kérek! Én csak… – kezdtem zavartan, aztán inkább leguggoltam, hogy segítsek összeszedni a szétgurult krumplikat.

– Köszönöm, kedvesem! – mondta, amikor már az összes krumpli visszakerült a tálba. Megtörölte a kezét a kötényébe. – Gyere csak ide, hadd nézzelek meg!

Közelebb léptem, de ügyeltem rá, hogy kartávolságon kívül maradjak.

– Ethel vagyok, a bácsikád házvezetőnője. – Enyhe akcentussal beszélt, orosz vagy lengyel lehetett, nem ismertem fel. Végigsimított a kötényén, amely megfeszült terebélyes keblén. Alaposan szemügyre vett, majd szélesen elmosolyodott. – Jól aludtál, kedvesem?

– Köszönöm, nagyon jól. Lena Wall vagyok – mutatkoztam be. Lejjebb húzkodtam a pólóm ujját, hogy teljesen takarja az ujjaimat. – Meg tudná mondani, hol találom a nagybátyámat?

Férfijelenlétnek eddig nyomát sem láttam. Azt gondoltam, jobb lenne minél előbb túlesni a találkozáson.

– Jól tudom, ki vagy, kicsikém. Már nagyon vártunk. Az úr meghagyta, hogy amint felébredtél, azonnal szóljunk neki.

Odasietett a falon lévő telefonhoz, és beütött egy számot.

– Borisz, azonnal szólj Victor úrnak, hogy a kisasszony felébredt! – Aztán hallgatott egy sort, és felnevetett. – Jó, jó, te csibész! Meglesz, de igyekezz! Ez a szemtelen mindig kizsarolja belőlem a kedvenc citromos pitéjét – fordult felém mosolyogva, miután lerakta a telefont.

Kissé zavarba ejtő volt a becézgetés, a túláradó kedvesség. Zoe igazat mondott.

– A nagybátyád nemsokára itt lesz. Addig ülj le, drágaságom, kapsz valamit enni!

– Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.

– Ugyan, ugyan kiscsibém! Hisz’ olyan soványka vagy, hogy elfúj az első erősebb szélroham. Ülj csak le ide – mutatott az egyik székre –, és majd én gondoskodom rólad.

Ethel olyan határozottan adta ki a parancsot, hogy engedelmesen letettem magamat a székre. Térült-fordult, és elém került egy fonott kiskosár, tele gőzölgő zsömlékkel és egy nagy tányér rántotta, mellette ropogósra sütött, vékony szalonnaszeletek. Kaptam még jeges narancslét, és két vastag palacsintát eper- és csoki darabokkal a tetején. Elkeseredve néztem fel a megrakott asztal mögül.

– Nagyon kedves öntől, de nem hiszem, hogy…

– Dehogynem, kedves, menni fog – szakított félbe. – Kóstold meg és meglátod, hogy az én főztömnek nem tudsz többé ellenállni. És nyugodtan szólíts Ethelnek, kisszívem!

Eszemben sem volt megbántani, ezért nekiláttam. Bekaptam egy falat rántottát, és az ízét megérezve felsóhajtottam. Valami különleges fűszerrel készült; még életemben nem ettem finomabb tojást. Rájöttem, hogy roppant éhes vagyok. Tíz percen beül kiürítettem a tányérokat. Még a palacsintát is sikerült megennem. Amikor az utolsó édes falat is lecsúszott a torkomon, észrevettem, hogy Ethel mosolyogva nézeget.

– Nehéz életed volt mostanság, ugye, kicsikém? – Tehát Ethel is tudja. Arra vártam, hogy majd vigasztalni kezd, esetleg meg akar ölelni, de meglepetésemre ilyesmi nem történt. – Itt rendbe fogsz jönni, hidd el! Ez a hely jó hatással van a szívfájdalomra, majd meglátod!

– Régóta gondoskodik a nagybátyámról? – vetettem közbe, hogy ne kelljen magamról beszélni.

– Ó, édesem! – kiáltott fel drámaian. – Már negyvenhat éve itt élek. Még kisbabaként hozott ide az anyám, aki a szakácsnője lett az öreg úrnőnek, a te nagyanyádnak. Kár, hogy ő már nincs köztünk, lehengerlő asszonyság volt.

– Mióta él itt a család?

– Száz éve osztozik a Wall és a Tree család a völgyön. A lótenyésztés hagyomány ezen a vidéken. Innen kerülnek ki a világ leggyorsabb és legszebb lovai – mondta büszkén. − A birtok hatalmas, majd meglátod te is. Egy nap alatt lehetetlen körbejárni.

Mesélt a birtokon zajló életről, amely az ő megfogalmazásában, a nagybátyámnak köszönhetően „végtelenül boldogan és könnyen telt”. Sokat keseregett azon, hogy nincs asszony a háznál.

Ennél a témánál egy kicsit leragadtunk. Épp azt ecsetelte, hogy egy olyan meglett embernél, mint a nagybátyám, már szinte szégyen a nőtlenség, amikor torokköszörülésre lettem figyelmes. Felnéztem, és ott állt ő. Victor Wall.

Azonnal ráismertem. Az egyetlen megmaradt rokonom pontosan olyan volt, mint az apám, csak fiatalabb kiadásban. Rám nézett, és komoly arccal annyit mondott:

– Kérlek, gyere ide, Lena!

A hasonlóság letaglózó volt. Az apám is hátrafésülve viselte dús, fekete haját, és a körszakáll is megegyezett. Úgy nézett ki, ahogy egy lótenyésztőt elképzel az ember. Fekete inget, sötétbarna lovaglónadrágot és térdig érő bőrcsizmát hordott. Nem tudom, hogy a tekintetétől, vagy attól, hogy annyira emlékeztetett az apámra, de csökkent az a feszültség, amely a gép leszállása óta folyamatosan nőtt a gyomromban. Észrevettem, hogy ugyanolyan a szemünk. Nem hasonló, hanem egyforma. Ez a tengerzöld színű, ovális szem nézett vissza rám minden reggel a tükörből. Furcsa, de sosem tűnt fel, hogy mennyire szép. Rajtam egészen hétköznapian mutatott. Felálltam az asztaltól, hogy odamenjek hozzá. Majdnem olyan magas voltam, mint ő, ezért csak kicsit kellett feljebb emelnem a tekintetemet, hogy a szemébe nézhessek.

– Olyan gyönyörű vagy, mint édesanyád! – Az arcom felé nyúlt. Majdnem hátrahőköltem, de fegyelmeztem magam. Nem lehetek ilyen bunkó! Összeszorítottam a fogam, és vártam.

A tenyerével megfogta az államat. Döbbenten néztem rá, mert a keze melegségén kívül az égvilágon semmit sem éreztem!

Elmúlt volna a képességem? Csak úgy?

Vagy benne van valami különleges?

Amikor találkozott a tekintetünk, végtelen szomorúságot láttam átsuhanni a szemén, de aztán elmosolyodott; az egész arca felderült tőle:

– Ethel megetetett? Már tegnap óta erre várt.

– Igen, köszönöm. Tele vagyok – néztem vissza hálásan Ethelre.

– Akkor gyere, beszélgessünk! Ethel drága, senkinek sem vagyok itt! – kiáltott át a válla felett. – Erre, Lena!

Határozott léptekkel kisietett a konyhából, aztán megvárta, amíg mellé érek. A faragott mintás, sötétbarna ajtóig mentünk. Kitárta előttem, de megtorpantam a küszöbön. A helyiség egyetlen hatalmas könyvtár volt. Az alsó szint és a fenti galéria falát is tömött könyvespolcok szegélyezték. Az egész helyiség az ódon könyvek kellemes illatát árasztotta. Mélyet szippantottam a levegőből.

– Szintén könyvrajongót tisztelhetek benned? – hajolt át a vállam fölött. – Éreztem, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

– Mindig szerettem olvasni – köszörültem meg a torkom –, és ez a könyvtár bámulatos. Körülnézhetek majd?

– Természetesen. Ezt kérdezned sem kell! Ezentúl, ami az enyém, az a tiéd is. Gyere, menjünk beljebb!

A helyiségben egyetlen hatalmas kör alakú ablak volt, előtte egy széles íróasztal terpeszkedett, amelyen néhány köteg papír, egy laptop és egy üzenetrögzítős telefon kapott helyet. A jobb oldalon egy patinásnak látszó kőkandalló illeszkedett a falba. Előtte fekete bőr kanapét és foteleket helyeztek el. Igazi olvasóparadicsomnak tűnt.

Victor a kanapé felé intett, ezért oda ültem le. Elfoglaltam az egyik sarkot, míg meglepetésemre ő a kanapé előtti alacsony dohányzóasztal szélére telepedett le. Vártam, hogy belekezdjen, de egyelőre szótlan maradt. Gondterhelten a borostáját vakarászta.

– Apa is mindig ezt csinálta – állapítottam meg.

– Tényleg? – kapta fel a fejét.

– Ha zavarban volt, mindig – bólintottam. – És én nem akarok gondot okozni neked. Nemsokára tizennyolc leszek, felesleges rólam gondoskodni, hidd el! Hálás vagyok, hogy felajánlottad, lakjak itt, de eszemben sincs felborítani az életedet. Hallottam, hogy mindig egyedül éltél, gondolom, a hátad közepére sem kívánsz egy rokont.

– Hát, a határozottságod az apádé – mosolyodott el. – Eddig tényleg egyedül éltem, de nem volt mindig így. Ez a birtok a nagyszüleidé volt, és az apád is itt lakott, mielőtt elment az egyetemre. Bevallom, megszoktam az egyedüllétet, de éppen itt az ideje, hogy változtassak ezen. – Úgy bólogatott, mintha saját magát akarná meggyőzni. – Igazán szeretném, ha itt maradnál, Lena! Kiskorú vagy, és nincs más rokonod. Az apád azt akarta, hogy gondoskodjak rólad. De ha nem akarta volna, akkor sem hagynálak magadra. És kérlek, ne érezd úgy, hogy zavarsz!

Óvatosan előrenyúlt és a kezébe vette a tenyeremet, majd lesimogatta az ujjaimról a pólóm szárát. A karomban minden izom megfeszült. El akartam húzódni tőle, de szükségtelen volt. Hihetetlen, de… az érintése… másodjára is ártalmatlannak bizonyult. Úgy látszott, a közelében valahogy lenyugodott a képességem.

– Az egyetlen bátyám lánya vagy. Régóta meg akartalak ismerni, de… Mindegy, egyszer elmagyarázom, miért nem tettem. Még mindig hihetetlen számomra, hogy az apád és az anyád nincs többé!

Elhúzta a kezét, és úgy dörzsölte meg az arcát, mintha fel akarna ébredni.

– Amikor megkaptam a táviratot, Lena, még órákig képtelen voltam elfogadni. Egy ilyen baleset… Annyira hiábavaló, annyira értelmetlen! Caleb mindig olyan erős és magabiztos volt, kisebb korunkban halhatatlannak tartottam őt – mosolyodott el. – De az igazán nagy veszteség téged ért. Szeretnék segíteni, hogy könnyebb legyen. Az itt maradóknak mindig nehezebb, nem igaz? Szóval, a továbbiakban egy szót se halljak arról, hogy zavaró tényező lennél! Szeretném, ha ez a ház az otthonoddá válna!

Nem számítottam erre. Láttam rajta is a gyász jeleit, tudtam, hogy neki is fáj az egyetlen testvére halála, mégis minden jel szerint az én kedvemért félretette a fájdalmat, és azt akarta elérni, hogy nekem könnyebb legyen. A feszültség szinte teljesen eltűnt a gyomromból. Egy kis része maradt csupán emlékeztetőnek, hogy ne felejthessem el, miért kerültem ebbe a helyzetbe.

– És, hogy szólíthatlak ezután? – mosolyogtam rá másra terelve a szót.

– A legjobban a Victor bácsinak örülnék, de ahhoz te túl idős, én meg túl fiatal vagyok – fintorgott. – Maradjunk a Victornál, ha megfelel.

– A bácsi tényleg nem illene hozzád! – értettem egyet.

– Akkor ezt megbeszéltük – pattant fel. – Most inkább üljünk át az íróasztalhoz, meg kell beszélnünk néhány hivatalos ügyet.

Az asztal mögött helyezkedett el, én pedig az előtte lévő párnázott székek egyikén. A ferdén besütő napsugarak kékes árnyalatot adtak a hajának; időnként idegesen beletúrt a tincsek közé, ha nem talált valamit.

– Lássuk csak! – Az asztalon lévő papírok között turkált. – Gondolom, az ügyvéd elmagyarázta a végrendeletet. Caleb nem akart ilyen fiatalon ekkora felelősséget tenni a válladra, ezért szabta azt a feltételt, miszerint csendestárs maradsz a cégben huszonegy éves korodig. A ház után kapott pénz, és a havi apanázsod is egy olyan számlára megy, amelynek a kezelését az én ügyvédem vette át. Ha neked is megfelel, persze.

– Teljesen – bólintottam.

– Az apád biztos volt benne, hogy így biztonságban lesz a jövőd, sőt pár éven belül, nagyon gazdag ifjú hölgy válik belőled.

– És huszonegy éves koromig nem jutok hozzá, ugye?

– Így van, de emiatt sose aggódj! Örömömre szolgál, sőt megtisztelve érzem magam, hogy Caleb rám bízott.

– Ez kedves tőled, de nem szeretnék ingyen itt lakni. Dolgozni akarok. Segíthetnék például a lovakkal – mondtam bizonytalanul.

Erre elmosolyodott. Nem nézi ki belőlem. Biztos azt gondolja, még sosem dolgoztam keményen. És mennyire igaza van!

– Tudsz lovagolni, Lena?

– Nem tudok. New Yorkban kevés ló szaladgál – jegyeztem meg, mire szélesebb mosolyra húzódott a szája.

– Akkor legyen ez az első dolog, amit megtanítok neked. Ha tetszeni fog, és a lovakat is megszereted, beszélhetünk munkáról. Persze kizárólag a nyári szünetben. Nemsokára keresnünk kell neked egy jó egyetemet. Az apád nagyon fontosnak tartotta az oktatást – jegyezte meg keserűen, mire kérdőn felhúztam a szemöldökömet.

– Mindegy, ne is figyelj rám! Ezzel ráérünk. Calebbel nagyon régen beszéltünk utoljára egymással. Nehéz őt elképzelnem apaként… mindenesetre most talán helyrehozhatok pár régi hibát – merengett.

– Sosem mesélte, hogy miért hagyta el a családját – kezdtem puhatolózni.

– Nem is említett minket, ugye?

– Egyszer véletlenül meghallottam, hogy rólad beszéltek, de a szüleiről sosem mesélt.

– Igen, ez jellemző volt apádra. De nem hibáztathatom érte. Én… majd inkább egy alkalmasabb időben elmesélek erről mindent.

– Rendben.

– Szeretnék kérdezni pár dolgot, ha kész vagy rá. A halálukról. Olvastam a rendőrségi jelentést, de néhol ködös. Döbbenet, hogy ilyesmi megtörténhet a huszonegyedik században. A jelentés szerint indulás előtt nem ellenőrizték a gép állapotát. Felkértem egy nyomozót, hogy járjon utána. Azt akarom, hogy a felelősök megbűnhődjenek!

Szegény Victor, fogalma sem volt róla, hogy az egyetlen felelős épp vele szemben ül. A bűntudattól nem tudtam megszólalni.

– Tudod, az anyám és az apám tíz éve halt meg. Az anyám rákban, röviddel utána követte az apám is. Nem akart már nélküle élni – vonta meg a vállát kényszeredetten. – Az apád eljött a temetésre, de nélkületek. Mielőtt egy szót válthattam volna vele, eltűnt. Már nagyon bánom, hogy állandóan halogattam a kibékülést. Azt hittem, van időm… nem is tudom, egyszerűen képtelen voltam rászánni magam. Ismered az érzést, amikor összeveszel egy számodra kedves személlyel, és ha nem intézitek el rövid időn belül a nézeteltérést, akkor a békülés egyre nehezebbé válik? Egy idő után már szinte lehetetlen lesz. Értesz engem?

– Azt hiszem – bólintottam idegesen. − De bocsáss meg, hogy ezt mondom, ennél rosszabbul már nem is intézhettétek volna a dolgokat! Hiszen testvérek voltatok!

A hangom elfulladt. Nyeltem egyet, de kitört belőlem, amit gondoltam:

– Nekem nincs testvérem. Bárcsak volna! Szerintem mindent meg tudnék beszélni vele, hiszen a saját húsom és vérem lenne. Egy testvér előtt nem kell magyarázkodni vagy szégyellni magunkat. Egy testvér akkor is szeretni fog, ha már mindenki más elfordult tőled – remegett meg a hangom. – Egyszer hallottam az apámat rólad beszélni. Veszekedtek anyával, mert apa vissza akart jönni ide. Mennyire más lett volna ez az út, ha ők is velem vannak. Ha nem szálltak volna fel arra a gépre. Bármit megadnék azért, ha még egyszer, csupán tíz percre láthatnám őket!

A szememből keserű könnyek folytak.

Olyan volt, mint amikor egy ajtó kivágódik, és az összes oda beszorított szemét nyakon önti az embert. Rázott a zokogás, az arcom csupa könny lett. Féltem felnézni.

Honnan jött ez az őszinteség? Victor a rokonom volt, de nem ismertem. És ő sem engem. Mégis, teljesen kiszolgáltattam magam, úgy sírtam előtte, mint egy gyerek.

Odasietett hozzám, de egy szót sem szólt. Letelepedett a mellettem lévő székre, közelebb húzódott, aztán nagyon lassan, mint aki nem biztos a dolgában, átölelte a vállam. A karomat és a hajamat simogatta.

Az érintése egyszerű emberi érintés volt; nem aktiválta a képességemet. Érthetetlen! Mióta meghaltak a szüleim, minden nap kéretlenül jöttek a benyomások és az emlékek más emberekről vagy helyekről. A kocsiban is, az üléskárpit érintésekor felbukkant néhány kép Oscarról, ahogy a belső izzókat csavarja be. De amióta a házban vagyok, semmi. Mintha… normálissá váltam volna.

Ahogy elterelődtek a gondolataim anyáékról, úgy apadtak el lassan a könnyeim is. A sírás nem segített. Tompa fejfájásom lett tőle, és rettentően szégyelltem magam. Victor még mindig simogatta a karomat, de már tűnődve, szinte automatikusan tette. Csendben ültünk egymás mellett. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban.

2012. szeptember 22., szombat

Édes, drága titkaink


A tábor neve Kaufering I. volt. Amikor először elhaladtunk a koszos felirat alatt, el sem tudtam olvasni. A szállítástól annyira legyengültem, hogy csak az zakatolt a fejemben, még bírjam ki a következő lépésig. Csak a következő lépést bírjam ki. A fájdalom ismét belemart a hasamba, de nem törődtem vele. Féltem, hogy ha odakapok, elfelejtem a mantrámat, és összeesek. Csak éhes vagyok, ennyi az egész. Mint mindenki más körülöttem. Egy átkozott csontvázrengetegben élek már hónapok óta. Ha körbenéztem, halálfejszerű arcok meredtek rám, halott szemekkel. Ezért egy idő után már nem néztem senkire. Nem akartam látni a tükörképemet azokban a szemekben. Nem akartam látni, hogy én is pontosan úgy nézek ki.

Ehelyett a cipőimet néztem, ahogy belesüllyednek a majdnem bokáig érő sárba. Már egy hete egyfolytában szemerkélt a jéghideg eső. Nem esett, csak szemerkélt. Szerettem azt hinni, hogy a lassú eső valami jót jelent. Például, hogy a Jóisten odafentről látja a szenvedéseinket, és csendes könnyeket ejt értünk. Elhessegettem a gondolatot, és újra a cipőmre figyeltem. Az én cipőm volt, de előtte valaki másé. Nagy volt a lábamra, és a rátapadt sár alatt még halványan ki lehetett venni azt a mély karcolást, ami még egészen rég keletkezett az orrán. Nagyon régen. Egy boldogabb életben. 1944 decemberének utolsó napjait írtuk. Közeledett a Karácsony.

Amikor elhelyezkedtünk a szállásunkon, rádőltem a kemény fapriccsre, és próbáltam megállítani a világ eszeveszett forgását körülöttem. Volt egy kis időm, mielőtt az udvaron újra sorba állítottak volna minket, hogy elmondják a szabályokat. Ismertem már a menetrendet, nem ez volt az első tábor, ahol megfordultam. Auschwitzból sokáig tartott az út, de az összes asszony sírt örömében, hogy elszállítottak minket onnan. Azt suttogták, onnan senki nem kerül ki élve. Az út végére már nem voltak olyan lelkesek. Órákon keresztül préselődtünk össze a vasúti kocsiban, ahol még leülni sem nagyon lehetett. Az út alatt mindössze egyszer álltunk meg, akkor is csak vizet osztottak. Vagononként egy vödör. Ennyi járt a zsidóknak.

Egy férfi berúgta a barakk ajtaját. Németül kezdett üvöltözni, miközben az ajtó közelében lévőket kifelé rángatta. A kápók voltak a fogva tartóink legalja. Úgy bántak velünk, mint a mocskos ronggyal. Pedig a német társadalom szemetéből válogatták őket. Rablóknak és gyilkosoknak ajánlottak munkát a börtön helyett, hogy az árja német katonáknak ne kelljen olyan alantas munkát végezniük, mint a táborfelügyelet.

Keményen össze kellett kapnom magam, hogy fel tudjak kelni, és elinduljak az ajtó felé. Odakint már gyülekeztek az asszonyok a szomszédos barakkokból, a szürke ruhás-fejkendős nők között itt-ott felbukkant egy ordítozó fekete ruhás kápó, és rendezett sorokba állította a tömeget.

Az elmondottak senkit nem leptek meg. Mivel vasárnap volt, nem kellett még aznap elkezdeni a munkát, kaptunk időt a berendezkedésre és tisztálkodásra, sőt a késő délutáni órákban fejadagokat osztottak ki, amelyben a szikkadt fekete kenyér mellé egy darabka érett sajtot is adtak. Rögtön befaltam, de utána csak még éhesebbnek éreztem magam.

A fapriccsekre időközben kiosztották a szalmával kitömött matracokat is, amelyek büdösek és nedvesek voltak, de annyira jólesett végre lefeküdni, hogy nem érdekelt. Lehunytam a szemem, ami azonnal égni kezdett. Ezzel egy időben a hasamba újra belehasított a fájdalom. Ráharaptam a tenyerem élére, de nem sikerült visszafojtanom a nyögést. Pár pillanat múlva egy hideg kezet éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem, de csak két elmosódott emberi körvonalat láttam a sötétben, amelyek fölém hajoltak. Annyira megijedtem, hogy másodpercekig nem voltam képes levegőt venni. Aztán az egyik suttogni kezdett valami ismeretlen nyelven. A priccs végére hátráltam tőlük, de a fal megállított. Végül az egyik árnyék oldalba bökte a másikat, és megszólalt:

− Magyarul próbáld meg, Sárika! A legutóbbi szállítmánnyal érkezett, abban sok volt a magyar. Azok már nemigen tudnak jiddisül. Ugye, magyar vagy, kislányom? – szólt hozzám a testetlen hang.

− Hallottuk, hogy fájdalmaid vannak. Segíteni akarunk. Hogy hívnak, kedves? – kérdezte a másik.

− Na… Naominak hívnak – köszörültem meg a hangom, és egy kicsivel közelebb csúsztam hozzájuk. A magyar szavak megnyugtattak, de emlékeztem még Dani intelmeire, hogy jobb, nem barátkozni senkivel, mert bárki lehet a németek besúgója.

− Én Sára vagyok – mondta a magasabb nő, aztán a másikra mutatott – ez a törpe pedig Erzsi.

− Törpe a nénikéd, te óriás – csattant fel halkan Erzsi. – Szeretnél te olyan apró és nőies lenni, mint én!

− Jóvanna! Most nem ezért vagyunk itt. Ennek a szegény kislánynak fájdalmai vannak.

Meglepődtem, hogy amíg őket hallgattam, megfeledkeztem a hasamat összeszorító görcsről, de most kétszeres erővel tört rám a fájdalom. – Mi tudunk rajtad segíteni, de nagyon halknak kell lennünk. Segítek felkelni. Próbálj meg nem nyögdécselni, csillagom!

A hónom alá nyúlt, és elkezdett kijjebb húzni. Valami azt súgta, hogy hagyjam magam, hogy bízhatok bennük. Amikor a talpam elérte a hideg talajt és megpróbáltam felállni, egyszerűen nem ment. Még kiegyenesedni sem tudtam. Két oldalról megtámasztották a vállamat, és elkezdtek a barakk vége felé terelni. A fájdalom elterpeszkedett bennem, ezért nem is nagyon akartam belegondolni, hogy ezek a nők egyenesen nekivezetnek a falnak.

Pár lépésre a hátsó falat alkotó durva deszkáktól megálltunk. Erzsi, a kisebb nő előrelépett. Erőltettem a szemem, hogy lássam mi történik, és amikor végre ki tudtam venni az elém táruló képet, egy pillanatra tátva maradt a szám. A fal egy része eltűnt, és a nyílásból melegség és fény ömlött kifelé. A fájdalom az eddigieknél még élesebben szúrt a hasamba, mire már nem tudtam visszafojtani a nyögést. Egy fej bukkant fel a nyílásban és dühösen megszólalt:

− Mi a fenét csináltok, bolondok? Le fogunk bukni miattatok! – A hang rekedtnek tűnt. Olyan volt, mintha a tulajdonosa sokáig nem szólalt volna meg, vagy mintha sokat dúdolt volna. Az anyám hangja volt ilyen, amikor éjszakánként a húgaimnak dúdolt az ágyuk mellett.

− Hoztunk valakit. Szerintünk közénk tartozik. Segítség kell neki.

A nő egyetlen pillanatig habozott, de aztán bólintott, és elállt az útból. Odabent meleg volt. Olyannyira hirtelen ért a kellemes melegség, hogy kicsúszott alólam a lábam és térdre estem. A két nő azonnal felsegített, és egy székre ültettek. Egy poharat emelt valaki a számhoz. Fél másodperc sem telt el, már mohó kortyokban ittam az édes és forró teát. Mire kiürítettem az egész poharat, csodálatosan meleg érzés töltötte meg a testemet. Csak ezután tudtam körülnézni.

A helyiség kicsi volt, a körülöttem állók szinte teljesen betöltötték a teret. A velem szemközti fal mellett egy a kintieknél sokkal szélesebb priccs állt, rajta több pokróc és takaró. Úgy nézett ki, mint egy megvalósult álom. A sarokban aprócska bádogkályha állt, ami ontotta magából a meleget.

Az ágy lába mellett, kicsit távolabb a fal mentén három jászolnak tűnő tákolmány volt. Csodálkoztam, hogy mi szükség van rájuk, de aztán meghallottam a halk gügyögést. Ijedten néztem a továbbra is kíváncsian engem bámuló nőkre.

− Ez… egy baba? Egy kisbaba van itt? – kérdeztem remegő hangon, és újra a hasamra szorítottam a kezem.

− Igen – bólintott Erzsi. – Pont egy olyan kisbaba, amilyen benned is növekszik.

Elkaptam a kezem a hasamról, és az asztal szélébe kapaszkodva megpróbáltam felállni. Annyira remegtek a lábaim, hogy csak pár centire tudtam elemelkedni a székről, aztán visszaestem.

− Nem… én nem tudom, hogy miről beszélsz – nyeltem egy nagyot. – Nem vagyok terhes.

− Semmi baj, nem kell félned tőlünk. Ugyanolyanok vagyunk, mint te. Mindannyian gyermeket várunk. Erzsi három hete szülte meg a picit. Itt gondoskodni tudunk rólad is, és a kisbabádról is.

Hihetetlennek tűnt az egész. Aznap éjjel nem aludtam egy szemernyit sem, de megérte. Az éjszaka folyamán még három nő csatlakozott hozzánk. Őket Zsuzsának, Juditnak és Miriamnak hívták. A mogorva nő, aki a kisbabára vigyázott Évaként mutatkozott be. Összesen heten zsúfolódtunk be abba az apró szobába. Engem az asztalhoz ültettek, míg ők megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni az összes szabad felületen. Először azt akarták hallani, hogyan kerültem a táborba, honnan jöttem, és mi történt a férjemmel. Aznap beszéltem először Daniról a halála óta.

− Auschwitzba kerülésünk első napján választottak el minket egymástól. Akkor már terhes voltam. Dani úgy küzdött, mint egy oroszlán, hogy egy utolsó csókot adhasson, de nem sikerült neki. A katonák összeverték, aztán a karjainál fogva húzták a többi fogoly után. Akkor láttam utoljára. Eszméletlen volt, csupa vér és sár, én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy pont annyira szeretem, mint amikor tizenhat éves koromban először találkoztam vele. Tudtam, hogy nem látom viszont, és beletörődtem. Amikor a verés után elkezdték húzni a többiek után, a cipői beleragadtak a sárba, és lecsúsztak a lábáról. Amíg az őrök nem néztek arra, oda tudtam lopózni, hogy magamhoz vegyem őket. Azóta is ez az egyetlen emlékem tőle – néztem le a lábaimra, aztán elmosolyodtam. – A kisbabámon kívül.

− Később nem is hallottál már a te Danidról? – kérdezte Miriam könnyes szemmel, és a saját hasára simította a tenyerét.

− Volt egy gyönyörű fekete hajú nő a barakkunkban. Ráhelnek hívták. Éjszakánként rendszeresen eltűnt pár órára, aztán édességgel és hírekkel megrakodva ért vissza. Mialatt a csokit szétosztotta, minden nőhöz odament, és a fülébe suttogta, ha hallott valamit a férjéről. A barakk ilyenkor a meglepett örömkiáltásoktól, és a keserves síró asszonyoktól volt hangos. Sokáig nem tudtam, honnan szerzi az a nő az információit.

− Pedig elég egyértelmű – horkantott fel Éva.

− Akkoriban nem is sejtettem, hogy olyasmi létezik. Azt hittem, a német katonák undorodnak a zsidó nőktől. Ráhel nagyon jó kapcsolatot ápolt az auschwitzi tábor főparancsnokával. Tőle szerezte az információkat. A többi női fogoly megvetette, ugyanakkor éjjelente ő volt a legfontosabb ember mindegyikük életében. Az egyik éjjel aztán elindult felém is. Nem tudtam megmozdulni, amikor leült mellém. Szomorú arccal a fülemhez hajolt, de még akkor sem akartam elhinni, hogy az én Danimról beszél. Annyit mondott, hogy kellett a hely a következő szállítmánynak, ezért Dani egész barakkját elvitték „zuhanyozni”. Sokáig hittem azt, hogy a férjem nem lehet halott. Hogy a szerelem, amit iránta éreztem, valamiképp megmentette őt a halálos gáztól. De nem így történt. Másnap beosztottak az érkező vonathoz. Az úton meghalt férfiakat kellett kipakolni, és halomba hordani. Az egyik hullákból épített domb aljában megláttam az én Danim karját. A kézfején, a hüvelyk és mutatóujja közötti területen volt egy apró szív alakú anyajegye. Onnan tudtam, hogy ő az. Elkezdtem húzni a karját, hogy még utoljára megnézhessem az arcát, de elrángattak onnan. A többi nő azt mondta, hogy hangosan sikoltoztam és Danit szólongattam. Pedig én nem emlékeztem ilyesmire. Egy idő múlva aztán beletörődtem, hogy én is ott fogok meghalni, de végül mégis túléltem. A kisbabám miatt. Amikor először megmozdult, elhatároztam, hogy nem adom fel. Annyit ettem, amennyit csak tudtam, hogy ő ne éhezzen. Egyik reggel, a sorakozónál a főparancsnok bejelentette, hogy az összes terhes nő dupla élelmet kap, ha kilép a sorból. Amikor én is menni akartam, Ráhel fogta meg a kezem, és nem engedett. Nagyon erős nő volt, én meg le voltam gyengülve, ezért nem tudtam mozdulni. Akkor én is gyűlöltem Ráhelt, mint mindenki más, de később kiderült, hogy csak jót akart. Mi szedtük össze annak a majd kétszáz terhes nőnek a ruháját, akik aznap kiálltak a sorból, hogy több élelmet kaphassanak. Gázkamrába küldték őket. Nem tudtam köszönetet mondani Ráhelnek, mert napokig nem láttam. Amikor egy hét múlva hallottam, hogy a főparancsnok elvágta a nyakát, mert rajtakapta, hogy a neki adott csokoládét elosztja a nők között, már meg sem lepődtem. A jó emberek már túl hosszú idő óta korán haltak azon a pokoli helyen. Pár hét telt el, amikor bejelentették, hogy átszállítanak minket ide. És most itt vagyok.

Felnéztem a körülöttem lévő asszonyokra, és döbbenten láttam, hogy könnyes az arcuk. Még Éva szeme is csillogott egy kicsit.

− Azt hiszem, megbizonyosodhattunk róla, hogy tényleg közénk tartozol – köszörülte meg a torkát. – Ezért el kell mondanom néhány dolgot a mi kis körünkkel kapcsolatban. Mindannyian gyermeket várunk, és mindünknek szándékában áll a gyerekünkkel együtt túlélni ezt az őrületet. Erzsi volt az első, aki idebent szült.

− Ő az én kis Gyurikám. – Erzsi felkelt és a karjába vette a kisbabát. A gyermek egyszerűen gyönyörű volt. A ruha, amibe belegöngyölték nem volt túl tiszta, sőt maga a kisfiú is elég piszkosnak látszott, de amikor ránéztem, csak az járt a fejemben, hogy „Istenem, micsoda tisztaság és szépség!”.  – Sajnos csak hetente egyszer tudjuk megfürdetni, ezért elég maszatos a kincsem, de legalább él és egészséges. Ezért imádkoztam minden nap, mióta idekerültem.

− Van itt egy magyar orvos. Ő segített Erzsinek a szülésnél. Dr. Vadász Ernőnek hívják. Az SS nem hivatalosan elnézi ezt a kis melléktevékenységét – mutatott körbe a jelenlévőkön Éva –, cserébe az orvosi szakértelméért… a kísérletekben – nyögte ki, és nagyon úgy látszott, hogy hányingere van. Nem kellett kérdeznem, eleget hallottam már arról, hogy mivel foglalkoznak az SS orvosai a félhomályos műtőikben.

− Ernő rendes ember – folytatta Erzsi. – Elintézte nekünk ezt a kis szobát, plusz élelmet szerez, hogy megerősödjünk, tudjunk majd szoptatni és jobban bírjuk a munkát is. Az SS addig nem lép közbe, amíg diszkrétek vagyunk. Odakint tud rólunk néhány nő, de soha nem árulnának be. Ők is tudják, ha bármiféle zűr keletkezik egy barakkon belül, mindenkit gázkamrába küldenek. Veled együtt, most már heten vagyunk. De csak ha vállalod, hogy soha nem beszélsz rólunk, és részt vállalsz a gyerekek körüli teendőkből. Gyurika az első gyerek, de Miriam is nemsokára szülni fog. Felváltva vigyázunk majd a gyerekekre, és mindannyian vállaltuk, hogy összerakjuk a kapott élelmet, és úgy osztjuk fel egymás között, hogy a szoptatós anyáknak jusson több. Jut eszembe… - kinyitott egy faládát a sarokban, és egy kőkancsót, meg egy kisebb csomagot vett ki belőle. Előttem bugyolálta ki, aztán fogott egy kést, és szelt egy vastag szeletet a hófehér kenyérből, aminek aranysárga és ropogós volt a héja. Egy kisebb pohárba tejet töltött a kancsóból, és elém tolta az egészet.

− Kecsketej. Jót tesz, idd meg! A doktor csinált vele valami hókuszpókuszt, szóval nem árt a babádnak. A kenyeret is ő szerezte az orvosok ellátmányából. Becsüld meg, mert nem mindig akad ilyen étel az asztalra.

− Én, köszönöm. Mindegyikőtöknek. Bármit megteszek, hogy a kisbabám megszülethessen. – Egyenként a körém gyűlt nőkre néztem. Láttam, hogy elégedetten bólogatnak. Végre nem voltam teljesen egyedül. Végre először, mióta kitört a háború, biztonságban éreztem magam. És ezt a biztonságot, egy maroknyi nő, egy gügyögő kisbaba, és egy aprócska meleg szoba tudta megadni.

Az a szoba volt onnantól kezdve a világom közepe. Amíg a földeken dolgoztunk, vagy a hullákat takarítottuk el, egyre csak az járt a fejemben, hogy nemsokára ott lehetek, és a kezembe vehetem az egyik kis csöppséget. Amikor elérkezett az én időm, már nem féltem. Elvittek a doktorhoz, aki tényleg olyan jó embernek bizonyult, ahogy a többi nő elmondta. Ő és Erzsi segítettek világra hozni az én kis Danikámat. Vele együtt összesen három kisfiú és négy kislány született.

A táborban leírhatatlan hatása volt a kisbabáknak. Hiába a nagy titoktartás, az új élet születéséről lassan minden női fogoly tudomást szerzett. De nem történt meg, amitől tartottunk. A szülések napján olyan fokú összefogásról tettek ezek a nők tanúbizonyságot, hogy az SS-nek esélye sem volt száz méternél közelebb jutni a barakkunkhoz. A remény és az összetartás, amit az itt született gyermekek szítottak fel, olyan erősen élt a zsidó nőkben, hogy 1945 márciusáig, a tábor kiürítéséig a gyermekeinkkel együtt sikerült életben maradnunk Kauferingben.



2012. szeptember 18., kedd

Enigma 3. fejezet I. rész: A találkozás


Már földet értünk, de még gurult a gép, amikor a szemben lévő ülésen Zoe megszólalt:

– New Yorkból telefonáltam a bátyámnak, hogy jövök, szóval kijön elém. Ha akarod, téged is elvihetünk, de valószínűbb, hogy a nagybátyád kocsit küld érted.

– Szerinted ő is kijön elém? – kérdeztem szorongva.

– Fogalmam sincs, nyuszkó. Tudom, hogy aggódsz, de biztos lehetsz benne, hogy rendbe jönnek a dolgaid. Ha kell, személyesen vetem be magam! – vigyorgott.

– Ez végtelenül megnyugtat! – horkantottam fel.

– Na, látod, nyuszifül, nem lesz itt semmi probléma!

Amint megállt a gép, felpattant a helyéről. Előrement, összekapkodta a rengeteg szatyrot, amelyeket induláskor leszórt az egyik ülésre, és takaros sorba állította őket.

– Segítsek? – Úgy tűnt, legalább húsz szatyor van nála.

– Jaj, nem kell! – legyintett. – New Yorkban a választék volt az egyetlen jó dolog. Isteni szöveteket találtam egy édes kis boltban, muszáj volt vennem belőlük. Úgy érzem, ez a nyár az alkotásé lesz. Végre saját ruhákat fogok varrni!

– Jól hangzik.

Felálltam, és levettem a fejem feletti csomagtartóból a hátizsákot. Megint összeszorult a gyomrom, de egyelőre jól éreztem magam. Oscar tűnt fel a pilótafülke ajtajában.

– Na, kislányok, jól utaztatok?

– Elment – mondta tettetett fanyalgással Zoe –, vénségedre egész jól megtanultál repülni!

– Még hogy vénségemre! Ez a vénség mindjárt a térdére fektet, és jól elfenekel! Pimasz kis csitri! – dohogott Oscar, de a szája sarka mosolyra húzódott. – Kicsi Lena, odakint egy limuzin vár rád – mosolygott rám biztatóan. – Victor meghagyta, hogy feltétlenül azzal vigyelek haza. Amikor elindultam New Yorkba értetek, a hangár előtt parkoltam le. Ha Tree kisasszony szépen megkér, őt is hazaszállítjuk.

– Édes tőled, de nem kell! Alex kijön értem.

– Rendben – bólintott Oscar. – A testvéred nagyon vár már téged.

– Tudtam, hogy hiányzom neki! – csillant fel diadalmasan a szeme. – Kap majd tőlem az áruló, amiért a New York-i iskola mellett szavazott!

Zoe türelmetlenül toporgott az ajtó előtt a rengeteg szatyrával. Nem engedte, hogy Oscar segítsen neki. Amint kinyílt az ajtó, egy pillanatra megállt, mélyet szippantott a beáramló hűvösebb levegőből, és hatalmasat rikkantott:

– Szevasz, Colorado! – Egy mély nevetés volt rá a válasz, amely a közelből jöhetett. – Itt van Alex! – fordult hozzám mosolyogva, aztán leszáguldott a lépcsőn.

Oscar leemelte a hátamról a táskát. Az érintésére összerezzentem, mire bocsánatkérően nézett rám.

– Engedd meg, hogy vigyem, kicsi Lena! Nem bírja a szemem, ha egy ifjú hölgy cipekedik.

– Köszönöm – bólintottam hálásan. Levettem a táska pántjára tűzött napszemüveget, felvettem, és én is kiléptem a gépből.

Amikor először megláttam a tájat, az jutott eszembe, hogy itt a tér egyszerűen túl hatalmasra tágult. A levegő pontosan olyan volt, mint amilyennek Zoe leírta. Nagyokat lélegeztem, miközben lefelé lépkedtem a lépcsőn. Szinte éreztem, ahogy a levegő átmossa a tüdőmet. Hűs és tiszta volt. A leszállópályát bal oldalról sűrű sötétzöld fenyves, jobb oldalról pedig egy széles aszfaltút szegélyezte. A látóhatáron monumentális, hóval borított hegyek sorakoztak egymás után. A szél halk zúgását elnyomta a fák között fészkelő madarak éneke. A hangár a leszállópálya túlsó végén kapott helyet, és egy hosszú, fekete limuzin parkolt előtte.

– Búcsúzz el Zoétól, amíg átpakolom a csomagokat – intett Oscar egy poros dzsip felé.

Zoe épp egy magas fiú nyakába csimpaszkodott. Erősen ölelték egymást, miközben a lány egyfolytában beszélt. Úgy tíz méterre állhattak tőlem; Alex Treenek koromfekete haja volt, ami élesen elütött a húga szőkésbarna tincseitől. Átölelve tartották egymást még beszéd közben is. Nem akartam megzavarni őket, ezért inkább elindultam a limuzin felé, de Zoe kiáltása megállított. A bátyja karba tett kézzel, ellenségesen figyelte, ahogy a húga odaszáguld hozzám. Zoe hajtincsei futás közben össze-vissza repkedtek, az arca kipirult.

– Jót tett neked, hogy hazajöttél. Egészen kivirultál – jegyeztem meg, ahogy odaért.

– Ez a hely mindenkivel ezt teszi – mutatott körbe széles mozdulattal. – Majd te is meglátod. Gyere, bemutatlak a bátyámnak!

Bemutatkozás, kézfogás, érintés… nem tett volna jót nekem, ezért inkább megráztam a fejem.

– Majd legközelebb, jó? Most nem érzem túl jól magam – végigsimítottam a homlokomon, hogy letöröljem a kiütközött izzadságcseppeket. A levegő itt pár fokkal hűvösebb volt, mint otthon, én mégis izzadtam. Megszűnt a gép védettsége, és egyedül álldogáltam a széles leszállópályán. Megint kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

– Oké, de rendben leszel? – Megköszörülte a torkát, és hátranézett Alexre. A fiú épp a csomagokat pakolta be a dzsip hátuljába. Beszédbe elegyedett Oscarral, de körülbelül egypercenként a húga felé pillantott, mintha mérges lenne valamiért.

– Teljes mértékben – bólintottam határozottan. – Az utazás kifárasztott, de jól leszek.

– Akkor sok szerencsét a Mindenhatóval! Amint lesz egy szusszanásnyi időm, átugrok és segítek berendezkedni, jó?

– Persze, hogy jó. Gyere minél előbb! – mondtam némileg megkönnyebbülve, de a görcs a gyomromban nem múlt el. Féltem találkozni a nagybátyámmal, hiába mesélt róla Zoe annyi jót.

– Zoe! – A hang türelmetlenül csattant fel a dzsip mellől.

– Két perc! – ordított vissza Zoe, aztán bocsánatkérőn felém fordult. – Már kiskoromban is ilyen türelmetlen volt.

– Semmi baj, menj csak! Majd később találkozunk.

– Holnap, nyuszkó! Négy körül megmutatom a környéket. Meglátod, még pislogni sem lesz időd, máris megismersz mindenkit!

Bólintottam, mert nem volt szívem elrontani az örömét azzal, hogy bevallom, minél kevesebb ember társaságára vágyom. Szorongva figyeltem, ahogy újra eltávolodik tőlem. Visszarohant a bátyjához, a karjába bokszolt, mire az összeborzolta a haját és felnevetett. Az öröm hangját a hátára kapta a szél, és egyenesen a fülembe fújta. Mintha csak incselkedne velem. Nézd, ők milyen boldogok! Ilyen boldog te már sosem leszel! A gondolat olyan volt, mint a labda, amit hiába nyomunk a víz alá. Amíg ott tartjuk a kezünket, lent marad, de ha kicsit is lankad a figyelem és elengedjük, akkor az arcunkba is csapódik.

– Indulhatunk, kicsi Lena? – Oscar megállt mellettem, kezében a két nagy bőröndömmel. – Csak ennyi csomagod van?

– Igen.

– Igazad van, nyárra nem kell sok holmi. Na, induljunk, mert Victor biztos nem érti, hol késlekedünk!

– Viszem az egyiket! – nyúltam a bőrönd felé, de Oscar határozottan megrázta a fejét.

– Eszedbe se jusson, kislány! Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne bírnék el két bőrönddel! Te csak helyezd kényelembe magad, egy percen belül indulhatunk.