Édes, drága titkaink

A tábor neve Kaufering I. volt. Amikor először elhaladtunk a koszos felirat alatt, el sem tudtam olvasni. A szállítástól annyira legyengültem, hogy csak az zakatolt a fejemben, még bírjam ki a következő lépésig. Csak a következő lépést bírjam ki. A fájdalom ismét belemart a hasamba, de nem törődtem vele. Féltem, hogy ha odakapok, elfelejtem a mantrámat, és összeesek. Csak éhes vagyok, ennyi az egész. Mint mindenki más körülöttem. Egy átkozott csontvázrengetegben élek már hónapok óta. Ha körbenéztem, halálfejszerű arcok meredtek rám, halott szemekkel. Ezért egy idő után már nem néztem senkire. Nem akartam látni a tükörképemet azokban a szemekben. Nem akartam látni, hogy én is pontosan úgy nézek ki.

Ehelyett a cipőimet néztem, ahogy belesüllyednek a majdnem bokáig érő sárba. Már egy hete egyfolytában szemerkélt a jéghideg eső. Nem esett, csak szemerkélt. Szerettem azt hinni, hogy a lassú eső valami jót jelent. Például, hogy a Jóisten odafentről látja a szenvedéseinket, és csendes könnyeket ejt értünk. Elhessegettem a gondolatot, és újra a cipőmre figyeltem. Az én cipőm volt, de előtte valaki másé. Nagy volt a lábamra, és a rátapadt sár alatt még halványan ki lehetett venni azt a mély karcolást, ami még egészen rég keletkezett az orrán. Nagyon régen. Egy boldogabb életben. 1944 decemberének utolsó napjait írtuk. Közeledett a Karácsony.

Amikor elhelyezkedtünk a szállásunkon, rádőltem a kemény fapriccsre, és próbáltam megállítani a világ eszeveszett forgását körülöttem. Volt egy kis időm, mielőtt az udvaron újra sorba állítottak volna minket, hogy elmondják a szabályokat. Ismertem már a menetrendet, nem ez volt az első tábor, ahol megfordultam. Auschwitzból sokáig tartott az út, de az összes asszony sírt örömében, hogy elszállítottak minket onnan. Azt suttogták, onnan senki nem kerül ki élve. Az út végére már nem voltak olyan lelkesek. Órákon keresztül préselődtünk össze a vasúti kocsiban, ahol még leülni sem nagyon lehetett. Az út alatt mindössze egyszer álltunk meg, akkor is csak vizet osztottak. Vagononként egy vödör. Ennyi járt a zsidóknak.

Egy férfi berúgta a barakk ajtaját. Németül kezdett üvöltözni, miközben az ajtó közelében lévőket kifelé rángatta. A kápók voltak a fogva tartóink legalja. Úgy bántak velünk, mint a mocskos ronggyal. Pedig a német társadalom szemetéből válogatták őket. Rablóknak és gyilkosoknak ajánlottak munkát a börtön helyett, hogy az árja német katonáknak ne kelljen olyan alantas munkát végezniük, mint a táborfelügyelet.

Keményen össze kellett kapnom magam, hogy fel tudjak kelni, és elinduljak az ajtó felé. Odakint már gyülekeztek az asszonyok a szomszédos barakkokból, a szürke ruhás-fejkendős nők között itt-ott felbukkant egy ordítozó fekete ruhás kápó, és rendezett sorokba állította a tömeget.

Az elmondottak senkit nem leptek meg. Mivel vasárnap volt, nem kellett még aznap elkezdeni a munkát, kaptunk időt a berendezkedésre és tisztálkodásra, sőt a késő délutáni órákban fejadagokat osztottak ki, amelyben a szikkadt fekete kenyér mellé egy darabka érett sajtot is adtak. Rögtön befaltam, de utána csak még éhesebbnek éreztem magam.

A fapriccsekre időközben kiosztották a szalmával kitömött matracokat is, amelyek büdösek és nedvesek voltak, de annyira jólesett végre lefeküdni, hogy nem érdekelt. Lehunytam a szemem, ami azonnal égni kezdett. Ezzel egy időben a hasamba újra belehasított a fájdalom. Ráharaptam a tenyerem élére, de nem sikerült visszafojtanom a nyögést. Pár pillanat múlva egy hideg kezet éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem, de csak két elmosódott emberi körvonalat láttam a sötétben, amelyek fölém hajoltak. Annyira megijedtem, hogy másodpercekig nem voltam képes levegőt venni. Aztán az egyik suttogni kezdett valami ismeretlen nyelven. A priccs végére hátráltam tőlük, de a fal megállított. Végül az egyik árnyék oldalba bökte a másikat, és megszólalt:

− Magyarul próbáld meg, Sárika! A legutóbbi szállítmánnyal érkezett, abban sok volt a magyar. Azok már nemigen tudnak jiddisül. Ugye, magyar vagy, kislányom? – szólt hozzám a testetlen hang.

− Hallottuk, hogy fájdalmaid vannak. Segíteni akarunk. Hogy hívnak, kedves? – kérdezte a másik.

− Na… Naominak hívnak – köszörültem meg a hangom, és egy kicsivel közelebb csúsztam hozzájuk. A magyar szavak megnyugtattak, de emlékeztem még Dani intelmeire, hogy jobb, nem barátkozni senkivel, mert bárki lehet a németek besúgója.

− Én Sára vagyok – mondta a magasabb nő, aztán a másikra mutatott – ez a törpe pedig Erzsi.

− Törpe a nénikéd, te óriás – csattant fel halkan Erzsi. – Szeretnél te olyan apró és nőies lenni, mint én!

− Jóvanna! Most nem ezért vagyunk itt. Ennek a szegény kislánynak fájdalmai vannak.

Meglepődtem, hogy amíg őket hallgattam, megfeledkeztem a hasamat összeszorító görcsről, de most kétszeres erővel tört rám a fájdalom. – Mi tudunk rajtad segíteni, de nagyon halknak kell lennünk. Segítek felkelni. Próbálj meg nem nyögdécselni, csillagom!

A hónom alá nyúlt, és elkezdett kijjebb húzni. Valami azt súgta, hogy hagyjam magam, hogy bízhatok bennük. Amikor a talpam elérte a hideg talajt és megpróbáltam felállni, egyszerűen nem ment. Még kiegyenesedni sem tudtam. Két oldalról megtámasztották a vállamat, és elkezdtek a barakk vége felé terelni. A fájdalom elterpeszkedett bennem, ezért nem is nagyon akartam belegondolni, hogy ezek a nők egyenesen nekivezetnek a falnak.

Pár lépésre a hátsó falat alkotó durva deszkáktól megálltunk. Erzsi, a kisebb nő előrelépett. Erőltettem a szemem, hogy lássam mi történik, és amikor végre ki tudtam venni az elém táruló képet, egy pillanatra tátva maradt a szám. A fal egy része eltűnt, és a nyílásból melegség és fény ömlött kifelé. A fájdalom az eddigieknél még élesebben szúrt a hasamba, mire már nem tudtam visszafojtani a nyögést. Egy fej bukkant fel a nyílásban és dühösen megszólalt:

− Mi a fenét csináltok, bolondok? Le fogunk bukni miattatok! – A hang rekedtnek tűnt. Olyan volt, mintha a tulajdonosa sokáig nem szólalt volna meg, vagy mintha sokat dúdolt volna. Az anyám hangja volt ilyen, amikor éjszakánként a húgaimnak dúdolt az ágyuk mellett.

− Hoztunk valakit. Szerintünk közénk tartozik. Segítség kell neki.

A nő egyetlen pillanatig habozott, de aztán bólintott, és elállt az útból. Odabent meleg volt. Olyannyira hirtelen ért a kellemes melegség, hogy kicsúszott alólam a lábam és térdre estem. A két nő azonnal felsegített, és egy székre ültettek. Egy poharat emelt valaki a számhoz. Fél másodperc sem telt el, már mohó kortyokban ittam az édes és forró teát. Mire kiürítettem az egész poharat, csodálatosan meleg érzés töltötte meg a testemet. Csak ezután tudtam körülnézni.

A helyiség kicsi volt, a körülöttem állók szinte teljesen betöltötték a teret. A velem szemközti fal mellett egy a kintieknél sokkal szélesebb priccs állt, rajta több pokróc és takaró. Úgy nézett ki, mint egy megvalósult álom. A sarokban aprócska bádogkályha állt, ami ontotta magából a meleget.

Az ágy lába mellett, kicsit távolabb a fal mentén három jászolnak tűnő tákolmány volt. Csodálkoztam, hogy mi szükség van rájuk, de aztán meghallottam a halk gügyögést. Ijedten néztem a továbbra is kíváncsian engem bámuló nőkre.

− Ez… egy baba? Egy kisbaba van itt? – kérdeztem remegő hangon, és újra a hasamra szorítottam a kezem.

− Igen – bólintott Erzsi. – Pont egy olyan kisbaba, amilyen benned is növekszik.

Elkaptam a kezem a hasamról, és az asztal szélébe kapaszkodva megpróbáltam felállni. Annyira remegtek a lábaim, hogy csak pár centire tudtam elemelkedni a székről, aztán visszaestem.

− Nem… én nem tudom, hogy miről beszélsz – nyeltem egy nagyot. – Nem vagyok terhes.

− Semmi baj, nem kell félned tőlünk. Ugyanolyanok vagyunk, mint te. Mindannyian gyermeket várunk. Erzsi három hete szülte meg a picit. Itt gondoskodni tudunk rólad is, és a kisbabádról is.

Hihetetlennek tűnt az egész. Aznap éjjel nem aludtam egy szemernyit sem, de megérte. Az éjszaka folyamán még három nő csatlakozott hozzánk. Őket Zsuzsának, Juditnak és Miriamnak hívták. A mogorva nő, aki a kisbabára vigyázott Évaként mutatkozott be. Összesen heten zsúfolódtunk be abba az apró szobába. Engem az asztalhoz ültettek, míg ők megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni az összes szabad felületen. Először azt akarták hallani, hogyan kerültem a táborba, honnan jöttem, és mi történt a férjemmel. Aznap beszéltem először Daniról a halála óta.

− Auschwitzba kerülésünk első napján választottak el minket egymástól. Akkor már terhes voltam. Dani úgy küzdött, mint egy oroszlán, hogy egy utolsó csókot adhasson, de nem sikerült neki. A katonák összeverték, aztán a karjainál fogva húzták a többi fogoly után. Akkor láttam utoljára. Eszméletlen volt, csupa vér és sár, én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy pont annyira szeretem, mint amikor tizenhat éves koromban először találkoztam vele. Tudtam, hogy nem látom viszont, és beletörődtem. Amikor a verés után elkezdték húzni a többiek után, a cipői beleragadtak a sárba, és lecsúsztak a lábáról. Amíg az őrök nem néztek arra, oda tudtam lopózni, hogy magamhoz vegyem őket. Azóta is ez az egyetlen emlékem tőle – néztem le a lábaimra, aztán elmosolyodtam. – A kisbabámon kívül.

− Később nem is hallottál már a te Danidról? – kérdezte Miriam könnyes szemmel, és a saját hasára simította a tenyerét.

− Volt egy gyönyörű fekete hajú nő a barakkunkban. Ráhelnek hívták. Éjszakánként rendszeresen eltűnt pár órára, aztán édességgel és hírekkel megrakodva ért vissza. Mialatt a csokit szétosztotta, minden nőhöz odament, és a fülébe suttogta, ha hallott valamit a férjéről. A barakk ilyenkor a meglepett örömkiáltásoktól, és a keserves síró asszonyoktól volt hangos. Sokáig nem tudtam, honnan szerzi az a nő az információit.

− Pedig elég egyértelmű – horkantott fel Éva.

− Akkoriban nem is sejtettem, hogy olyasmi létezik. Azt hittem, a német katonák undorodnak a zsidó nőktől. Ráhel nagyon jó kapcsolatot ápolt az auschwitzi tábor főparancsnokával. Tőle szerezte az információkat. A többi női fogoly megvetette, ugyanakkor éjjelente ő volt a legfontosabb ember mindegyikük életében. Az egyik éjjel aztán elindult felém is. Nem tudtam megmozdulni, amikor leült mellém. Szomorú arccal a fülemhez hajolt, de még akkor sem akartam elhinni, hogy az én Danimról beszél. Annyit mondott, hogy kellett a hely a következő szállítmánynak, ezért Dani egész barakkját elvitték „zuhanyozni”. Sokáig hittem azt, hogy a férjem nem lehet halott. Hogy a szerelem, amit iránta éreztem, valamiképp megmentette őt a halálos gáztól. De nem így történt. Másnap beosztottak az érkező vonathoz. Az úton meghalt férfiakat kellett kipakolni, és halomba hordani. Az egyik hullákból épített domb aljában megláttam az én Danim karját. A kézfején, a hüvelyk és mutatóujja közötti területen volt egy apró szív alakú anyajegye. Onnan tudtam, hogy ő az. Elkezdtem húzni a karját, hogy még utoljára megnézhessem az arcát, de elrángattak onnan. A többi nő azt mondta, hogy hangosan sikoltoztam és Danit szólongattam. Pedig én nem emlékeztem ilyesmire. Egy idő múlva aztán beletörődtem, hogy én is ott fogok meghalni, de végül mégis túléltem. A kisbabám miatt. Amikor először megmozdult, elhatároztam, hogy nem adom fel. Annyit ettem, amennyit csak tudtam, hogy ő ne éhezzen. Egyik reggel, a sorakozónál a főparancsnok bejelentette, hogy az összes terhes nő dupla élelmet kap, ha kilép a sorból. Amikor én is menni akartam, Ráhel fogta meg a kezem, és nem engedett. Nagyon erős nő volt, én meg le voltam gyengülve, ezért nem tudtam mozdulni. Akkor én is gyűlöltem Ráhelt, mint mindenki más, de később kiderült, hogy csak jót akart. Mi szedtük össze annak a majd kétszáz terhes nőnek a ruháját, akik aznap kiálltak a sorból, hogy több élelmet kaphassanak. Gázkamrába küldték őket. Nem tudtam köszönetet mondani Ráhelnek, mert napokig nem láttam. Amikor egy hét múlva hallottam, hogy a főparancsnok elvágta a nyakát, mert rajtakapta, hogy a neki adott csokoládét elosztja a nők között, már meg sem lepődtem. A jó emberek már túl hosszú idő óta korán haltak azon a pokoli helyen. Pár hét telt el, amikor bejelentették, hogy átszállítanak minket ide. És most itt vagyok.

Felnéztem a körülöttem lévő asszonyokra, és döbbenten láttam, hogy könnyes az arcuk. Még Éva szeme is csillogott egy kicsit.

− Azt hiszem, megbizonyosodhattunk róla, hogy tényleg közénk tartozol – köszörülte meg a torkát. – Ezért el kell mondanom néhány dolgot a mi kis körünkkel kapcsolatban. Mindannyian gyermeket várunk, és mindünknek szándékában áll a gyerekünkkel együtt túlélni ezt az őrületet. Erzsi volt az első, aki idebent szült.

− Ő az én kis Gyurikám. – Erzsi felkelt és a karjába vette a kisbabát. A gyermek egyszerűen gyönyörű volt. A ruha, amibe belegöngyölték nem volt túl tiszta, sőt maga a kisfiú is elég piszkosnak látszott, de amikor ránéztem, csak az járt a fejemben, hogy „Istenem, micsoda tisztaság és szépség!”.  – Sajnos csak hetente egyszer tudjuk megfürdetni, ezért elég maszatos a kincsem, de legalább él és egészséges. Ezért imádkoztam minden nap, mióta idekerültem.

− Van itt egy magyar orvos. Ő segített Erzsinek a szülésnél. Dr. Vadász Ernőnek hívják. Az SS nem hivatalosan elnézi ezt a kis melléktevékenységét – mutatott körbe a jelenlévőkön Éva –, cserébe az orvosi szakértelméért… a kísérletekben – nyögte ki, és nagyon úgy látszott, hogy hányingere van. Nem kellett kérdeznem, eleget hallottam már arról, hogy mivel foglalkoznak az SS orvosai a félhomályos műtőikben.

− Ernő rendes ember – folytatta Erzsi. – Elintézte nekünk ezt a kis szobát, plusz élelmet szerez, hogy megerősödjünk, tudjunk majd szoptatni és jobban bírjuk a munkát is. Az SS addig nem lép közbe, amíg diszkrétek vagyunk. Odakint tud rólunk néhány nő, de soha nem árulnának be. Ők is tudják, ha bármiféle zűr keletkezik egy barakkon belül, mindenkit gázkamrába küldenek. Veled együtt, most már heten vagyunk. De csak ha vállalod, hogy soha nem beszélsz rólunk, és részt vállalsz a gyerekek körüli teendőkből. Gyurika az első gyerek, de Miriam is nemsokára szülni fog. Felváltva vigyázunk majd a gyerekekre, és mindannyian vállaltuk, hogy összerakjuk a kapott élelmet, és úgy osztjuk fel egymás között, hogy a szoptatós anyáknak jusson több. Jut eszembe… - kinyitott egy faládát a sarokban, és egy kőkancsót, meg egy kisebb csomagot vett ki belőle. Előttem bugyolálta ki, aztán fogott egy kést, és szelt egy vastag szeletet a hófehér kenyérből, aminek aranysárga és ropogós volt a héja. Egy kisebb pohárba tejet töltött a kancsóból, és elém tolta az egészet.

− Kecsketej. Jót tesz, idd meg! A doktor csinált vele valami hókuszpókuszt, szóval nem árt a babádnak. A kenyeret is ő szerezte az orvosok ellátmányából. Becsüld meg, mert nem mindig akad ilyen étel az asztalra.

− Én, köszönöm. Mindegyikőtöknek. Bármit megteszek, hogy a kisbabám megszülethessen. – Egyenként a körém gyűlt nőkre néztem. Láttam, hogy elégedetten bólogatnak. Végre nem voltam teljesen egyedül. Végre először, mióta kitört a háború, biztonságban éreztem magam. És ezt a biztonságot, egy maroknyi nő, egy gügyögő kisbaba, és egy aprócska meleg szoba tudta megadni.

Az a szoba volt onnantól kezdve a világom közepe. Amíg a földeken dolgoztunk, vagy a hullákat takarítottuk el, egyre csak az járt a fejemben, hogy nemsokára ott lehetek, és a kezembe vehetem az egyik kis csöppséget. Amikor elérkezett az én időm, már nem féltem. Elvittek a doktorhoz, aki tényleg olyan jó embernek bizonyult, ahogy a többi nő elmondta. Ő és Erzsi segítettek világra hozni az én kis Danikámat. Vele együtt összesen három kisfiú és négy kislány született.

A táborban leírhatatlan hatása volt a kisbabáknak. Hiába a nagy titoktartás, az új élet születéséről lassan minden női fogoly tudomást szerzett. De nem történt meg, amitől tartottunk. A szülések napján olyan fokú összefogásról tettek ezek a nők tanúbizonyságot, hogy az SS-nek esélye sem volt száz méternél közelebb jutni a barakkunkhoz. A remény és az összetartás, amit az itt született gyermekek szítottak fel, olyan erősen élt a zsidó nőkben, hogy 1945 márciusáig, a tábor kiürítéséig a gyermekeinkkel együtt sikerült életben maradnunk Kauferingben.