Hátradőlve, kíváncsian várta a válaszom. Közben
egyre magasabbra emelkedtünk. Kifújtam az eddig visszafojtott levegőt.
Rájöttem, hogy csúnya dolog lenne figyelmen kívül hagyni a kérdéseit. Nem
akartam rögtön rosszul indítani.
– Igazából, nincs sok mesélnivalóm. Én is
magániskolába jártam, de szerettem. Idén érettségiztem, a nyarat pedig a
nagybátyámnál töltöm – mondtam fel a betanult szöveget.
– Most először jársz nála, ugye? – kezdődött meg a
faggatózás, amitől tartottam.
– Igen – válaszoltam röviden.
– De gondolom, már ismered! – bólogatott.
– Még sosem találkoztunk.
– Hogyhogy? Egy ismeretlen nagybácsi? Csak nem
valami rejtélyes családi viszály áll a háttérben? A te feladatod megtörni a
jeget? Lazák a szüleid, hogy elengedtek egyedül egy ismeretlen városba, egy
ismeretlen rokonhoz. Amikor én először ideutaztam, az egész család velem volt,
hogy ha rosszak lennének a körülmények, kimenekítsenek. De a te szüleid akkor
ezt másként fogják fel. Ők hogyhogy nem jöttek veled?
– Ők… Sok a munkájuk – nyögtem ki. Egyre nagyobb
kínban voltam a hazugságok miatt, és tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Zoe
olyan embernek látszott, aki nem hátrál. Hogy védjem magam, támadó taktikát
alkalmaztam.
– Te biztos sokat tudsz a nagybátyámról. Miért
nevezted Mindenhatónak? Mesélsz egy kicsit róla?
– Persze, hogy mesélek! Úgy látom, tényleg rád fér
az információ – bólogatott sajnálkozva. – Victor Wallt a környéken mindenki Mindenhatónak
nevezi. Ő is tud róla, szerintem még hízeleg is neki.
– Te is arrafelé laksz, ugye?
– Szinte ugyanott. A családjaink birtoka szomszédos
egymással. De a kapcsolat nálunk sem felhőtlen. Az anyám már jó ideje haragszik
a bácsikádra, de nem tudom, miért – ráncolta össze a homlokát –, mert a
Mindenható voltaképpen egész jó fej. Jut eszembe, maradhatna ez az utazás
kettőnk között? Anya dühös lenne, ha meghallaná, hogy Victor gépével utaztam.
Mindig azt mondja, hogy inkább ne legyünk neki lekötelezve. Szóval megtennéd,
hogy hallgatsz róla?
– Nem hinném, hogy szóba kerülne, de hallgatok. –
Valami nyugtalanított, ezért inkább rákérdeztem. – Honnan tudtad, hogy én ma
utazom? Csak a gép miatt kérdezem, mert…
– Ja, hogy az! Oscar szólt róla. Felhívott reggel,
mert tudta, hogy én is ma jövök haza. A déli géppel mentem volna, de átszállással
kétszer olyan hosszú az út. Oscar a nagybátyádnál dolgozik, afféle mindenes
sofőr – magyarázta. – Kilenc éve ismertem meg, amikor a bátyámat tanította
vezetni. Én is elkísértem az órákra, de csak idegesítettem mindkettejüket,
ezért állandóan elküldtek a fenébe. Nem hagytam magam, és mire a bátyám belejött
a vezetésbe, Oscarral összehaverkodtunk. Azóta néha felhív. Azt mondja, azért,
hogy ne felejtsem el az otthoni beszédet, pedig tudom, hogy hiányzom neki. De
épp Victorról beszéltem, bocs, hajlamos vagyok a csapongásra! Szóval említettem,
hogy a földjeink szomszédosak. Nos, olyannyira azok, hogy csak egyetlen
természetes határvonal, egy folyó választja el a két birtokot. Mivel a folyó
szinte nyílegyenes és jórészt a hivatalos határvonalon folyik, na meg egyik
család sem használja a víz melletti területeket, ezért nincs kerítés. Egy
hatalmas egységet alkot a két földterület. Mindkét birtok az egyik jellegzetes
közép-coloradói völgyben fekszik. Még nem láttad, úgyhogy felvázolom. − Kikapcsolta
az övét, előrébb csúszott és heves magyarázatba kezdett. Szőkésbarna, hullámos
haja csak úgy repkedett a feje körül, ahogy az egész testét belevonta a
beszédbe.
– Úgy kell elképzelni, hogy akárhová mész, minimum
három oldalról hóval borított hegyek vesznek körül, de a völgyben kifejezetten
meleg van ebben az évszakban. Rengeteg a kisebb-nagyobb tó is arrafelé. Majd a
saját szemeddel is látni fogod. Az erdő körülöleli az egész völgyet. Ha ősz
közepén leszáll a köd, olyan, mintha sűrű pókháló fonná be a fákat. Félelmetes,
ugyanakkor fantasztikus látvány. A levegő olyan tiszta, hogy ha beszívod,
esküszöm, érzed, ahogy tisztul a tüdőd. Nem sokan élnek arrafelé, de a környék
kárpótol mindenért. Ráadásul, ha valami egyéb szórakozásra vágysz, Colorado
Springs röpke egyórás autóútra van tőlünk. A nagybátyád földje valamivel
nagyobb, mint a miénk, de már nem sokáig, mert az anyám rosszul viseli, ha
valamiben megelőzi őt a Mindenható. Egy ideje elkezdte felvásárolni a völgyön
túli földeket, bár Isten tudja, mit lehet azokkal kezdeni. Csupa erdő az egész.
Talán legelőt akar belőle csinálni! – gondolkozott el.
– Ezzel foglalkoztok? Állattenyésztéssel? – ugrottam
rá a témára. Bármit, csak ne térjünk vissza a szülőkhöz.
– Lótenyésztéssel, telivéreket nevelünk. Ahogy a
nagybátyád is. Nem sokat értek hozzá, az anyám és a bátyám ellenezte, hogy én is
ott dolgozzak. Bentlakásos iskolába küldtek, hogy sokra vigyem – fintorgott. – Mindig
azt hallottam a bátyámtól, hogy legyek orvos vagy ügyvéd, mert ez neki nem adatott
meg. Tudod, ő korán elkezdett dolgozni a lovakkal, és nem volt lehetősége
folytatni az orvosit.
– És az apád? Ő is lovakkal foglalkozik? – Az volt a
taktikám, hogy elárasztom kérdésekkel, és akkor nem lesz ideje felőlem
érdeklődni. De valamibe beletenyereltem, mert elborult az arca és a szeme sem
nevetett már.
– Még kiskoromban meghalt. Lovasbaleset –
mosolyodott el halványan.
– Sajnálom. Én…
Most mit mondjak? Hogy egy cipőben járunk? Szemétnek
éreztem magam, mert amíg ő mesélt a halott apjáról, én hazudtam neki a
szüleimről.
– Régen volt már – vonta meg a vállát. – Alig
emlékszem rá. – Leszedett egy láthatatlan pihét a térdéről. Észrevettem, hogy
könny gyűlik a szeme sarkába, de pislogott párat, és már nyoma sem volt. –
Bocs, néha kijön belőlem.
– Érthető, ha szomorú vagy. Mindenki az lenne a
helyedben. – Átöleltem magamat, és a hónom alá dugtam a kezemet.
– Inkább mesélek még, hogy ne legyen olyan
ismeretlen neked a terep, mire odaérünk, jó?
Meg sem várva a választ, lelkesen folytatta. Beszéd
közben állandóan hátrasimította a haját, ami ugyanúgy visszahullott az arcába.
Kezdtem irigyelni a belőle áradó magabiztosságot.
– A bácsikád miatt felesleges aggódnod! Ő tényleg
rendes ember. Ritkán láttam, amíg otthon laktam, mert anya régen utálta, ha
átmentünk a birtokára, de amikor találkoztunk, akkor mindig kedves volt. Olyan negyven
körüli lehet, és nagyon jól néz ki a korához képest. Izmos meg minden, és
egyáltalán nem olyan, mint a többi felnőtt. Rengeteget dolgozik a lovakkal, az
övéi a legszebbek a kontinensen. Meg a mieink.
– Egyedül él?
– Igen. Persze, Ethel még vele lakik; ő a házvezetőnő,
majd te is megismered, nagyon kedves asszony. Olyan mindenki nagymamája típus.
Állandóan becézget, és panaszkodik, hogy keveset eszel a főztjéből. Eszméletlenül
jól süt!
– Hű, de sokat tudsz! – Kezdtem örülni, hogy
potyázásra adta a fejét. – Nagy segítség vagy!
– Köszönöm! – Büszkén kihúzta magát. – Anya szerint,
ha bekerülök egy vadidegen társaságba, félóra alatt mindenki a barátom lesz.
Kiskoromban sokáig azt hitték, hogy hiperaktív vagyok. Egyébként, ha már
berendezkedtél a nagybátyádnál, esetleg néha átugorhatnál hozzánk. Nem akarok
rád akaszkodni, de az összes ismerősömet egy éve láttam utoljára. Félek, hogy
már megváltoztak a dolgok. Igaz, én sem vagyok ugyanaz. A bátyám az egyetlen,
akivel bármiről tudok beszélgetni, de ő férfiból van, és pár dologra csak rázza
a fejét, hogy ne zaklassam ilyen nőcis dolgokkal. Ráadásul mióta átvette a
birtokot, egyfolytában dolgozik. Szóval néha lóghatnánk együtt a nyáron, ha
neked sincs ellenedre.
– Az jó
lenne! – mosolyogtam.
Egyre jobban felengedtem a kedvességétől. Egy órája
folyamatosan beszélt, vidám dolgokat mesélt a környékről és a nagybátyámról. Bizakodni
kezdtem, hogy talán elviselhető lesz az ottani élet. Kockázatos barátkozni, sőt,
mindenfajta emberi kapcsolat kockázatos a képességem erősödése miatt, de meg
kell próbálnom. Kell valaki, akivel néha szót válthatok. Ha teljesen magamba
zárkózom, annak újra kórházi kezelés lesz a vége.
– Jó lenne néha együtt lógni – tettem hozzá
magabiztosabban.
– Akkor ezt megbeszéltük, nyuszifül! Annyira örülök!
Duplán megérte, hogy felkéredzkedtem Victor gépére. Már alig várom, hogy
hazaérjünk! Egy csomó olyan hely van Colorado Springsben, ahová érdemes
elnézni. Feltétlenül látnod kell!
És csak mondta és mondta. A hangja elzsongított, már
nem is arra figyeltem, hogy milyen programokat szervez hetekre előre, hanem
arra, hogy milyen jó érzés, hogy valaki újra normális emberként kezel. Valahogy
megnyugtatott, ettől biztosabbnak éreztem a talajt a lábam alatt.
A következő egy órában mesélt az iskolájáról, ahol
teljesen felesleges tárgyakat akartak a fejébe verni. Nem szeretett magolni, inkább
divattervező akart lenni. Azt mondta, életcéljának tekinti, hogy minden embert
úgy öltöztessen fel, hogy az illető életében először kényelmesen érezze magát a
bőrében.
− Tudod nyuszkó, az emberek alapvetően tele vannak
komplexusokkal, de ha az, amit viselnek, mondhatni tökéletes nekik, máris
eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódniuk. Ilyen egyszerű az egész!
A New Yorkban töltött évek alatt csak nyaranta járt
haza, mert szabadidejében a SoHo negyedben egy tervező boltjában
gyakornokoskodott. Mesélt arról, hogy a régi barátaitól már elszakadt,
udvariassá vált a kapcsolatuk. Ellágyult az arca, amikor a bátyjáról beszélt,
látszott, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Aztán az anyjára terelődött a
szó.
– Ő csodálatos! – Hátravetette a haját, és
elmosolyodott. – Nem is kívánhatnék jobb anyát magamnak, persze leszámítva azt
az apróságot, hogy magániskolába küldött. Egy időben azt hittük, hogy
elveszítjük, de rendbejött.
– Elveszítitek? Miért… – Késő volt, már kimondtam.
Világos, hogy Zoe anyja a férje halála miatt volt kikészülve. Már rég
túlléptünk a témán, erre én megint felhoztam.
– Úgy elkomolyodtál, nyuszkó. – Zoe fürkésző
szemekkel méregetett. – Az anyám depressziós volt, de sikerült kilábalnia
belőle. Egy hatásos gyógyszernek és a támogatásunknak köszönhetően. A
gyógyszerének fura neve volt, sokáig nem is tudtam megjegyezni, és amikor
abbahagyta, igyekeztem végleg elfelejteni a nevét. De egy órával ezelőtt újra
láttam – nézett a zsebemre. − Azon a dobozon, amit elejtettél.
Már egyáltalán nem mosolygott.
A felismerés, hogy Zoe az út eleje óta tudja, hogy
elhallgatok valamit, úgy ért, mintha frontálisan ütköztem volna egy vasfallal.
A szívem erősebben és gyorsabban kezdett verni, a gyomrom megint a torkomba
ugrott.
– Zoe, én… – nyögtem fel.
– Figyelj, nyuszkó! Úgy érzem, közelebb kerültünk az
út alatt, elmeséltem neked majdnem az egész életemet. Akár barátok is lehetnénk
idővel. Szeretnélek még jobban megismerni, de ehhez az kell, hogy ne hazudj
nekem. Ha problémáid vannak, nekem elmondhatod, nagyon megértő tudok lenni.
Elvégre New Yorkból jöttél, az égre! Ott minden második ember terápián gyógyíttatja
a sérült lelkét. Bevallom, meglepődtem, amikor felismertem a gyógyszeredet.
Anya rövid ideig szedte, mert az orvosa szerint nagyon erős szer. Te meg úgy
eszed, mintha tic-tac lenne! Szóval, elmondod, mi a helyzet? Depressziós vagy?
Leszokóban lévő drogfüggő? Esetleg neked is meghalt valakid?
A harmadiknál összerezzentem, mire Zoe a szájához
kapta a kezét. Apró nyikkanás tört elő az ujjai közül. Ez volt a pillanat.
Addig kellett elmondanom neki, amíg még képes vagyok rá.
– Egy héttel ezelőtt a szüleim Japánból akartak hazautazni
egy ugyanilyen magángépen. Egy órával a felszállás után a motorok felrobbantak,
és a gép belezuhant a Csendes-óceánba. Mindketten meghaltak. A nagybátyám maradt
az egyetlen rokonom. Az apám azt akarta, hogy huszonegy éves koromig maradjak
nála.
Gyorsan beszéltem, hogy ne legyen ideje közbevágni.
Amikor végeztem, megköszörültem a torkomat, és elmélyülten tanulmányozni
kezdtem az ülések közötti szőnyeg mintáit. Megpróbáltam távolabbról szemlélni a
helyzetemet, az segített, hogy ne boruljak ki újra. Amikor Zoe nem reagált, óvatosan
felnéztem. Elfehéredve, merev testtartással ült a helyén, és rám meredt.
– Olyan hülye vagyok! – A szemében gyülekezni
kezdtek a könnycseppek. Sürgősen tennem kellett valamit. – Annyira sajnálom,
Lena! El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most. Illetve részben el tudom, de
amikor az én apám meghalt, még kicsi voltam, és az anyámra meg a bátyámra
mindig számíthattam. Mekkora ökör vagyok! És én még drogfüggőségre célozgattam!
– Ne izgasd magad! Nem tudhattad – siettem
megnyugtatni. − Ez az egész az én hibám is, mert hazudtam róluk. Én… egyszerűen
nehéz elviselni a sajnálatot az emberek szemében. Mióta megtörtént a baleset,
úgy kezelnek, mint egy őrültet, akinek csak pihennie kell, és rendbe jön az
élete. A gyógyszert pánikrohamokra kaptam. Szükségem van rájuk, ha… bajba
kerülök.
– Ne is mondj többet nyuszkó, szükségtelen! Abbahagytam
a kérdezősködést! – mondta még mindig megtörten.
– Most meg te komolyodtál el – sóhajtottam fel. Az
őszinteség tényleg segített. – Zoe? Kérdeznem kell valami nagyon-nagyon
fontosat!
– Kérdezhetsz bármit! – buzgólkodott. Előrecsúszott
az ülésen, és feszült, bűntudatos tekintettel figyelt.
– Kérsz az antidepresszánsomból? Mert bűntudatra
kifejezetten használ! Bár az íze nem hasonlít a tic-tachoz – mondtam komoly
képpel.
Először csak a szája széle remegett meg, aztán
hirtelen kibuggyant belőle a kacagás. Öröm volt hallgatni a boldog hangot, amely
egyre terjed a helyiségben és lassan betöltötte a legapróbb zugot is. Éreztem, hogy
a levegő megtelik energiával. A fejfájásom elmúlt és a kedvem is jobb lett
valamennyivel. Elmosolyodtam, és vártam, hogy elhaljon a nevetés.
– Örülök, hogy elmondtam, így nekem is könnyebb. De
arra kérlek, ne szólj róla senkinek, jó? Titok a nyilvánosság előtt. Apám cége
egy fontos üzletet bonyolít, ez a hír pedig lehet, hogy meghiúsítaná. A
következő hónapban bejelentik a dolgot. Addig, ha valaki érdeklődik, egyszerűen
csak mondd azt, hogy nyaralni jöttem a nagybátyámhoz.
– Ez természetes. Megígérem, hogy titokban tartom!
– Köszönöm. Akkor most inkább beszéljünk másról, jó?
– nyeltem nagyot.
– Persze, bocs, beszéljünk! Most, hogy felhoztam a
témát, biztos megint szörnyen érzed magad.
– Majd jobb lesz. Idővel. És persze rendszeres
gyógyszerellátással – nyugtattam meg, miközben pontosan tudtam, hogy minden
szavam hazugság. Sosem lesz jobb.
Zoéból ismét kirobbant a nevetés, és jó ideig abba
sem hagyta. Kissé már hisztériába hajló volt, de ki hibáztathatta volna? Az
egész helyzetünk fájdalmasan nevetséges volt. Tőlem egy erőtlen mosoly telt,
úgy éreztem, ha akarnék, sem tudnék többet. Világossá vált, hogy új barátnőm kezd
kihozni belőlem valami olyasmit, amiről azt hittem, hogy a szüleim halálával végleg
elveszett. Jól éreztem magam a társaságában. Az, hogy nem tudta pontosan min
mentem keresztül, nem tudott a képességemről, sokkal egyszerűbbé tette a
dolgokat.
Néhány perc múlva könnyedén visszatértünk az előző
beszélgetés medrébe. Az ablakokon besütő fény változni kezdett. Egyre közelebb
kerültünk a célhoz. A gép belsejében minden nyugodt és kellemes volt. Napok óta
először kezdtem felengedni.
Negyedóra múlva a gép – és vele együtt a jó
hangulatom – süllyedni kezdett. Csak reménykedhettem, hogy minden jól alakul.
Hogy Victor Wall legalább egy kicsit megkedvel. És hogy idővel én is képes
leszek kedvelni őt.
Még akkor is, ha az a rémálom, amibe egy hete
csöppentem, már sosem múlik el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése