– Biztos te vagy Lena, Victor sosem látott
unokahúga! Már kinéztem egyszer, de csukva volt a szemed, gondolom,
elszunyókáltál. A nevem Oscar, és én leszek a pilótád.
Széles mosollyal kézfogásra nyújtotta a kezét. Ettől
a pillanattól féltem. Felálltam, lehúzkodtam a pólóm hosszú ujját, hogy minél
jobban takarja a tenyerem, és belecsúsztattam a kezem az övébe. Csak az
ujjhegyem ért a bőréhez, mégis olyan volt, mint egy erős ütés. Az átáramló
információhalmaz alaposan fejbe kólintott; az agyam lassú lüktetésbe kezdett.
Ki kell találnom valamit, hogy elkerüljem a további érintéseket!
– Nagyon örülök – biccentettem. Gyorsan elhúztam a
kezem, és megpróbáltam kizárni az előbb látott képeket. Oscar most múlt ötven éves;
a lóversenypályán töltötte a nagy napot, és meglepően hosszú nyerő-sorozatot
produkált. Inkább a külsejére koncentráltam. Rövidre vágott, teljesen ősz haja
volt, bozontos körszakálla és világoskék szeme. Kopott farmert és piros-fekete
kockás inget viselt.
– Körülbelül négyórás utunk lesz. Victor pár perce
hívott. Már hazaért, és nagyon vár téged. Mérget vehetsz rá, hogy fantasztikus
nyarad lesz. Colorado gyönyörű ebben az évszakban, a birtok pedig a vidék
legszebb részén terül el. De majd te is meglátod. Pár perc múlva indulunk, csak
még várunk valakit. Lesz egy útitársad, remélem, nem bánod!
– Kicsoda? – köszörültem meg a torkom, és a gép
elejénél lévő ajtó felé kaptam a tekintetem. Már kezdtem beleélni magam, hogy a
repülőút alatt lesz időm nyugodtan felkészülni a nagybátyámmal való
találkozásra.
– A kis Zoe Tree. Odaát Coloradóban a ti családotok
birtoka és az övék egymás mellett van. Egyszóval szomszédok lesztek a nyárra.
Körülbelül egyidősek vagytok, biztosan lesz majd közös témátok is. Ő mesélhet
egy-két dolgot az ottani életről és Victor bácsikádról. Jól tudom, hogy még
sosem találkoztál a nagybátyáddal?
– Nem, mi… még nem volt alkalmunk.
– Semmi gond, kislány, lesz időd megismerni. Victor
rendes ember, jól meglesztek. De tudnám, hol késik az a lány! Már itt kellene
lennie – nézett az órájára.
Kopogó léptek zaja hangzott fel a lépcsőn. A
következő pillanatban egy száguldó energiabomba viharzott be. Leszórt vagy egy
tucat papírszatyrot az első ülésre, aztán nevetve az elé siető Oscar nyakába
ugrott. Térdig érő csizmát, passzos fekete nadrágot és cseresznyepiros inget
viselt. Messziről sütött róla, hogy kényelmesen érzi magát a bőrében.
– Hapsikám, de örülök, hogy látlak! – A hangja mély
volt, és csak úgy rezgett benne az öröm. – Ezek a New York-iak már kezdtek
kiborítani. Menjek végig az X folyósón, amíg meg nem látom az Y leágazást, arra
forduljak rá, és akkor el is jutok a Z kapuhoz, de nehogy arra a másikra
forduljak, mert az elvisz egészen Alaszkáig! Komolyan mondom, egyik sem volt
képes elmagyarázni rendesen, hogy jutok ide! – panaszkodott. Minden szavából
áradt az izgalom. Olyan hevesen beszélt, mintha csak az év sztoriját mesélné.
– Hej, Zoe baba, hiányzott már az a hatalmas szád! –
kacagott fel újra Oscar. – Mutasd magad, egészen illedelmes hölgy lett belőled!
Biztos megtanítottak abban a puccos iskolában elegánsan teázni, meg női
nyeregben, összezárt lábakkal lovagolni. Talán már azt is elfelejtetted, hogy
fütyülnek a cowboyok, pedig majd kiköptem a tüdőmet, mire megtanítottam neked!
– Megfogta a lány mindkét vállát, úgy csodálta; a szemében büszkeség
tükröződött.
– Nagyon tévedsz, vén csont! – vágott vissza a lány,
és hátrébb lépett. A szájába vette a hüvelyk és a mutatóujját, beszívta a
levegőt, majd olyan éleset és hangosat füttyentett, hogy az egész repülő
visszhangzott belé. Egyre jobban fájt a fejem, de eszemben sem volt felhívni
magamra a figyelmet. Zoe Tree gondtalan, és nagyon közvetlen embernek látszott.
Elhatároztam, hogy a repülőút alatt megpróbálok a lehető legtávolabb maradni
tőle.
– Ej, kislány – kacagott fel Oscar –, ha az anyád
rájön, hogy ugyanazt a pimasz kis dugót kapja vissza, akit egy évvel ezelőtt
elengedett a magániskolába, csalódott lesz.
– Jaj, Oscar… már annyira hiányoznak! Szeretnék
minél előbb otthon lenni! Mikor indulunk?
– Egy percen belül kérem is a felszállási engedélyt,
ha méltóztatsz végre leülni! Addig is, ismerkedj meg Lenával, ott ül hátul! Ő
Victor unokahúga, és a birtokon tölti a nyarat.
– A Mindenhatónak van unokahúga? – kacagott fel Zoe,
aztán észbe kapott.
Oscar elnéző mosollyal visszaballagott a
pilótafülkébe.
– Sajnálom, ez nem volt szép tőlem. – A lány
közelebb jött hozzám. – Ugye, nem bántottalak meg?
– Nem, dehogy – ráztam meg a fejemet, aztán
elfordultam. Reméltem, ha nem veszek róla tudomást, akkor leül valahová előre. Megbántam,
hogy nem hoztam magammal olvasnivalót, még egy pletykalappal is beértem volna,
csak ne kelljen beszélgetnem. A gép motorjai egyszerre dübörögtek fel, és a
szívem a torkomba ugrott.
– Zoe Tree vagyok egyébként. Furcsa, hogy még sosem
hallottam rólad.
Mosolygott, de szerencsére nem nyújtott kezet.
Elkeseredetten néztem, ahogy lehuppan a velem szembeni ülésre, becsatolja az övet
és kíváncsian méregetni kezd. Kényelmetlenül éreztem magam a kutató
pillantástól, és fészkelődni kezdtem.
– Lena – nyeltem egy nagyot. Próbáltam nem gondolni
rá, hogy egy percen belül felszállunk.
– Igen, mondta Oscar, hogy ez a neved – jegyezte meg
nevetve.
A gép elkezdett gurulni a kifutópályán. Egyre jobban
féltem. Teljesen elfeledkeztem Zoéról. Belekapaszkodtam az ülés karfájába,
szorosan behunytam a szemem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a lüktetést a
fejemben. A fájdalom keselyűként marcangolta az agyamat. Kicsordult egy
könnycsepp a szememből, de gyorsan letöröltem. A zsebemben lévő doboz után
tapogatóztam. Pánikbetegségre és a kezdődő depresszióra írták fel, de a
fájdalommal is mindig elbánt. Megfordult a fejemben, hogy túl sokat szedek
belőle, de kettő sosem segített. Kipattintottam a doboz tetejét, és kivettem
két újabb szemet.
– Ezzel könnyebb lesz. – Zoe egy kisebb palack vizet
nyújtott felém. – Félsz a repüléstől, igaz? Elsápadtál.
Lenyeltem a gyógyszert, miközben kortyoltam az
üvegből. A gép zökkent egy nagyot. Az ujjaim merevek voltak a kapaszkodástól,
ezért történhetett meg, hogy kicsúszott a kezemből a doboz, és hátrafelé
kezdett gurulni.
– Várj, felveszem! – Zoe egy másodperc alatt
kikapcsolta az övét, és a karfákba kapaszkodva a gyógyszerem után mászott.
Szólni akartam neki, hogy üljön vissza, mert a gép emelkedni kezdett, de a
rémület elvette a hangom. Megint becsuktam a szemem, és úgy kapaszkodtam az
ülésbe, mintha az életem múlna rajta. Abban a pillanatban úgy is tűnt. Két perc
telhetett el, mire egyenesbe jöttünk. Kinyitottam a szemem. Zoe újra velem
szemben ült, és megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett. A doboz a
piruláimmal ott volt a közöttünk lévő felhajtható kisasztalon.
– Köszönöm – mondtam megkönnyebbülten. Nagyot
sóhajtott, és halvány mosoly jelent meg az arcán.
– Semmiség nyuszifül, látszott, hogy szükséged van
egy kis gondoskodásra – jegyezte meg hirtelen jött vidámsággal. – Mindig
rosszul vagy a repüléstől?
– Általában nem… ennyire. – Megmasszíroztam a
halántékomat. Melegem volt, de egy fokkal jobban éreztem magam.
– Bocs, hogy az előbb leszóltam a New York-iakat.
Gondolom, te is idevalósi vagy. Nem rossz hely ez – magyarázta folyamatosan –,
csak a sulim volt egy börtön. Egyenruha, kimenő nélkül sehová, beképzelt szoláriummacák
minden sarokban, akik azt lesik, mikor hibázol, hogy aztán egy szépen kitalált
ocsmány pletykával társadalmilag kinyírjanak. Komolyan mondom, az anyámnak az
volt élete legrosszabb döntése, hogy ideküldött. De szerencsére soha többé New
York. Neked is vannak hasonlóan szép iskolai emlékeid? Mint tősgyökeres New
York-inak? – fintorodott el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése