Már földet
értünk, de még gurult a gép, amikor a szemben lévő ülésen Zoe megszólalt:
– New Yorkból telefonáltam
a bátyámnak, hogy jövök, szóval kijön elém. Ha akarod, téged is elvihetünk, de
valószínűbb, hogy a nagybátyád kocsit küld érted.
– Szerinted ő is
kijön elém? – kérdeztem szorongva.
– Fogalmam
sincs, nyuszkó. Tudom, hogy aggódsz, de biztos lehetsz benne, hogy rendbe
jönnek a dolgaid. Ha kell, személyesen vetem be magam! – vigyorgott.
– Ez végtelenül
megnyugtat! – horkantottam fel.
– Na, látod,
nyuszifül, nem lesz itt semmi probléma!
Amint megállt a
gép, felpattant a helyéről. Előrement, összekapkodta a rengeteg szatyrot,
amelyeket induláskor leszórt az egyik ülésre, és takaros sorba állította őket.
– Segítsek? –
Úgy tűnt, legalább húsz szatyor van nála.
– Jaj, nem kell!
– legyintett. – New Yorkban a választék volt az egyetlen jó dolog. Isteni
szöveteket találtam egy édes kis boltban, muszáj volt vennem belőlük. Úgy érzem,
ez a nyár az alkotásé lesz. Végre saját ruhákat fogok varrni!
– Jól hangzik.
Felálltam, és
levettem a fejem feletti csomagtartóból a hátizsákot. Megint összeszorult a
gyomrom, de egyelőre jól éreztem magam. Oscar tűnt fel a pilótafülke ajtajában.
– Na, kislányok,
jól utaztatok?
– Elment –
mondta tettetett fanyalgással Zoe –, vénségedre egész jól megtanultál repülni!
– Még hogy
vénségemre! Ez a vénség mindjárt a térdére fektet, és jól elfenekel! Pimasz kis
csitri! – dohogott Oscar, de a szája sarka mosolyra húzódott. – Kicsi Lena,
odakint egy limuzin vár rád – mosolygott rám biztatóan. – Victor meghagyta,
hogy feltétlenül azzal vigyelek haza. Amikor elindultam New Yorkba értetek, a
hangár előtt parkoltam le. Ha Tree kisasszony szépen megkér, őt is
hazaszállítjuk.
– Édes tőled, de
nem kell! Alex kijön értem.
– Rendben –
bólintott Oscar. – A testvéred nagyon vár már téged.
– Tudtam, hogy
hiányzom neki! – csillant fel diadalmasan a szeme. – Kap majd tőlem az áruló,
amiért a New York-i iskola mellett szavazott!
Zoe
türelmetlenül toporgott az ajtó előtt a rengeteg szatyrával. Nem engedte, hogy
Oscar segítsen neki. Amint kinyílt az ajtó, egy pillanatra megállt, mélyet szippantott
a beáramló hűvösebb levegőből, és hatalmasat rikkantott:
– Szevasz,
Colorado! – Egy mély nevetés volt rá a válasz, amely a közelből jöhetett. – Itt
van Alex! – fordult hozzám mosolyogva, aztán leszáguldott a lépcsőn.
Oscar leemelte a
hátamról a táskát. Az érintésére összerezzentem, mire bocsánatkérően nézett
rám.
– Engedd meg,
hogy vigyem, kicsi Lena! Nem bírja a szemem, ha egy ifjú hölgy cipekedik.
– Köszönöm –
bólintottam hálásan. Levettem a táska pántjára tűzött napszemüveget, felvettem,
és én is kiléptem a gépből.
Amikor először
megláttam a tájat, az jutott eszembe, hogy itt a tér egyszerűen túl hatalmasra
tágult. A levegő pontosan olyan volt, mint amilyennek Zoe leírta. Nagyokat
lélegeztem, miközben lefelé lépkedtem a lépcsőn. Szinte éreztem, ahogy a levegő
átmossa a tüdőmet. Hűs és tiszta volt. A leszállópályát bal oldalról sűrű
sötétzöld fenyves, jobb oldalról pedig egy széles aszfaltút szegélyezte. A látóhatáron
monumentális, hóval borított hegyek sorakoztak egymás után. A szél halk zúgását
elnyomta a fák között fészkelő madarak éneke. A hangár a leszállópálya túlsó
végén kapott helyet, és egy hosszú, fekete limuzin parkolt előtte.
– Búcsúzz el Zoétól,
amíg átpakolom a csomagokat – intett Oscar egy poros dzsip felé.
Zoe épp egy
magas fiú nyakába csimpaszkodott. Erősen ölelték egymást, miközben a lány egyfolytában
beszélt. Úgy tíz méterre állhattak tőlem; Alex Treenek koromfekete haja volt,
ami élesen elütött a húga szőkésbarna tincseitől. Átölelve tartották egymást
még beszéd közben is. Nem akartam megzavarni őket, ezért inkább elindultam a limuzin
felé, de Zoe kiáltása megállított. A bátyja karba tett kézzel, ellenségesen
figyelte, ahogy a húga odaszáguld hozzám. Zoe hajtincsei futás közben
össze-vissza repkedtek, az arca kipirult.
– Jót tett neked,
hogy hazajöttél. Egészen kivirultál – jegyeztem meg, ahogy odaért.
– Ez a hely
mindenkivel ezt teszi – mutatott körbe széles mozdulattal. – Majd te is
meglátod. Gyere, bemutatlak a bátyámnak!
Bemutatkozás,
kézfogás, érintés… nem tett volna jót nekem, ezért inkább megráztam a fejem.
– Majd legközelebb,
jó? Most nem érzem túl jól magam – végigsimítottam a homlokomon, hogy
letöröljem a kiütközött izzadságcseppeket. A levegő itt pár fokkal hűvösebb
volt, mint otthon, én mégis izzadtam. Megszűnt a gép védettsége, és egyedül
álldogáltam a széles leszállópályán. Megint kezdtem kényelmetlenül érezni
magam.
– Oké, de
rendben leszel? – Megköszörülte a torkát, és hátranézett Alexre. A fiú épp a
csomagokat pakolta be a dzsip hátuljába. Beszédbe elegyedett Oscarral, de
körülbelül egypercenként a húga felé pillantott, mintha mérges lenne valamiért.
– Teljes
mértékben – bólintottam határozottan. – Az utazás kifárasztott, de jól leszek.
– Akkor sok
szerencsét a Mindenhatóval! Amint lesz egy szusszanásnyi időm, átugrok és
segítek berendezkedni, jó?
– Persze, hogy
jó. Gyere minél előbb! – mondtam némileg megkönnyebbülve, de a görcs a
gyomromban nem múlt el. Féltem találkozni a nagybátyámmal, hiába mesélt róla
Zoe annyi jót.
– Zoe! – A hang
türelmetlenül csattant fel a dzsip mellől.
– Két perc! –
ordított vissza Zoe, aztán bocsánatkérőn felém fordult. – Már kiskoromban is
ilyen türelmetlen volt.
– Semmi baj,
menj csak! Majd később találkozunk.
– Holnap,
nyuszkó! Négy körül megmutatom a környéket. Meglátod, még pislogni sem lesz
időd, máris megismersz mindenkit!
Bólintottam,
mert nem volt szívem elrontani az örömét azzal, hogy bevallom, minél kevesebb
ember társaságára vágyom. Szorongva figyeltem, ahogy újra eltávolodik tőlem.
Visszarohant a bátyjához, a karjába bokszolt, mire az összeborzolta a haját és
felnevetett. Az öröm hangját a hátára kapta a szél, és egyenesen a fülembe
fújta. Mintha csak incselkedne velem. Nézd, ők milyen boldogok! Ilyen
boldog te már sosem leszel! A gondolat olyan volt, mint a labda,
amit hiába nyomunk a víz alá. Amíg ott tartjuk a kezünket, lent marad, de ha
kicsit is lankad a figyelem és elengedjük, akkor az arcunkba is csapódik.
– Indulhatunk,
kicsi Lena? – Oscar megállt mellettem, kezében a két nagy bőröndömmel. – Csak
ennyi csomagod van?
– Igen.
– Igazad van,
nyárra nem kell sok holmi. Na, induljunk, mert Victor biztos nem érti, hol
késlekedünk!
– Viszem az
egyiket! – nyúltam a bőrönd felé, de Oscar határozottan megrázta a fejét.
– Eszedbe se
jusson, kislány! Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne bírnék el két bőrönddel! Te
csak helyezd kényelembe magad, egy percen belül indulhatunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése