Enigma 3 fejezet II. rész

A fekete limuzin mellé értünk; kinyitottam a kocsi ajtaját, levettem a napszemüveget és behajítottam az előttem lévő ülésre. Be akartam szállni, de amikor a kocsi sötét belsejébe pillantottam, a félelem ismét megbénított. A feketeségbe bámultam, és nem tudtam rávenni magam, hogy megmozduljak.

Ismerős szagok szöktek az orromba. Először füst, aztán az olvadó, forró fém orrfacsaró bűze. Fülsiketítő nyikorgást hallottam és két kísértetiesen ismerős sikolyt. Moccanni sem tudtam.

Oscar mentette meg a helyzetet. Olyan gyorsan, hogy szinte észre sem vettem, benyúlt az utastérbe és felkattintott egy kapcsolót, amitől aztán meleg, narancsszínű fény öntötte el a kocsi belsejét.

– Bocsánat! Mielőtt elindultam, kiégtek odabent az izzók. Kicseréltem őket, de elfelejtettem visszakapcsolni az automatikus világítást. – Mindketten tudtuk, hogy még korántsem volt olyan sötét, hogy szükség lett volna a belső világításra. Alig múlt el délután négy óra. A sötétített ablakok mögött lapuló homály nem jelenthetett volna problémát egy olyan korú embernek, mint én, de Oscar ráérzett a félelmemre és anélkül, hogy szóvá tette volna, világosságot csinált a kocsiban.

– Én… köszönöm – mondtam egyszerűen. Megeresztettem egy gyengére sikerült mosolyt, amelyet ő elégedetten viszonzott, aztán beszállt a kocsiba.

A hátam mögött Rolling Stones harsant fel dübörögve a rádióból. Az egyik kedvenc számom volt, ezért akaratlanul megfordultam. Zoe már a nyitott tetejű terepjáróban ült és a jelek szerint a hangerőgombbal játszott. A bátyja lecsukta a csomagtartót és jókedvűen odaszólt valamit Zoénak, mire még erősebb hangerővel dübörgött fel a rock. A látvány, ahogy Zoe mindent beleadva dobol a kesztyűtartón a szám ütemére, mosolyt csalt az arcomra. Aztán a tekintetemet másvalami vonta magára. Illetve másvalaki. Alex egyenesen engem nézett. Halkabb lett a zene, amikor Zoe odakiáltott nekem:

– Hé, Lena! Kérlek, szólj Ethelnek, hogy holnap átmegyek! Ő tudni fogja, hogy miért mondod!

Intettem neki.

Zoe bátyja végigmért, majd a szája gúnyos mosolyra húzódott. Úgy ért ez a mosoly, mint egy hasba rúgás. A gyomrom kicsire zsugorodott, és hirtelen mindenhol bizseregni kezdett a bőröm. Az egész helyzet a pánikroham kezdetére emlékeztetett, ugyanakkor mégsem az történt, mint amire számítottam.

Alex elfordult, és nem törődött többé velem.

Elfáradtam. Csendesen beültem a kocsiba, felhúztam az ablakot, hogy senki ne vegye észre a kicsorduló könnyeket.

– Indulhatunk? – érdeklődött csendesen Oscar a volán mögül. A szememre szorítottam a tenyerem, és bólintottam felé a visszapillantó tükörben. – Felhúzom az elválasztót. Kevesebb, mint egy óra az út, addig pihenj egy kicsit, biztos fáradt vagy!

A hangja értetlenséget sugárzott. Észrevehette a könnyeimet, de biztos nem értette miért sírok. Az elválasztó felemelkedett, a motor felmordult, aztán a hang zúgássá csendesedett, és már mentünk is. Az ablakból még láttam elsuhanni Zoe és a bátyja alakját, akik vidáman beszélgettek a kocsijukban. Ismerős nyilallást éreztem a mellkasomban. Elfordítottam a fejem, hátradőltem, és vártam, hogy elérjük az új otthonomat.

A kocsi belsejében ugyanazok a színek uralkodtak, mint a repülőn. Megnyugtató és ismerős volt a környezet, ezért nemsokára elbóbiskoltam. A fáradtságnak engedve, elnyúltam a kényelmes ülésen. Abban a pillanatban, ahogy leért a fejem, napok óta először mély álomba zuhantam.

…

Suttogó hangokat hallottam. Éreztem, ahogy erős karok fognak át, majd a derekam és a térdem alá nyúlva a magasba emelnek. Egy pillanatra megfeszültem. Emlékeznem kellett volna valami nagyon fontos dologra az érintéssel kapcsolatban, de a gondolataim elnehezedtek. Képtelen voltam kinyitni a szemem. . Olyan érzés volt az idegen karokban aludni, mint régen apáéban. Megnyugtató, meleg, biztonságos. Még az illata is olyan volt, mint az apámé. Belefúrtam az orrom a nyakába, hogy jobban érezzem.

– Túl könnyű ez a lány! Normális ez, Ethel? – hallottam meg egy suttogó-dörmögő hangot. Nyöszörgés tört fel a torkomból, amikor felrémlett, kinek a hangjára hasonlít.

– Shhh… Már hogy lenne normális, uram! – méltatlankodott egy női hang fojtottabban. – Az ő korában sokkal húsosabbnak kéne lennie.

– Ethel – kuncogott az ismerősebb –, ezt meg ne említse szegény lánynak, mert rögtön menekülni fog maga elől!

– Badarság, uram, badarság! Majd én jól felhizlalom szegénykét.

– Szörnyű belegondolni, amin keresztülment. Az ügyvédből mindent úgy kellett kihúzni a fenenagy titoktartás miatt, de nézz rá Ethel! Olyan meggyötörtnek látszik.

A léptek nesze megváltozott, és eltűnt a bőrömre libbenő szellő: beértünk egy házba. Éreztem, hogy egy lépcsőn visznek felfelé, de onnantól teljes volt a filmszakadás.

…

Valami bolond madárra ébredtem. Olyan hangosan fújta a magáét, mintha a fülem mellett szólt volna. Viszketett a tenyerem, hogy elhajítsak valamit a hang irányába, de amikor kinyitottam a szemem, minden erőszakos gondolatom elszállt.

A szoba, amelyben feküdtem döbbenetes volt. Első látásra nem is sikerült eldöntenem, hogy tetszik-e. Feljebb toltam magam az ágyon, hogy jobban befogadhassam a látványt. A kör alapú helyiségben az ajtó- és ablakkeretek szintén kerekedtek.

− Tisztára, mint hobbit falván! – gondoltam.

A falnak, meg kell hagyni, gyönyörű színe volt. Világos barackszín, ezüst mintákkal, szinte felizzott a beáramló reggeli napfényben. Az ágy, amelyben feküdtem öt embernek is elég lett volna. A berendezést ezen kívül íróasztal, és egy hatalmas komód alkotta. Felkeltem, hogy megnézzem a szemközti falon lévő ajtók hová nyílnak. A tegnapi ruhám teljesen összegyűrődött az alvástól. A jobb oldali kerek ajtó egy üres gardróbba vezetett, míg a baloldalin egy szép kis fürdőszobába nyitottam be. Gyönyörű szoba volt, a luxus az összes bútordarabon otthagyta a nyomát.

A két bőröndömet az ágy mellé tették. Nem volt kedvem a kicsomagolással vacakolni, inkább kerestem egy tiszta ruhát, és bevittem a fürdőbe. Jéghideg vízzel lezuhanyoztam, hogy magamhoz térjek, aztán megkockáztattam egy pillantást a tükörbe. Már kevésbé voltam sápadt, de a szemem még mindig lázasan csillogott. Simára fésültem a hajamat, összekötöttem és laza kontyba halmoztam. Szerettem volna, ha az anyám gyönyörű mézbarna tincseit öröklöm, de az apám fekete szöghaja jutott nekem. Felvettem egy farmert, és a szokásos hosszú ujjú pólót.

Odamentem az ajtóhoz, és kidugtam a fejem. Egy hosszú folyosót láttam a szobám előtt. Ha a többi szoba is kör alakú volt, akkor a falakat különlegesen alakították ki, mert a folyosó nyílegyenesen futott. Az ajtómmal szemben egy kis, fényezett asztalkát láttam, melynek két oldalán alacsony puffok álltak. A falon tájképek sorakoztak egymástól egyenlő távolságban. Kiléptem a szobámból és találomra elindultam jobbra. Elértem a sarokhoz, ahonnan további folyosók nyíltak.

– Fantasztikus! Egy labirintus – mormoltam félhangosan.

Elindultam a baloldalin. Szerencsés választás volt, mert egy széles lépcsőhöz jutottam, amely egyenesen levezetett a földszintre. Odalent, a lépcsővel szemben a kétszárnyú főbejárat állt; balra egy nappalinak látszó helyiséget, jobbra egy hatalmas, kacskaringós, faragott indákkal díszített sötétbarna ajtót láttam. A fény valahonnan fentről jöhetett. Felnéztem a mennyezetre, és tátva maradt a szám. Egy óriási üvegkupolát építettek a tetőbe. Fantasztikus látvány volt, percekig földbe gyökerezett lábbal álltam, és felfelé bámultam az égszínkék égre.

Gyenge zaj hallatszott a ház hátsó része felől. Elindultam arra, miközben a zaj hangos zenévé nőtte ki magát. A ház leghátsó részben rátaláltam a konyhára. Hatalmas kerek asztal állt baloldalon, körülötte székekkel. Volt egy lemezjátszó az egyik sarokban, épp egy rekedt hangú énekesnő dalolt a szerelemről. A konyha modern, krémszínű berendezése otthonos hangulatot sugárzott. A hatalmas, beépített tűzhelyen éppen főtt valami nagyon jó illatú. A hatalmas márvány konyhapult közepén piros mázas gyümölcsöstál állt, tele almával és barackkal, meg egy gőzölgő tepsi, amely csokoládé és fahéj illatot árasztott. Az oldalsó ajtó kinyílt, és egy terebélyes hátsó bukkant fel, amely egy széles vállú hátban, majd egy barna, kontyos fejben folytatódott.

Megfordult, és amikor meglátott, kihullott a kezéből a nagy tál pucolatlan krumpli.

– Ó, jesszuskám! De megijesztettél, gyermekem!

– Elnézést kérek! Én csak… – kezdtem zavartan, aztán inkább leguggoltam, hogy segítsek összeszedni a szétgurult krumplikat.

– Köszönöm, kedvesem! – mondta, amikor már az összes krumpli visszakerült a tálba. Megtörölte a kezét a kötényébe. – Gyere csak ide, hadd nézzelek meg!

Közelebb léptem, de ügyeltem rá, hogy kartávolságon kívül maradjak.

– Ethel vagyok, a bácsikád házvezetőnője. – Enyhe akcentussal beszélt, orosz vagy lengyel lehetett, nem ismertem fel. Végigsimított a kötényén, amely megfeszült terebélyes keblén. Alaposan szemügyre vett, majd szélesen elmosolyodott. – Jól aludtál, kedvesem?

– Köszönöm, nagyon jól. Lena Wall vagyok – mutatkoztam be. Lejjebb húzkodtam a pólóm ujját, hogy teljesen takarja az ujjaimat. – Meg tudná mondani, hol találom a nagybátyámat?

Férfijelenlétnek eddig nyomát sem láttam. Azt gondoltam, jobb lenne minél előbb túlesni a találkozáson.

– Jól tudom, ki vagy, kicsikém. Már nagyon vártunk. Az úr meghagyta, hogy amint felébredtél, azonnal szóljunk neki.

Odasietett a falon lévő telefonhoz, és beütött egy számot.

– Borisz, azonnal szólj Victor úrnak, hogy a kisasszony felébredt! – Aztán hallgatott egy sort, és felnevetett. – Jó, jó, te csibész! Meglesz, de igyekezz! Ez a szemtelen mindig kizsarolja belőlem a kedvenc citromos pitéjét – fordult felém mosolyogva, miután lerakta a telefont.

Kissé zavarba ejtő volt a becézgetés, a túláradó kedvesség. Zoe igazat mondott.

– A nagybátyád nemsokára itt lesz. Addig ülj le, drágaságom, kapsz valamit enni!

– Nem, köszönöm. Nem vagyok éhes.

– Ugyan, ugyan kiscsibém! Hisz’ olyan soványka vagy, hogy elfúj az első erősebb szélroham. Ülj csak le ide – mutatott az egyik székre –, és majd én gondoskodom rólad.

Ethel olyan határozottan adta ki a parancsot, hogy engedelmesen letettem magamat a székre. Térült-fordult, és elém került egy fonott kiskosár, tele gőzölgő zsömlékkel és egy nagy tányér rántotta, mellette ropogósra sütött, vékony szalonnaszeletek. Kaptam még jeges narancslét, és két vastag palacsintát eper- és csoki darabokkal a tetején. Elkeseredve néztem fel a megrakott asztal mögül.

– Nagyon kedves öntől, de nem hiszem, hogy…

– Dehogynem, kedves, menni fog – szakított félbe. – Kóstold meg és meglátod, hogy az én főztömnek nem tudsz többé ellenállni. És nyugodtan szólíts Ethelnek, kisszívem!

Eszemben sem volt megbántani, ezért nekiláttam. Bekaptam egy falat rántottát, és az ízét megérezve felsóhajtottam. Valami különleges fűszerrel készült; még életemben nem ettem finomabb tojást. Rájöttem, hogy roppant éhes vagyok. Tíz percen beül kiürítettem a tányérokat. Még a palacsintát is sikerült megennem. Amikor az utolsó édes falat is lecsúszott a torkomon, észrevettem, hogy Ethel mosolyogva nézeget.

– Nehéz életed volt mostanság, ugye, kicsikém? – Tehát Ethel is tudja. Arra vártam, hogy majd vigasztalni kezd, esetleg meg akar ölelni, de meglepetésemre ilyesmi nem történt. – Itt rendbe fogsz jönni, hidd el! Ez a hely jó hatással van a szívfájdalomra, majd meglátod!

– Régóta gondoskodik a nagybátyámról? – vetettem közbe, hogy ne kelljen magamról beszélni.

– Ó, édesem! – kiáltott fel drámaian. – Már negyvenhat éve itt élek. Még kisbabaként hozott ide az anyám, aki a szakácsnője lett az öreg úrnőnek, a te nagyanyádnak. Kár, hogy ő már nincs köztünk, lehengerlő asszonyság volt.

– Mióta él itt a család?

– Száz éve osztozik a Wall és a Tree család a völgyön. A lótenyésztés hagyomány ezen a vidéken. Innen kerülnek ki a világ leggyorsabb és legszebb lovai – mondta büszkén. − A birtok hatalmas, majd meglátod te is. Egy nap alatt lehetetlen körbejárni.

Mesélt a birtokon zajló életről, amely az ő megfogalmazásában, a nagybátyámnak köszönhetően „végtelenül boldogan és könnyen telt”. Sokat keseregett azon, hogy nincs asszony a háznál.

Ennél a témánál egy kicsit leragadtunk. Épp azt ecsetelte, hogy egy olyan meglett embernél, mint a nagybátyám, már szinte szégyen a nőtlenség, amikor torokköszörülésre lettem figyelmes. Felnéztem, és ott állt ő. Victor Wall.

Azonnal ráismertem. Az egyetlen megmaradt rokonom pontosan olyan volt, mint az apám, csak fiatalabb kiadásban. Rám nézett, és komoly arccal annyit mondott:

– Kérlek, gyere ide, Lena!

A hasonlóság letaglózó volt. Az apám is hátrafésülve viselte dús, fekete haját, és a körszakáll is megegyezett. Úgy nézett ki, ahogy egy lótenyésztőt elképzel az ember. Fekete inget, sötétbarna lovaglónadrágot és térdig érő bőrcsizmát hordott. Nem tudom, hogy a tekintetétől, vagy attól, hogy annyira emlékeztetett az apámra, de csökkent az a feszültség, amely a gép leszállása óta folyamatosan nőtt a gyomromban. Észrevettem, hogy ugyanolyan a szemünk. Nem hasonló, hanem egyforma. Ez a tengerzöld színű, ovális szem nézett vissza rám minden reggel a tükörből. Furcsa, de sosem tűnt fel, hogy mennyire szép. Rajtam egészen hétköznapian mutatott. Felálltam az asztaltól, hogy odamenjek hozzá. Majdnem olyan magas voltam, mint ő, ezért csak kicsit kellett feljebb emelnem a tekintetemet, hogy a szemébe nézhessek.

– Olyan gyönyörű vagy, mint édesanyád! – Az arcom felé nyúlt. Majdnem hátrahőköltem, de fegyelmeztem magam. Nem lehetek ilyen bunkó! Összeszorítottam a fogam, és vártam.

A tenyerével megfogta az államat. Döbbenten néztem rá, mert a keze melegségén kívül az égvilágon semmit sem éreztem!

Elmúlt volna a képességem? Csak úgy?

Vagy benne van valami különleges?

Amikor találkozott a tekintetünk, végtelen szomorúságot láttam átsuhanni a szemén, de aztán elmosolyodott; az egész arca felderült tőle:

– Ethel megetetett? Már tegnap óta erre várt.

– Igen, köszönöm. Tele vagyok – néztem vissza hálásan Ethelre.

– Akkor gyere, beszélgessünk! Ethel drága, senkinek sem vagyok itt! – kiáltott át a válla felett. – Erre, Lena!

Határozott léptekkel kisietett a konyhából, aztán megvárta, amíg mellé érek. A faragott mintás, sötétbarna ajtóig mentünk. Kitárta előttem, de megtorpantam a küszöbön. A helyiség egyetlen hatalmas könyvtár volt. Az alsó szint és a fenti galéria falát is tömött könyvespolcok szegélyezték. Az egész helyiség az ódon könyvek kellemes illatát árasztotta. Mélyet szippantottam a levegőből.

– Szintén könyvrajongót tisztelhetek benned? – hajolt át a vállam fölött. – Éreztem, hogy jól ki fogunk jönni egymással.

– Mindig szerettem olvasni – köszörültem meg a torkom –, és ez a könyvtár bámulatos. Körülnézhetek majd?

– Természetesen. Ezt kérdezned sem kell! Ezentúl, ami az enyém, az a tiéd is. Gyere, menjünk beljebb!

A helyiségben egyetlen hatalmas kör alakú ablak volt, előtte egy széles íróasztal terpeszkedett, amelyen néhány köteg papír, egy laptop és egy üzenetrögzítős telefon kapott helyet. A jobb oldalon egy patinásnak látszó kőkandalló illeszkedett a falba. Előtte fekete bőr kanapét és foteleket helyeztek el. Igazi olvasóparadicsomnak tűnt.

Victor a kanapé felé intett, ezért oda ültem le. Elfoglaltam az egyik sarkot, míg meglepetésemre ő a kanapé előtti alacsony dohányzóasztal szélére telepedett le. Vártam, hogy belekezdjen, de egyelőre szótlan maradt. Gondterhelten a borostáját vakarászta.

– Apa is mindig ezt csinálta – állapítottam meg.

– Tényleg? – kapta fel a fejét.

– Ha zavarban volt, mindig – bólintottam. – És én nem akarok gondot okozni neked. Nemsokára tizennyolc leszek, felesleges rólam gondoskodni, hidd el! Hálás vagyok, hogy felajánlottad, lakjak itt, de eszemben sincs felborítani az életedet. Hallottam, hogy mindig egyedül éltél, gondolom, a hátad közepére sem kívánsz egy rokont.

– Hát, a határozottságod az apádé – mosolyodott el. – Eddig tényleg egyedül éltem, de nem volt mindig így. Ez a birtok a nagyszüleidé volt, és az apád is itt lakott, mielőtt elment az egyetemre. Bevallom, megszoktam az egyedüllétet, de éppen itt az ideje, hogy változtassak ezen. – Úgy bólogatott, mintha saját magát akarná meggyőzni. – Igazán szeretném, ha itt maradnál, Lena! Kiskorú vagy, és nincs más rokonod. Az apád azt akarta, hogy gondoskodjak rólad. De ha nem akarta volna, akkor sem hagynálak magadra. És kérlek, ne érezd úgy, hogy zavarsz!

Óvatosan előrenyúlt és a kezébe vette a tenyeremet, majd lesimogatta az ujjaimról a pólóm szárát. A karomban minden izom megfeszült. El akartam húzódni tőle, de szükségtelen volt. Hihetetlen, de… az érintése… másodjára is ártalmatlannak bizonyult. Úgy látszott, a közelében valahogy lenyugodott a képességem.

– Az egyetlen bátyám lánya vagy. Régóta meg akartalak ismerni, de… Mindegy, egyszer elmagyarázom, miért nem tettem. Még mindig hihetetlen számomra, hogy az apád és az anyád nincs többé!

Elhúzta a kezét, és úgy dörzsölte meg az arcát, mintha fel akarna ébredni.

– Amikor megkaptam a táviratot, Lena, még órákig képtelen voltam elfogadni. Egy ilyen baleset… Annyira hiábavaló, annyira értelmetlen! Caleb mindig olyan erős és magabiztos volt, kisebb korunkban halhatatlannak tartottam őt – mosolyodott el. – De az igazán nagy veszteség téged ért. Szeretnék segíteni, hogy könnyebb legyen. Az itt maradóknak mindig nehezebb, nem igaz? Szóval, a továbbiakban egy szót se halljak arról, hogy zavaró tényező lennél! Szeretném, ha ez a ház az otthonoddá válna!

Nem számítottam erre. Láttam rajta is a gyász jeleit, tudtam, hogy neki is fáj az egyetlen testvére halála, mégis minden jel szerint az én kedvemért félretette a fájdalmat, és azt akarta elérni, hogy nekem könnyebb legyen. A feszültség szinte teljesen eltűnt a gyomromból. Egy kis része maradt csupán emlékeztetőnek, hogy ne felejthessem el, miért kerültem ebbe a helyzetbe.

– És, hogy szólíthatlak ezután? – mosolyogtam rá másra terelve a szót.

– A legjobban a Victor bácsinak örülnék, de ahhoz te túl idős, én meg túl fiatal vagyok – fintorgott. – Maradjunk a Victornál, ha megfelel.

– A bácsi tényleg nem illene hozzád! – értettem egyet.

– Akkor ezt megbeszéltük – pattant fel. – Most inkább üljünk át az íróasztalhoz, meg kell beszélnünk néhány hivatalos ügyet.

Az asztal mögött helyezkedett el, én pedig az előtte lévő párnázott székek egyikén. A ferdén besütő napsugarak kékes árnyalatot adtak a hajának; időnként idegesen beletúrt a tincsek közé, ha nem talált valamit.

– Lássuk csak! – Az asztalon lévő papírok között turkált. – Gondolom, az ügyvéd elmagyarázta a végrendeletet. Caleb nem akart ilyen fiatalon ekkora felelősséget tenni a válladra, ezért szabta azt a feltételt, miszerint csendestárs maradsz a cégben huszonegy éves korodig. A ház után kapott pénz, és a havi apanázsod is egy olyan számlára megy, amelynek a kezelését az én ügyvédem vette át. Ha neked is megfelel, persze.

– Teljesen – bólintottam.

– Az apád biztos volt benne, hogy így biztonságban lesz a jövőd, sőt pár éven belül, nagyon gazdag ifjú hölgy válik belőled.

– És huszonegy éves koromig nem jutok hozzá, ugye?

– Így van, de emiatt sose aggódj! Örömömre szolgál, sőt megtisztelve érzem magam, hogy Caleb rám bízott.

– Ez kedves tőled, de nem szeretnék ingyen itt lakni. Dolgozni akarok. Segíthetnék például a lovakkal – mondtam bizonytalanul.

Erre elmosolyodott. Nem nézi ki belőlem. Biztos azt gondolja, még sosem dolgoztam keményen. És mennyire igaza van!

– Tudsz lovagolni, Lena?

– Nem tudok. New Yorkban kevés ló szaladgál – jegyeztem meg, mire szélesebb mosolyra húzódott a szája.

– Akkor legyen ez az első dolog, amit megtanítok neked. Ha tetszeni fog, és a lovakat is megszereted, beszélhetünk munkáról. Persze kizárólag a nyári szünetben. Nemsokára keresnünk kell neked egy jó egyetemet. Az apád nagyon fontosnak tartotta az oktatást – jegyezte meg keserűen, mire kérdőn felhúztam a szemöldökömet.

– Mindegy, ne is figyelj rám! Ezzel ráérünk. Calebbel nagyon régen beszéltünk utoljára egymással. Nehéz őt elképzelnem apaként… mindenesetre most talán helyrehozhatok pár régi hibát – merengett.

– Sosem mesélte, hogy miért hagyta el a családját – kezdtem puhatolózni.

– Nem is említett minket, ugye?

– Egyszer véletlenül meghallottam, hogy rólad beszéltek, de a szüleiről sosem mesélt.

– Igen, ez jellemző volt apádra. De nem hibáztathatom érte. Én… majd inkább egy alkalmasabb időben elmesélek erről mindent.

– Rendben.

– Szeretnék kérdezni pár dolgot, ha kész vagy rá. A halálukról. Olvastam a rendőrségi jelentést, de néhol ködös. Döbbenet, hogy ilyesmi megtörténhet a huszonegyedik században. A jelentés szerint indulás előtt nem ellenőrizték a gép állapotát. Felkértem egy nyomozót, hogy járjon utána. Azt akarom, hogy a felelősök megbűnhődjenek!

Szegény Victor, fogalma sem volt róla, hogy az egyetlen felelős épp vele szemben ül. A bűntudattól nem tudtam megszólalni.

– Tudod, az anyám és az apám tíz éve halt meg. Az anyám rákban, röviddel utána követte az apám is. Nem akart már nélküle élni – vonta meg a vállát kényszeredetten. – Az apád eljött a temetésre, de nélkületek. Mielőtt egy szót válthattam volna vele, eltűnt. Már nagyon bánom, hogy állandóan halogattam a kibékülést. Azt hittem, van időm… nem is tudom, egyszerűen képtelen voltam rászánni magam. Ismered az érzést, amikor összeveszel egy számodra kedves személlyel, és ha nem intézitek el rövid időn belül a nézeteltérést, akkor a békülés egyre nehezebbé válik? Egy idő után már szinte lehetetlen lesz. Értesz engem?

– Azt hiszem – bólintottam idegesen. − De bocsáss meg, hogy ezt mondom, ennél rosszabbul már nem is intézhettétek volna a dolgokat! Hiszen testvérek voltatok!

A hangom elfulladt. Nyeltem egyet, de kitört belőlem, amit gondoltam:

– Nekem nincs testvérem. Bárcsak volna! Szerintem mindent meg tudnék beszélni vele, hiszen a saját húsom és vérem lenne. Egy testvér előtt nem kell magyarázkodni vagy szégyellni magunkat. Egy testvér akkor is szeretni fog, ha már mindenki más elfordult tőled – remegett meg a hangom. – Egyszer hallottam az apámat rólad beszélni. Veszekedtek anyával, mert apa vissza akart jönni ide. Mennyire más lett volna ez az út, ha ők is velem vannak. Ha nem szálltak volna fel arra a gépre. Bármit megadnék azért, ha még egyszer, csupán tíz percre láthatnám őket!

A szememből keserű könnyek folytak.

Olyan volt, mint amikor egy ajtó kivágódik, és az összes oda beszorított szemét nyakon önti az embert. Rázott a zokogás, az arcom csupa könny lett. Féltem felnézni.

Honnan jött ez az őszinteség? Victor a rokonom volt, de nem ismertem. És ő sem engem. Mégis, teljesen kiszolgáltattam magam, úgy sírtam előtte, mint egy gyerek.

Odasietett hozzám, de egy szót sem szólt. Letelepedett a mellettem lévő székre, közelebb húzódott, aztán nagyon lassan, mint aki nem biztos a dolgában, átölelte a vállam. A karomat és a hajamat simogatta.

Az érintése egyszerű emberi érintés volt; nem aktiválta a képességemet. Érthetetlen! Mióta meghaltak a szüleim, minden nap kéretlenül jöttek a benyomások és az emlékek más emberekről vagy helyekről. A kocsiban is, az üléskárpit érintésekor felbukkant néhány kép Oscarról, ahogy a belső izzókat csavarja be. De amióta a házban vagyok, semmi. Mintha… normálissá váltam volna.

Ahogy elterelődtek a gondolataim anyáékról, úgy apadtak el lassan a könnyeim is. A sírás nem segített. Tompa fejfájásom lett tőle, és rettentően szégyelltem magam. Victor még mindig simogatta a karomat, de már tűnődve, szinte automatikusan tette. Csendben ültünk egymás mellett. Mindketten elmerültünk a gondolatainkban.