2014. május 4., vasárnap

Gondolathármas: Élet a második kézirat után és egy kis ez + az



Írhatnám azt, hogy pont ugyanolyan, mint az első után, de ebben az esetben tévednék. Az Ezüsthíd megszületése sokkal hosszabb, göröngyösebb és igen, szenvedősebb folyamat volt, mint az első kéziraté.

Több száz tiszta órát töltöttem írással, gyakran csak bámultam kifelé az ablakon, még többször vertem a fejem a falba, amiért képes voltam annyi hülyeséget leírni, amit utána mélyen szégyelltem, és nagyon gyorsan ki is töröltem, hogy nyoma se maradjon. Rengeteget gondolkoztam napközben és éjjel is, néha már azt éreztem, hogy a szereplőim problémái elnyomják a sajátjaimat. Néha meg azt, hogy ezek a problémák túlnőnek rajtam, a sajátjaimmal összeadódva egyszerűen lenyomnak, de úgy, hogy a végén felkelni sem tudok majd.

Szörnyen hangzik, ugye? Mégsem adnám semmiért. Az írás nekem nem mindig jelentett tisztán boldogságot. Sokkal inkább menekülést, egyfajta felturbózott hitet, hogy van jobb, szebb, fontosabb is annál az életnél, amit ebben a világban élünk. Megtehetjük, hogy mindezt a jót úgy tesszük magunkévá, hogy azzal a való világot is megjavítjuk. Ezt próbálom még mindig elérni az írással, és remélem, hogy sosem fogom feladni a próbálkozást.
Az a vasárnap, amikor elkészült a kézirat nem látszott az elején mérföldkőnek. Azt hittem, ugyanúgy fog eltelni. Töprengve bámulok ki az ablakon, csiszolgatom a mondatokat, közben néha belenézek a kedvenc filmjeim kedvenc jelenetébe, olvasgatom a kedvenc könyveim kedvenc részeit. De reggel elkezdődött valami. Felkeltem, és minden további nélkül ölbe vettem a laptopomat, majd írtam folyamatosan délutánig. Semmi mást nem csináltam, mert másra nem volt igényem. És akkor vége lett. Mintha nem is rajtam múlt volna, egyszerűen megtörtént. Leírhatatlan volt. Tényleg az egyik legfontosabb pont az életemben.

Amikor lassan kezdett elszivárogni az érzés, rettentően hiányzott. Azt kívántam, bárcsak palackozni lehetne az ilyen pillanatok mögötti eufóriát, hogy bármikor ihassunk belőle egy jó nagy kortyot!

Furcsa volt úgy szabadidőt tölteni, hogy nem írtam. Másfél napig bírtam a pihenést, utána elkezdtem átolvasni az egész kéziratot papíron. Mondanom sem kell talán, hogy minden oldalba sikerült belejavítanom, ami meglepő módon inkább feldobott, mintsem letört volna.

Közben a háttérben szorgalmas előolvasóim is dolgoztak. Az egyikük esetében még néhányszor meg is figyelhettem, hogy milyen reakciókat vált ki az Ezüsthíd olvasása. Ezután következtek a találkozók, ahol átbeszéltük, hogy miken kellene változtatni. Amikor ezekkel is készen voltam, jött egy újabb, rövidke löket az eufóriából. És most itt tartok.

Már egy ideje érzem a késztetést, hogy nekem írnom kell. Elkezdtem átolvasni a régi munkáimat, és közben agyalok, hogyan lehetne folytatni őket. Illetve természetesen egy új könyvötlet is elkezdett kibontakozni. Még bizonytalankodom, hogy egy régit folytassak, vagy kezdjek bele az újba, de ez majd úgyis kialakul. Addig is, kihasználom a pihenésre szánt időt, és inspirációnak megnézek minden olyan sorozatot, amit eddig hanyagoltam. 

Természetesen megmaradtam a régi jól beváltaknál is, mint az Odaát, Revolution, Game of Thrones, Once Upon a Time, Vampire Diaries, The Originals, Suits, Revenge, Walking Dead, de találtam néhány egészen jó új sorozatot is (The 100, Hannibal, Penny Dreadful). Eddig még egyik sem verte az abszolút kedvenc sorozatomat, az Aliast, de nem adom fel, hogy egyszer valakinek sikerül hasonlóan jót összehoznia.

A nagy sorozatozás közben azért néha beesik egy jó film is, a napokban például végre megnézhettem az Austenland-et, amit már nagyon vártam. Aranyos és vicces volt, a végén bohókásan romantikus befejezéssel. Utána gondolkoztam egy maratonon is. Gyűrűk Ura bővített változat vagy Harry Potter. Mindkettőt imádom, de nem volt rá idő, mert közbejött egy költözés.

Hirtelen döntöttük el a lakótársammal, de nagyon jó döntés volt. Az icipici szobámat lecseréltem egy hatalmasra, a hatalmas ágyamat meg egy egyszemélyesre. Van jó sok szekrényem, sötét mézszínű, nyikorgós padlóm, piros írós-olvasós kanapém, ami fölött kartávolságban van a könyvespolcom, hatalmas ablakaim és gyönyörű kilátásom. Itt még takarítani is boldogság volt! Mindig mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy a következő könyvem ebben a lakásban születik meg.

De visszatérve az Ezüsthídhoz, már ti is tudjátok, hogy leadtam a kéziratot. Most, hogy lezajlott a költözés, ismét van időm izgulni miatta. Amikor nem ezt teszem, arra gondolok, vajon Ti mit szóltok majd hozzá. Milyen lesz olvasni? Hol fogtok sírni, és hol nevetni? Elégedettek lesztek a befejezéssel? Sokszor olvassátok majd újra a kedvenc részeiteket? Már türelmetlenül várom, hogy Ti is megtudjátok, miként végződik Lena és Alex története. 

Viki már írt hasonló témában, nemsokára Fannié is várható.