Makrancos Katka 5. rész

Miközben Katka félig dühösen, félig izgatottan várta, hogy elkezdődjék élete első bálja, Arthur halálos félelemmel parkolt le a város egyik menő sushi étterme előtt. A visszapillantó tükörben ellenőrizte, hogy nem ragadt-e valami a fogai közé, aztán tett néhány fejkörzést. Azóta nem érzett ilyen feszültséget, mióta Herbert elsős korában majdnem ledózerolta.

− Ez csak egy baráti összeröffenés, semmi több! – mondogatta magának, de amikor Wendy mézszínű bőrére, selymes hajára és puha ajkaira gondolt, kiverte a víz. – Kit ámítok én, nagy égésre számíthatok. Unatkozni fog, és majd végig Benről álmodozik.

Megrázta a fejét, aztán kiszállt a kocsiból. Az étterem előtt tipikus szombat esti forgalom volt. Átadta a kocsikulcsát a parkolófiúnak, és besétált az étterembe. Fel sem merült benne, hogy az érdeklődő női pillantások neki szólnak. Amikor Katkával megegyeztek a mai este részleteiről, a lány bosszúszomjas vigyorral berángatta először egy fodrászszalonba, aztán egy legalább annyira puccos férfiruha üzletbe, amelybe korábban ő is beűzte a lányt. Miután megszabadították a vastag fürtöktől, amelyek közelébe már hónapok óta nem engedett ollót, gonosz barátnője személyesen válogatott neki ruhákat az esti programjához.

− Ugye nem felejtetted el, hogy ez elsősorban miattad van? – kérdezte bosszúsan Katkát, de az nem hagyta szóhoz jutni.

Most hófehér ingben és jól szabott öltönyben, magabiztosan lépkedett. Próbált túllépni önmagán. Próbálta elfelejteni, hogy ő a jelentéktelen, mindenki haverja Artie, akit Wendy soha az életben nem vett komolyan. Pedig ő már évek óta imádta. Amióta első alkalommal meglátta a vagány Katka mögött, virágos ruhában felbukkanó, gyönyörű, ártatlan mosolyú Wendyt, képtelen volt kiverni a fejéből. De a nővére lett a legjobb barátja, és ettől Wendy is automatikusan úgy viszonyult hozzá, mintha haverok lennének. Ez a mai este is részben erről szólt. Arthur tudta, hogy a lány össze lesz törve a csalódástól. Bizseregtek az ujjai, hogy átölelhesse. Hogy megvigasztalhassa. Meg akarta mutatni neki, hogy Arthur Fairfield egy olyan férfi, akit ideje számításba vennie.

Amikor Wendy belépett az étterembe, a fiú majdnem felugrott. Sötétzöld, mélyen kivágott felsőt viselt, és térdig érő, elsőre illedelmesnek tűnő, de valójában szemérmetlenül szűk szoknyát. Arthur nagyot nyelt, majd elkezdte megvalósítani a tervét.

Először is úgy tett, mintha észre sem vette volna a belépő lányt. A pincérnő épp akkor töltötte újra a poharát ásványvízzel. Teljes figyelmét a nőre fordította, és széles mosollyal köszönte meg neki. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a nő elpirult, és majdnem mellé öntötte a vizet.

− Artie! – köszöntötte mosolyogva Wendy. A fiú néhány másodpercig szándékosan a pincérnő után nézett, csak aztán fordította a tekintetét a lány felé. Mielőtt megszólalt volna, a lábujja hegyétől kezdve alaposan végigmérte. Amikor a szeméhez ért, beitta a látványt, majd felállt, hogy köszöntse.

− Szia Wendy baba! Örülök, hogy itt vagy!

Az egyik karjával átölelte a lány derekát, és közelebb vonta egy ölelésre. Majd egy lassú, puha csókot nyomott az arcára. Wendy egy kicsit eltolta magától, hogy végignézhessen a fiún.

− Olyan más vagy… − jegyezte meg rózsaszínre vált arccal.

− A nővéred már megint akcióba lépett – legyintett a fiú széles mosollyal. – Fejébe vette, hogy mindig alul vagyok öltözve, ezért elrángatott vásárolni. Szerintem titkos lányos hajlamait élte ki rajtam. Egy lányból azért előbb-utóbb kitör az őrület, ha sokáig megvonja magától a vásárlás örömét. De ezt ne mondd Katkának, mert ki fog nyírni!

− Ugyan, sosem bántana téged. De most meg kell hagyni, tényleg kitett magáért.

− Kösz – bólintott a fiú, és megállította a kezét, mielőtt automatikusan a hajába túrt volna. – Gondoltam, tesztelem, mielőtt élesben bevetném.

A sértés tudatos volt. Arthur tudta, hogy Wendy észre fogja venni a kis szurkálódásokat. És akarta is, hogy észrevegye. Azt akarta, hogy rosszul essen neki. Bármilyen érzelmet elviselt volna, kivéve azt a kényelmes barátságosságot, amely állandóan sütött a lány szeméből. Wendy semmivel sem mutatta, hogy megsértődött volna, csupán elhalványult a mosolya, és zavartan igazgatni kezdte a haját. Arthurnak megsajdult a szíve a felvillanó bizonytalanság láttán. Elítélte az olyan fiúkat, akik csak úgy érezték nyeregben magukat, ha megalázták a velük lévő lányt. De hosszú évek óta Arthur most érezte először, hogy a kapcsolatukban ő van felül. És mindez pár ruhadarabnak, egy hajvágásnak és egy jó adag határozottságnak volt köszönhető. Nem hagyhatta abba, ha változást akart. És ő mindennél jobban akarta.

Mire kihozták a főfogást, Wendy arca égett a megfelelő időpontban kivitelezett apró sértésektől, és képtelen volt Arthur szemébe nézni. A fiú sejtette mit érez. Kihúzta a lába alól a talajt. A mindig megbízható, jófej Artie most olyan emberré vált, aki lenézi őt, a jelenlétében más lányokat bámul, és egyáltalán úgy viselkedik vele, mintha a lassú felfogású kishúga lenne. Ugyanakkor a fiú odafigyelt rá. Észrevette, hogy az este alatt eszébe sem jutott Benjamin és Katka. Úgy döntött, hogy következő lépésként szóba hozza, hogy lássa a lány valódi reakcióját.

− Nagyon nemes tett volt tőled a mai – kezdte lassan, majd hátradőlt, hogy a teljes figyelmét a lány arcának szentelhesse. – Lemondtál a szerelmedről a nővéred kedvéért…

− Szó sem volt erről – köszörülte meg a torkát a lány. – Ben kedveli Katkát. Én csak bezavartam volna a képbe, ezért inkább leléptem. – Nagyot kortyolt a koktéljából, aztán hirtelen meggondolta magát, és egyszerre kiitta az egészet. Kezd kiborulni, gondolta a fiú.

− Azért én ezt mégsem értem. Katka semmit sem tett, hogy meghódítsa Bent. Ellenben te egész nap a nyomában voltál, és szinte felajánlottad magad. A vonzerőd nem a régi, legalábbis én úgy vettem észre.

Wendy kezében megcsúszott a kés. A közelben ülők felkapták a fejüket, és kíváncsian nézték a könnyes szemű lányt. Arthur le akart állni. Tényleg. De képtelen volt rá. Egyszerre imádta és gyűlölte is abban a pillanatban Wendyt. Össze akarta törni.

− Ezért értelmetlen könnyeket ejteni, Wendy baba. Majdcsak összejön neked is.

− Mit tettem? – csapta le az evőeszközt a lány, és fél órája először Arthur szemébe nézett.

− Bocsáss meg, hogy mondod? – játszotta az értetlent a fiú. Legszívesebben jól képen törölte volna magát a legutolsó megjegyzéséért.

− Mit tettem, hogy így viselkedsz velem? Azt hittem jóban vagyunk! Arra számítottam, hogy kedves leszel, és próbálsz majd megvigasztalni. Ha jól értem, a nővérem elmondott neked mindent. És te ahelyett, hogy sajnálnál, belém rúgsz még egyet. Itt én vagyok az áldozat! – vékonyodott el a hangja. Pár másodperc múlva rázkódni kezdett a válla, szinte fuldokolva nyelte a könnyeit.

Arthur felállt, megfogta a könyökét, és egyetlen szó nélkül kivezette az étteremből. Jó vaskos borravalót hagyott a pincérnőnek. Az utcán a járda szélére vezette, majd leintett egy taxit.

− Annyira naiv és szűklátókörű vagy! – Most már nem fogta vissza magát, a régi, jól bevált mozdulattal széttúrta a gondosan fésült frizuráját. – Ben soha, egy percig sem gondolt rád! Eszébe sem jutott, hogy akár a barátnője is lehetnél. De te annyira el vagy telve a saját tökéletességeddel, hogy ezt nem akartad észrevenni. Futottál utána, mint egy kiskutya, amikor ő csupán eszközt látott benned, amellyel közelebb kerülhet Katkához. És most, amikor végre elfogadtad a kudarcot, elvárod, hogy sajnáljalak? Elvárod, hogy ugyanaz a jó haver legyek, aki felajánlja, hogy kisírd magad a vállán, miközben háttérbe tolja a saját érzéseit? Te mikor kérdezted meg tőlem, hogy mire gondolok? Mikor kérdezted meg bárkitől is, hogy mi van vele? Túlságosan el vagy foglalva a saját tökéletes kis világoddal ahhoz, hogy mással is törődj. Gondolkodj el ezen! – mondta még dühöngve, aztán kinyitotta a lánynak a mellettük fékező taxi ajtaját. Amikor a sokkos állapotban lévő Wendy be akart szállni, újra megragadta a könyökét. Azt gondolta, ha már lúd, legyen kövér. – És ezen is elgondolkodhatsz! – húzta még közelebb a lányt, és egy dühös csókot adott a szájára. Ezután sarkon fordult, és a saját kocsijához ment.

Wendy képtelen volt még egy másodperccel tovább ott állni. Berogyott a taxi hátsó ülésére, és elkezdte a gondolkodást. Legelőször is azt akarta letisztázni magában, hogy miért remeg még mindig a gyomra Arthur gonosz csókjától. Még akkor is ezt a témát boncolgatta, amikor hazaért. Észre sem vette, hogy a ház előtti gyepen Katka és Ben hevesen birkózik. Meg sem hallotta a fiú fájdalmas kiáltásait, és a nővére heves fenyegetőzését. Ő csak ment tovább, és egyfolytában Arthur járt az eszében.

Pénzes Ő 12. rész

A koktélok ezek után ismét megváltoztak. Egy órán belül úgy nézett ki a klub, mint egy elmélkedő bölcsekkel töltött könyvtár. Szomorú bölcsekkel. Az emberek üldögéltek a fal menti asztaloknál, belesüppedtek a sötét sarkokban elhelyezett heverőkbe, és maguk elé bámulva, elgondolkodva szopogatták az áttetsző, jeges koktélokat, amelyeket Cristina gyártott. Bár a személyzet nem ivott, úgy tűnt, rájuk is átragadt a különös hangulat. A korábban magabiztos hetykeséggel lépkedő pincérnők ezután lassú megfontoltsággal lépkedtek, és előfordult, hogy miután kivitték a megrendelt italokat, egyszerűen lerogytak a vendégek mellé, és ugyanúgy belebámultak az előttük hullámzó levegőbe, amely a keserves sóhajoktól és a szívdobbanásukkal együtt lüktető zenétől volt sűrű.

Pán ezúttal nem énekelt. Hátrapillantott a zenekarára, majd visszatért a tekintete arra a pontra, ahol az elmúlt egy órában is járt. A lányra, akinek ő okozott bánatot. A szívrepesztően szomorú zenét csak neki játszotta. Azt hitte, így bocsánatot kérhet. Azt hitte, a zenéjében majd Cristina is felismeri az érzéseit. De Cristina oda sem nézett rá. Egyszer sem. Csak keverte azokat az átkozott koktélokat, amelyek letargiába taszították az egész francos klubot! A fiú ugyanakkor büszkeséget is érzett. Az első együtt töltött estéjük óta sejtette, hogy Cristina képes hatni a környezetére pusztán a hangulatváltozásaival. Akkor még nem tudta, hogy ennyire nyilvánvalóan megmutatkozhat az ereje. Persze, azóta a párjává tette. A beleegyezése nélkül a feje tetejére állította az életét. Egy utolsó szemét volt, hogy erőszakkal átrángatta ezt a különleges lányt a saját bonyolult világába! Tudta, hogy az lett volna a helyes, ha az első találkozásuk után békén hagyja. Ha távol tartja magától, élhetett volna hétköznapi, de boldog életet. Lediplomázott volna, találkozott volna egy rendes, normális férfival, akivel családot alapíthat. Pán ismeretlenül is gyűlölte a férfit. Csupán elképzelte, ahogy egy ismeretlen kéz siklik arra a gyönyörű nyakra, egy másik száj csókolja azokat az édes kis ajkakat, és gyilkos dühvel csapott a húrokba.

Mintha megérezte volna a hangulatát, Cristina felnézett rá a színpadra. A szeme szomorú volt. Csalódott, gondolta a fiú. Ó, hogy gyűlölte magát! Oda akart menni hozzá, a lábai elé borulni, és megvallani neki, hogy mióta vele találkozott, más nők láthatatlanná váltak számára. De Clarissa mai akciójával mindent elrontott. Amikor elmagyarázta a történteket a lánynak, látta rajta, hogy hisz neki. Ugyanakkor azt is látta, hogy Cristina átlendült azon az érzékeny határvonalon, amely eddig elválasztotta a végső döntéstől. Pán rettegett, hogy a mai nap eseményei miatt Cristina végleg elfordul tőle. Képtelen volt visszafogni magát, felsóhajtott, és elképzelte, ahogy végigsimítja a lány hátát, fel a nyakáig, aztán átsiklik a szájára. Az ujjai bizseregtek az érzéstől. Várakozóan fürkészte a lány testtartását, és elégedetten tapasztalta, ahogy a háta megmerevedik, majd lassan megnedvesíti a száját. Érezte ő is. A legszívesebben leugrott volna a színpadról, hogy hozzá rohanjon, de gyáva volt. Tudta, ha elsieti, fennáll a lehetősége, hogy örökre elveszíti őt.

A lány megrázta a fejét, miközben fáradtan megmasszírozta a nyakát. Odasúgott valamit Olgának, aki mosolyogva bólintott, aztán gyors mozdulattal kivette a táskáját a pult alól, és a kijárat felé indult. Mire Pán észbe kapott, már Alfred mellett állt, akinek szintén belesúgott valamit a fülébe. Aztán eltűnt a fiú szeme elől. Pánnak megdobbant a szíve. Előrelendült, leugrott a színpadról, és rohanni kezdett a kijárat felé. Egy kőkemény fal állta az útját.

− Azt szeretné, ha békén hagynád egy ideig! – morogta Alfred mérgesen, de amikor Pán arcába nézett, megenyhült. – Ne kövesd fiam! Időre van szüksége. Megkért, hogy adjam át, holnap délelőtt látogasd meg. Azt mondta, beszélnetek kell. Az az érzésem, nem áll túl jól a szénád.

− Hát, nem… − motyogta megtörten a fiú. – Ma valahogy minden elromlott, érted Alfred? – Olyan halkan beszélt, hogy Alfrednek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy meghallja.

− Én ne érteném, kölyök? – kacagott fel örömtelenül, és örökké kísértő démonára, álmai főszereplőjére, Olgára nézett. – A szerelem rohadt egy érzés, de képtelenség nélküle élni.

Pán beletúrt a hajába. A kijárat felé nézett. A lába rohanni akart, de a szíve ólomsúllyal visszahúzta.

− Holnap Cristina! Holnap! − suttogta bele az éjszakába.

Cristina úgy rohant, mintha ezer ördög kergetné. Időnként visszanézett a klub neonzöld fénnyel kivilágított bejáratára, de ott egy lélek sem tűnt fel. Pár másodperc múlva a szívverése csillapodni kezdett.

− Alfrednak biztos sikerült megállítania – gondolta, és a lelke mélyén kissé csalódott volt. De elhessegette az érzést. Mialatt dolgozott, esélye volt átgondolni az egész bonyolult kapcsolatukat Pánnal, és végre döntésre jutott. El kell rendeznie az életét, mert ha tovább folytatja így, minden összeomolhat körülötte. A másnap reggel fenyegető árnyként magasodott fölé, de tudta, hogy most már nincs visszaút. Keresztül kell vinnie a tervét.

− Gyere be! – mondta másnap kora reggel a fiúnak. Sejtette, hogy korán fog érkezni, de nem is bánta. A lányt elkerülte az álom már egy ideje, így nem volt probléma neki a korán kelés. Maja pár napja a szüleinél volt, így a lakás kietlennek és hidegnek tűnt.

− Kérsz valamit? Kávét, teát, mogyoróvajas-lekváros kenyeret?

− Ma valahogy nincs étvágyam, köszönöm – válaszolta a fiú kis mosollyal, amikor leereszkedett a lánnyal szembeni székre az apró konyhában. Mindkét kezét a konyhapult hűvös borítására tette. Cristina úgy figyelte azokat az ujjakat, mintha támadásra kész kígyók lennének.

− Ha újra megérint – gondolta –, soha többé nem ereszt el.

− A tegnap estéről…

− Felesleges magyarázkodnod! – szakította félbe a lány. – Tudom, hogy igazat mondtál.

− De?

− De a mi… kapcsolatunk – mondta ki nehezen a lány – kezd szürreálissá válni. Egyszerűen nem volt időm hozzászokni ehhez a helyzethez! – ütögette meg a mellkasát apró mozdulattal. – Úgy érzem, olyan talajon lépkedem, amely bármikor beomolhat alattam. Ez az új erőmre, és a veled való kapcsolatomra is vonatkozik.

− Jól érzem Cris, hogy időt kérsz tőlem? – túrt bele a hajába a fiú, miközben megköszörülte a torkát. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem hisz a fülének.

− Én is azt hittem – állt fel a lány. Muszáj volt elfoglalnia valamivel a kezeit, ezért teafőzéshez látott. Senki sem fogja meginni, de legalább addig sem kell a szemébe néznie. – Tényleg azt hittem…

− Clarissa miatt, ugye?

− Nem! Nem tudom! Részben… talán igen. Egyszerűen, amikor megláttalak titeket, olyan dolgokat akartam tenni, amelyektől megijedtem. És az volt a legijesztőbb az egészben, hogy tényleg meg tudtam volna tenni. Ezt pontosan éreztem abban a pillanatban.

− Az erőd növekszik – jelentette ki széles mosollyal, és ő is felállt. Amíg a lány nem nézett hátra, szorosan mögé lépett, elkotorta az útból a haját, hogy csókot nyomhasson a nyakára. Cristina villámgyorsan megfordult, és mindkét kezét Pán mellkasára tette, hogy eltolja magától. De eltűnt az erő a karjaiból. Eltűntek a gondolatok a fejéből. A világuk összezsugorodott arra a kicsi konyhára. – Kellesz! – suttogta a fiú. – Csak te kellesz.

− Ne csináld ezt! – kérte Cristina. – Beszélnünk kell.

− Utána… − sóhajtotta Pán, aztán minden további késlekedés nélkül megcsókolta.

El fog égetni, gondolta a lány, miközben Pán felültette a pultra, és elmélyítette a csókot. Cristina képtelen volt megítélni, hogy melyikükből árad az a hatalmas forróság, amely átjárta körülöttük a levegőt. A fiú ujjai belemélyedtek a hajába, egy centit sem tudta volna mozdítani a fejét. De nem is akarta. Miért is akart távol maradni tőle? A gondolatok egyszerűen megtorpantak az agyában, és szégyenlősen pislogtak ki résnyire nyitott ujjaik közül. A lábait Pán derekára fonta, és még közelebb húzódott hozzá. Letolta a széles vállakról a rajta lévő puha bőrkabátot, hogy a tenyerét végigfuttathassa a kemény mellkason.

− Annyira jó! Túl jó… − morogta Pán. Kezei lejjebb csúsztak, mohón megszorították a lány derekát, egyre nagyobb bőrfelületet érintve. A türelmetlen csókok Cristina nyakán folytatódtak, lesiklottak a vállára, és egyre lejjebb tolták a rajta lévő felső vékony pántját.

Az ablakon betörő hirtelen szélroham úgy érte a lányt, mint egy kemény pofon. Visszatért belé az erő, gondolatai újra sebes vágtatáshoz láttak. Kibontakozott a forró ölelésből, és egészen a nappaliig hátrált.

− Többé nem csinálhatod ezt! – emelte fel a hangját. – Azért hívtalak ide, hogy beszéljünk. Nem… ezért – dörzsölte meg az ajkait.

− Oké, igazad van, sajnálom! – mondta rekedten Pán, pedig a lány tudta, hogy egy pillanatig sem sajnálja. – Mondd el, hogy mit akarsz!

Cristina az ablakhoz sétált, és kinézett a fényben fürdő utcára. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa őrülten dobogó szívét.

− Távolságot akarok. Időt a tanulásra. Egy kis teret, hogy lélegzethez jussak.

− Nem hagylak lélegezni?

− Ezt most komolyan kérdezned kell az előbbi után? – jegyezte meg szarkasztikusan. – Te vagy az egyetlen kapcsolatom ezzel az új világgal. Te hoztál engem létre. Hát most taníts! Boszorkány vagyok olyan erőkkel, amelyeket képtelenség kordában tartani – intett a konyha ablakában, cserepekben lévő fűszernövények felé, amelyek a csókjuk alatt hihetetlen mértékű fejlődésnek indultak. – Olyan erőt érzek magamban, amellyel akár gyilkolni is lehetne.

− Te sosem lennél képes bántani senkit! – horkantott fel Pán. – Láttam, amikor a klubban langyos tejet vittél a sikátorban élő kandúroknak. Pedig azokhoz a dögökhöz mindenki csak egy szélesebb kukatető fedezékében mer közelíteni! És észrevettem azt is, hogy ha találsz egy pókot, képes vagy abbahagyni mindent, hogy átvidd egy olyan helyre, ahol senki nem lapíthatja szét.

− Azt akarod mondani, hogy nyúlszívű vagyok?

− Nem, én azt akarom mondani, hogy jószívű vagy, kicsi! De ettől függetlenül igazad van. Tanításra szorulsz. Eddig bűnösen sokáig elhanyagoltam ezt a kötelességemet. Mentségemre legyen szólva, Lili állapota jobban aggasztott.

− Ez természetes – szólt közbe a lány.

− Köszönöm, de akkor is igazad van. Holnap hajnalban elkezdjük az első órát. A korai időpont azért, mert te egy rendkívül elfoglalt lány vagy – csóválta meg a fejét. – Hetente kétszer beugrunk Lilihez, hogy folytassuk a kezeléseket. Ha ez neked is megfelel – tette hozzá.

− A mi kapcsolatunk sosem fogja érinteni Lilit. Bárhogy is alakuljon.

− Néha azt kívánom, bár soha ne találkoztunk volna – sóhajtott fel keservesen a fiú. Nem látta, de Cristina szemébe könnyek gyűltek. – Aztán a következő pillanatban rájövök, hogy nélküled már elképzelhetetlen lenne az életem. Többé nem érek hozzád, kicsi! Mindaddig, amíg te nem kéred – mondta még, aztán felkapta a földről a kabátját és egyszerűen kisétált az ajtón.

Cristina ott maradt az ablak mellett, és csak nézte az egyre távolodó alakját. Észre sem vette, hogy odakint lassan verebek szállnak a környező háztetőkre. Pár perc alatt a madarak rengetegen lettek, és mind egyetlen pontra szegezték a tekintetüket. A kis boszorkányra, aki az ablak előtt zokogott.

Cristina aznap szabadnapos volt. El sem hitte, de előző este Orinától kapott egy SMS-t, hogy elutazik pár napra a városból az anyjával együtt. Lezárták a házat, mert túlságosan aggódtak, hogy a távollétükben a család fekete báránya kirámolná. Cristina nem sértődött meg a bűnöző státuszán. Addig, amíg nem kell látnia őket, azt sem bánta volna, ha a neve felkerül az FBI körözési listájára. Csupán az éjszakáit kell továbbra is a klubban töltenie, de azt fél lábon is kibírja!

Miután Pán elment, cirka három óra alatt sikerült összeszednie magát. A harmadik órában már nem indult el tízpercenként az ajtó felé, hogy a fiú után rohanjon. Volt egy különösen nehéz pillanata, amikor épp inni akart a már teljesen kihűlt teából. Pont ott állt meg a konyhában, ahol Pán megcsókolta a nyakát. Az intenzív emlék az ajtóhoz kényszerítette a lábait, de szerencsére Maja épp akkor lépett be.

Amikor meglátta a barátnője arcát, ledobta a nappali közepére minden csomagját, megragadta Cristina vállát, és a kanapéig tolta. Lefektette a puha párnákra, plédet terített rá, aztán a hűtőhöz vágtatott, ahonnan hosszas keresgélés és csapkodás után előszedett két doboz csokis menta jégkrémet. A zsákmányát a lány mellé tette az asztalra, aztán bekapcsolta a tévét. További hosszas keresgélés kezdődött, amíg megtalálta a megfelelő DVD lemezt, és becsúsztatta a lejátszóba. Pár pillanat múlva felhangzottak a Szerelmünk lapjai című film bevezető mondatai.

− Na, mesélj, picinyem! – szólította fel Maja, majd a kezébe adta a jégkrémes-dobozt, egy jó nagy kanalat és a távirányítót.

Fél óra múlva mindketten bömböltek, amikor Cristina befejezte a beszédet. A kínjaik akkor érték el a tetőpontot, amikor a film főszereplői úgy tűnt, hogy örökre elszakadnak egymástól. Cristina tudta, hogy Maja csupán szolidaritásból bömböl, de így is hálás volt neki. Egymást zokogták túl, de a film végére kiadták magukból a felgyülemlett feszültséget. Maja sem volt gondtalan, a sírás kicsit őt is felszabadította.

Közvetlenül a film vége után csöngettek. Maja a kiborulásuk nyomait takarította el, ezért Cristina ment ajtót nyitni. Odakint egy óriás állt. Legalábbis ez volt a lány első gondolata, amikor meglátta a két méter magas fiút. Hogy óriás. Egy dögös óriás.

− Szevasz, virágszálam! Baxter vagyok, de mindenki csak Bax-nek szólít. Pán küldött, azt mondta, hogy szükség van a szakértelmemre! Üzeni, hogy ne merj belém esni, mert nagyon megbánom! Mármint én! Nála hálátlanabb haverom még sosem volt! Ellenben rólad, cicuska – vette észre az ajtóhoz lépő Maját, és szélesen elvigyorodott – egy szót sem szólt! Na, beengedtek, vagy itt kell megmosnom azt a pénzt?

A két lány szájtátva lépett el az ajtótól, mire az óriás peckes elégedettséggel besétált a házba.

Makrancos Katka 4. rész

Katka lesimította a csípőjén a finom selymet, és próbálta megzabolázni az arcvonásait. Akárhányszor a vele szemben lévő egész alakos tükörbe nézett, keserű fintorba rándult az arca. Nem tehetett róla, a hatás teljesen automatikus volt onnantól kezdve, hogy felpróbálta az első báli ruhát. És most, miután már túl volt a hatodik ruhán is, sajogtak az arcizmai. Érthetetlen volt Artie lelkesedése, amellyel belevetette magát a ruhavásárlásba. Iskola után megakadályozta, hogy Katka elmenjen a soros „Szabadságot a Nőknek!” gyűlésére, és elcipelte a közeli plázába. Nem engedte, hogy benézzen a könyvesboltba, de még a lemezbolt előtt sem tölthetett el tíz másodpercet sem. Artie eltaszigálta egy puccos üzletig, aztán szinte belökte egy csomó kiállított báli ruha közé. Ráparancsolt, hogy kezdjen el próbálni, amíg ő keres valami „csukát”, ami megy is az ilyesfajta selyem „göncökhöz”. Katka legszívesebben sikított volna, amikor a karján hat ruhával behajtotta maga után a próbafülke ajtaját. Percekig szorította a kilincset, és eljátszott a gondolattal, hogy kirohan a boltból, és meg sem áll a következő fekete lyukig, amelybe beleveti magát. De aztán felrémlett előtte Wendy kétségbeejtően rajongó arckifejezése, amellyel Benjaminra néz. Gyűlölte, jaj, mennyire gyűlölte azt a srácot! Ha ő most feladja, Wendy sosem menekül a keserű sorsa elől. A Bájgúnár futballsztár aktuális nőcskéje lesz, amíg le nem cserélik egy szőkébbre és nagyobb mellűre. Ezért Katka összeszorította a száját, és folytatta a ruhapróbát.

Bár utált kiöltözni, jó ízlése volt. Tudta, hogy mi áll jól neki, és képes volt kihangsúlyozni ezeket az előnyös vonásokat. Képes volt rá, bár sosem alkalmazta. Utálta, ha a külseje miatt figyelnek fel rá, ezért legtöbbször semleges, sportos ruhákban járt. Az utolsó ruha, amelyet felpróbált, kékes csillogású, éjfekete selyemből készült. A háta és mindkét ujja teljes egészében pókháló-vékonyságú csipkéből állt. A felső része szorosan simult a mellkasához, a nyakkivágás különlegesen szép, rózsa motívumokat mintázott. A rózsák levelei vakítóan ellenpontozták hófehér bőrét, felkúsztak egészen a nyakáig.

Csiklandoznak, gondolta Katka, és megint elfintorodott. Újra végigsimított a lágy selymen, majd hátranyúlt, hogy végre megszabadulhasson a ruhától. De ekkor halk kopogást hallott.

− Találtam egy tuti csukát, Katka! És fekete, azt mondják a csajok, hogy az mindenhez megy, ugye? Felpróbálod? Szerintem a te méreted, bár kétlem, hogy egy ilyen surranóban esélyed lenne nem lesántulni. Hallasz?

− Kristálytisztán hallak! – morogta Katka, és kinyújtotta a karját az ajtón. Artie vékony pántokat akasztott két ujjára, aztán megpaskolta a kezét.

− Látnom kell a végeredményt, hogy megítélhessem!

− Miért, ki vagy te, Cristian Dior unokája? Nem értesz többet a divathoz, mint én! – horkantott fel a lány.

− Oké, akkor fogd fel úgy, hogy ez az utolsó kívánságom!

− Tán haldokolsz? – mordult fel bosszúsan Katka.

− Hát, lassan belehalok a várakozásba! Gyerünk, ígérem, nem fogok röhögni… nagyon.

− Ó, a fenébe, miért is ne? Végül is, előbb-utóbb úgyis meg kell mutatnom annak a Bájgúnárnak. Akkor inkább te lásd először.

Katka kivágta a próbafülke ajtaját, és feszes léptekkel kimasírozott. Cseppet sem törődött Artie elakadó lélegzetével.

− A puhány! – gondolta. – Még azt sem bírja, ha kicsit meglegyintik egy ajtóval!

De Artie lélegzete más miatt akadt el. Bár az sem tett jót neki, hogy Katka képen törölte az ajtóval, de igazából a látvány volt az, amely a tüdejében rekesztette a levegőt.

− Úgy nézel ki… úgy… mint egy lány!!! – suttogta döbbenten, de aztán lassan széles mosoly kúszott az arcára. – Gyönyörű vagy, Katka! És még a szemüvegedet is levetted!

− Majd visszaveszem, csak beleakadt a ruhába. Tényleg nem vagyok nevetséges?

Arthur nem akart hinni a fülének. A nagy Katka, aki egymaga felvette volna a harcot az egész focicsapattal, most bizonytalan? Arthur egyre biztosabb volt benne, hogy ha sikerül a terve, az mindenkinek hasznára válik. De addig is, neki kell tartania a lelket Katkában.

− Szép vagy. Tényleg. Ha bármilyen kétség lenne benned, ne feledd a célt!

− Wendy – mondták egyszerre. Katka megfordult, és utoljára végignézett magán. Tett pár lépést, hogy szokja a magas sarkú, pántos szandált, amely meglepően kényelmesnek bizonyult. Fél kézzel összefogta a haját a tükör előtt, és kontyba csavarta.

− Életem első bálja – suttogta. – Vajon, hogy alakul?

Egy hatalmas dobozzal léptek ki az üzletből. Arthur tartott Katka undorodó pillantásaitól, amellyel a dobozt ostorozta, ezért kiragadta a kezéből, hogy biztonságban eljuttathassa a lány szekrényéig. Amikor Katka egyre gyorsuló léptekkel a kijárat felé vette az irányt, Artie kénytelen volt megint megállítani. Kézen fogta, és leültette egy közeli kávézó asztalához.

− Meg kell még beszélnünk, mit mondunk Wendynek! – figyelmeztette a fiú.

− Nem akarom… − pattant fel a székről a lány, de Artie megállította.

− Te is tudod, Katka, hogy mit kell tenned! Wendy csak úgy fogadja el a vereséget, ha te méred rá. El kell hitetned vele, hogy Benjaminnal egymásba szerettetek!

A lány percekig csak némán bámult maga elé. Elgondolkozott rajta, hogy megéri-e egyáltalán a végső célért így átverni a húgát. Mindketten szenvedni fognak, az egyszer már biztos. Wendy azért, mert a nővérével kell látnia az állítólagos szerelmét, ő pedig nagyrészt ugyanezért. Félt, hogy ha tartósan el kell viselnie Benjamin közelségét, magasról tesz a következményekre, és alkalmazni fogja rajta a tae-bo órán tanult rúgáskombinációkat. Kiverte a víz a bál gondolatára is, de főként azért, mert közölnie kell a kicsi húgával, hogy lecsapta a kezéről a pasiját. Ő, a szemüveges pasigyűlölő. Az iskola Adoniszát. Még saját maga számára is hihetetlennek tűnt. Végighallgatta Arthur érvelését. A fiúnak végül sikerült meggyőznie, így elindult hazafelé, hogy végleg összetörje a húga álmait a tökéletes szerelemről.

Katka az ágyán feküdt, és hallgatta a falon átszűrődő keserves zokogást. Wendy zokogását. Szörnyű volt látni a szemében a zavart és a csalódottságot. Tényleg meg volt róla győződve, hogy az igaz szerelme volt a Bájgúnár, aki most a nővérét választotta helyette. Katka nem emlékezett tisztán, milyen szavakkal írta le a helyzetet a húgának, de annak a pár másodpercnek katasztrofális hatása volt. Wendy úgy zokogott, mintha a halálára készülne. Katka felkapta a fejét, amikor a szívet tépő zokogás hirtelen abbamaradt. Pár másodperc múlva halk kopogást hallott.

− Tessék! – kiáltott ki izgatottan, majd kihúzódott az ágy szélére.

− Bejöhetek? – nyitotta ki résnyire Wendy az ajtót.

− Persze, én… gyere csak – hebegett Katka.

Wendy leült a lány mellé az ágyra. Tekintetét mindvégig összekulcsolt kezein nyugtatta. A szemei vörösek voltak, de már szárazak. Katka úgy érezte, egy utolsó szemét, amiért ezt műveli a kishúgával. „Az ő érdeke!”, mondogatta magának, de a csomó, amely a torkában keletkezett, nem akart elmúlni.

− Én… én… rájöttem, hogy nagyon önző módon viselkedtem – kezdte akadozva Wendy. – Rájöttem, hogy nincs jogom sértve érezni magam, amiért Ben téged választott. És arra sincs jogom, hogy téged hibáztassalak ezért. Megérdemled, hogy boldog légy, Katka. Tudom, hogy még soha életedben nem voltál szerelmes.

− Mert…

− Tudom, ne is folytasd, nem vágytál rá! De ismerlek, te vagy a legkeményebb szívű lány széles e világon. Nem lehetett könnyű elfogadni Ben szerelmét. Ezért szeretném, ha tudnád, hogy áldásom adom rátok! – szipogott. − Lemondok róla, mert a boldogságod fontos nekem. Nagyon fontos.

Katka arra gondolt, hogy most rögtön kiront a szobából, és befalja azt a kisebb bödön mogyoróvajat, amelyet a konyhában rejteget az apja. A mogyoróallergiája miatt valószínűleg a kórházban végezné, de mi lenne az, a jelenleg érzett gyötrő bűntudathoz képest?

Órákig beszélgettek Wendyvel. A lány mindig azt hitte, hogy úgy különböznek egymástól, mint a tűz és a jég, de az este előrehaladtával már nem volt annyira meggyőződve erről.

− Amíg nem figyeltem, a húgom felnőtt! – gondolta Katka. – Már csak nekem kellene…

Végül elérkezett a bál estéje is. Wendy bejelentette, hogy programot szervezett Arthurral.

− Még sosem evett sushit, mert szerinte undorító. Isten ellen való vétek! – utánozta meglepően jól Arthurt. – Ezért elhatároztam, hogy olyan sushi-élményben részesítem, amelyre örökké emlékezni fog.

Katka örült, hogy Arthurnak végre sikerült elérnie egy találkát a húgával, de látta Wendy sebzett tekintetét. Azért akart eltűnni otthonról, hogy ne kelljen látnia, amint Benjamin a nővérét viszi a bálba. A lány egyre többet gondolt a mogyoróvajas bödönre... Egyre jobban utálta magát, és a Bájgúnárt is, amiért ilyen helyzetbe sodorta. Szorosan átölelte Wendyt, mielőtt kilépett az ajtón, aki válaszul megnyugtatóan megpaskolta a karját.

− Érezd jól magad, Katka! Ne törődj semmi mással, csak szórakozz! – lépett hátrébb a lány, és végignézett a nővérén. – Még sosem voltál ilyen gyönyörű. Élvezd ki!

− Ó, abban biztos lehetsz! – mondta farkasvigyorral a lány. A fejében egy terv kezdett körvonalazódni. Úgy érezte, ma este hatalmas murit fog csapni.

Pár perccel Wendy távozása után kopogtak az ajtón. Katka idegesen végigsimított hullámos fürtjein, amelyeket időtlen idők óta csak összefogva viselt. Elismerte, jó érzés volt csinosnak lenni. Amikor belenézett a tükörbe, nem a régi Katkát látta. Egy új, veszélyes nőt ismert fel, aki rengeteg dologra megtaníthatja. Szélesen elmosolyodott, levette a szemüvegét, és a komódra helyezte. Ideje volt a teljes figyelmét Benjaminra fordítani.

Amikor kinyitotta az ajtót, kicsit elakadt a szava. Be kellett vallania magának, hogy a Bájgúnár egész tisztességesen néz ki. Szőke haján megcsillant a Hold fénye, tökéletes kontrasztot alkotva fekete szmokingjával, ingével és nyakkendőjével.

− A temetésedre készülsz, Benji? – kérdezte csúfondárosan a lány. Lehervadt az arcáról a mosoly, amikor látta, hogy a fiú milyen alaposan végigméri. Hirtelen remegni kezdett, ami dühössé tette. Kezdett kényelmetlenné válni a csend.

− Ha ebben benne vagy te és a vízszintes fekvés is, akkor mindenképpen, gyönyörűségem! – vágott vissza szemtelen vigyorral Benjamin.

Katka erősen koncentrált, hogy ne nyúljon be az aprócska táskájába az ott rejtegetett kedvenc rugós késéért. Még sosem kellett elővennie, de volt egy olyan érzése, hogy az este folyamán többször fogja kívánni, hogy Benjamin okot adjon a használatára.

− A húgod itt van? – nézett be a nyitott ajtón a lány háta mögött. – Szívesen köszönnék neki.

− Azt meghiszem! De azért vállaltam ezt a tortúrát veled, hogy ő megmeneküljön. Ha egyszer is rá mered emelni a mocskos tekintetedet, azt fogod kívánni, hogy bár meg sem születtél volna! Remélem, ezt tisztáztuk!

− Fel akarsz izgatni, cicám? Mert istenemre mondom, sikerült! A te szádból az életveszélyes fenyegetés is úgy hat rám, mintha édes kis semmiségeket suttognál a fülembe. Mondj még pár ilyet, és az lesz a vége, hogy képtelen leszek visszafogni magam. Széles a limó hátsó ülése – intett a háta mögé az utcán parkoló hosszú kocsi felé –, és sofőr is van. Szóval teljesen rád koncentrálhatok. Mire elérünk a bálba, soha többé nem akarsz majd kiszállni!

− Ebben a pillanatban nyílt ki magától a rugós késem a táskámban! És figyelmeztetlek, egy harapófogó is van nálam! Kicsike, de képes vagyok vele egyenként letépni a körmeidet, ha egy ujjal is felém nyúlsz! – morogta dühösen a lány.

− Lazíts már, Katka, csak vicceltem! Majd felrobbansz a feszültségtől, csupán enyhíteni akartam egy kicsit. De úgy látom − simított végig egy ujjal a lány csupasz karján –, még jobban felhúztalak.

Katka próbált megnyugodni. Igazán próbált. Napsütéses rétre, világbékére, az első női elnökre gondolt. Továbbá a Bájgúnár arcára, amikor majd megismerteti a Diótörőnek becézett térdével. Ez az utolsó kép segített végül lenyugtatni szanaszét álló idegeit.

− Csak menjünk! – fújta ki dühösen a levegőt, majd meg sem várva a fiút, becsapta a házuk ajtaját, és a várakozó limuzinhoz menetelt. Egyre erősebb lett benne az elhatározás, hogy az este végére a Bájgúnár darabjait kiskanállal kell majd felszedegetni az aszfaltról.

Jóéjt-csókok

"Boldogságos éj, úgy félek, hogy mindez csak álom, s reggel véget ér, oly bűvös-bájos nem lehet való."

Polly aznap éjjel különös érzéssel hajtotta álomra a fejét. Egyre csak a félig nyitott gardróbszoba felé pillantgatott, és próbált rájönni, hogy mi zavarja a látványban. Minden éjjel úgy feküdt le, hogy becsukta azt az ajtót, de amikor reggel felébredt, mindig nyitva találta. Polly az első néhány alkalommal meggyőzte magát, hogy csupán ő felejtette el becsukni. A szándék megvolt benne, de aztán a fáradtság erőt vett rajta, így elmaradt a rituálé. De az ötödik eset után már nem volt benne kétség, hogy valaki más járkál a hálószobájában éjszakánként. Azon az estén erőt vett magán, felkelt az ágyból, felvette dinoszaurusz-fej alakú papucsát, és aprólékos műgonddal csukta be a gardrób ajtaját. Még a kis kulcsot is ráfordította, amely bár nem ért fel egy biztonsági zárral, a célnak megfelelt, és megnyugtatóan rögzítette az ajtót csukott állapotában.

Polly ezután lefeküdt. Mielőtt a puha párnára hajtotta volna a fejét, felvette a mellette lévő komódról a vázlatfüzetét, és pár pillanat alatt felrajzolta a csukott ajtó képét. Polly festő volt, hozzászokott, hogy fényképezés helyett rajzon örökítse meg a pillanatot. Úgy gondolta, mindezek után lehetetlen lesz, hogy reggel ismét nyitva találja az ajtót. És ha mégis, legalább megbizonyosodik róla, hogy valaki éjszakánként belopózik az álmaiba.

Amint végzett mindezekkel, kényelmesen elhelyezkedett. Pár másodperc alatt megtalálta a tökéletes pozíciót, és szinte azonnal elaludt.

A reggel váratlanul érte. Rosszkedvűen hunyorgott bele az arcát ostromló napsugarakba. A fejét nehéznek, a testét végtelenül könnyűnek érezte. Végigsimított a nyakán, és egy pillanat alatt magához tért. A pizsamáján, amit lefekvés előtt végiggombolt, most nyitva volt a felső három gomb. Nem tudta, hogy mire gondoljon. Lehetséges, hogy forgolódott az éjszaka, így bújtak ki a helyükről? Beletúrt a hajába, és kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Aztán felkelt, és szembetalálta magát a sarkig tárt gardróbajtóval. A pulzusa hirtelen annyira megugrott, mintha kilométereket futott volna le. Döbbenten hátrálni kezdett, míg beleütközött a mögötte lévő komódba. A rajta lévő vázlatfüzet halk puffanással a földre esett. Polly remegő lábakkal leült a szőnyegre, hátát az ágy szélének döntötte. Oda sem nézve vette kezébe a mappát. A rajz, amelyet lefekvés előtt készített változatlan állapotában ott volt a papírra vetve. De amikor felemelte azt az oldalt, észrevett valamit. A következő lap nem volt üres. Polly csupán a szélét látta, amelyen határozott fekete vonalak látszódtak.

A tenyere megizzadt, amikor arra az oldalra hajtott.

− Istenem, mi történik velem?! – suttogta rekedten.

A rajz őt ábrázolta, ahogy az ágyában fekszik, mély álomba merülve. Egy férfi hajolt fölé, az arcába hulló haja eltakarta a vonásait. A férfi keze rajta volt. A pizsamáját gombolta…ki.

Polly gyors mozdulattal a következő oldalra lapozott. A rajzon a férfi fölé hajolt, és a szívét csókolta. Polly végigsimított azon a területen. Forrónak érezte. Sokkal forróbbnak, mint a bőre többi részét.

− Ki vagy te? – mormolta zavartan.

Amikor a lány a következő oldalra lapozott, már tudta, hogy mit fog látni a harmadik rajzon. A férfi a nyitott gardrób előtt állt. A keze a kilincsen, de még visszanézett rá. Polly próbálta kivenni az arcát a ceruzavonások közül, de a haja, eltakart mindent. Sima, feketének látszó haja volt. Polly tudta, hogy lehetetlen, de szinte érezte az ujjai között. Puha, mint a selyem.

Kezdek megőrülni, gondolta. Kezdek véglegesen begolyózni. Hosszú percekig nem mozdult, próbálta végiggondolni, hogy mi történhetett. Valaki járt a szobájában! Valaki járt a szobájában, és álmában csókolta őt!

Felpattant a szőnyegről, kirohant a lakása ajtajához, és ellenőrizte a zárakat. Nem is igazán hitte, hogy betörtek volna, de a józan ész azt diktálta, hogy ellenőrizni kell minden lehetőséget. A biztonsági zár sértetlen volt, senki nem juthatott keresztül rajta. Polly ezután visszament a hálószobába. Felkapcsolta a gardrób belső világítását, és belépett a ruhák közé. A hátsó fal előtt széthúzta a vállfára akasztott ruhákat, hogy megtapogathassa a felületet. Semmit sem érzett. Sem hézagot, sem repedést, vagy titkos ajtót. Semmit. Csupán a kissé már megfakult tapéta finom mintázatát. Megrázta a fejét, aztán felvette régi festékfoltos farmerét, és azt a bő flanelinget, amelyben leginkább szeretett festeni.

Felment az emeleten lévő műtermébe, és leült a festőállványa elé. Ezúttal nem elégítette ki a napsütötte szoba. A szabadba vágyott. Odakint még csípős volt a levegő, de Polly ezt imádta igazán. Nagyokat lélegzett, miközben felállította a hátsó kertben az állványt. Pár méterre tőle az óceán hullámzott. A lány percekig csak ült, az ecsetet kinyújtott tenyerén egyensúlyozta. Aztán mintha megszállta volna valami, festeni kezdett. Elszántan keverte össze a különböző árnyalatokat, majd dühödt vonásokkal vetette vászonra a fejében tomboló zűrzavart. A hideg idő ellenére a homloka izzadságban fürdött, a látása pedig homályos volt a könnyektől. De végzett. Megcsinálta. Lefestette a férfit, aki éjszakánként belopózik az életébe, és égető csókokat hagy a szívén.

Amikor ránézett a képre, tudta, hogy soha életében nem festett még ennél jobbat. Ha megérintette a szélfútta-kócos hajat, érezte a selyempuhaságát. Ha az ujját a szemek sarkához vitte, érezte a hunyorgást. És az a száj… Ha végigjáratta az ujjbegyét a szájon, amelyet a férfinak festett, elviselhetetlen forróság áramlott végig a karján, egész a szívéig.

− Bárcsak léteznél… Bárcsak itt lennél… − suttogta saját művének.

Észre sem vette, hogy mennyire elment az idő. Alkonyodni kezdett. Polly összepakolta az állványt és a festékeket, mindent becipelt a házba, aztán beállt a zuhany alá. Furcsállta, de egyáltalán nem volt éhes. Fáradtnak érezte magát, le akart feküdni minél előbb. Felvette a pizsamáját, és bedőlt az ágyba. Elégedetten nézte a sarkig tárt gardróbajtót, majd mosolyogva lehunyta a szemét.

− Már nem félek… − mondta el a sötétségnek. A szíve egyre lassabban vert forró mellkasában. Aztán elaludt.

††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††

Ky a saját őrülten dobogó szívére ébredt. Sötétség vette körül, kellett neki pár másodperc, mire felfogta, hogy az orvosi pihenőben van. Egyhuzamban a második tizenkét órás műszakján volt túl. Az órájára nézett, amely halványan foszforeszkált a sötétben. Sikerült egy teljes órát pihennie! Úgy gondolta, már ezért is hálás lehet a gondviselésnek. Felkászálódott a cseppet sem kényelmes heverőről. Megropogtatta a derekát, és beletúrt fekete hajába. Kezdett túl hosszú lenni, de nem volt ideje fodrászhoz menni, ezért egy egyszerű gumigyűrűvel hátrakötötte. Az apja azt mondaná, nem elég méltóságteljes egy komoly férfihez, aki kitűntetéssel végezte el az orvosit. De Ky abban a pillanatban olyan fáradt volt, hogy az sem érdekelte volna, ha maga Isten szúrja le a frizurája miatt.

Oldalra kapta a fejét, mert úgy érezte, mintha apró ujjak beletúrtak volna a hajába. Hunyorítania kellett, amikor ugyanezek az ujjak a szeme sarkát simogatták. Aztán elnyílt a szája, mert leheletfinom érintést érzett az ajkán. Úgy érezte, az az érintés, egészen a szívéig hatol. Felrémlett előtte az álom, amely napok óta kísértette. Az álom, amelyben mindig felbukkant az a lány.

De mielőtt tovább rágódhatott volna az álmain, megszólalt a csipogója. Ky összerezzent, a pulzusa ismét megugrott. Amikor a kijelzőre nézett, minden levegő kiszorult a tüdejéből.

− Polly… − nyögte, aztán feltépte a pihenő ajtaját, és rohanni kezdett.

Mire odaért a lány kórterméhez, már abbahagyták az újraélesztést. Ky bénultan támolygott az ágy mellé, és átfogta a hideggé vált ujjakat. Senki sem tudta, hogy kicsoda a lány. Egy hete került be a kórházba, a tengerparton találtak rá, majdnem teljesen kihűlve. A rendőrség szerint öngyilkos akart lenni, de Ky tudta, hogy nem erről van szó. Ő érezte benne az erőt. Polly… Semmilyen irat nem volt nála, amellyel azonosíthatták volna. Csupán a nyaklánca, amelyen cirkalmas betűkből volt kirakva a neve. Ky nem engedte, hogy levegyék róla, csupán az újraélesztéseknél. Úgy érezte, ez az egyetlen kapocs, amely ehhez a világhoz köti a lányt. De most ez is elszakadt. Az orvos, aki az újraélesztést végezte, gyorsan cselekedett, és leszakította a nyakáról. Ky a zsebébe süllyesztette a vékony aranyláncot. Lejjebb húzta a lány testét borító leplet, egészen addig, míg a szíve szabaddá vált.

− Még találkozunk, Polly! – suttogta megtörten, aztán mint annyi éjjelen korábban, gyengéd csókot lehelt a lány újraélesztésektől felforrósodott bőrére. Pont a szíve fölött.

Makrancos Katka 3. rész

− Arthur, segítened kell! – A fiú megigazította lecsúszott szemüvegét, és elgondolkozva nézett legjobb barátjára. Sejtette, hogy valami nagy dologról lehet szó, amiért Katka képes volt a folyosóról berángatni a takarítószeres raktárba.

− Már megint mi a vészhelyzet? Tüntetni kell az állatkísérleti labor előtt? Vagy segítsek aláírást gyűjteni, hogy a lányok is csatlakozhassanak a focicsapathoz? Vagy…

− Nem, ezúttal olyasmiben kell segítened, ami… ami… egy kissé távol áll tőlem – nyögte ki nehezen a lány.

− Mindjárt leszakad az ég! – hördült fel a fiú. – Csak nem valami lányos dologról van szó?

Katka a tenyerébe temette az arcát, és felnyögött.

− El kell mennem a bálba.

A beálló halálos csendre Katka felkapta a fejét. Artie arca rémületet és aggodalmat tükrözött.

− Beteg vagy, ugye? Meg fogsz halni! És mielőtt ez bekövetkezne, ki akarsz próbálni mindent, amit elmulasztottál! Istenem, Katka, úgy sajnálom! Mondd el, hogy tehetném könnyebbé az utolsó napjaidat! – csúfolódott a fiú.

− Abbahagyhatod, drámakirálynő! – fintorgott a lány. – Az egészet csak Wendy kedvéért vállaltam be. Igaz, ha megtudja, fennáll a lehetősége, hogy nagyon meggyűlöl.

− Oké, ezt most magyarázd meg!

− Felajánlottam magam a Bájgúnárnak Wendyért cserébe. Nincs partnere a bálra, és az a szemét a húgomat akarta elvinni. Nem volt választásom… Ugye?

− Hm… − fejtette ki részletesen a véleményét Artie.

− Most fel akarsz húzni? Mert így is épp elég zabos vagyok! Bálba kell mennem az iskolai bájgúnárral, aki egyben a húgocskám nagy szerelme. Meg kell értetnem Wendyvel, hogy mindezt az ő érdekében teszem, és közben vigyáznom kell, nehogy levágja a hajam álmomban, amiért elszedem a fiúját. Ráadásul egy báli ruhát is kell vennem! – csapott dühösen a szemben lévő polcra, mire két üveg tisztítószer megadta magát a gravitációnak.

− Oké, Hulk, nyugi van! – csitította Artie, miközben felszedte az üvegeket, és visszarakta a helyükre. – Helyesen cselekszel. Wendy sajnos nem képes felismerni, hogy mikor szerelmes, és annak alapján, amit Benjaminról mondtál, nem hinném, hogy ő bele lenne esve a húgodba. Ő akarta, hogy te menj vele?

− Nem is tudom… − dörzsölte meg a homlokát a lány. – Minden olyan gyorsan történt. Egyik pillanatban arról magyarázott, hogy már csak Wendy az egyetlen elérhető lány a bálra, ezért muszáj lesz elhívnia. A következő, amire emlékszem, hogy kicsúszik a számon egy „elmegyek veled”. Teljesen pánikba estem, nem tudom, hogy mi mást tehettem volna.

− Hm…

− Hagyd már ezt a hümmögést, és segíts inkább!

Artie-nak megvolt a magához való esze. Két másodperc alatt felismerte a helyzetet. Katka egyelőre nem látta át, mert elvakította a húgáért érzett aggodalom, de Artie pontosan tudta. Tudta, hogy Benjaminnak esze ágában sem volt Wendyt meghívni a bálra. Benjamin Katkát akarta. Már nagyon régóta. És a bállal végre esélyt kaphatott nála. Artie nem hibáztatta a fiút. Tudta, hogy annak, aki Katka közelébe akar kerülni, igazi nagypályásként kell játszania. És nagyon úgy tűnt, hogy Benjamin ráérzett ennek a játéknak az ízére.

Akkor történt, amikor még mindannyian kis pisisek voltak. Úgy gyülekeztek az első nap az iskola hatalmas kapuja előtt, mint egy berezelt birkanyáj. Artie emlékezett, hogy egyre csak a fejét forgatta. Egy utolsó pillantást akart vetni az édesanyja távolodó kocsijára. Minden tekintetben, amely összeakadt az övével, saját ijedtségét vélte felfedezni. Kivéve egyben.

Amikor először meglátta Katkát, meg kellett tapogatnia az állát, hogy érezze, a helyén maradt. A lány hollófekete haja csinos kis kontyba volt fogva. Kantáros farmert viselt Nirvana pólóval, a csuklójára pedig egy élénksárga selyemsál volt kötözve. A kislány teljes nyugalommal nézett végig a körülötte állókon, majd amikor látta, hogy egy ideje nem történik semmi, elővett egy nyalókát, lehámozta róla a papírt, majd lehuppant a fűbe, és folytatta a szemlélődést. Artie emlékezett rá, mennyire furcsának találta ezt a lányt. Olyan bátornak, vagánynak tűnt, aki a többiekkel ellentétben egy cseppet sem volt megijedve.

Artie oda akart menni hozzá. Mindig is vonzották a hozzá hasonló emberek. Csodálta őket, szeretett a közelükben lenni, mert tőlük ő is erősebbnek érezte magát. Tett egy lépést a lány felé, de ekkor bekövetkezett az, amitől már hetek óta rettegett. Nekiment Herbert Stone-nak. A nagydarab fiú az utcájukban lakott, és már az óvoda óta terrorizálta a kisebbeket. Kedvenc célpontja a vézna testével és a hatalmas szemüvegével Artie volt. Amikor lenézett a fiúra, gonoszul elvigyorodott, aztán erősen meglökte. Artie beesett a többiek közé, akik megszimatolva az izgalmas verekedést, kört alkottak a két fiú körül. Amikor Herbert megindult felé, és közben élvezettel csapkodta a tenyerét az öklével, Artie elkezdte fogalmazgatni magában, hogy mit mond majd a szüleinek, miért megy haza betört orral és szemüveggel. Érezte, ahogy Herbert megragadja a pólóját. Behunyta a szemét, hogy ne kelljen látnia, amint az a hatalmas ököl az arca felé közelít. De aztán történt valami.

Herbertet megállították. Artie dulakodást hallott. Kellett egy kis idő, mire felfogta, hogy ezúttal mást vernek. Egy szőke hajú, vékony fiú szaladt oda hozzájuk, és belerúgott Herbert bokájába.

− Elbírsz a kisebbel, mi izomagy? – rikkantotta, aztán behúzott egyet Herbert állára, amitől ő hátborzongatóan mosolyogni kezdett. Pár pillanat múlva a szőke fiú is Artie mellett ült a füvön, és vérző száját törölgette. Mindketten leesett állal bámulták az amazont, aki egy jól irányzott rúgással Herbert családi ékszereire, a földre küldte a nála háromszor nagyobb fiút.

Aznap kezdődött el a kapcsolat hármuk között. Artie azt hitte, hogy Katka, Benjamin és ő örökre barátok lesznek. De nem így történt. Az első években elválaszthatatlanok voltak. Artie-nak még sosem volt két olyan jó barátja, mint Katka és Ben. Két év után felfigyelt rá, hogy Ben kezd másként nézni Katkára. Az ő érzései nem változtak meg, továbbra is a legjobb barátjaként tekintett a lányra, ellenben Benjamin-on minden egyes nappal jobban látszott, hogy szerelmes, bár még önmagának sem vallotta be.

Az idill akkor borult fel, amikor felsőbb osztályba kerültek. Katka már előtte is mindig a harcos feminista, és mindenkit védelmező szerepét vette magára, de abban az évben felvett egy extra történelem órát, amelyben a tanárnő szokatlan elhivatottsága miatt rengeteget foglakoztak a nők elnyomott helyzetével a múlt században és most. Ez az óra még elszántabbá tette Katkát. A fejébe vette, hogy van olyan kemény, mint a focicsapatban játszó fiúk, ezért ő is jelentkezett. Bennel egy időben. Bent felvették, őt nem. Amikor ketten vigasztalták a lányt, Ben végzetes hibát követett el. Azt mondta, jobb így. Hogy Katkának baja esett volna, ha beveszik a csapatba. Mert a lányok nem tudnak keményen játszani.

Artie látta Ben arcán, amikor felfogta, hogy mit is mondott. És főleg, hogy kinek is mondta. De már nem volt visszaút. Katka halálosan megsértődött. Hiába próbált Ben bocsánatot kérni, páncélozott ajtókat döngetett.

Időközben kiderült, hogy a fiúnak hatalmas tehetsége van a focihoz. Pár év múlva már ő volt az iskola sztárja, és mire a gimnáziumba kerültek, már le sem lehetett vakarni róla a rajongókat. Főleg a lányokat. Artie sajnálta, hogy eltávolodott tőlük. Mindig is kedvelte Bent, egy ideig próbálta is tartani vele a kapcsolatot, de nagyon más körökben kezdtek mozogni. Az iskolai hierarchiát képtelenség volt áttörni, ezt mindketten tudták, ezért egy idő után már nem is próbálkoztak.

Artie Katka barátja maradt, a lány mellett állt minden őrült ötlete megvalósításában. Ben pedig… Ben maradt. A Bájgúnár, ahogy Katka nem sokkal később elkezdte nevezni. Senki sem vette észre azokat a lopott, vágyakozó pillantásokat, amelyeket a fiú vetett a lányra, miután pimaszul rávigyorgott a folyosón. Senki, csupán Artie.

Azt hiszem, ideje játszani egy kicsit, gondolta a fiú, és eltökélt pillantást vetett legjobb barátjára.

− Oké, mondom, mit fogunk csinálni!

Pénzes Ő 11.rész

Cristina egykori otthona konyhaasztalánál ült. A fejét a tenyerébe támasztotta, és ábrándozva nézett ki az ablakon. Próbált minél mélyebbeket lélegezni, mert a délelőtti langyos szellő a gyöngyvirág illatát sodorta felé. Ez a friss, csodálatos illat segített neki felidézni az összes előző esti pillanatot. Szoros ölelések, apró csókok, édes simogatások villantak fel a szeme előtt. Minden pillanatot hét lakat alá zárt mélyen a lelkében, hogy örökké vele legyenek. Akkor is, amikor eljön az elválás ideje.

Pán előző éjjel egy hatalmas hajóra vitte. Cristina próbált távol maradni a hajókorláttól, mivel biztos volt benne, hogy ha diszkréten a tengerbe rókázik, az véglegesen kinyírná a romantikus hangulatot. Pánnak nem árulta el, hogy kiskora óta tengeribeteg. Azt gondolta, ha a parton maradnak, és távol tartja magát a víznek még a látványától is, nem lesz baj. A fiú a fedélzeten pikniket készített elő. Amikor Cristina a hajóról kérdezte, Pán egy titokzatos haverját említette, aki szinte bármit meg tudott szerezni.

− Tartozott nekem egy szívességgel, és most behajtottam rajta. Azt akarom, hogy ez legyen életed legjobb estéje, kicsi!

És tényleg az lett. A piknikezés közben halk zenét hallgattak, amely szinte együtt hullámzott a körülöttük lévő tengerrel. Cristinának többször meg kellett ráznia a fejét, hogy kitisztuljon. Ezután Pán táncolni hívta. A lány fel sem fogta, hogy órákon át összesimulva táncoltak, miközben a testük a másik melegétől forrósodott fel. Nem számolta, hogy azon az estén hányszor csókolta meg a fiú, nem számolta, hányszor dobbant meg erősebben a szíve, amikor Pán gyönyörködve nézett végig rajta, sőt azt sem számolta, hányszor nyitotta a száját, hogy elmondja neki az érzéseit. De valami – maga sem tudta igazán, hogy mi − mindig visszatartotta. Végül nem mondott semmit. Inkább csak élvezte az este minden pillanatát.

− Itt a listád! Este nyolcig legyél kész vele, mert utána a klubban várnak. El ne merj késni! – Orina lecsapta elé az asztalra a négyrét hajtogatott papírdarabot, mire a lány összerezzent. Nem szívesen hagyta abba az ábrándozást, de tudta a kötelességét.

− Nem fogok! – nyugtatta meg a mostohatestvérét. – „A robot dolga a szolgálat” – idézte egyik kedvenc filmjét.

− Nagyon vicces! És a kamu lábtörésed miatt még számolunk! Sejtettem én, hogy nem mondasz igazat! Többé ne merd ezt eljátszani, különben villámgyorsan a börtönben találod magad!

Cristina mosolyogva szalutált a nőnek.

− Értettem tesó!

Orina elhúzta a száját, aztán kilépett az ajtón. Szerencsére az anyja sem volt otthon, ezért Cristina teljesen egyedül maradt egykori otthonában. Szerette a házat. Olyan emlékeket idézett, amelyek az évek múltával már kezdtek megkopni. Felment a lépcsőn, egyenesen a régi szobájába. Orina és az anyja edzőtermet rendeztek be a helyiségben, ennek ellenére Cristina nem érzett keserűséget. A falak színe ugyanaz a meleg sárga volt, amiért kiskorában annyit hisztizett. Kiskacsasárga, mondta az anyukájának, amikor kiválasztották. Pont, mint a rút kiskacsa tolla. A kedvenc meséje. Azt szerette a legjobban, amikor az anyukájával ketten olvasták. Édesanyja játszotta az aggódó kacsamamát, míg ő volt a depressziós kiskacsa, aki olyan csúnyának tartotta magát, hogy elbujdosott. Egyszer az édesapja még le is filmezte őket, ahogy előadják a mesét. Cristina akkor nézte meg a felvételt, ha nem tudott elaludni.

Még egyszer végignézett egykori szobáján, aztán becsukta maga után az ajtót.

Odalent megszólalt a csengő, ezért Cristina megszaporázta a lépteit. Automatikusan a konyha felöli bejárathoz ment.

− Elhúztak? – kérdezte Maja, miközben felkötötte derékig érő sötét haját. – Kezdhetjük a rabszolgamunkát?

− Mit keresel itt? Nincs semmi dolgod a laborban? – lepődött meg Cristina, de beengedte a lányt.

− Csak nem képzelted, hogy egyedül hagylak ezzel? – fintorgott a lány, és felmutatta az asztalra csapott listát. Kihajtogatta a papírt, amelynek mindkét oldala takarosan tele volt írva apró betűkkel. A lista… − sóhajtott fel Cristina. – Egyedül is elboldogulok, tényleg!

− Biztos vagyok benne! De mivel én voltam ennek az egész zavaros ügynek a kiváltója, segítek. Ha továbbra is egyedül akarsz megfelelni Orina extra elvárásainak, egy nap a küszöbön találok rád, mert végelgyengülésben kimúltál. Ráadásul mindezt takarítónő cuccban. Már a gondolatától is rosszul vagyok!

− Attól, hogy meghalok, vagy attól, hogy mindezt takarítónő cuccban teszem? – kérdezte a lány vigyorogva.

− Ezt egyelőre még nem döntöttem el! – vakarta meg a feje búbját Maja, és két ujjhegye közé csippentette a listát. – Gyere, rendezzük ezt le, mert utána beszédem van veled!

Cristina tudta, hogy miről akar beszélni a lány. Kissé bizonytalan volt abban, hogy mennyit mondjon el neki. Vajon hinne neki? Vagy bemutatóra lenne szükség? Vajon működik egyáltalán az ereje Pán nélkül?

Mindenesetre elkezdték a takarítást. Viszonylag hétköznapi dolgokat kellett csinálniuk, amelyeket Cristina már korábban is csinált. Bár volt két olyan pont, amikor mindkét lány majdnem feladta a küzdelmet. Az egyikben Orina haját kellett kipucolniuk a zuhanyzó lefolyójából, a másik pedig az az ominózus mikróban megégett gyanta esete volt.

Már majdnem lement a Nap, mire végeztek. Cristina dobott néhány jégkockát és citromkarikát két pohárba, ásványvizet töltött beléjük, aztán letette az asztalra.

− Beszéljünk? – kérdezte szorongva.

− Már épp javasolni akartam. Mondjuk, kezdhetnéd az elején. Onnan, hogyan jutottál odáig, hogy kirabold az Államkincstárat.

− Logikusnak tűnt – vonta meg a lány a vállát.

− Ennyi? Logikusnak tűnt?

− Mit vársz tőlem, mit mondjak? Pénzre volt szükséged, és én segíteni akartam! A lehetőség magától adódott. Olyan pénzt vettem el, amelyet úgyis megsemmisítettek volna. Senkit sem károsítottam meg!

− Csak saját magadat, Cris! Vedd már észre! Lehet, hogy nem derült ki a rablás, de a szabadságodat, amelyre eddig olyan büszke voltál, most korlátozzák! A mostohatesód szolgája vagy!

− Ez csak ideiglenes…

− Biztos vagy benne? Szerinted mi akadályozza meg Orinát abban, hogy a nyári szünet után ugyanúgy zsaroljon? Mert szerintem semmi!

− Megvannak az eszközeim, hogy jobb belátásra bírjam!

− Miről beszélsz? – rázta meg a fejét Maja.

Cristina úgy döntött, hogy mindent elmond a barátnőjének. Elvégre Maja volt az egyetlen ember, akiben feltétel nélkül megbízhatott. Ezért hát mesélt. Amikor befejezte, szelíden odanyúlt barátnője állához, és becsukta tátva maradt száját.

− Hiszel nekem? – kérdezte tőle szorongva.

− Nem hiszem, hogy ilyesmit kitalálnál, szóval azt hiszem, igen. Boszorkány vagy… − ízlelgette a szót Maja. – Hát ezért mondtad, hogy megvannak a módszereid Orina leállítására! És ez a fiú… Mit is mondtál, hogy hívják, Zeusz?

− Pán – javította ki mosolyogva a lány.

− Szóval ez a Pán tett téged tulajdonképpen boszorkánnyá? Azért, hogy a kettőtök erejével meggyógyítsátok a halálos beteg kishúgát? Jól értem, ugye? – hitetlenkedett Maja.

− Kezd Andersen-es színezete lenni a dolognak?

− Egyre inkább, de még képben vagyok – nyelt egy nagyot Maja. – Akkor most szerelmes vagy Cris? Pán a te… párod?

Cristina nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, de aztán rájött, hogy ő maga sem tudja a választ.

− Amikor vele vagyok, olyan mintha ő lenne a fény, amely nélkül meghalnék. Mintha nélküle nem lennék egész. Ő azt mondja, már akkor érezte köztünk a kötődést, amikor először találkoztunk az Államkincstárban. Szerinte az addig csak lappangó erőnk hozott össze minket újra. A családjában eddig minden boszorkány pár a haláláig együtt maradt. Boldogok voltak, és sosem szűntek meg szeretni egymást. De még csak pár hete ismerem. Amikor vele vagyok, minden józan gondolatom elszáll, de ilyenkor – mutatott körbe a lemenő nap fényében tündöklő konyhán a lány – egyszerre rohannak meg.

− Nekem nagyon úgy hangzik, mintha nem lennél a szabad akaratod birtokában! – vetette közbe Maja. – Nézd, én racionális típus vagyok, akárcsak te. És az igazat megvallva megijeszt, hogy ilyen hamar beleugrottál egy ennyire intenzív kapcsolatba. Te nem vagy ilyen, Cris! Tartozol magadnak annyival, hogy időt és teret hagysz az érzéseidnek. Mert lehetséges, hogy tényleg szereted ezt a fiút, és ő is szeret téged. Ebben az esetben nincs is más teendőd, mint vigyorogva élvezni az életet, mert megtörtént veled a legcsodálatosabb dolog, megtaláltad a nagy Ő-t. A pénzeset!

− És ha csupán a varázslat okozza ezeket az érzéseket? – kérdezte szorongva Cristina.

− Ezt kell kiderítened! De ha erről van szó, Cris, szerintem te magad is tudod a választ a kérdésedre.

Cristina bámult kifelé a busz ablakán, és Maja szavaira gondolt. Elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb kiderítse, mi a valódi helyzet Pán és közte. Egy hirdetés és egy név jelent meg a szemei előtt, de egyelőre nem foglalkozott vele. Jó lesz későbbre. Most nem teheti meg, hogy cserbenhagyja Pánt. Lilinek szüksége van mindkettejükre.

Amikor a busz letette a klub előtt, döbbenten nézett végig a bejáratnál várakozó embereken. Az arcokon szinte világított az izgatottság, amikor a lány elment mellettük, és csókot dobott Arthurnak. Mielőtt belépett volna a bejáraton, hallotta a tömegen végighullámzó suttogást. „Ő az!” – mormolták. A lány megvonta a vállát, mert biztos volt benne, hogy nem rá értették. Talán egy híresség is van a várakozók közt, gondolta.

Odabent letette a kabátját, és óvatosan körülnézett, hogy Orina nincs-e a közelben. Gitárpengetést hallott, mire akaratlanul elmosolyodott. Pán azt a dallamot játssza, amelyet előző este hallgattak. Amelyre táncoltak. Amelyre olyan hevesen, olyan borzongatóan csókolóztak. Megszaporázta a lépteit. Már nem érdekelte, ha a közelben is van Orina, nem érdekelte semmi, látni akarta a fiút minél előbb. De amikor végre megpillantotta, azt kívánta, bárcsak maradt volna otthon ábrándozni az ő tökéletesnek hitt párjáról, mert Pán épp egy másik lányt csókolt és ölelt a színpadon állva. A fiú mindkét keze a fekete hajú lány vállán nyugodott, a szája pedig az ő szájára tapadt. Nem maradt ott, hogy végignézze a romantikus jelenetet. Sarkon fordult, és berohant az öltözőbe. Az útját apró darabokra robbant villanykörték szegélyezték.

Cristina az öltöző egyik padján ült, és a falat bámulta, amikor elkezdtek szállingózni a többiek. A helyiség megtelt a készülődés hangjaival. Olga zsörtölődését a széttört villanykörték rejtélyéről elengedte a füle mellett. Úgy érezte, lelassultak a gondolatai, a csalódás és a kín elvette minden szavát. Nem reagált a barátságos „Cső Cris!”-ekre, nem válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, egyszerűen csak felöltözött, és kiment dolgozni. Tudta, hogy ő is ott lesz. Elkerülhetetlen volt, hogy lássa, hogy hallja a hangját, de most először az erdőben történt mindent megváltoztató csókjuk óta úgy érezte, hogy már nem számít. Már semmi sem számít.

A bárpult mögött otthonosan érezte magát, de amikor Pán karcos hangja felcsendült a színpadon, olyan volt, mintha arcon csapták volna. Dühödten a földhöz vágta a kezében lévő törlőruhát, amellyel a poharakat fényesítgette, és a bárpultnál sorakozó vendégekhez fordult. Egy pillanatra meglepődött a rá szegeződő sok-sok várakozó pillantástól, de aztán eszébe jutott, hogy neki most dolgoznia illene.

− Mit adhatok? – kérdezte a legközelebb álló párt némi torokköszörülés után.

− Lepj meg, babám! – harsogta a cowboy kalapos férfi, és kaján vigyorral rácsapott a partnere méretes hátsójára. A babaarcú nő aprót sikkantott, aztán kacarászva hozzábújt a nagydarab férfihoz.

Cristina dühödten összeszorította a száját, és elővett egy magas falú poharat. Oda sem figyelt mit csinál, öntudatlanul kezdte el adagolni a koktél összetevőit. A színpadon Pán egyre nagyobb szenvedéllyel énekelte az előző esti dalukat. A lányban minden egyes másodperccel nagyobbra nőtt a feszültség, szinte érezte rezegni a testében. Amikor végzett a koktéllal, szó nélkül a babaarcú nő elé tolta, a férfinak pedig egy gyors mozdulattal kinyitott egy üveg sört.

− Hé, babám, én nem kapok ilyen flancos koktélt? – méltatlankodott a cowboy kalapos.

− Az a hölgytől függ! – válaszolta mérgesen Cristina, aztán mintha transzba esett volna, folytatta a koktélok készítését. A férfi döbbenten bámult a lányra, aztán a partneréhez fordult. A nő azonban ügyet sem vetett rá. Minden figyelmét a koktélra fordította, az arca kétoldalt enyhén behorpadt, ahogy erősen megszívta a háromszínű italba merülő vastag szívószálat. Hosszú másodpercekig csak nyeldekelt, aztán kicsúszott az ajkai közül a szívószál. Behunyt szemmel hátraejtette a fejét, mire a férfi ijedten közelebb lépett oda hozzá, hogy támogassa. De a nőnek nem volt szüksége rá. A következő pillanatban kinyitotta a szemét, a háta megmerevedett, és szembefordult a férfival.

− Rohadtul unom már, hogy minden nőt „babám”-nak hívsz! – fintorodott el. – Rohadtul unom, hogy nyilvánosan tapogatsz, és kihangsúlyozod, hogy nem átlagos méretű a fenekem. Rohadtul unom, hogy azt hiszed, hülye vagyok, és elhiszem a meséidet az állítólagos túlórákról a botsáska, festett szőke titkárnőddel. És rohadtul unlak téged is! Leléptem! Ha utánam mersz jönni, fogom a legcsorbább késemet a konyhából, és levágom a Nőfalódat, ahogy előszeretettel hívod mostanában! Megjegyzem, ezt is rohadtul untam már! Na, mentem!

Mindkét kezét a férfi mellkasának nyomta, és kényes mozdulattal hátrébb taszította. Felvette a pultról a félbehagyott koktélt, és a kijárat felé vette az irányt. A cowboy kalapos képtelen volt megszólalni, úgy nézett a nőre, mintha hirtelen szarvakat növesztett volna. Cristinának fel sem tűnt a jelenet. A kalapos férfi észrevette, hogy a furcsa mixer-lányt azon az éjszakán valami megfoghatatlan lengte körül. A többi ott dolgozó oda sem figyelve kerülte őt ki, bőséges helyet hagyva neki a zavartalan munkához. A férfi megcsóválta a fejét, és a sört érintetlenül hagyva kifelé indult.

Cristina pedig azon az éjszakán tovább alkotott. A lendület egyetlen másodpercre sem veszett ki a mozdulataiból, fáradhatatlanul készítette az újabb és újabb italokat. Munkájának rendkívüli eredményét ő maga fel sem fogta. Az elfogyasztott koktélok nyomán régóta elfeledettnek hitt sérelmek bukkantak a felszínre, pofonok csattantak, és kapcsolatok szakadtak meg. Minden nő, aki megkóstolta aznap este Cristina koktéljait, úgy tűnt, öntudatra ébredt.

A hatalmas hangszórókból megszakítatlanul ömlő dübörgő zene, és Pán hangja folyamatosan hajtotta a lányt, így nem vette észre, hogy a karjában lévő izmok begörcsöltek, az ujjai megmerevedtek, és az arcán könnyek csúsznak végig. Nem vette észre, hogy az addig körülötte sürgölődő lányok megállnak, és sajnálkozva néznek rá. Cristina ezúttal kizárólag befelé figyelt.

Aztán a zene hirtelen elhallgatott. Abban a pillanatban a lány úgy érezte, mintha lekapcsolták volna. Megmerevedett karjait a pultra támasztotta, és próbált mélyeket lélegezni. Érezte, ha nem sikerül rövidesen lenyugodnia, az egész helyet felrobbanthatja. Ügyet sem vetve a felé kiáltott rendelésekre, szándékosan lassú léptekkel kisétált a hátsó ajtón.

A klub mögötti sikátort gyengén világították meg az utcán végighúzódó lámpák. Cristina fázott, a rajta lévő „inkább melltartó, mint felső” – egyenruhája semmilyen védelmet nem nyújtott a hideg szél elől. A lány arra gondolt, ha még tíz másodpercig egy helyben marad, élő műemlék lesz belőle egy mocskos sikátorban, akinek az egyetlen társaságát azok a macskák jelentik majd, akik néha lepisilik a lábát. A gondolat nem segített, csupán még nagyobb dühbe lovallta magát vele. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a mellett lévő hatalmas fémkuka kigyulladt. Eszébe sem jutott, hogy ő okozta volna a tüzet, ezért némi megkönnyebbüléssel lépett közelebb a meleg forrásához, és kinyújtóztatta a karjait, hogy átmelegedjenek.

A háta mögött csikorogva nyílt az ajtó, aztán egy másodperc múlva becsukódott. Cristina egy forró hátat érzett a háta mögött, majd egy ugyanolyan forró tenyér simult a nyakára.

− Mi a baj, kicsi? – Pán hangja kissé rekedt volt az énekléstől. Cristina úgy érezte, egy láthatatlan erő rántja csomóba a gyomrát.

− Baj? Nincs semmi baj. Az égvilágon semmi. Mindössze rájöttem, hogy mennyire bolond voltam – suttogta a lány.

− Ne mondd ezt! − Pán mindkét karjával szorosan átölelte a lány derekát, és az arcát a nyakába temette.

− Vedd le rólam a kezed! – remegett meg a lány hangja. – Soha többé ne érj hozzám!

− Láttál… − jelentette ki a fiú.

− Hát nem is tagadod? – Cristina eddig háttal állt a fiúnak, de most megfordult, hogy végre azokba a csaló szemekbe nézhessen. – Azok után, ami tegnap este történt… Hogy voltál képes… Hogy voltál képes… Semmi sem volt valódi.

− Hadd magyarázzam meg!

− Mit akarsz még azon magyarázni? Láttam, mit műveltél!

− Clarissa csak…

− Clarissa? – vékonyodott el a lány hangja? – A mostohatestvéred?

− Kérlek, engedd, hogy megmagyarázzam! Másról van szó… − A fiú gondterhelten beletúrt a hajába, aztán újra a lány felé nyúlt volna, de Cristina kitért az útjából.

− Miről, Pán? Talán szívességből dugtad le a nyelved a torkán? Jófejségből ölelted? Magyarázd meg, ha annyira szeretnéd, hallgatlak! – dühöngött a lány, aztán fikarcnyit sem törődve a hideggel, felpattant a mellettük felhalmozott sörös rekeszek tetejére, és várakozón összefonta maga előtt a karjait.

− Clarissát régóta ismerem, tizenhat volt, amikor a szüleink összeházasodtak. Valahogy mindig olyan elveszettnek tűnt. Az anyja – amikor még nem gyűlölt engem – megkért, hogy foglalkozzak vele egy kicsit, mert itt nem sikerült egy barátot sem szereznie. Akkor nem értettem a dolgot, nekem úgy tűnt, félénk, kedves lány. Pár hét múlva rájöttem, hogy teljesen félreismertem. Egy kis idő után azt képzelte, szerelmes belém, az anyja pedig csak adta alá a lovat. Minden otthon töltött percemben a nyomomban volt, tudni akart mindenről velem kapcsolatban. Még Lilivel is feltűnően kedvesen viselkedett, mert azt hitte, rajta keresztül megnyerhet magának – fintorodott el a fiú. – Eleinte nem zavart, talán még hízelgett is a rajongása. Tizenhét voltam, és nagyon öntelt. Aztán Lili betegségével minden megváltozott. Komolyabban kezdtem venni az életet, változást akartam, egy jobb sorsot a húgomnak. Akkoriban a mostohaanyám minden eszközt megragadott, hogy éreztesse, mennyire nemkívánatos személyek vagyunk a saját otthonunkban. Visszautasított minden segítséget Lilivel kapcsolatban, sőt, be akarta dugni egy otthonba, hogy ne kelljen gondoskodnia róla. Képtelen voltam annyiban hagyni. Ezért az egyetlen személyhez fordultam, akiről tudtam, hogy hatása van rá. A lányához, Clarissához. Cristina… akkoriban nem volt olyan ár, amelyet ne fizettem volna meg, hogy Lili biztonságban élhessen!

− És ő téged kért – jelentette ki kongó hangon a lány. Úgy érezte, pillanatokon belül hányni fog.

− Engem – bólintott Pán. – Clarissa először csak azt akarta, hogy több időt töltsünk együtt. Aztán egyre követelőzőbb lett. A tizennyolcadik születésnapján berúgott, és ott találtam a szobámban meztelenül. Azt mondta, tartozom neki. Nem tehettem mást…

− Isten, ha vagy, most rögtön befogod a száját! – könyörgött némán a lány.

− Aznap este átvittem Lilit Simonékhoz. Többé nem mentünk vissza.

− Ó, hála az égnek! – kiáltott fel megkönnyebbülten a lány, és remegő gyomrára szorította a kezét. – Már azt hittem…

− Tudom mit hittél! – szakította félbe a fiú. – Nem sokon múlt, hogy egy olyan csapdába sétáljak, amely egy életre tönkretett volna. De egyetlen másodpercig sem gondolkoztam aznap este. Ezt tudnod kell, kicsi!

− De ma este…

− Ő csókolt meg engem! Megjelent itt nyitás előtt. Azt mondta, ismeri a tulajt, és nem tudta, hogy én is itt leszek. Azt mondta, bocsánatot akar kérni mindenért. Be kellett hangolni a gitárokat, ezért nem vettem észre, hogy mire készül. Próbáltam eltolni, amikor megcsókolt, de úgy tapadt rám, mintha legalábbis én lennék az a vámpírfiú a Naplementéből.

− Alkonyat – javította ki kis mosollyal a lány.

− Az. Megjegyzem, imádom azt a filmet! – adta a lelkest Pán.

− Ne fáraszd magad, én sem szeretem!

− Ez az én csajom! – vigyorodott el büszkén a fiú.

− Nem vagyok a csajod – ingatta a fejét Cristina elkomolyodva. – Igazából én magam sem tudom, hogy ki vagyok neked. Gondolkodnom kell Pán.

− De hiszel nekem, ugye Cris? Sosem bántanálak. Fontos vagy nekem.

A lány már nyitotta volna a száját, hogy bevallja, neki is mennyire fontos a fiú, amikor nyílt a hátsó ajtó, és narancssárga fény ömlött ki a betonra.

− Fiatalok! Munka van! – rikkantotta Olga. – Ideje lenne abbahagyni a rapid-randit, és akcióba lendülni! Szépfiú, téged várnak a színpadon, neked meg kisasszony – mutatott a lányra – egész szép kis ügyfélköröd gyűlt össze, akik mind az igazság-koktélodat szeretnék kipróbálni. Szóval két percet kaptok, hogy megmutassátok magatokat odabent! – Olga behúzta maga mögött az ajtót, mire minden korábbi meleg fény eltűnt a sikátorból.

Cristina lekászálódott a sörös rekeszekről. Figyelmen kívül hagyta Pán felé nyújtott segítő kezét, és lesimította a ruháját.

− Most mi lesz? – kérdezte a fiú, amikor közelebb lépett hozzá. Vele teljese szinkronban Cristina hátrálni kezdett, hogy Pán ne érinthesse meg.

− Te visszamész a színpadra, én meg koktélt keverni. Tudom, mi a kötelességem, de többé eszem ágában sincs követni egy olyan sorsot, amelyet egy felsőbb hatalom szab meg nekem. Egyre nagyobb a gyanúm, hogy az érzéseim kezdenek függetlenedni az agyamtól. Ezért kénytelenek leszünk alkalmazni néhány új szabályt.

− Mire gondolsz pontosan? – vonta össze a szemöldökét a fiú.

− Most menjünk dolgozni, majd később elmondom – rázta a fejét fáradtan Cristina, aztán meg sem várva a fiút, visszament a pult mögé.