Szerettük Ceglédet! - az első (számomra) igazi író-olvasó találkozónk emlékére

De még mennyire szerettük! Be kell vallanom, elsőre az író-olvasó találkozó gondolatától kissé kilelt a hideg. Aki ismer, annak nem kell részleteznem, hogy időnként mennyire gyáva vagyok. Ennek ellenére most úgy adódott, hogy minden feltétel összejött, és nem utasíthattam vissza, hogy Kemese Fannival találkozhassunk a ceglédi olvasókkal.

Kifejezetten jól éreztem magam. Az épület első látásra megtetszett kastélyszerű kinézetével, a belső tér pedig nagyon igényesen és szépen lett kialakítva, szakítva a könyvtárakról bennem élt sztereotípiákkal.

Kényelmes kanapékkal, védett, napfényes belső udvarral, gondosan válogatott könyvgyűjteménnyel és finom házi szörppel fogadott minket a könyvtár nagyon kedves és elsőre szimpatikus jótündére, Mariann. Ő számomra azok közé az emberek közé tartozik, akikről elsőre megállapítható, hogy mennyire szeretik a munkájukat és a körülöttük lévő emberekre mennyire nagy hatást, jó hatást gyakorolnak.

Kaptunk egy gyors körbevezetést a könyvtár többi részébe, amelyek nem maradtak el az ifjúsági könyvtártól, minden helyiség az olvasók igényeihez igazodva lett kialakítva, hogy az oda betérők megpihenhessenek egy-egy jó könyv társaságában vagy csak lazíthassanak egy kicsit. Ebben nagy szerepe lehet a többi ott dolgozó kedvességének is.

Kezdésre az emberek nagy része összegyűlt, majd az első kérdések után még jöttek páran, ketten még Pestről is befutottak, amitől meg is hatódtam, köszönöm ezúton is lányok! A hangulat családias maradt, aminek Fannival nagyon örültünk, így majdnem mindenkivel tudtunk pár szót váltani, és a kérdéseket részletesebben is megvitathattuk.

 Sajnos nem került rá mindenki a képre, de a lényeg talán látható. Közvetlen, barátságos beszélgetés alakult ki. A végén dedikáltunk, mindenki kapott könyvjelzőket, és az a megtiszteltetés ért, hogy aláírhattuk a könyvtári Pippa, Mya, és Enigma, Ezüsthíd példányokat.

A beszélgetést követően körbevezettek minket a város központjában, kaptunk egy érdekes összefoglalót is a hely történelméről, majd egy ebéd és egy fagyizás után Fannival hazavonatoztunk. Búcsúzóul még egy ilyen fantasztikus emléklappal is megajándékoztak.

Nagyon jól sikerült a nap, örültem, hogy sikerült elmennünk. Cegléd közel van Pesthez, mégis semennyit nem érezni a nyüzsgésből, olyan benyomásom volt, mintha otthon lennék.

Mariannak nagyon köszönjük a meghívást és a gondos szervezést ezúton is, az olvasókkal együtt feledhetetlen élménnyé tettétek a ceglédi látogatást. Remélem, találkozunk még!

Összehasonlíthatatlan

Nyolc év múlva

Amikor reggel kinyitottam a szemem, majdnem vissza is csuktam, mert hajnali szürkeségnek hittem az ablakon túli fényviszonyokat. Alex megmozdult mellettem, átkarolta a derekamat és egy elégedett dünnyögést követően közelebb húzott magához. Kényelmesen elhelyezkedtem a teste melegében, amikor meghallottam az ablakot ostromló hófúvást. Fél szemmel az ébresztőórára sandítottam, és majdnem hangosan felnyögtem. Már hét óra volt, kint tombolt a hóvihar, és reménykedni sem mertem, hogy valami csoda folytán eltörlik a mai műszakomat.

Fel akartam kelni, de Alex karja megfeszült körülöttem.

− Hová készülsz, asszony? – Borostás állával félrekotorta a hajam a nyakamból, hogy forró-szúrós csókot adjon rá. Megfogtam a pólóm alatt vándorló kezét, és vonakodva eltoltam.

− Fel kell kelnem, Alex! – Gyors csókot nyomtam a szájára, de még mindig nem nyitotta ki a szemét. Előző éjjel csak hajnali háromkor került ágyba, az egyik ló elhúzódó ellésénél segédkezett. – Te csak aludj, Vickyt majd megnézem én.

A hasára fordult, párszor belebokszolt a párnába, és visszaaludt. Halkan kiosontam a fürdőszobába, és megnyitottam a zuhanyt. A forró víz alatt állva próbáltam végiggondolni, hogy tudnám úgy megszervezni a napot, hogy abba legalább harminc óra beleférjen. Pár másodperc múlva már hagytam a fenébe az egészet, és élveztem a rám zúduló forró vizet.

A hátam mögött kinyílt az ajtó, és hamarosan egy széles, kérges tenyér jelent meg a csípőmön. Elmosolyodtam, és nekidőltem Alex mellkasának.

− Aludnod kellene még.

− Ez sokkal jobb. – Megfordított, hátam a csempének nyomódott.

− Tényleg el fogok késni. – Próbáltam elfojtani a nevetést, de pont a csiklandós részeimet vette célba.

− Tudok nagyon gyors is lenni.

− Meg ne próbáld! – hördültem fel nevetve, de a hang nagyon gyorsan kapkodó sóhajtozásba fulladt.

Mire sikerült kikeveredni a zuhany alól, fél nyolc is elmúlt. Amíg Alex reggelit készített, én felöltöztem, majd benéztem Vickyhez. Szokás szerint már felébredt, az egyik új mesekönyvét nézegette, amelyet a legutóbbi könyvesbolttúránkon szereztünk be.

− Anyu, amikor én leszek az elnök, hozhatok olyan törvényt, hogy szülinapon mindenki ágyban maradhat, és azt csinálhat, amit akar? – Vicky haja fekete szénakazalként meredezett, amikor felkelt. Pókemberes pizsamaalsójához, rózsaszín selyem gyerekhálóinget viselt, amelyet Gili nénikéjétől kapott.

− Csillagom, amikor te leszel az elnök, nagyobb gondjaid lesznek, mint a szülinapi időbeosztásról törvényt hozni.

− Azt nem hiszem – mondta morcosan. Addig puszilgattam az arcát, amíg kacagni kezdett. Még négy év távlatából is erősen megdobbant a szívem erre a hangra. Mióta megszületett, Alexnek és nekem ő jelentette a világmindenség közepét. A mi kisbabánk. Reggeli közben mindketten őt figyeltük. A dundi kis karját, a rózsás arcot, a fekete, vastagszálú hajat, amely most már rendezett fonatban lógott a háta közepéig. Az én szememet és Alex vérmérsékletét örökölte. Őt láttam a leggyönyörűbb gyereknek a világon. Tudtam, hogy ugyanarra gondolunk, amikor összenéztünk Vicky feje felett. Ezt a csodát mi ketten hoztuk össze. Szinte hihetetlen, hogy ilyen jó munkát végeztünk.

Egy gyors szülinapi köszöntésre futotta csak, de Vicky így is elégedett indult el, mert tudta, hogy délután hatalmas szülinapi zsúrt rendezünk, amelyre az összes barátja hivatalos.

− Ethel nagyi biztos megérkezik addigra? – kérdezte már a kocsiban ülve. Szerencsére a hóvihar közben teljesen elállt. A legjobb barátnőjének, Mathildának is ma volt a születésnapja. Szerencsére pár napja, egy teaparti keretében a két kislány megegyezett az időbeosztásban, így Mathildáét délelőtt tartották, Vickyét pedig délutánra tettük. Behajoltam a kocsiajtón, és megigazítottam a kabátja gallérját.

− Remélem, picim. Vigyázz apura, oké?

− Anyu! – forgatta a szemét.

− Vicky! – forgattam én is. Nevetni kezdett. – Ti vagytok az én legdrágább kincseim. Tudod, ugye?

− Tudjuk, anyu – szólt közbe az első ülésről Alex. − Óvatosan vezess, jó? Mögötted leszek.

− Mint mindig. – Búcsúzóul még megcsókolt, megvárta, míg beszállok a kocsiba, és mindketten elindultunk. Amikor szétváltunk, dudált egyet, és lekanyarodott a bevásárlóközpont felé. Előző nap hármasban listát írtunk a nélkülözhetetlen apróságokról, amelyeket elfelejtettünk beszerezni a zsúr előtt. Mivel nekem aznap még dolgoznom kellett, ők vállalták magukra a vásárlást.

A nap a szokásosnál is lassabban telt. Sorra érkeztek a betegek a gyerekosztályra, délután sikerült csak időt szakítanom rá, hogy felhívjam Ethelt. Kiderült, hogy az idő miatt minden Coloradóba tartó gépet ideiglenesen felfüggesztettek.

− A reptéren ragadtam, kicsikém – mondta panaszosan a telefonban. – Nem akarok elmozdulni innen, hátha egy gépet időközben elindítanak. De már sehogy sem érek haza Vicky zsúrjára. Megmondanád neki, hogy szörnyen sajnálom?

− Meg fogja érteni – nyugtattam meg. – Kérlek, Ethel, ne maradj a repülőtéren. Vegyél ki egy szobát a közelben, és pihenj nyugodtan. Vicky sem akarná, hogy kényelmetlenül töltsd miatta a napot.

Később Zoe és Gili is jelentkezett, szintén törölték a járatukat. Két beteg között megszólalt a csipogóm, de figyelmen kívül hagytam. Ezután kétpercenként jelzett, míg feladtam, és felhívtam Theót. Kiderült, hogy véletlenszerű adóellenőrzést rendeltek el az alapítványnál, bekértek minden számlát és bizonylatot az elmúlt három évről. Theo pánikba esett, mert a vezetőség nagy része elérhetetlen volt, ő meg hozzá sem tudott szagolni a papírokhoz.

− A könyvelőt próbáltad már?

− Azt, amelyik pofátlanul szabadságra ment, és kikapcsolta a mobilját?

− Szóval igen.

− Segítened kell, Sherlock! Tudom, hogy ma van Vicky szülinapja, de ha egyedül hagysz ezekkel az adóhiénákkal, én kivetem magam a földszintről. Ha átfaxolod nekem a papírokat, kész örömmel odaadom nekik.

− Hatalmas segítség vagy, ugye tudod?

− Ha legközelebb a városba jöttök, hálából elviszlek ebédelni a legjobb itteni étterembe. Téged és Vickyt. Na jó, a lovászfiú is jöhet.

− Szia, Theo.

Utolsó esélyként felhívtam a saját ügyvédünket, akinél megvoltak az alapítvány számlái, de épp egy másik városban tárgyalt. Megbeszéltem a titkárnőjével, hogy átfaxol mindent Theónak, de kellett hozzá egy beleegyező nyilatkozat, hogy törvényes legyen. A beszélgetés végére majdnem a falba vertem a fejem, de megígértem neki, hogy munka után beugrom, és aláírom azt a papírt.

Egy óra múlva sikerült elérnem Alexet is.

− Aggódom, Lena. Fél órája folyamatosan kapom a hívásokat a lányok szüleitől, hogy az időjárás miatt nem akarnak autóba szállni.

− Végül is, érthető – megdörzsöltem a homlokom, hogy elmúljon a tompa sajgás a fejemben. – Délelőtt óta öt autóbalesetest hoztak be a sürgősségire.

− Fáradt a hangod.

− Nincs semmi gond.

− Még nem néztem meg a teljes listát, de valószínűleg mindenki lemondja a mai bulit.

− Vicky tudja már? – kérdeztem félve.

− Tíz perce felvette a rózsaszín tütüjét és a tiarát. Kifestettem csillogós lakkal a körmét. Most épp a teadélutánt készíti elő. Még nem volt szívem közölni vele.

− Okos kislány, meg fogja érteni. Úgy néz ki, én is késni fogok, de sietek, ahogy csak tudok.

− Megint túlóráznod kell?

− Nem. Ma behívtak mindenkit, többen is vagyunk a kelleténél. Bonyolult, de a lényeg, hogy el kell intéznem némi papírmunkát Theónak.

− Találkoztál vele? – Jesszusom, kezdődik. Évek teltek el, de az ok nélküli féltékenysége sosem szűnt meg.

− New Yorkban van, Alex. Éli a boldog agglegények gondtalan életét. Gili mesélte, hogy nemrégiben megismerkedett valakivel. Szerinte komoly a dolog. Csak telefonon beszéltem vele. Segítségre van szüksége.

− És szokás szerint neked szólt először. Megint elhívott kávézni hálából?

− Vacsorázni – csúszott ki a számon. Tíz másodpercnyi csend.

− Fel akar idegesíteni, ugye?

− Pontosan. – Mosolyognom kellett, amikor elképzeltem, hogy összeszorított fogakkal szorítja a kagylót. – Amikor találkoztok, általában te sem maradsz adósa.

‒ Ez igaz. De ha arra gondolok, hogy te és ő valaha…

‒ Alex. Emlékszel még, hogy mit csináltunk tegnap éjjel?

− Hm, igen. – Kizökkentettem.

− És arra, amit ma reggel a zuhany alatt? – Csak felmordult, ezért folytattam. – Ezeket életem végéig kizárólag neked engedem meg. – Suttogóra fogtam a hangom. – Egyedül neked.

− Mikor érsz haza? – Ez a vágytól fűtött hang már sokkal jobban tetszett.

− Sietek.

Már elmúlt fél kilenc, amikor bekanyarodtam a ház elé. Amint beléptem az ajtón, úgy éreztem, átestem egy forró, tisztító zuhanyon. A kórházban, a betegekben felgyülemlett fájdalom és stressz, ami reggel óta bennem zsongott, először halkabb lett, majd teljesen elhalt. Levettem és felakasztottam a kabátom, majd cipő nélkül indultam az ebédlőbe. A látványtól földbe gyökerezett a lábam.

− Most már ihatsz, apu. De a sütiből is vegyél, jó?

− Ki nem hagynám. Nagyon guszta.

Vicky gyönyörűen felöltözve ült az alacsony teázóasztalnál, rózsaszín balett-tütüje elterült a széken. Kisujját feltartva épp egy csésze teát kortyolgatott, előtte egy kistányéron szív alakú mézeskalács, rajta sárga cukormázzal írt V betű. Előző hétvégén együtt készítettük őket. Vele szemben Alex ült ugyanolyan kisszéken, a farmerje fölött hasonló tütüt viselt, sötét hajában tiara csillant meg.

− Nélkülem kezdtétek el a csajbulit? – Széles mosollyal léptem beljebb, és kaptam fel a karomba szaladó Vickyt.

Az én kislányom egyetlen könnyet sem ejtett, amiért az összes barátja lemondta a zsúrt. Miután hazaértem, én is csatlakoztam a bulihoz, ami így is fantasztikusan jóra sikerült. Rengeteget nevettünk, Vicky és én annyi teát és limonádét ittunk, hogy majdnem bepisiltünk, Alex pedig különös gondot fordított rá, hogy végigkóstolja mind a hétféle süteményt. Két óra múlva Vicky már kókadozott. Alex fején félrecsúszott a tiara, miközben összeszedte a piszkos edényeket. Amikor felvettem, hogy lefektessem, Vicky a nyakamba borult, és pár másodpercen belül már aludt is. A szobájába vittem, betakartam, puszit nyomtam a homlokára, aztán felkapcsoltam az éjjeli lámpáját. Hamarosan lassan forgó, csillagmintájú fénypászmák töltötték be a plafont. Becsuktam az ajtót, és visszamentem Alexhez. Épp a mosogatógépbe pakolta be az edényeket.

− Tudod, hogy ilyen pasinak léteznie sem lenne szabad? – Hátulról átöleltem a derekát, és végigsimítottam a mellkasán. Mélyeket lélegeztem. Imádtam az illatát.

− Gondoltam, megvárom, míg lejössz, és akkor kapcsolom be. Hogy lásd, mekkora hős vagyok.

− A legnagyobb. – Megfordult, a kezébe vette az arcomat, hátrasimította a hajam, és megcsókolt. A tiara és a szoknya még mindig rajta volt. − Az beteges, hogy ebben a cuccban még szexisebbnek talállak?

− Ha akarod, minden éjjel felveszem a kedvedért.

− Hm. Egy saját, egy méter kilencven magas, szőrös balerina. Imádnám.

− Akkor rögtön el is kezdheted az imádást, drágám! – Lehajolt, a vállára vetett, és felrohant velem az emeletre. Próbáltam nagyon halkan sikongatni.

Hajnalban felébredtem. Egy pillanatig hallgattam a ház apró zajait, majd felkeltem, hogy megnézzem Vickyt. Az egyik csupasz lába a párnáján feküdt, a karja lelógott az ágy szélén, de nyitott szájjal, nagyon békésen aludt. Megigazítottam rajta a takarót, közben beszívtam meleg gyerekillatát. Biztos voltam benne, hogy szépeket álmodik.

Váratlanul a hátára fordult, kinyitotta a szemét, és tökéletesen éberen nézett rám.

− Anyu, mit jelent az a szó, hogy sikkasztani? – kérdezte csengő hangon.

− Miért kérdezed, kicsikém? – Leültem mellé, és kisimítottam a haját az arcából.

− Az óvó néni ma megsimogatta a fejem, miközben rajzoltam. Utána a délutáni alvásnál furát álmodtam. Beszélgetett egy bácsival, aki elmondta neki, hogy sikkasztani fog a bankból, utána pedig olajra lépnek együtt. Tudnál nekik szólni anyu, hogy el fognak csúszni, ha rálépnek az olajra?

− Persze, csillagom. Holnap reggel elintézzük, de most aludj csak tovább.

Óvatosan becsuktam az ajtaját, és visszaindultam Alexhez. Nevetve csóváltam meg a fejemet, és felírtam a képzeletbeli listámra, hogy egészítsem ki a saját érző naplómat. Úgy néz ki, a gén többé már nem kizárólag apai ágon öröklődik.

Pokolkarácsony

A LÉPCSŐ TETEJÉRŐL FIGYELEM ŐT. Ugyanolyan tökéletes, akár az első alkalommal. Összegömbölyödve alszik az ágyon, lágyan szuszog, alig törve meg a pince tapinthatóvá vált csendjét. Megtanultam becsülni az ehhez hasonló pillanatokat. Álmában mindig sokkal megközelíthetőbbé vált. Ügyelve minden lépésre, odamegyek hozzá, és letérdelek az ágy mellé. Nézem az arcát, sápadttá vált bőrét, a fájdalom mélyre vésett ráncait nyirkos homlokán. Megint álmodik. Róluk álmodik. A múltjához menekül előlem, az utolsó megmaradt foszlányokba kapaszkodva. Meghátrál az érintésem elől, úgy tesz, mintha nem vágyna rám, mintha nem okozna neki gyötrelmet a visszautasításom. Honnan származhat ez a különleges erő? Mi táplálhatja? Mi éltetheti? És hogyan vájhatnám ki végre belőle?

A homlokára teszem a tenyerem. Megdobban a szívem attól a melegségtől, amely belőle árad. Ha lehetséges lenne, magamba szívnám, hogy sose hagyhasson el, életem végéig bennem keringjen, engem melegítsen.

Rég meg kellett volna ölnöm. A végzetemmé fog válni, már egy ideje érzem, mégsem vagyok képes elpusztítani. Előbb meg akarom érteni, elvenni azt a felbecsülhetetlen erőt, amelyet olyan mélyen magába zár, amelyet úgy rejteget előlem. Azt akarom, hogy teljesen az enyém legyen. A részemmé váljon, ahogy lassan én is az ő részévé válok. Meg fog történni. Hinnem kell benne. Lehunyom a szemem, és koncentrálok, hogy láthassam, amit ő lát, érezhessem, amit ő érez.

Erőtlen benyomások, másodpercekre fellobbanó izgalom, még múlékonyabb boldogság. Kezdi elveszíteni az összes kapaszkodót.

‒ Nemsokára, kicsikém. Nemsokára feladod. A kedvemért fogod megtenni.

A várakozás izgatottá tesz. Homlokáról a hajába csúsztatom a kezem, belemarkolok a sima tincsekbe, a tenyerem köré tekerem, arcomhoz húzom az arcát. Megfeszül, majd kinyitja a szemét, de egy hangot sem ad ki. Tekintete kiüresedik, nyoma sincs az álombéli reménykedésnek. Ha visszarángatom a való világba, kettőnk világába, háttérbe húzódik minden más. Csak mi ketten maradunk.

‒ Tudod milyen nap van ma, madárkám? – Megrázza a fejét. A mozdulat közben arca a tenyerembe simul. Tökéletesen beleillik. – Karácsony. Különleges nap. Megünnepeljük a köztünk kialakult köteléket. A kapcsolatunkat. Ma nincs lánc, nincs injekció vagy elektrosokk. Egyetlen tökéletes napig.

Halványan elmosolyodik. Hagyja, hogy felültessem, még a lábát is megemeli kissé, amikor leveszem bokájáról a láncot. Boldoggá tesz az engedelmességével. Úgy simogat az érzés, mintha vattával bélelné ki a mellkasomat. Meg akarom osztani ezt vele. Azt akarom, hogy a mai számára is különleges nappá váljon.

Hunyorog a gyertyafényben, amikor felérünk. Kezét a szeme elé emeli, a mozdulattól meginog, és nekem dől. Mosolyogva ölelem magamhoz. Egy fotelhez vezetem, leültetem, vastag takarót borítok a lábára. Többször végigsimít rajta, az ujja között morzsolgatja, majd pár másodperc elteltével erősen belemarkol, mintha soha többé nem akarná elengedni. Először rám néz, egy ideig tartja a szemkontaktust, de aztán a tekintetét a hátam mögötti feldíszített fa vonja magára.

Hetek óta tervezem az estét. A legjobb étteremből hozattam az ételt, a legszebb fenyőt választottam ki az alkalomra, és egy méregdrága lakberendezési üzletben válogattam ki az ezüst és vörös díszeket. Lekapcsolok minden világítást, finom illatú gyertyákat gyújtok, és háttérzenévé halkítva felteszek egy válogatáslemezt. Minden jól alakul.

Lassan eszi az ételt. Alaposan megrág minden falatot, időnként lehunyja a szemét az élvezettől. Az elégedettség apró nyögésként tör ki belőle, amikor befejezi. Vacsora alatt folyamatosan a tányérján tartja a tekintetét, majd utána az ölében összekulcsolt kezét bámulja. Rám egyszer sem néz. Nem mosolyodik el vagy mond köszönetet. Visszagyűröm a tehetetlen dühöt. Türelmes akarok lenni, de néha nagyon megnehezíti a dolgomat.

‒ Táncolni fogunk, madárkám. – Összecsapom a tenyerem, mire megrezzen. Nem hagyok neki időt, hogy magához térjen, felhúzom az asztal mellől, átölelem a derekát, és ringatózni kezdünk a Moon River lágy dallamára. – Csak élvezd! – parancsolok rá. Elernyed a teste, most már teljesen hozzám simul. – Ha jól viselkedsz ma este, megkapod ajándékba a takarót, amihez annyira ragaszkodtál. Leviheted magaddal, amikor visszatérsz a szobádba.

A fotelben hagyott takaróra néz. Kasmír. Melegen tartaná egész télen. A hideg a tervem egy fontos részét képezi, de a mostani nagylelkű hangulatomban hajlandó lennék lemondani róla.

‒ Mit kell tennem érte?

Heves vágy ébred bennem a hangjára. Olyan ritkán használja, hogy kincsként őrzöm minden kimondott szavát. Még jobban magamhoz szorítom, ajkammal végigkövetem a nyakán sorakozó vastagabb-vékonyabb hegeket.

‒ Táncolj velem, madárkám! Semmi mást. Ne húzódj el, hagyd, hogy gondoskodjak rólad.

Még mindig a takarót nézi, miközben a vállamra csúsztatja a kezét. Addig ringatózunk, míg a fáradtság és a szervezetében maradt drog legyőzi. Elalszik a karomban. Képeket látok, de a zene és a közelsége bűvöletében először fel sem fogom, hogy belőle áradnak. Egyetlen elátkozott pillanatra megosztja velem az elméjét.

Ethel mellett dolgozni a konyhában. Zoéval nevetni. Victor karjába bújni. Lovagolni. Száguldani. Érezni, hogy szeretnek. Hogy biztonságban vagyok. Alex csókjában feloldódni. Elveszni a szerelmében, és soha fel nem ébredni.

Kívánságok. Megfoghatatlan érzések, amelyeket öntudatlanul is állandóan sorol, amelyekért hálát ad. Még mindig másra vágyik. A múltjára, az emberekre a régi életéből. Csak nem rám. Sosem énrám. A karácsony, a tervek, a közelsége, a tánc, minden hamissá válik.

Sajog a tenyerem a hatalmas pofontól, amivel felébresztem. Vérző szájjal, tágra nyílt szemmel, némán hever a szőnyegen.

‒ Tűnj el innen! Takarodj vissza a pincébe!

Szét akarom tépni. Darabokra szaggatni, hogy a vére beborítsa azt az átkozott fenyőfát. Átkozottul nehéz elnyomni a késztetést. A szerelmem és a gyűlöletem iránta követhetetlen gyorsasággal váltakozik. Ökölbe szorított kézzel figyelem, ahogy elindul a pince felé, de három lépés után megtorpan, a fotelben heverő takaróért mozdul.

‒ Vigyázz, madárkám!

Megperdül, a testtartása az enyémet tükrözi. Tekintetében ugyanazt a megvetést, ugyanazt az elszánt tenni akarást látom, mint az első hetekben. Tévedtem. Sokkal több munka és idő kell, hogy ezt kiöljem belőle.

‒ Menj a szobádba! Holnap nehéz napunk lesz.

Megrándul a lába, ellenáll az agya parancsának, de a harc alig pár másodpercig tart. Még csak a lépcső közepén jár, amikor bezárom utána a pince ajtaját.

‒ Boldog karácsonyt, Lena. – Alig hallom meg a zokogásba fulladó suttogást.

Aznap éjjel a neki szánt takaróba burkolózva, az ő illatával körülvéve alszom el.