Pénzes Ő 9. rész

Bocsánat a hosszas kihagyásért, szerettem volna hamarabb hozni az új részt, de sajnos így sikerült! A következő a két ünnep között érkezik, mert lesz 3 teljes szabadnapom és a 10. fejezet vázlata már megvan! Addig is, jó olvasást!

Az erdőben lévő kisház Cristina szerint leginkább egy kártyavárhoz hasonlított. Abból is egy satnyább fajtára. A deszkák, amelyekből felépült, foghíjasan csatlakoztak egymáshoz. A tető több helyen elegáns hullámokat vetett, hangulatos kis esővízgyűjtőket hozva létre. A veranda roskatag oszlopait és a ház oldalait benőtte a borostyán. A lány gyanította, hogy a kúszónövény tartja egyben az egész romhalmazt. Viszont nem akarta megbántani Pánt, ezért amikor leparkoltak a ház mellett, lelkesedni kezdett.

– Jaj, de takaros kis házacska! – csapta össze a tenyerét, de sejtette, hogy nem sikerült becsapnia a fiút, mert az felnevetett a vezetőülésen.

– Ez egy romhalmaz, kicsi! De a célnak megfelel. Gyere, bent barátságosabb.

Mindketten kiszálltak az autóból. Cristina zsebe egy lépés után zenélni kezdett. A lány összerezzent a Sikoly című film betétdalától, pedig annak idején jó figyelmeztetőnek tartotta beállítani. Elővette a zsebéből a telefont, megköszörülte a torkát, és miközben Pán kíváncsian figyelte, lenyomta a hívásfogadó gombot.

– Most nem tudom felvenni. De ha megadod a telefonszámod…

– Jaj, hagyj már ezzel az ökörséggel, te lógós kis dög! – rikácsolta Orina.

– Nővérkém! – rikkantott fel a lány. – Épp hívni akartalak.

– Egy fenét akartál hívni. Már rég itt kellene lenned, hogy rendbe rakd a ruhatáramat! Fel kellett csörgetnem az összes rabszolgát, aki tegnap dolgozott a klubban. Meg kellett fenyegetnem őket, hogy elárulják, tegnap egy fiúval szórakoztál munka helyett. Biztos vele is mentél haza. Taníthatott volna az anyád neked némi erkölcsösséget!

– Halottan nehéz lett volna neki. És egyébként hajnalig dolgoztam – jegyezte meg borúsan Cristina.

– Ezt meséld a rendőrségnek! Ha nem leszel itt fél órán belül, elintézem, hogy kocsi lopásért hosszú évekre bekóterezzenek!

– Jaj, már megint a Szökést nézted, tesó? Mondtam már, hogy a filmes duma ritkán jön be a való világban!

– Most azonnal megmondod, hogy mit csinálsz, különben hívom a rendőrséget!

– Ööö… épp gyógyítják a lábam – nyögte ki a lány, és megmozgatta teljesen ép lábujjait a cipőjében.

– Mi az, hogy gyógyítják? Megsérültél? Ugye tudod, hogy nem állom a betegbiztosítást?

– Kicsit eltörtem a lábam, de semmi vész, eszembe sem jutott rendes orvoshoz menni. Egy huncut szemű kínai épp most tekeri körbe a lábam disznóbéllel, mert az szerinte jól rögzíti a csontokat. Azt mondta, utána bekeni az egészet tejföllel, hogy ne száradjon ki a bél – mert jó szaftosan nagyobb a hatása ­–, és befedi pálmalevelekkel, majd újra áttekeri belekkel. Így sec-perc alatt rendbe jövök. Azért kértem, hogy sovány tejfölt használjon, a 20%-ostól állítólag már narancsbőre lesz az ember lányának!

– Ez undorító! – horkant fel Orina.

– Á, dehogy! Csak alternatív.

– De remélem, tudod, hogy ezt neked kell kifizetni. Bármennyit is kér az a kuruzsló!

– Ez a legjobb az egészben! Nem kér pénzt! Az unokája nemsokára a városba jön, neki kell majd megmutatnom a környéket. Szegény srác, kínai létére veri a két méter tíz centit. A falujukban féltek tőle a lányok.

– Nem vagyok kíváncsi a részletekre. Azt pátyolgatsz, akit akarsz a szabadidődben! A mai napot még megúszod, de elvárom, hogy holnap jelentkezz nálam munkára. Koktélokat törött lábbal is tudsz keverni.

– Ahogy kívánja, főnök! – mosolygott bele a lány a telefonba, aztán gyorsan kinyomta, mielőtt újabb kérdések merültek volna fel a lábával kapcsolatban.

Miután kikapcsolta a telefont, visszarakta a zsebébe. Pán a lépcsőn ült, és tűnődve nézte.

– Disznóbél? Kínai óriásfiú? – kérdezte hitetlenkedve.

– Most miért? Valamit muszáj volt kitalálnom. Azt úgysem hinné el, hogy boszorkány lettem, és épp varázsolni készülök, ezért nem tudom rendbe rakni ma a gardróbját.

– Végül is, jogos!

Pán a lány felé nyújtotta a kezét, aki örömmel fonta össze az ujjaikat. Ha megérintette a fiút, mindig olyan különös boldogság szállta meg. Mondhatni varázslatos. Pán kinyitotta az ajtót, de megállította a lányt, amikor az be akart lépni. Megszorította az ujjait, és belebámult az ajtón túli sötétségbe. Cristina már épp figyelmeztetni akarta, hogy a házhoz nem tartozik mozgójárda, ezért lépniük kell, ha be akarnak jutni, amikor a sötétség mélyén hirtelen valami pislákolni kezdett. A következő pillanatban fellobbant egy gyertya, amelyet rengeteg másik követett. Egy percen belül a ház meleg gyertyafényben úszott. Pán magához húzta, a dereka köré fonta a karját, majd a fülébe suttogott:

− Ezt eddig sosem sikerült egyedül megcsinálnom. Egyszerre csak egy gyertyát voltam képes meggyújtani az erőmmel. Erre most itt vagy te, és minden nehézség nélkül sikerül egyszerre ötvenet fellobbantani – sóhajtott fel boldogan. – Gyere, megmutatom a konyhámat!

− Oké – bólintott a lány. Pán karját a dereka körül forró bilincsnek érezte. Olyannak, amely most már a szíve körül is feszült. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is elszakadjon tőle. Pedig tudta, hogy hamarosan eljön az a pillanat is. Tudta, és rettegett tőle.

A ház bentről sokkal jobban mutatott. A deszkapadló kopottnak tűnt, de tiszta volt. A nappali közepén egyetlen asztal állt, körülötte hat székkel. Az asztal közepén egy körben elhelyezve álltak a gyertyák. A fal mellett régi könyvespolc tornyosult, a polcokon apró mécsesek égtek. A padlón elszórtan álltak a zöld palackokba állított vastag viaszgyertyák.

− Errefelé! – intett a fiú a hátsó helyiség felé.

A konyha valamennyivel kisebb volt, mint a nappali. Amikor Cristina belépett, valahogy olyan ismerősnek érezte. A levegőbe szagolt. A gyertyákon kívül a füvön megtelepedő friss harmat illatát érezte. És valami másét. Valami fűszeresét és titokzatosan vonzóét, amely az egyik hatalmas szekrényből jött. Kibontakozott Pán karjaiból, és kinyitotta a szekrény ajtaját. Hat széles polcot számolt meg, amelyek minden négyzetcentiméterét beborították a felcímkézett tégelyek. Ismeretlen nyelven íródott feliratokat próbált kibetűzni, de a gyertyafény miatt nem sikerült. Közelebb hajolt, de az illatok orgiájától megtántorodott. Pán a háta mögé lépett, és megtámasztotta a vállát.

− Jól vagy?

− Én… persze, csak ez az illat…

− Olyan a boszorkányoknak, mint a legfinomabb parfüm. Most már te is érzed. Mi vagyunk a fegyver, kicsi – mutatott végig a polcokon – és ez a mi töltényraktárunk. Ha egy kicsit több időnk lesz, megtanítalak arra, hogy mi mire való, rendben?

Cristina az illattól még mindig elbűvölten bólintott. A fiú csókot nyomott az arcára, aztán finoman hátrébb húzta, egészen a konyhában lévő hosszú asztal végéhez, ahol már kevésbé volt intenzív az illat. A lány beletúrt a hajába, megdörzsölte a szemét, majd pislogott néhányat. Úgy tűnt, a világ újra hétköznapi lett a szeme előtt.

Pán otthonosan mozgott a konyhában. Lehajolt, majd egy másodperc múlva felbukkant, és az asztalra rakott egy közepes üstöt. Különböző színű és címkéjű üvegeket pakolt az üst mellé, majd egy hosszabb nyakút vett elő. A benne lévő olajos folyadékból pár cseppet az üstbe öntött, majd egyenként elkezdte kiadagolni a felcímkézett üvegcsékben lévő, szárított növényeknek látszó porokat. Amikor már mindegyikből rakott az üstbe, Cristinára mosolygott.

− Kezdhetjük! – jelentette be izgatott várakozással a hangjában.

− Oké, séf, de mit kell tennem?

− Először is, össze kell keverni az üst tartalmát, de nem külső eszközzel. Az erőnket kell használni hozzá. Ez a megtiszteltetés most téged illet. Emlékszel a forgószélre, amelyet az erdőben kavartál? Ugyanazt kéne itt is kivitelezni, csak kicsiben. Idézd fel, amit akkor éreztél, de próbáld csökkenteni az intenzitását. Nem akarom, hogy összedőljön a ház – jegyezte meg félmosollyal az arcán. – Gyere, állj ide, és tedd a kezed az üst fölé!

Cristina követte az utasításokat. Az üst fölé emelte mindkét tenyerét, lehunyta a szemét, és próbálta maga elé képzelni az erdőben átélt jelenetet. Emlékezett a fájdalomra és a dühre, de ezek az érzések hatástalanok voltak. Kinyitotta az egyik szemét, de az üst tartalma még mindig mozdulatlanul állt. Megpróbálta újra, ezúttal minden erejével koncentrált, és magában mondogatta, hogy „forgószél, forgószél, apró forgószél”, de még mindig nem történt semmi.

− Túl görcsösen próbálkozol! – hallotta meg maga mellett Pán hangját. – El kell lazulnod, vagy sosem sikerül.

Hátulról átkarolta Cristina derekát, és mélyen a nyakába csókolt. A forróság a szíve után a lány fejét vette célba. Az összes gondolata a mögötte álló fiúra koncentrálódott. Valami motoszkálást hallott, de képtelen volt kinyitni a szemét. Az erős karokba belesimulni olyannak tűnt, mintha megszűnt volna a külvilág.

− Hé, kicsi, lassabban, csak nyugodtan!

A fiú ajka már nem tapadt a bőrére. Cristina kinyitotta a szemét. Mindketten belebámultak az üstbe, ahol abban a pillanatban ült el az apró forgószél. Az alján lévő keverék víztiszta folyadékká változott.

− Megcsináltam? – kérdezte döbbenten Cristina. Még mindig nehéz volt elhinnie, hogy ő ilyesmire képes. De lassan ráébredt, hogy ideje lenne feldolgoznia, hiszen ebből a világból nincs visszaút.

− Tökéletes voltál! – vigyorgott rá Pán. – Itt végeztünk is. Egy percet kérek, aztán mehetünk a kórházba.

Villámgyorsan elpakolta az össze kelléket, és a folyadékot áttöltötte egy lapos üvegcsébe. Cristina csak ekkor látta, hogy gyönyörű, égszínkék színe van.

− Kedvelni fogod Lilit – mondta a fiú már ismét a kocsiban ülve. − Ő volt a legaranyosabb kiskölyök, akit valaha láttam. A betegsége és anya halála előtt tele volt élettel, mindent száz százalékos erőbedobással csinált. És gyönyörű hangja van. Sokáig énekesnőnek készült, aztán jött az a buta ötlete, hogy segít a pénzkeresésben. Kitalálta, hogy majd ügyvéd lesz! – horkantott fel bosszúsan.

− Nincs abban semmi rossz, ha biztos életet szeretne – vetette ellen a lány.

− Abban valóban nincs. De ha a biztos megélhetésért feladja valaki az álmait, az már más dolog. Nem lehet mindig ugyanabban a mókuskerékben teperni! Lili művészlélek, ahogy az anyánk is az volt.

− És ahogy te is az vagy – egészítette ki Cristina.

− Művésznek tartasz? – mosolygott rá boldogan a fiú.

− Öhm… hm… hát, mivel hallottam, hogy zenélsz és énekelsz… és úgy tűnt, hogy sikered van, nos… igen, azt hiszem, akár azt is lehet mondani, hogy… művész vagy.

− Köszönöm, kicsi! Sokat jelent nekem a véleményed.

A lány képtelen volt megszólalni. Sokáig bámult ki az ablakon egyetlen szó nélkül. Állandóan az zakatolt a fejében, hogy vajon most tényleg szerelmes? És ha igen, akkor viszontszeretik? Igazi érzelmek, igazi vágyak azok, amelyek állandóan a mellette ülő fiúhoz hajtják, vagy csupán egy ősi mágia mellékhatásai? Tudni fogja ezt valaha biztosan? Szerette volna megbeszélni Pánnal az összes kétségét, de félt. Tartott tőle, hogy a válasz nem az lesz, amelyet vár.

Amikor leparkoltak a kórház parkolójában, és kiszálltak a kocsiból, Pán gondterhelten nézett végig magán.

− Ilyen cuccban nem mehetek be. A főnővér azonnal kivágna – sóhajtott fel. Kinyitotta a nála lévő hátizsákot, és egy fekete pulcsit húzott elő belőle. Levette a rajta lévő szakadt kabátot és vérfoltos pólót, majd bedobta a hátsó ülésre. Cristinának tátva maradt a szája a rengeteg csupasz bőrfelület láttán. Bizseregtek az ujjbegyei, és már majdnem kinyújtotta a karját, hogy kideríthesse, mennyire selymes azokat a kőkemény izmokat borító bőr, amikor inkább visszafogta magát.

− Van önuralmam! − bizonygatta magának. – Képes vagyok távol tartani magam tőle.

Szerencsére a pulcsi hamar eltakarta az ingerlő részeket, így nem történt baj.

− Mehetünk! – Pán kézen fogta a lányt, a könyvet rejtő hátizsákot pedig a vállára vetette. Megállás nélkül mentek végig a kórház folyosóin. Közben Cristina figyelmét nem kerülte el, hogy az összes nővér szélesen mosolyog Pánra, aki név szerint köszöntött valamennyit. A lány elkapott jónéhány vágyódó pillantást is, amelyektől kellemetlen érzése támadt. Közben megérkeztek Lili szobája elé. Pán aggódva fixírozta az ajtót, mielőtt halkan benyitott volna rajta magával húzva Cristinát. A lány hitetlenkedve nézte a széles kórházi ágyban szinte elvesző apró kis feketehajú alakot.

− Ő itt Lili, a kishúgom. Számomra ő a világon a legfontosabb. Nem hagyom, hogy meghaljon. Tudom, hogy eddig nem kértelek meg, de te vagy az egyetlen esélyem, hogy segíthessek rajta. Bármit megteszek, ha most segítesz. Bármit Cristina!