2016. december 23., péntek

Az arató



Letettem a tollat, majd kifújtam az addig visszatartott levegőt. Az utolsó kérdésre tartogatták a legnehezebb tételt. De megcsináltam, tényleg megcsináltam. Tudtam, hogy az utolsó vizsgám is sikerült, láttam magam előtt felvillanni az eredményt. Alig tudtam visszafogni a mosolygást, amikor kiléptem az épületből. Megálltam, és mélyeket lélegeztem, hogy kitisztítsam a fejem. Decemberhez képest meglepően langyos volt az idő, a nap halványan átsütött a felhőkön, meglágyította a színeket. Lassan az összes csoporttársam elszállingózott mellettem, néhányan mosolyogva integettek, de a legtöbben sietős léptekkel az egyetem épületét körülölelő park kijárata felé vették az irányt.
Alig akartam elhinni, hogy tényleg véget ért az első félévem az orvosin és most két egész hét tanulásmentes együttlét vár rám Alexszel, mielőtt újra belevetném magam a következő félévbe A telefonom megrezdült a zsebemben. Kissé elakadt a lélegzetem, amikor megláttam az üzenet feladóját. Több mint egy hónapja nem láttam. A vizsgaidőszak alatt nem akart zavarni, ezért csak telefonon beszéltünk az éjszakai tanulások után, amikor már félálomban voltam a fáradtságtól. Egy éjszaka anélkül dőltem be az ágyba, hogy felhívtam volna. Nem tudtam elaludni. Kellett hozzá a hangja. Hallottam is benne az önelégült büszkeséget, amikor felhívtam és megosztottam vele az elméletem.
Az üzenet rövid volt: „Te vagy a legszebb sóbálvány, akit életemben láttam.”
Felkaptam a fejem, mosolyogva néztem körül a fák mentén kialakított parkolóban. Egy dzsip húzott el éles fékcsikorgással, mire megláttam a mögötte álló kocsit és a motorháztetőnek dőlő kukkolómat. Hátracsapódott a kabátom, ahogy megiramodtam, rohantam felé, miközben a szívem egyre gyorsabban dobogott. Az utolsó pár lépésnél úgy éreztem, alig kapok levegőt. Elém jött, felkapott, és megpörgetett a levegőben. Egy pillanat alatt tért vissza minden gondosan elraktározott emlék. Az illata, a bőre íze, a haja tapintása, a belőle áradó forróság. És még meg sem csókolt.
– Ez a jelenet leginkább egy nyálas szerelmes filmhez hasonlított – dünnyögte közvetlenül a nyakamba.
– Ha nem markolnád még mindig a fenekemet, talán igazat is adnék neked. De így teljesen más színezete van a dolognak.
– Hm, tetszik ez az irány, folytatnunk kellene.
A nyakamról villámgyorsan áttért a számra, pillanatokon belül úgy csókolóztunk, mint az éretlen tinik az első alkalommal.
– Ha akarod, kiszívom a nyakad is, úgy sokkal hitelesebb lesz. – Alex egyre gyakrabban érezte meg, hogy mire gondolok, miközben ő észre sem vette.
– Nem, te bolond! – A vállánál fogva eltoltam kicsit. – Szia – mondtam széles mosollyal.
– Szia, hercegnő. Hiányoztál.
– Te is nekem. Nagyon – vallottam be suttogva. Felvillant bennem a gondolat, hogy milyen lenne nélküle az életem, de nem akartam megtudni soha. Soha többé.
Néha még mindig eszembe jut Sebastian. A vele töltött időszak minden figyelmeztetés nélkül, életem legborzalmasabb időszakára emlékeztetve szokott felbukkanni az álmaimban. Rémálmaim színhelye legtöbbször a könyvtár, a másik szereplője pedig Victor, aki az egyetlen fénylő pontot jelenti azokban a mocskos álmokban. Elég rágondolnom, hogy elűzzem Sebastiant a fejemből.
– Minden rendben? – kérdezte elkomolyodva. Végigsimított az arcomon, miközben bólintottam. – És mit terveztél nekem mára?
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk jégkorizni, aztán sétálni vagy moziba. Ha van hozzá kedved.
– Lena, egy hónapja nem láttalak. Reméltem, hogy azt mondod, bezárkózunk a lakásba, és három napig ki sem jövünk. Jó rég nem reménykedtem ennyire semmiben. – Tenyere már a dzsekim alatt járt, becsúszott a felsőm alá, hogy végigsimítsa a hátam. Még jobban hozzá simultam. – De pár órát még kibírok, azt hiszem.
Úgy döntöttem, később árulom el neki, hogy Theo vacsorára hívott minket. A vizsgám előtt hívott fel, és már-már könyörgött, hogy szakítsak időt rá, mert valami nagyon fontosat akart megbeszélni. Még abba is lelkesen beleegyezett, hogy Alex is elkísérjen. A történtek óta csak egyszer találkoztak, amikor is alig beszéltek, inkább csak sötéten meredtek a másikra, miközben Alex igyekezett elérni, hogy egy szót se válthassak vele. Reménykedtem benne, hogy idővel azért sikerül civilizált kapcsolatot kialakítaniuk.
A Central Park közepén felépített hatalmas korcsolyapályán két órát töltöttünk el. Rengeteget nevettünk, többször fenékre estem, majd igyekeztem elhessegetni Alexet, aki felajánlotta, hogy megmasszírozza a fájós területet. Az utolsó fél órában derékon ragadott, és csak táncoltunk, pörögtünk hátrahajtott fejjel, miközben a délutáni nap narancsos ragyogásba vonta a fák lombját és a hatalmas hangszórókból áradó lassú zene is elhalt.
Kezdett hűvösebb lenni, de nem akartam lemondani a következő programról, és tudtam, hogy neki is tetszeni fog. A park másik felén felállított hatalmas mozivászonhoz sétáltunk. A Central Park Filmfesztivált ebben az évben decemberben tartották. Az utolsó előadás már néhány perce elkezdődött, az 1978-as Supermant vetítették. A felállított fa nyugszékekre vastag takarókat tettek a hideg miatt. A leghátsó sorban még akadt egy hely.
– Ó, attól tartok egyetlen helyen kell osztoznunk, drágám – jelentette be Alex széles mosollyal. Hamarosan tetőtől talpig beburkolózva feküdtünk, miközben néztük, ahogy Christopher Reeve átszeli az eget.
– Ugye most nem félsz? – kérdeztem suttogva a sötétség miatti szorongására utalva, amelyet Zoe okozott kiskorukban azzal, hogy egyszer egy egész napra bezárta a pincébe.
– Csak attól, hogy közszeméremsértésért bevisznek minket. Úgyhogy hagyd abba hercegnő, vagy nem állok jót magamért! – Kihúzta az inge alól a kezemet, belecsókolt a tenyerembe, és a saját kabátzsebébe dugta. A film közepe táján a szívverését hallgatva elbóbiskoltam a kimerültségtől.
Egy lassú, édes csókkal ébresztett fel, körülöttünk már szedelőzködtek az emberek.
– Most már bezárkózhatunk végre a lakásba? – kérdezte ravasz félmosollyal. Amíg aludtál, gondolkodtam. Rengeteg tervem van, hogy mivel üssük el az időt.
Remegett a gyomrom attól, ahogy rám nézett. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy mégis felhívom Theót, és lemondom a vacsorát, de aztán eszembe jutott, hogy mennyire sürgető volt a hangja a telefonban. Az egyetem és a munkája miatt már jó ideje nem találkoztunk, főleg e-mailben kommunikáltunk, de most közölte, hogy nagyon fontos lenne személyesen beszélnünk. Keresztbe tettem két ujjamat, és belevágtam.
Egy óra múlva a még mindig mérges Alex társaságában léptem be az étterembe. A kis olasz hely nemrég nyílt, de máris felkapták a környékbeliek, mert egyetlen üres asztalt sem láttam. Theo felállt, ahogy közeledtünk felé, gúnyos mosolyt villantott Alexre, majd átváltott sokkal kedvesebb üzemmódba, amikor hozzám fordult és megölelt.
– Légy kedves, jó? – Ugyanazt kértem tőle, amit néhány perccel korábban Alextől is az autóban. Nyugtalanította valami, de abból a rövid ölelésből semmit sem tudtam leszűrni.
– Naná! – biztosított. – Lovászfiú, rég láttalak! – Kezet nyújtott Alexnek.
– Theodore. Mi újság a kereszteződésben? Fekszik a forgalomterelés? – Alaposan megszorította a felé nyújtott kezet.
– Az már régen volt – mondta könnyedén. – Pár hónapja egy új csoportnál dolgozom. – Észrevettem, hogy feszültebb lett a hangja. Felé mozdultam, hogy megfoghassam a kezét, de észbe kaptam. Már rég leszoktam róla, hogy meghívás nélkül nézzek bele az emberekbe. – De erről majd később. Mesélj először te. Mindig csak az alapítvány ügyeiről beszélünk. Mi van veled mostanában? Túl vagy az első vizsgaidőszakodon, ugye?
Miután rendeltünk, átbeszéltük, hogy kivel mi történt az utóbbi időben. Gili nem tudott csatlakozni, meséltem mert a szüleik házában tölti a szabadságát Nolannel, amíg Libby és Barney lakókocsival kiruccannak Kanadába.
– Észre sem veszi, de egyre jobban hasonlít anyára. Rettentő büszke a terhességére, úgy viselkedik, akár egy tyúkanyó. Nolan meg tökéletes férjjé vált, még a lába nyomát is imádja, ugyanakkor tudja, hogy kell leszerelni, ha veszekedőssé válik.
Alex csendben evett és figyelt, néha végigsimított a lábamon. Semmi jelét nem adta, hogy részt akarna venni a beszélgetésben. Félórányi laza csevegés után kezdett feltűnővé válni Theo idegessége. Fészkelődött a székén, babrált az evőeszközzel, egyszer még a bort is kiöntötte.
– Oké, elmondod végre, hogy mi bajod? A munkáddal van valami, ugye?
– Jesszus, Sherlock! – Idegesen végighúzta a tenyerét a homlokán. – Hiába is próbálkoznék, igaz? Nos, rendben. Tényleg a munkámmal függ össze. Pontosabban a csoporttal, ahol jelenleg dolgozom.
– Mi köze lenne Lenának a rendőrség ügyeihez? – Alex most először szólalt meg. Meglepetten fordultam felé, amikor meghallottam a hangjában bujkáló figyelmeztetést. A tenyerébe csúsztattam a kezem az asztal alatt.
– Egy olyan csoporthoz csatlakoztam, amelynek megalakulását maga a polgármester szorgalmazta. Különleges ügyekkel foglalkozunk, amelyek azonnali, hathatós beavatkozást igényelnek. A múlt héten letartóztattunk egy ázsiai bandát, akik bombát helyeztek el a város több pontján. Pénzt akartak, több milliárdot. Az átadásnál sikerült elkapnunk őket, az egyik emberük bepánikolt, a reptéren fogtuk el, amikor el akarta hagyni az országot, és bevallott mindent, hogy mentse magát. Korábban egy hackercsoportot sikerült lebuktatni, akik módszeresen fosztogatták kisebb összegekkel az egész országban a nyugdíjalapokat. Azelőtt egy bankrablóbandát kaptunk el, akik a legnagyobb bankokat szemelték ki és nem kímélték a túszokat.
– Örülök, hogy ennyire sikeres a csoportod, de mi a lényeg, Theo? A segítségem kell valamiben? – kérdeztem. Nekidőltem Alex vállának. Féltem, hogy megérzi, mennyire tartok tőle, hogy Theo igent mond.
 – Igen – bólintott. – Az utóbbi pár hétben egyre több tizenhat és húsz év közötti lány tűnt el. Különböző hátterűek, korúak, kinézetűek, mindegyiket biztonságosnak vélt helyről vitték el. Könyvtárból, kivilágított parkolókból, a nyílt utcáról. Egyik esetben sincs szemtanú, a kamerák látószögén kívül történtek az esetek. Mintha az illető pontosan tudta volna, hogy merre mozdulhat. A lányok között eddig nem sikerült megtalálni a közös pontot, egyszerűen semerre nem tudunk lépni az ügyben. Tegnap egy tizenöt éves lányt vittek el.
– Olvastam róla a gépen idefelé jövet – vetette közbe Alex. – A kétéves kisöccsét vitte ki a parkba. – Theo keserűen bólintott.
– Eddig is nagy volt a visszhangja a dolognak, de Alice Moore eltűnésével a sajtó bevadult. A polgármester eredményeket vár, lehetőleg tegnapra. A minta szerint az elrabolt lányok egyre fiatalabbak. Nincs holttest, nincs semmi eredmény az eddigi nyomozás alapján, és félek, hogy már kifutottunk az időből. Te segíthetsz a lehető leggyorsabban, Sherlock.
– Hagyd ezt abba! – dörrent rá Alex. Előrehajolt, az egész teste megfeszült a dühtől. – Csőbe húztad. Arra játszottál, hogy a vele történtek miatt majd biztosan segíteni akar azokon a lányokon. Nem kötelessége belefolyni a rendőrség ügyeibe azért, mert ti nem boldogultok a saját munkátokkal. Nem kötelessége elviselni soha többé semmi ilyesmit.
– Alex, hagyd abba! – szóltam rá. Én is kezdtem bedühödni.
– Lena, nekem tényleg nem volt szándékomban…
– Te is hagyd abba! Te jó ég, nem is tudom, hogy mit gondoltam, amikor belementem ebbe a vacsorába. El tudom dönteni, hogy mit tudok elviselni és mit nem. Ha képes vagyok rá, nem is kérdés, hogy segítek.
– Tudtam, hogy jól fogsz dönteni.
– Még egy szó, zsarukám, és nagyon megbánod! – fenyegetőzött Alex. – Még te nevezed a barátjának magad? Hát nem emlékszel, hogy miken ment keresztül? Azt hiszed, ezeket már sikerült feldolgoznia? Nem tudod, hogy milyen érzés azt hallgatni, amikor álmában zokog. Amikor összerezzen egy hirtelen érintéstől.
– Alex. – Fáradtan felsóhajtottam. Fogalmam sem volt, hogy ennyire nem sikerült lepleznem előtte. Nem akartam, hogy aggódjon miattam, de igaza volt. Rettegtem attól, hogy visszakerüljek ebbe a világba.
A körülöttünk vacsorázó emberek mind olyan boldognak tűntek. Mosolyogtak, nevetgéltek, a gyertyafény finom búrát vont köréjük. Nehezen rugaszkodtam el ettől a nyugodt környezettől. Hiába volt részem annyi rosszban, időnként még mindig nehézséget okozott az, hogy elfogadjam, egyesekben létezik, sőt mindent elborít a gonoszság. Ilyenkor mindig túlságosan naivnak tartottam magam és szégyenkeztem érte. Ideje visszatérnem a valóságba. A képességemmel változtathattam egy kicsit a világon. Nem billenthettem át a mérleg nyelvét, de megmozdíthattam, amely minden alkalommal szédületesen jó érzés volt. Ezt szánta nekem Victor is.
– Alex, segíteni szeretnék. – Felé fordultam, lassan megsimogattam az arcát. Fáradt lehetett, a szeme alatt sötétlettek a karikák, a borostája már legalább kétnaposnak látszott, sercegett az ujjam alatt. Az élvezettől lehunyta a szemét. – Ha segíthetek, meg kell tennem. Érted ezt?
Némán ingatta a fejét, megfogta az arcán lévő kezemet, és hosszan belecsókolt a tenyerembe.
– Rendben – mondta végül. – De ezúttal végig veled leszek. Egy pillanatra sem tévesztelek szem elől, oké? Ha nem vagy velem, állandóan úgy érzem, hiányzik egy karom vagy egy lábam. Úgy érzem, akkor…
– Nem sikerülhet semmi – fejeztem be helyette. Elszorult a torkom, amikor nyelni próbáltam.
– Srácok, én most hozok valami sütit, mielőtt még ennél is rosszabbul kezdeném érezni magam.
Észre sem vettem, hogy felállt. Alex nyilvánosan ritkán mutatta ki ennyire az érzéseit, és most is tudtam, hogy nem Theo jelenléte miatt teszi. Félt, majdnem annyira, amennyire az eltűnésem után.
– Többé nem veszítelek el, rendben? Vigyázunk egymásra, Alex.
– Ahogy mindig kellett volna. – Nekidöntötte a homlokát az enyémnek. Vibráltam, amikor hozzám ért. Az energia, amely a közelében eltöltött, felidézte az érzést, amikor a szabadulásom után először tapasztaltam meg az erőmet. Felemelő volt, mintha valaki egyszeriben megnyitotta volna előttem az összes határt, ami eddig korlátozott. Mosolyogva hajoltam közelebb hozzá.
– Ugye nem fogtok egymásnak esni most? Tudjátok, ez egy puccos hely. Nem hiszem, hogy értékelnének egy peep showt, még akkor sem, ha ingyen van. – Egyszerre néztünk fel Theóra, aki épp azon volt, hogy kéttenyérnyi tortaszeletet két falattal eltüntessen.
– Halljuk a részleteket! – mondtam elszántan.
Egy óra múlva a parkban voltunk, ahonnan elrabolták Alice Moore-t.
– Feltételeztem, hogy a helyszínen élesebben fogod majd a jeleket.
– Nem vagyok rádió, Theo. A helyszín nem elég, kelleni fog valami, amivel a lány érintkezhetett. Vagy az elrablója.
A park nyugati felén voltunk, teljesen kihaltnak látszott, a fák között megbújó utcai lámpák szolgáltattak ugyan némi gyér fényt, azonban ez semmit sem tompított a hely kísértetiességén. Néha egy-egy távoli autó zaja zavarta csak meg a csendet. Alex közvetlenül mögöttem állt, és minden mozdulatomat feszülten figyelte.
– Ismerem a módszert, ne aggódj, Sherlock. Készültem.
A belső zsebéből előhúzott egy zacskót, amelyből egy aprócska babakendőt vett elő. A csücskei kissé megviseltnek látszottak, mintha a tulajdonosa előszeretettel rágcsálta volna időnként. Finom anyag, talán kasmír lehetett. Az egyik felén a hófehér alapon barna macis mintát vércseppek pöttyözték. Mintha egy bájos arcon cápafogakat látnék, nem illett ahhoz a tiszta púder illathoz, amely a takaróból áradt. Észre sem vettem, már a kezemben is volt.
Csak őt ne, csak őt ne, csak őt ne, nagyon szépen kérem, csak őt ne! Egy szót sem szól, a bokrok közé rángat, amíg Peter odakint marad az úton. Már kapálózik a kis lábával, érzi, hogy valami rossz történik. Hamarosan rá fog zendíteni, és akkor a férfi el akarja majd hallgattatni. Maszk van rajta, teljesen beborítja a fejét, csak a szeme látszik ki, amely olyan tiszta kék, mint a felettünk lévő égbolt. Szúrós szagot árasztó kendő van a kezében, az arcomhoz akarja szorítani, de elejti. El kell vinnem Petert a közeléből, messze innen, hogy ne érhessen hozzá. Sikerül felemelnem a lábam, és jól sípcsonton rúgnom. Hallom a nyögést, de egy másodpercet sem vesztegetek, kitépem magam a karjából, és repülök Peter felé. Ha sikerül egy mozdulattal felkapnom, nem érhet utol. Az edző szerint én vagyok a csapat legjobb futója. Nem kaphat el. Már tudom is, hogy merre vághatom le az utat, pillanatok alatt kint leszek a park szélén, ahol már rengeteg ember lesz. Ők segíteni fognak.
Odaérek a babakocsihoz, már nyújtom a kezem Peter felé, amikor érzem, hogy ujjak kapnak a hajamba. A férfi megfordít, és visszakézből hatalmas pofont ad. Fémes ízt érzek a számban, nagyon szédülök. Próbálok megkapaszkodni a babakocsi szélében, de a világ egyre homályosabb lesz. Peter takarója véres. A mama szomorú lesz miatta, mert ez Peter kedvence. Peter keservesen sír, elkezdek felé mászni, de megint összeesem. Képtelen vagyok kinyitni a szemem.
Minden alkalom más, mégis hátborzongatóan ugyanúgy éltem meg. Belenézni valaki más gondolataiba, az ő szemével látni, vele együtt tapasztalni. Az izmaim a lábamban és a karomban kemény csomóba ugrottak, mintha harcoltam, mintha futottam volna. Még másodpercekkel azután is, hogy visszaadtam Theónak a takarót, homályosan láttam. Miközben hátráltam, beleütköztem Alexbe.
– Gyere ide! – Szorosan magához ölelt. – Jól vagy?
Dehogy voltam jól. Remegtem, de igyekeztem normálisan lélegezni.
– Erősen megütötte a lányt. Alice-t. Az övé a vér – mondtam Theónak, de biztos voltam benne, hogy ezt már tudta. – Nem látta az arcát, mert maszkot viselt. Végig az öccséért aggódott, meg azért, hogy véres lett a kedvenc kendője. Az ájulás előtt is ez volt az utolsó gondolata – mormoltam bele Alex vállába. – A férfi nagyon erős. És gyors. 190-195 magas lehet.
– Semmi mást nem láttál? – kérdezte Theo.
– Nem. Alice túlságosan megrémült. Az aggodalom, hogy bánthatják az öccsét is, minden mást felülírt benne. Talán csak…
– Micsoda? – Alex megfogta a karom. Újra éreztem.
– A szaga. Nagyon erős, csípte Alice orrát, mintha túl sok kölnit használt volna.
Az erős illat befészkelte magát az orromba. Hiába lélegeztem mélyeket, úgy éreztem, a bőrömből, belőlem árad. Hideg bizsergés árasztotta el az agyam hátsó részét. Lecsukódott a szemem.
– Mi van vele? – hallottam Theo hangját. Érzékeltem a mozdulatot, amellyel felém nyúlt, de félbeszakadt.
– Hagyd most! – Alex hangja már távolabbról szólt. – Olyan lehet, mint az elmerülés. Amikor a sekély vízből egyre beljebb csúszik. A mély tengerbe. Láttam már néhányszor. Ha félbeszakítjuk idő előtt, hiába élte át azt az átkozott elrablást. Azt hiszem, kapcsolatot talált az emberrablóhoz.
A többit már nem hallottam. A szag fogva tartott. Lassan borította el a testem, eljutott a tüdőm, a szívem legmélyebb részeibe, már a sejtjeimben éreztem. Sikítani akartam, de a hangom suttogássá halt.
A termésem. Sorba rakva, gondosan átkötözve, hogy egy része se mehessen kárba. Az életbiztosításom. Gyönyörűek. Minden részük tökéletes. Egyelőre. Ellenőrzöm a zárakat a cellákon, majd beélesítem a biztonsági rendszert. Az irodámban lévő monitorokat percekig bámulom. Hátradőlök, úgy nézem őket. Mindegyik lány megkötözve fekszik, ezen kívül erős nyugtatókat kapnak háromóránként, hogy ne ébredjenek fel. A csend fontos, hogy dolgozni tudjak. Az e-mailre pillantok, amelyet megnyitottam. Még egy megrendelés, amit hozzá kell raknom az első szállítmányhoz. Egy tizenhárom évest akarnak. Szőkét és kék szeműt. Minél világosabb a bőre, annál jobb, olvasom a kikötéseket.
Könnyen rátaláltam az igazira. A kis kalandvágyó Julia, aki ma éjjel kiszökik a házból, hogy a barátaival részt vegyen egy nyomozós játékban, amelyet eredetileg helyi főiskolásoknak szerveztek szerte a városban. Ha egy kislány felnőtteset akar játszani, könnyen megbánhatja.
A helyszín aggaszt egyedül. Előző nap követtem a lányt, hallottam, amint mobilon beszél a barátnőjével. A parkban fognak találkozni. Közel ahhoz a részhez, ahonnan az előzőt gyűjtöttem be. Általában kerülném az ilyen helyzeteket, sosem mennék kétszer ugyanarra a helyre, de most sürget az idő. Holnap este hajóra kell rakni a lányokat, hogy egy héten belül megérkezzenek új otthonaikba.
Elgondolkodom rajta, hogy mi fog történni velük. Láttam a képeket az egy évvel ezelőtti európai szállítmányról. Csupa üres, katatón tekintet, tele zúzódással, vágásokkal, törött csontokkal. Valószínűleg többször adták kézről kézre őket. Nem érzek sajnálatot. Semmi mást nem érzek, amikor rájuk nézek, csak büszkeséget. A jól megtervezett és kivitelezett munka gyümölcsei ők. Kincset érő zsákmányok, a nyugdíjbiztosításom.
Hátradőlve élvezem a csendet. A terv készen áll. Gondosan bezárom az ajtót, élesítem a néma riasztót, amely össze van kötve a telefonommal. Ha valaki csak a közelébe is kerül a kincseimnek, azonnal tudni fogom. Gyorsan odaérek a parkba. Egy ideig elégedetten figyelem a hazafelé szállingózó embereket, majd amikor lemegy a nap, elfoglalom a leshelyem a köztéri kamerák látóterén kívül.
Türelmes vagyok, nem zavar a hideg. Időnként még elhalad mellettem egy-egy ember, de hamarosan teljesen kihalt lesz ez a rész. Az izgatottság erőt vesz rajtam, amikor nevetést hallok. Kitapintom a zsebemben a kendőt, mellette pedig a kloroformos üveget. Felgyorsul a szívverésem, az izgalom mosolyt csal az arcomra. A vadászat hevét minden porcikámban érzem. Semmi más nem ér fel ehhez.
– Izzad az izgatottságtól, a testéhez szorítja a karját, teljesen mozdulatlanul áll. Őt figyeli a sötétből. – Olyan, mintha két helyen lennék egyszerre. Történt már ilyen velem párszor korábban is. Most úgy érzem, egy szemüveget viselek, amely az ő szemével lát, az ő érzelmei tombolnak továbbra is bennem. A kép időnként félrecsúszik, így rövid pillanatokra megérzem Alex körém fonódó karját, látom Theót, ahogy homlokráncolva néz rám, mintha valami érdekes kísérlet lennék, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. Ismét érzem a szagot. Az övét. Szinte fizikailag látom a szagot alkotó kicsiny molekulákat, ahogy finom fonalat alkotnak a levegőben.
– Meg tudod mondani, hogy hol van? – kérdezte Theo. Nem kellenek a hangok. Zavarnak. Most csak a szaga számít. Egyszerűen képtelen vagyok eldönteni, hogy valós-e. Aztán történik valami. A kép ismét kibillen, de ezúttal az ellenkező irányba, az ő irányába.
Az utat látom, amelyen végigjöttünk korábban. Öt, talán tízpercnyi sétára lehet tőlünk, sűrű bozót szegélyezi. Újra érzem őt, minden eddiginél erősebben.
– Itt. – Kinyitottam a szemem, próbáltam megtalálni a fókuszt. – Itt van. Egy még fiatalabb lányra vadászik, aki hamarosan túl közel lesz hozzá. Oda kell mennünk, Theo. Most!
Theo nevét mondtam, de közben Alexre néztem. Gyorsan bólintott egyet, közelebb perdített magához, és mélyen a szemembe nézett, miközben megszólalt:
– El ne merj tűnni a szemem elől, rendben? Végig valamelyikünk mellett kell maradnod. – Ritkán láttam könyörgést a tekintetében.
– Oké – mondtam halkan. Már rettegtem.
– Mutasd az utat, Sherlock. Hívtam erősítést, de nem veszíthetjük el.
Futni kezdtünk. A kapcsolat nem szakadt meg. Időnként még mindig láttam, amit a férfi lát. Elhűltem attól, hogy ezúttal elegendőnek bizonyult a szag, amelyet Alice érzett az elrablása alatt, hogy kapcsolódjak a férfihoz. Victornak igaza volt. A képességünk fejlődik, egyre növekszik.
Theo futás közben elővette a fegyverét, míg mi Alexszel kicsit hátra maradtunk. Amikor már csak körülbelül kétszáz méternyire lehettünk a helytől, ahol a férfi rejtőzött, halkan odaszóltam Theónak, hogy álljon meg.
– Látod a padot az út végén? A kanyar előtt? – mutattam előre. – Onnan fog a lányra támadni. Láttam, amikor kiszemelte. Csak 13 éves. Hamarosan megérkezik, a barátaival találkozna a közelben. A férfi kihallgatta, amikor telefonált. Theo, letartóztathatod, mielőtt a lány ideérne – magyaráztam sürgetőn.
– Lena, nem lehet.
– Mi? Miért nem?
– Ha sikerül tetten érni, nem lesz kérdés a bűnössége. De ha kirángatom a leshelyéről és letartóztatom, egy jó ügyvéddel kimagyarázhatja magát. Eddig semmi nyomot nem hagyott. Ha most elkapjuk akció közben, hozzáköthetjük a többi eltűnéshez.
– Nem hiszem el, hogy megkockáztatod egy 13 éves kislány életét.
– Igaza van, Lena – szólt közbe Alex. – Minél előbb meg kell találnunk a lányokat, akiket eddig elvitt. Ha most Theo letartóztatja, de bizonyíték hiányában kiengedik, örökre eltűnhet és vele együtt az összes lány is.
– Adjatok nekem öt percet vele, és kiderítem, hogy hol tartja fogva őket.
– És mivel magyarázzam majd a tárgyaláson az információimat? – vitatkozott Theo. – Kérlek, nézd a teljes képet. Nemcsak azt akarjuk megakadályozni, hogy elkapja ezt az egy lányt, nemcsak az eddig elraboltakat akarjuk kiszabadítani, hanem azt is biztosítani akarjuk, hogy soha többé ne bánthasson mást.
A képekre gondoltam, amelyeket korábban nézegetett. Az Európában elrabolt lányokra, vagyis ami maradt belőlük.
– Rendben. De ígérd meg, hogy nem nyúlhat hozzá. Jó? Nem fordulhat elő. – Észre sem vettem, hogy remegek és elvékonyodott a hangom. Alex szorosan megölelt, mielőtt kitört volna belőlem a sírás.
Nem láttam, amikor megérkezett a kislány. A fojtott hangú kuncogást hallottam, de egyszerűen nem tudtam odanézni. Lassú léptek haladtak el mellettünk, majd hallottam, hogy Alex odaszól Theónak.
– Menj!
Szorosan lehunyt szemmel a karjába bújva maradtam, mégis láttam minden egyes mozzanatot.
Vékony a teste. Összeroppanthatnám, akár egy száraz faágat. Még a hang is ismerős lenne, alig törné meg a minket körülölelő csendet. Ficánkol, próbál beleharapni a tenyerembe, amellyel a száját fogom le, de így csak a kloroformos kendő kerül mélyebben a szájába. Három további lélegzet, és már el is ernyed. Jó kislány. Be akarom húzni a bokrok mögé, el a nyílt utcáról, de a mozdulat közben valami belém csapódik. Mielőtt bármit tehetnék, egy fegyver csövét nyomják az arcomba. Egy rohadt zsaru!
Maradj itt, Lena. Közelebb megyek, hogy megnézzem mi a helyzet. – Mélyen a szemembe nézett beszéd közben. Pánikrohamtól tartott.
– Azt elfelejtheted! Veled megyek.
Örültem, hogy nem kezdett el vitatkozni. Mire odaértünk, a férfi már bilincsben, gyilkos tekintettel figyelt minket. A lány mellé térdeltem, végigsimítottam az arcán, ellenőriztem a pulzusát és az életfunkcióit. Aludt. Remélhetőleg mire felébred, már az egésznek vége lesz. Alex levette a kabátját, és párnává hajtogatva a feje alá tette. Abban a pillanatban meg tudtam volna csókolni érte.
– Már hívtam egy mentőt. Pár perc múlva ideérnek – mondta. Gondterhelten nézett hátra, ahol Theo még mindig a férfire szegezett pisztollyal állt, a másik kezével pedig a telefonját tartotta.
– Nem fog beszélni. Jártam a fejében. Azokat a lányokat a zsákmányának tekinti, a legdrágább kincsének. Nagyon régóta csinálja már ezt, rengeteget utazik, rövid ideig marad egy helyen. Rendelés alapján rabolja el a lányokat, aztán egyszerűen eladja őket. Eladja, Alex. – Olyan erősen szorítottam össze a kezem, hogy a körmeim árkot vájtak a tenyerembe, de meg sem éreztem. – Úgy bánik velük, ahogy az állatokkal sem szoktak. A vadászat élteti. Oda kell mennem hozzá.
Töprengve nézett rám, majd halványan elmosolyodott.
– Menjünk.
Kevés időm maradt, ezért nem is vesztegettem. Odaléptem a férfi mögé, aki még a földön térdelt megbilincselve. Theo továbbra is fegyvert fogott rá, míg Alex közvetlenül mellettem maradt. Kétoldalt a fejére tettem a kezem, és belevágtam.
Szemerkél az eső. Fellazítja a talajt, sártengerré változtatja ezt az átkozott földet. Úgy érzem magam, mint egy állat, egész nap a földet kell túrnom, ügyelni a lovakra, az ekére, munka után letisztogatni, megetetni a malacokat és kitakarítani utánuk. Egész életemben úgy bánt velem, mintha azért születtem volna, hogy az ő szolgája legyek. Az apám. A családom. Legszívesebben felrobbantanám az egész rohadt kócerájt és vissza sem néznék.
Minden nap ugyanúgy telik el, a monotonitásba bele fogok őrülni. Néha elképzelem, hogy fogok egy kést, és véget vetek az egésznek. Olyan könnyű lenne végezni velük, a saját ágyukban vágnám el a torkukat, aztán magam mögött hagynám ezt a lepratelepet és vissza se néznék. Itt sosem lesz jövőm.
Bezzeg Jasna lubickol ebben a pöcegödörben. A tökéletes első gyermek, aki aranyat szarik. A drágalátos nővérem naphosszat csak szépítkezik, a haját, a körmét a bőrét ápolgatja, hogy felkészülhessen a nagy belgrádi szépségversenyre. Az apám undorító módon rajongja körbe, miközben engem semmibe vesz. Gyűlölöm az egész bandát. Elnézem, ahogy rámosolyognak minden reggel és azt kívánom, bár történne vele valami rossz. Valami rettenetes, amitől megfakul végre az a kurva nagy fényesség, amiről a nevét kapta.
Fél év kell hozzá, hogy a kívánságom valóra váljon. Emberek jönnek a hegyekből nagy fekete dzsipekkel és elviszik Jasnát. Az anyám sikongat, az apám nekik megy, de fegyverrel fejbe vágják. Én egy tapodtat sem mozdulok. Aznap az anyám zokogásának és Jasna sikításának boldog emlékére alszom el. Másnap elkísérem az apámat a városba, hogy új alkatrészt vegyünk a traktorba. Egy szót sem szól hozzám, és Jasnát sem említi. Eleget hallottam a szép lányok eltűnéséről ahhoz, hogy tudjam, ha Jasna haza is térne egy idő után, már nem fogadnák szívesen, mert már nem lenne az a tiszta lány, aki a szüleink szeme fénye.
Apám rám morran, hogy maradjak a kocsin. A kezembe adja a foszlott gyeplőt, majd bemegy a boltba. Egykedvűen bámulom a mellettem elhaladó embereket. Kezdek rájönni, hogy Jasna eltűnése csak időleges boldogságot tudott nyújtani. A kocsi elé befogott ló patája hangosan cuppan a sárban, amikor a közelben zenét bömböltetve megáll egy fekete dzsip. Az az ember száll ki belőle, aki fejbe vágta egy fegyverrel az apámat. Besiet az egyik boltba, de pár perc múlva már jön is vissza. Kinyitja a kocsi ajtaját, körülnéz, a tekintete megakad rajtam. Emlékszik rám. Arra, hogy meg sem mozdultam Jasnáért.
– Akarsz pénzt keresni, fiú? – kérdezi vigyorogva.
Nem válaszolok, csak leugrom a kocsiról, a gyeplőt a lovak közé hajítom, és beugrom a fekete dzsipbe. Már éppen ideje volt.
Elvesztem Davor történetében, a gondolataiban, abban a teljes érzéketlenségben és gyűlöletben, amely még mindig égett benne. Alig érzékeltem az időt, miközben kerestem azokat az információkat, amelyek nekünk kellettek. Szinte az egész életét sikerült átpörgetnem a nővére elrablása óta. Jasnával találkozott évekkel később, amikor már a fekete autós lett a szervezet feje, és Davor az ő első embere. A nővére addigra már egy belgrádi bordélyban lakott, a mindennapi betevőért dolgozott. A szépségét az arca jobb felén lévő hosszú, égővörös forradás emlékké tiporta. Mielőtt a lány felismerhette volna, undorodva hátat fordított neki, és otthagyta a helyet.
Amikor már úgy érezte, eleget tanult, a főnöke megengedte, hogy elkezdje építeni a saját üzletét. A vevőköre egy részét rábízta Davorra, aki egyre változatosabb helyekről kezdte el összeszedni a rendelésre kért lányokat. Egyedül szeretett dolgozni, mert imádta a munkáját. Ez a fajta aratás végre igazán boldoggá tudta tenni.
Mélyre rejtette azokat a gondolatokat, amelyek kellettek, ennek ellenére meglepően könnyen jutottam hozzájuk, mintha az agya egy csepp ellenállást sem tudott volna kifejteni. Talán az emberek ebből a szempontból a széfekhez hasonlíthatók. Vannak nehezebben és könnyebben feltörhetők, csak a megfelelő módszert kell megtalálni hozzájuk.
Ironikus módon az agyában fényt árasztott az útvonal, amely a raktárához vezetett. Meglepődtem, hogy mennyire közel van. Memorizáltam a címet, majd a belépőkódot, aztán kinyitottam a szemem, és hátraléptem. Amint nem érintkeztem a bőrével, a gondolatai eltűntek az enyémek közül. Megkönnyebbülten felsóhajtottam.
Hajnalodott már, amikor Theo autójának hátsó üléséről Alexszel azt figyeltük, ahogy a mentősök sorra vezetik ki a hatalmas raktárból a bukdácsoló, még mindig kábult lányokat. A sajtó, a szülők és a barátok egy kordon mögött tolongtak, időnként még a kocsiban is hallottuk a megkönnyebbült kiáltásokat és zokogást. A kislányt, akinek végül sikerült megakadályozni az elrablását, kórházba szállították, de az ijedtségen kívül más baja nem esett.
– Ugye tudod, hogy most rengeteg félresiklott életet rántottál vissza a biztonságos vágányra. – Alex megcsókolta a homlokom. – Rohadtul büszke vagyok rád, ugye tudod?
Tudtam. Éreztem.
Hagytuk, hogy Theo magyarázzon meg mindent. Aprót biccentett, amikor a rendőrautó kikanyarodott az útra, hogy hazavigyen minket.
Kellemesen könnyűnek éreztem a testem, miközben felfelé mentünk a lifttel. Alex komótosan járatta végig rajtam a tekintetét, míg már az arcom tűzben égett és zavaromban nem tudtam mit kezdeni a kezemmel. A lakás ajtaját már ő nyitotta ki, közben végig a derekamon tartotta a tenyerét. Amint becsukódott utánunk az ajtó, mohón megcsókolt. Letoltam a válláról a kabátját, míg ő lehúzta a cipzárt az enyémen.
– Most már elkezdhetjük végre azt a „három napig ki sem lépünk a lakásból” projektet? – kérdezte széles mosollyal.
– Úgy vélem, ki kellene bővítenünk öt napra. Csak, hogy megfelelően elmélyedjünk a kutatásban. – Az utolsó gombot is sikerült kigombolni az ingén. A bőre melegen feszült az enyémnek.
– Szívemből szólt, doktornő. Úgy érzem, a kutatás jelen pillanatban létfontosságú.

2 megjegyzés: