Gondolathármas: A címadásról

Ugyanez a téma két másik nézőpontból Zakály Viki és Kemese Fanni blogján. Nézzetek be hozzájuk is!

  Igazából, fogalmam sincs róla. Ezt az elején szeretném leszögezni. Teljesen béna vagyok címekben, de néha sikerül meglepnem magam. Maga, Umberto Eco is szembesült ezzel a gonddal. Azt mondta, A Rózsa Nevét nem megírni volt nehéz, hanem a jó címet megtalálni hozzá.

  Számomra ez a terület teljesen szubjektív. Vannak persze általánosan elfogadott szabályok, amelyeket figyelembe kell vennem, ezért ha megrohan egy olyan címötlet, amelyért elsőre a földre borulva adnék hálát, előfordulhat, hogy az is még jócskán alakításra szorul.

  És az okok:

  1. a címnek célszerű előrevetítenie a történetet

  2. tükrözze a sztori hangulatát

  3. az olvasót készítse fel a várható eseményekre

  4. mindenképpen bukkanjon fel a történetben

  5. LEGYEN FIGYELEMFELKELTŐ

  Kicsit sok szabály, ha arra gondolunk, hogy a címek leggyakrabban 1-5 szóból állnak, de mindezekre tényleg érdemes odafigyelni. De az alap, az tényleg puszta ráérzés. Ha magamból indulok ki (márpedig csak magamból tudok, mert sajnos senki fejébe nem látok bele), a címek leggyakrabban akkor bukkannak fel, ha már van némi kialakult elképzelésünk a sztoriról.

  Én a legtöbbször a történetbe szövöm bele a címet. A jelentését. A hangulatát. Ha egy tárgy, akkor ténylegesen a tárgyat. Így volt ez az Enigmával is. Igaz, az első könyvnél már az írás elején tudtam, hogy ez lesz az igazi cím, bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ennek benne kell lennie a könyvben. Aztán később olyan nyilvánvalóvá vált (persze miután a szerkesztőm felvilágosított), hogy már könnyen bele tudtam írni a történetbe.

  Aztán még ott voltak a fejezetcímek. Kész rémálom! Ugyanaz a helyzet, mint a könyv címénél, csak most kicsiben. Olyan volt, mint nevet találni huszonegy ismerősnek, akiket már egyszer bemutattak, én mégis teljesen elfelejtettem a nevüket, és most ki kell találnom nekik egy újat. De végül sikerült, és bármennyire hihetetlennek találtam, egész jó címek lettek. Legalábbis szerintem.

  Most ugyanazzal a problémával szembesültem az Ezüsthíd kapcsán. A könyv címén elég sokat idegesítettem magam, mivel ebben az esetben az első ötlet, a Misztérium nem maradhatott, egyszerűen nem illett bele a történetbe, és még én is azt mondtam rá többszöri ízlelgetés után, hogy klisés. Aztán végre megvolt az a kicsi pont, ami átlendített a nehezén, és egyszerűen megjelent előttem a pont jó cím. Ezüsthíd. Kapcsolódik az első könyvhöz, ott van a történetben, hasonlóan misztikus a hangzása, mint az Enigmának, ugyanúgy egy szó (bár összetett) és jól esik kimondani! :)

  Mielőtt túlságosan megörültem volna a sikernek, jött a következő gond, ami az írás elején fel sem merült bennem. Az Ezüsthíd fejezetcímei. Próbálkoztam az első néhánynak címet adni, de nagyon gyengék, mondhatni vértelenek lettek. Olyat akartam, ami miatt – hiába már nagyon fáradt az olvasó – muszáj belekezdenie a következő fejezetbe is. Az összesnek ilyen címet szeretnék adni. De persze elsőre kudarc volt kudarc hátán.

Mérges lettem saját magamra, hogy „jó, akkor nem lesznek címek, csak számok!”. Aztán két nap alatt megírtam az egyik kedvenc fejezetemet. Miután végeztem vele, a lehető legnagyobb természetességgel gördítettem vissza az elejére, és írtam le a címét:
A világ legrosszabb randevúja

Nekem nagyon tetszett, ezért elhatároztam, hogy az összes többi fejezetnek is lesz címe. Ha addig élek is. Szóval én utálom a címadást egészen addig, amíg meg nem találom a számomra tökéleteset, ami után ez lesz a kedvenc elfoglaltságom az írás és az olvasás után. Ti hogy vagytok ezzel? Hasonló élmények, gyötrelmek?