Gondolathármas: Az új ötletekről

Amikor Zakály Vikivel és Kemese Fannival megbeszéltük, hogy legyen ez a következő témánk, azt hittem, könnyű dolgom lesz. Hiszen csak annyit kell leírnom, hogy alakul ki az új történet először a fejemben, aztán „papíron”. De amikor elkezdtem gondolkodni ezen a bejegyzésen, rájöttem, hogy annyira nem is egyszerű a helyzet.

Az Enigmával életem legnagyobb álma valósult meg, és ezt kevesen mondhatják el magukról. Miután végeztünk a szerkesztéssel, sokáig úgy éreztem, lehetetlen lenne új történetbe kezdenem. Belehelyezkedni valaki más életébe, lejegyezni a gondolatait, az érzéseit, végigkövetni egy olyan kalandon, amelyben az olvasók is szívesen részt vennének. Szörnyű, ellenszenves gondolatnak találtam. Hiszen én Enigmáé vagyok. Oda térek haza, amikor elalszom, ott lehetek igazán önmagam. Furcsa, amikor leírtam ezt a mondatot, akkor tudatosult bennem, hogy ez mennyire így van. Nem a legegészségesebb életmód, néhányan mondták is már, mennyire tele lehetek elfojtással, de én mindig úgy gondoltam, hogy ameddig van egy hely (legyen az akár a fejemben is), ahol elengedhetem magam, addig nem válok őrjöngő sorozatgyilkossá.

Telt az idő a könyvbemutató után, és úgy éreztem, kezdek kétfelé szakadni. Egyfelől be akartam bizonyítani saját magamnak, hogy képes vagyok eltávolodni ettől a világtól, ugyanakkor állandó, idegesítő belső késztetést éreztem, hogy folytassam Lena történetét. Hiszen bármennyire megnyugtatóan is zártam le a végét – mivel én szeretem a megnyugtató végeket –, még nincs igazán vége a történetének. Nem voltam kész elengedni őt. Ezért háttérbe toltam minden más késztetést, és elkezdtem írni a folytatást.

Most az jönne, hogy miként írtam meg a vázlatot, gyűjtöttem anyagot hozzá, majd hogyan kezdtem el írni a könyvet, de nem így történt. Minden egyetlen gondolattal, Lena gondolatával kezdődött. Leírom ide is, hadd lássátok, a csaj mennyire feladta nekem a leckét, hiszen ebből a részletből nem sokra lehet következtetni a későbbi történetből.

Emlékszem a régi nyarakra. A forróságra, amely végignyaldosta a bőröm, miközben a parkban ültem. Amikor letöröltem az izzadságcseppeket a homlokomról, emlékszem, elképzelhetetlennek találtam, hogy valaha újra fázni fogok. Ezt a forróságot próbálom felidézni, de nem megy. Most hidegek a csontjaim. Jegesek. A víz úgy ölel körbe, akár egy szenvedélyes szerető. Magával ragad, sodor, beeszi magát a bőröm alá, lehunyt szemhéjam mögé, beszivárog egészen a szívemig. Úgy érzem, lassan vízzé válok én magam is.

És nekem ebből kellett elkezdenem a könyvet. Egyelőre nem kutattam, és nem írtam vázlatot. Próbáltam rájönni, hogy Lena milyen bajba keveredett már megint. Voltak napok, amikor elkapott a sodrás, de olyanok is, amikor a víz felszínén lebegtem. Alakult a történet, bár néha megijesztett. Különösen egy szereplő, akit már említettem. Miatta kezdtem el a kutatást. Weboldalakat, szakdolgozatokat olvastam át a témában, hogy ennek a szereplőnek a karakterét még valóságosabbá, még érthetőbbé tegyem. Még nincs meg a teljes kép, de szintén jól alakul.

A vázlatírás továbbra sem akaródzott, de felmerültek bizonyos kérdések, amelyek mindenképpen utánajárást igényeltek. Bármennyire elcsépelt mondás, a Google tényleg a barátunk. Egy szempillantás alatt megtaláltam a válaszokat olyan kérdésekre, hogy például hol helyezkedik el New York legjobb francia étterme, mik a leggyakoribb puha fémek, vagy milyen tünetei vannak a poszttraumás stressz szindrómának.

Ezeken a fontos információkon kívül, minden más… csak úgy jött. Ha erőltettem, nehezebben, ha kedvem volt hozzá, mindig sokkal könnyebben. Ezekből lettek a legjobb részek. Ilyenkor földöntúli – amolyan csokievős – mosoly költözik az arcomra, és úgy érzem, hogy nem is lehetnék boldogabb. És ez szerintem jó dolog. Igyekszem mindig azt az elvet követni, hogy akkor jó az írásom (többszöri átírás után), ha én elégedett vagyok vele.

És van még valami. Nagyon sokan használnak előolvasókat, hiszen egy friss szem gyakran előbb észreveszi a hibákat, ellentmondásokat, nehezen emészthető gondolatmeneteket, mint maga az író. Legyen bármekkora vakmerőség vagy hülyeség, én nem teszek így. Számomra az írás magányos folyamat. Illetve rossz ez a szó, hogy magányos, hiszen írás közben sosem vagyok az. Épp ellenkezőleg. Féltékenyen őrzöm azokat a perceket, és addig nem adom ki a kezemből a kéziratot, amíg úgy nem ítélem, hogy kész. Utána persze kell a segítség. Mondhatni felbecsülhetetlen. Egy jó szerkesztő szerintem majdnem annyit tehet hozzá a könyv sikeréhez, mint maga az író.

Tehát most folytatást írok. Ezúttal utolsó részt. Egyedül még mindig. Teljesen belemerültem, de időnként feljövök másfajta levegőt szippantani. Egy ilyen alkalommal elkezdtem papírra vetni két másik történet elejét, illetve egy novellát is. Még bizonytalan, hogy lesz-e belőlük valami, de reménykedem. Mindenesetre, kezdem elhinni, hogy több világ is elfér majd egymás mellett a fejemben. Csak győzzem felépíteni őket.