Enigma 2. fejezet II. rész

Hátradőlve, kíváncsian várta a válaszom. Közben egyre magasabbra emelkedtünk. Kifújtam az eddig visszafojtott levegőt. Rájöttem, hogy csúnya dolog lenne figyelmen kívül hagyni a kérdéseit. Nem akartam rögtön rosszul indítani.

– Igazából, nincs sok mesélnivalóm. Én is magániskolába jártam, de szerettem. Idén érettségiztem, a nyarat pedig a nagybátyámnál töltöm – mondtam fel a betanult szöveget.

– Most először jársz nála, ugye? – kezdődött meg a faggatózás, amitől tartottam.

– Igen – válaszoltam röviden.

– De gondolom, már ismered! – bólogatott.

– Még sosem találkoztunk.

– Hogyhogy? Egy ismeretlen nagybácsi? Csak nem valami rejtélyes családi viszály áll a háttérben? A te feladatod megtörni a jeget? Lazák a szüleid, hogy elengedtek egyedül egy ismeretlen városba, egy ismeretlen rokonhoz. Amikor én először ideutaztam, az egész család velem volt, hogy ha rosszak lennének a körülmények, kimenekítsenek. De a te szüleid akkor ezt másként fogják fel. Ők hogyhogy nem jöttek veled?

– Ők… Sok a munkájuk – nyögtem ki. Egyre nagyobb kínban voltam a hazugságok miatt, és tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Zoe olyan embernek látszott, aki nem hátrál. Hogy védjem magam, támadó taktikát alkalmaztam.

– Te biztos sokat tudsz a nagybátyámról. Miért nevezted Mindenhatónak? Mesélsz egy kicsit róla?

– Persze, hogy mesélek! Úgy látom, tényleg rád fér az információ – bólogatott sajnálkozva. – Victor Wallt a környéken mindenki Mindenhatónak nevezi. Ő is tud róla, szerintem még hízeleg is neki.

– Te is arrafelé laksz, ugye?

– Szinte ugyanott. A családjaink birtoka szomszédos egymással. De a kapcsolat nálunk sem felhőtlen. Az anyám már jó ideje haragszik a bácsikádra, de nem tudom, miért – ráncolta össze a homlokát –, mert a Mindenható voltaképpen egész jó fej. Jut eszembe, maradhatna ez az utazás kettőnk között? Anya dühös lenne, ha meghallaná, hogy Victor gépével utaztam. Mindig azt mondja, hogy inkább ne legyünk neki lekötelezve. Szóval megtennéd, hogy hallgatsz róla?

– Nem hinném, hogy szóba kerülne, de hallgatok. – Valami nyugtalanított, ezért inkább rákérdeztem. – Honnan tudtad, hogy én ma utazom? Csak a gép miatt kérdezem, mert…

– Ja, hogy az! Oscar szólt róla. Felhívott reggel, mert tudta, hogy én is ma jövök haza. A déli géppel mentem volna, de átszállással kétszer olyan hosszú az út. Oscar a nagybátyádnál dolgozik, afféle mindenes sofőr – magyarázta. – Kilenc éve ismertem meg, amikor a bátyámat tanította vezetni. Én is elkísértem az órákra, de csak idegesítettem mindkettejüket, ezért állandóan elküldtek a fenébe. Nem hagytam magam, és mire a bátyám belejött a vezetésbe, Oscarral összehaverkodtunk. Azóta néha felhív. Azt mondja, azért, hogy ne felejtsem el az otthoni beszédet, pedig tudom, hogy hiányzom neki. De épp Victorról beszéltem, bocs, hajlamos vagyok a csapongásra! Szóval említettem, hogy a földjeink szomszédosak. Nos, olyannyira azok, hogy csak egyetlen természetes határvonal, egy folyó választja el a két birtokot. Mivel a folyó szinte nyílegyenes és jórészt a hivatalos határvonalon folyik, na meg egyik család sem használja a víz melletti területeket, ezért nincs kerítés. Egy hatalmas egységet alkot a két földterület. Mindkét birtok az egyik jellegzetes közép-coloradói völgyben fekszik. Még nem láttad, úgyhogy felvázolom. − Kikapcsolta az övét, előrébb csúszott és heves magyarázatba kezdett. Szőkésbarna, hullámos haja csak úgy repkedett a feje körül, ahogy az egész testét belevonta a beszédbe.

– Úgy kell elképzelni, hogy akárhová mész, minimum három oldalról hóval borított hegyek vesznek körül, de a völgyben kifejezetten meleg van ebben az évszakban. Rengeteg a kisebb-nagyobb tó is arrafelé. Majd a saját szemeddel is látni fogod. Az erdő körülöleli az egész völgyet. Ha ősz közepén leszáll a köd, olyan, mintha sűrű pókháló fonná be a fákat. Félelmetes, ugyanakkor fantasztikus látvány. A levegő olyan tiszta, hogy ha beszívod, esküszöm, érzed, ahogy tisztul a tüdőd. Nem sokan élnek arrafelé, de a környék kárpótol mindenért. Ráadásul, ha valami egyéb szórakozásra vágysz, Colorado Springs röpke egyórás autóútra van tőlünk. A nagybátyád földje valamivel nagyobb, mint a miénk, de már nem sokáig, mert az anyám rosszul viseli, ha valamiben megelőzi őt a Mindenható. Egy ideje elkezdte felvásárolni a völgyön túli földeket, bár Isten tudja, mit lehet azokkal kezdeni. Csupa erdő az egész. Talán legelőt akar belőle csinálni! – gondolkozott el.

– Ezzel foglalkoztok? Állattenyésztéssel? – ugrottam rá a témára. Bármit, csak ne térjünk vissza a szülőkhöz.

– Lótenyésztéssel, telivéreket nevelünk. Ahogy a nagybátyád is. Nem sokat értek hozzá, az anyám és a bátyám ellenezte, hogy én is ott dolgozzak. Bentlakásos iskolába küldtek, hogy sokra vigyem – fintorgott. – Mindig azt hallottam a bátyámtól, hogy legyek orvos vagy ügyvéd, mert ez neki nem adatott meg. Tudod, ő korán elkezdett dolgozni a lovakkal, és nem volt lehetősége folytatni az orvosit.

– És az apád? Ő is lovakkal foglalkozik? – Az volt a taktikám, hogy elárasztom kérdésekkel, és akkor nem lesz ideje felőlem érdeklődni. De valamibe beletenyereltem, mert elborult az arca és a szeme sem nevetett már.

– Még kiskoromban meghalt. Lovasbaleset – mosolyodott el halványan.

– Sajnálom. Én…

Most mit mondjak? Hogy egy cipőben járunk? Szemétnek éreztem magam, mert amíg ő mesélt a halott apjáról, én hazudtam neki a szüleimről.

– Régen volt már – vonta meg a vállát. – Alig emlékszem rá. – Leszedett egy láthatatlan pihét a térdéről. Észrevettem, hogy könny gyűlik a szeme sarkába, de pislogott párat, és már nyoma sem volt. – Bocs, néha kijön belőlem.

– Érthető, ha szomorú vagy. Mindenki az lenne a helyedben. – Átöleltem magamat, és a hónom alá dugtam a kezemet.

– Inkább mesélek még, hogy ne legyen olyan ismeretlen neked a terep, mire odaérünk, jó?

Meg sem várva a választ, lelkesen folytatta. Beszéd közben állandóan hátrasimította a haját, ami ugyanúgy visszahullott az arcába. Kezdtem irigyelni a belőle áradó magabiztosságot.

– A bácsikád miatt felesleges aggódnod! Ő tényleg rendes ember. Ritkán láttam, amíg otthon laktam, mert anya régen utálta, ha átmentünk a birtokára, de amikor találkoztunk, akkor mindig kedves volt. Olyan negyven körüli lehet, és nagyon jól néz ki a korához képest. Izmos meg minden, és egyáltalán nem olyan, mint a többi felnőtt. Rengeteget dolgozik a lovakkal, az övéi a legszebbek a kontinensen. Meg a mieink.

– Egyedül él?

– Igen. Persze, Ethel még vele lakik; ő a házvezetőnő, majd te is megismered, nagyon kedves asszony. Olyan mindenki nagymamája típus. Állandóan becézget, és panaszkodik, hogy keveset eszel a főztjéből. Eszméletlenül jól süt!

– Hű, de sokat tudsz! – Kezdtem örülni, hogy potyázásra adta a fejét. – Nagy segítség vagy!

– Köszönöm! – Büszkén kihúzta magát. – Anya szerint, ha bekerülök egy vadidegen társaságba, félóra alatt mindenki a barátom lesz. Kiskoromban sokáig azt hitték, hogy hiperaktív vagyok. Egyébként, ha már berendezkedtél a nagybátyádnál, esetleg néha átugorhatnál hozzánk. Nem akarok rád akaszkodni, de az összes ismerősömet egy éve láttam utoljára. Félek, hogy már megváltoztak a dolgok. Igaz, én sem vagyok ugyanaz. A bátyám az egyetlen, akivel bármiről tudok beszélgetni, de ő férfiból van, és pár dologra csak rázza a fejét, hogy ne zaklassam ilyen nőcis dolgokkal. Ráadásul mióta átvette a birtokot, egyfolytában dolgozik. Szóval néha lóghatnánk együtt a nyáron, ha neked sincs ellenedre.

 – Az jó lenne! – mosolyogtam.

Egyre jobban felengedtem a kedvességétől. Egy órája folyamatosan beszélt, vidám dolgokat mesélt a környékről és a nagybátyámról. Bizakodni kezdtem, hogy talán elviselhető lesz az ottani élet. Kockázatos barátkozni, sőt, mindenfajta emberi kapcsolat kockázatos a képességem erősödése miatt, de meg kell próbálnom. Kell valaki, akivel néha szót válthatok. Ha teljesen magamba zárkózom, annak újra kórházi kezelés lesz a vége.

– Jó lenne néha együtt lógni – tettem hozzá magabiztosabban.

– Akkor ezt megbeszéltük, nyuszifül! Annyira örülök! Duplán megérte, hogy felkéredzkedtem Victor gépére. Már alig várom, hogy hazaérjünk! Egy csomó olyan hely van Colorado Springsben, ahová érdemes elnézni. Feltétlenül látnod kell!

És csak mondta és mondta. A hangja elzsongított, már nem is arra figyeltem, hogy milyen programokat szervez hetekre előre, hanem arra, hogy milyen jó érzés, hogy valaki újra normális emberként kezel. Valahogy megnyugtatott, ettől biztosabbnak éreztem a talajt a lábam alatt.

A következő egy órában mesélt az iskolájáról, ahol teljesen felesleges tárgyakat akartak a fejébe verni. Nem szeretett magolni, inkább divattervező akart lenni. Azt mondta, életcéljának tekinti, hogy minden embert úgy öltöztessen fel, hogy az illető életében először kényelmesen érezze magát a bőrében.

− Tudod nyuszkó, az emberek alapvetően tele vannak komplexusokkal, de ha az, amit viselnek, mondhatni tökéletes nekik, máris eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódniuk. Ilyen egyszerű az egész!

A New Yorkban töltött évek alatt csak nyaranta járt haza, mert szabadidejében a SoHo negyedben egy tervező boltjában gyakornokoskodott. Mesélt arról, hogy a régi barátaitól már elszakadt, udvariassá vált a kapcsolatuk. Ellágyult az arca, amikor a bátyjáról beszélt, látszott, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Aztán az anyjára terelődött a szó.

– Ő csodálatos! – Hátravetette a haját, és elmosolyodott. – Nem is kívánhatnék jobb anyát magamnak, persze leszámítva azt az apróságot, hogy magániskolába küldött. Egy időben azt hittük, hogy elveszítjük, de rendbejött.

– Elveszítitek? Miért… – Késő volt, már kimondtam. Világos, hogy Zoe anyja a férje halála miatt volt kikészülve. Már rég túlléptünk a témán, erre én megint felhoztam.

– Úgy elkomolyodtál, nyuszkó. – Zoe fürkésző szemekkel méregetett. – Az anyám depressziós volt, de sikerült kilábalnia belőle. Egy hatásos gyógyszernek és a támogatásunknak köszönhetően. A gyógyszerének fura neve volt, sokáig nem is tudtam megjegyezni, és amikor abbahagyta, igyekeztem végleg elfelejteni a nevét. De egy órával ezelőtt újra láttam – nézett a zsebemre. − Azon a dobozon, amit elejtettél.

Már egyáltalán nem mosolygott.

A felismerés, hogy Zoe az út eleje óta tudja, hogy elhallgatok valamit, úgy ért, mintha frontálisan ütköztem volna egy vasfallal. A szívem erősebben és gyorsabban kezdett verni, a gyomrom megint a torkomba ugrott.

– Zoe, én… – nyögtem fel.

– Figyelj, nyuszkó! Úgy érzem, közelebb kerültünk az út alatt, elmeséltem neked majdnem az egész életemet. Akár barátok is lehetnénk idővel. Szeretnélek még jobban megismerni, de ehhez az kell, hogy ne hazudj nekem. Ha problémáid vannak, nekem elmondhatod, nagyon megértő tudok lenni. Elvégre New Yorkból jöttél, az égre! Ott minden második ember terápián gyógyíttatja a sérült lelkét. Bevallom, meglepődtem, amikor felismertem a gyógyszeredet. Anya rövid ideig szedte, mert az orvosa szerint nagyon erős szer. Te meg úgy eszed, mintha tic-tac lenne! Szóval, elmondod, mi a helyzet? Depressziós vagy? Leszokóban lévő drogfüggő? Esetleg neked is meghalt valakid?

A harmadiknál összerezzentem, mire Zoe a szájához kapta a kezét. Apró nyikkanás tört elő az ujjai közül. Ez volt a pillanat. Addig kellett elmondanom neki, amíg még képes vagyok rá.

– Egy héttel ezelőtt a szüleim Japánból akartak hazautazni egy ugyanilyen magángépen. Egy órával a felszállás után a motorok felrobbantak, és a gép belezuhant a Csendes-óceánba. Mindketten meghaltak. A nagybátyám maradt az egyetlen rokonom. Az apám azt akarta, hogy huszonegy éves koromig maradjak nála.

Gyorsan beszéltem, hogy ne legyen ideje közbevágni. Amikor végeztem, megköszörültem a torkomat, és elmélyülten tanulmányozni kezdtem az ülések közötti szőnyeg mintáit. Megpróbáltam távolabbról szemlélni a helyzetemet, az segített, hogy ne boruljak ki újra. Amikor Zoe nem reagált, óvatosan felnéztem. Elfehéredve, merev testtartással ült a helyén, és rám meredt.

– Olyan hülye vagyok! – A szemében gyülekezni kezdtek a könnycseppek. Sürgősen tennem kellett valamit. – Annyira sajnálom, Lena! El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most. Illetve részben el tudom, de amikor az én apám meghalt, még kicsi voltam, és az anyámra meg a bátyámra mindig számíthattam. Mekkora ökör vagyok! És én még drogfüggőségre célozgattam!

– Ne izgasd magad! Nem tudhattad – siettem megnyugtatni. − Ez az egész az én hibám is, mert hazudtam róluk. Én… egyszerűen nehéz elviselni a sajnálatot az emberek szemében. Mióta megtörtént a baleset, úgy kezelnek, mint egy őrültet, akinek csak pihennie kell, és rendbe jön az élete. A gyógyszert pánikrohamokra kaptam. Szükségem van rájuk, ha… bajba kerülök.

– Ne is mondj többet nyuszkó, szükségtelen! Abbahagytam a kérdezősködést! – mondta még mindig megtörten.

– Most meg te komolyodtál el – sóhajtottam fel. Az őszinteség tényleg segített. – Zoe? Kérdeznem kell valami nagyon-nagyon fontosat!

– Kérdezhetsz bármit! – buzgólkodott. Előrecsúszott az ülésen, és feszült, bűntudatos tekintettel figyelt.

– Kérsz az antidepresszánsomból? Mert bűntudatra kifejezetten használ! Bár az íze nem hasonlít a tic-tachoz – mondtam komoly képpel.

Először csak a szája széle remegett meg, aztán hirtelen kibuggyant belőle a kacagás. Öröm volt hallgatni a boldog hangot, amely egyre terjed a helyiségben és lassan betöltötte a legapróbb zugot is. Éreztem, hogy a levegő megtelik energiával. A fejfájásom elmúlt és a kedvem is jobb lett valamennyivel. Elmosolyodtam, és vártam, hogy elhaljon a nevetés.

– Örülök, hogy elmondtam, így nekem is könnyebb. De arra kérlek, ne szólj róla senkinek, jó? Titok a nyilvánosság előtt. Apám cége egy fontos üzletet bonyolít, ez a hír pedig lehet, hogy meghiúsítaná. A következő hónapban bejelentik a dolgot. Addig, ha valaki érdeklődik, egyszerűen csak mondd azt, hogy nyaralni jöttem a nagybátyámhoz.

– Ez természetes. Megígérem, hogy titokban tartom!

– Köszönöm. Akkor most inkább beszéljünk másról, jó? – nyeltem nagyot.

– Persze, bocs, beszéljünk! Most, hogy felhoztam a témát, biztos megint szörnyen érzed magad.

– Majd jobb lesz. Idővel. És persze rendszeres gyógyszerellátással – nyugtattam meg, miközben pontosan tudtam, hogy minden szavam hazugság. Sosem lesz jobb.

Zoéból ismét kirobbant a nevetés, és jó ideig abba sem hagyta. Kissé már hisztériába hajló volt, de ki hibáztathatta volna? Az egész helyzetünk fájdalmasan nevetséges volt. Tőlem egy erőtlen mosoly telt, úgy éreztem, ha akarnék, sem tudnék többet. Világossá vált, hogy új barátnőm kezd kihozni belőlem valami olyasmit, amiről azt hittem, hogy a szüleim halálával végleg elveszett. Jól éreztem magam a társaságában. Az, hogy nem tudta pontosan min mentem keresztül, nem tudott a képességemről, sokkal egyszerűbbé tette a dolgokat.

Néhány perc múlva könnyedén visszatértünk az előző beszélgetés medrébe. Az ablakokon besütő fény változni kezdett. Egyre közelebb kerültünk a célhoz. A gép belsejében minden nyugodt és kellemes volt. Napok óta először kezdtem felengedni.

Negyedóra múlva a gép – és vele együtt a jó hangulatom – süllyedni kezdett. Csak reménykedhettem, hogy minden jól alakul. Hogy Victor Wall legalább egy kicsit megkedvel. És hogy idővel én is képes leszek kedvelni őt.

Még akkor is, ha az a rémálom, amibe egy hete csöppentem, már sosem múlik el.

A kiválasztott legjobb borítótervek

Kapás Melitta:

Fülöp Claudia:

Kitti (white-angel):

Magocsa-Horváth Évi:

Németh Ramóna:

Szabó Kitti:

 

Borítótervek

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

Enigma 2. fejezet: Egy új barát

     Arra riadtam fel, hogy recseg egy hangszóró. A gép elejéből jött a hang. Valaki öblösen felkacagott, aztán egy idősebb férfi jelent meg a pilótafülke ajtajában. Amikor látta, hogy nyitva a szemem, elmosolyodott és hátraballagott hozzám.

– Biztos te vagy Lena, Victor sosem látott unokahúga! Már kinéztem egyszer, de csukva volt a szemed, gondolom, elszunyókáltál. A nevem Oscar, és én leszek a pilótád.

Széles mosollyal kézfogásra nyújtotta a kezét. Ettől a pillanattól féltem. Felálltam, lehúzkodtam a pólóm hosszú ujját, hogy minél jobban takarja a tenyerem, és belecsúsztattam a kezem az övébe. Csak az ujjhegyem ért a bőréhez, mégis olyan volt, mint egy erős ütés. Az átáramló információhalmaz alaposan fejbe kólintott; az agyam lassú lüktetésbe kezdett. Ki kell találnom valamit, hogy elkerüljem a további érintéseket!

– Nagyon örülök – biccentettem. Gyorsan elhúztam a kezem, és megpróbáltam kizárni az előbb látott képeket. Oscar most múlt ötven éves; a lóversenypályán töltötte a nagy napot, és meglepően hosszú nyerő-sorozatot produkált. Inkább a külsejére koncentráltam. Rövidre vágott, teljesen ősz haja volt, bozontos körszakálla és világoskék szeme. Kopott farmert és piros-fekete kockás inget viselt.

– Körülbelül négyórás utunk lesz. Victor pár perce hívott. Már hazaért, és nagyon vár téged. Mérget vehetsz rá, hogy fantasztikus nyarad lesz. Colorado gyönyörű ebben az évszakban, a birtok pedig a vidék legszebb részén terül el. De majd te is meglátod. Pár perc múlva indulunk, csak még várunk valakit. Lesz egy útitársad, remélem, nem bánod!

– Kicsoda? – köszörültem meg a torkom, és a gép elejénél lévő ajtó felé kaptam a tekintetem. Már kezdtem beleélni magam, hogy a repülőút alatt lesz időm nyugodtan felkészülni a nagybátyámmal való találkozásra.

– A kis Zoe Tree. Odaát Coloradóban a ti családotok birtoka és az övék egymás mellett van. Egyszóval szomszédok lesztek a nyárra. Körülbelül egyidősek vagytok, biztosan lesz majd közös témátok is. Ő mesélhet egy-két dolgot az ottani életről és Victor bácsikádról. Jól tudom, hogy még sosem találkoztál a nagybátyáddal?

– Nem, mi… még nem volt alkalmunk.

– Semmi gond, kislány, lesz időd megismerni. Victor rendes ember, jól meglesztek. De tudnám, hol késik az a lány! Már itt kellene lennie – nézett az órájára.

Kopogó léptek zaja hangzott fel a lépcsőn. A következő pillanatban egy száguldó energiabomba viharzott be. Leszórt vagy egy tucat papírszatyrot az első ülésre, aztán nevetve az elé siető Oscar nyakába ugrott. Térdig érő csizmát, passzos fekete nadrágot és cseresznyepiros inget viselt. Messziről sütött róla, hogy kényelmesen érzi magát a bőrében.

– Hapsikám, de örülök, hogy látlak! – A hangja mély volt, és csak úgy rezgett benne az öröm. – Ezek a New York-iak már kezdtek kiborítani. Menjek végig az X folyósón, amíg meg nem látom az Y leágazást, arra forduljak rá, és akkor el is jutok a Z kapuhoz, de nehogy arra a másikra forduljak, mert az elvisz egészen Alaszkáig! Komolyan mondom, egyik sem volt képes elmagyarázni rendesen, hogy jutok ide! – panaszkodott. Minden szavából áradt az izgalom. Olyan hevesen beszélt, mintha csak az év sztoriját mesélné.

– Hej, Zoe baba, hiányzott már az a hatalmas szád! – kacagott fel újra Oscar. – Mutasd magad, egészen illedelmes hölgy lett belőled! Biztos megtanítottak abban a puccos iskolában elegánsan teázni, meg női nyeregben, összezárt lábakkal lovagolni. Talán már azt is elfelejtetted, hogy fütyülnek a cowboyok, pedig majd kiköptem a tüdőmet, mire megtanítottam neked! – Megfogta a lány mindkét vállát, úgy csodálta; a szemében büszkeség tükröződött.

– Nagyon tévedsz, vén csont! – vágott vissza a lány, és hátrébb lépett. A szájába vette a hüvelyk és a mutatóujját, beszívta a levegőt, majd olyan éleset és hangosat füttyentett, hogy az egész repülő visszhangzott belé. Egyre jobban fájt a fejem, de eszemben sem volt felhívni magamra a figyelmet. Zoe Tree gondtalan, és nagyon közvetlen embernek látszott. Elhatároztam, hogy a repülőút alatt megpróbálok a lehető legtávolabb maradni tőle.

– Ej, kislány – kacagott fel Oscar –, ha az anyád rájön, hogy ugyanazt a pimasz kis dugót kapja vissza, akit egy évvel ezelőtt elengedett a magániskolába, csalódott lesz.

– Jaj, Oscar… már annyira hiányoznak! Szeretnék minél előbb otthon lenni! Mikor indulunk?

– Egy percen belül kérem is a felszállási engedélyt, ha méltóztatsz végre leülni! Addig is, ismerkedj meg Lenával, ott ül hátul! Ő Victor unokahúga, és a birtokon tölti a nyarat.

– A Mindenhatónak van unokahúga? – kacagott fel Zoe, aztán észbe kapott.

Oscar elnéző mosollyal visszaballagott a pilótafülkébe.

– Sajnálom, ez nem volt szép tőlem. – A lány közelebb jött hozzám. – Ugye, nem bántottalak meg?

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejemet, aztán elfordultam. Reméltem, ha nem veszek róla tudomást, akkor leül valahová előre. Megbántam, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót, még egy pletykalappal is beértem volna, csak ne kelljen beszélgetnem. A gép motorjai egyszerre dübörögtek fel, és a szívem a torkomba ugrott.

– Zoe Tree vagyok egyébként. Furcsa, hogy még sosem hallottam rólad.

Mosolygott, de szerencsére nem nyújtott kezet. Elkeseredetten néztem, ahogy lehuppan a velem szembeni ülésre, becsatolja az övet és kíváncsian méregetni kezd. Kényelmetlenül éreztem magam a kutató pillantástól, és fészkelődni kezdtem.

– Lena – nyeltem egy nagyot. Próbáltam nem gondolni rá, hogy egy percen belül felszállunk.

– Igen, mondta Oscar, hogy ez a neved – jegyezte meg nevetve.

A gép elkezdett gurulni a kifutópályán. Egyre jobban féltem. Teljesen elfeledkeztem Zoéról. Belekapaszkodtam az ülés karfájába, szorosan behunytam a szemem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a lüktetést a fejemben. A fájdalom keselyűként marcangolta az agyamat. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, de gyorsan letöröltem. A zsebemben lévő doboz után tapogatóztam. Pánikbetegségre és a kezdődő depresszióra írták fel, de a fájdalommal is mindig elbánt. Megfordult a fejemben, hogy túl sokat szedek belőle, de kettő sosem segített. Kipattintottam a doboz tetejét, és kivettem két újabb szemet.

– Ezzel könnyebb lesz. – Zoe egy kisebb palack vizet nyújtott felém. – Félsz a repüléstől, igaz? Elsápadtál.

Lenyeltem a gyógyszert, miközben kortyoltam az üvegből. A gép zökkent egy nagyot. Az ujjaim merevek voltak a kapaszkodástól, ezért történhetett meg, hogy kicsúszott a kezemből a doboz, és hátrafelé kezdett gurulni.

– Várj, felveszem! – Zoe egy másodperc alatt kikapcsolta az övét, és a karfákba kapaszkodva a gyógyszerem után mászott. Szólni akartam neki, hogy üljön vissza, mert a gép emelkedni kezdett, de a rémület elvette a hangom. Megint becsuktam a szemem, és úgy kapaszkodtam az ülésbe, mintha az életem múlna rajta. Abban a pillanatban úgy is tűnt. Két perc telhetett el, mire egyenesbe jöttünk. Kinyitottam a szemem. Zoe újra velem szemben ült, és megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett. A doboz a piruláimmal ott volt a közöttünk lévő felhajtható kisasztalon.

– Köszönöm – mondtam megkönnyebbülten. Nagyot sóhajtott, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Semmiség nyuszifül, látszott, hogy szükséged van egy kis gondoskodásra – jegyezte meg hirtelen jött vidámsággal. – Mindig rosszul vagy a repüléstől?

– Általában nem… ennyire. – Megmasszíroztam a halántékomat. Melegem volt, de egy fokkal jobban éreztem magam.

– Bocs, hogy az előbb leszóltam a New York-iakat. Gondolom, te is idevalósi vagy. Nem rossz hely ez – magyarázta folyamatosan –, csak a sulim volt egy börtön. Egyenruha, kimenő nélkül sehová, beképzelt szoláriummacák minden sarokban, akik azt lesik, mikor hibázol, hogy aztán egy szépen kitalált ocsmány pletykával társadalmilag kinyírjanak. Komolyan mondom, az anyámnak az volt élete legrosszabb döntése, hogy ideküldött. De szerencsére soha többé New York. Neked is vannak hasonlóan szép iskolai emlékeid? Mint tősgyökeres New York-inak? – fintorodott el.

Enigma 1. fejezet: Az utazás

Hátamat szorosan a falnak vetve álltam a repülőtér mosdójában. Egyedül voltam, mégis úgy tűnt, mintha százan szívnák el előlem a levegőt. Fájt a mellkasom, mintha mázsás súlyok nyomtak volna a föld felé. A félelem hatalmas hullámként borított be. Megbénított.

A folytatásban mindig ugyanaz volt. Lélegzetelállító fejfájás, mely szinte satuba fogta az agyamat. Az egyik pillanatban melegség öntött el, aztán már rázott a hideg. Képtelen voltam nyelni, vagy rendesen levegőt venni. Tíz perc alatt teljesen elvesztettem az irányítást a saját testem felett. Remegett a lábam, ezért inkább leereszkedtem a földre. Próbáltam olyan picire összehúzni magam, amennyire csak tudtam, mert veszélyt éreztem minden irányból. Szédültem a légszomjtól, elkezdtem kapkodni a levegőt. Nem lett jobb.

Szükségem volt a gyógyszeremre, hogy összeszedhessem magam, mielőtt Nora keresni kezdene. Ha így találna rám, az csak rontana a helyzeten. Kapkodva széthúztam a táskám cipzárját, és elkezdtem keresni a sárga gyógyszeres dobozt. Feltúrtam az egészet, de nem találtam meg. Nem, nem szólhatok Norának! Legyen bármilyen megértő és kedves, feltűnne neki az állapotom, és rákérdezne, hogy miért történt. Hogyan mondhatnám el, hogy pánikrohamot váltott ki, mert megérintette az arcomat! Egy szempillantás alatt újra a kórházban találnám magam.

Valamit ki kell találnom, de sürgősen. Az arcom úszott a hideg verejtékben, és a látásom is egyre homályosabbá vált. Mintha minden lelassult volna. Tudtam, hogy másodperceim vannak, mielőtt a rettegés felülírja minden gondolatomat.

A kétlépésnyire lévő mosdókra néztem. Térdre vergődtem, és odakúsztam a legközelebbihez. Iszonyúan szédültem. Belekapaszkodtam a szélébe, felhúztam magam, és remegő kézzel megnyitottam a csapot. Először az ujjaimat tartottam a jéghideg vízsugár alá, aztán lehajtottam a fejem, nagyjából elkotortam a hajam az útból és hagytam, hogy a hideg víz a tarkómra csorogjon.

A látásom pár – évszázadnak tűnő – másodperc múlva kitisztult és a félelem is alábbhagyott valamennyire, bár a fejem még mindig szét akart robbanni. Nyertem egy kis haladékot, amíg megszerzem a gyógyszert. Elzártam a vizet, és a tenyeremmel nagyjából lesöpörtem a nedvességet a tarkómról. Beletöröltem a vizes kezemet a farmeromba. Valamit éreztem a jobb zsebemben, ezért beletúrtam. Egész idő alatt nálam voltak a pirulák…

– Egy roncs vagy, Lena – suttogtam rekedten magamnak.

Két szemet kiráztam a henger alakú dobozból, és gyorsan lenyeltem. A percek teltek, és a mesterséges nyugalom lassan szétáradt a testemben. Lesimítottam összeborzolódott hajamat, és belepillantottam a tükörbe. Úgy néztem ki, mint egy mosogatórongy. Ami azt illeti, úgy is éreztem magam.

A múlt héten vasárnap telefonhívás jött.

Aznap végig éreztem, hogy valami végzetes készülődik. Órákon át szorongva járkáltam az üres házban, és vártam, hogy megtörténjen. Amikor meghallottam az éles csörgést, szinte megkönnyebbültem. Rohantam a nappaliban lévő telefonhoz, pedig akkor már tudtam, hogy nagy baj van. Apa cégének alelnöke hívott. Hosszú másodpercekig zavartan köhécselt, aztán elmondta: Sajnálom, de a szüleid gépén egy órával a felszállás után robbanás történt... A Csendes-óceán északi részén jártak. Elvesztettük a kapcsolatot a pilótákkal... Azonnal kiküldtek egy mentőcsapatot, de… már késő volt.

A hívás utáni események mind kiestek. Arra tértem magamhoz, hogy mozdulatlanul fekszem anyuék ágyában, és a fejemben végeláthatatlanul pörögnek a képek a balesetről.

Hinni akartam, hogy csupán álmodom. Hogy a szemem előtt gyorsan pörgő képeket a túlságosan élénk fantáziám okozza. De valahol mélyen tudtam, hogy amit látok, az megtörtént. Csupán annyit kellett tennem, hogy megérintem a takarót, és beszívom a párnán lévő finom parfümillatot. Az anyám odavolt egy Chanel parfümért, minden táskájában tartott egy kis fiolával; zöld tea és levendula illata lengte körül állandóan. Azt mondogatta, most, hogy kezdünk feltörni, megérdemel több parfümöt, egy kis luxust... rávette apát, hogy magángépet béreljenek az első nagyobb üzleti útjukra.

Az ismerős illat és a melegség, melyet halványan megőrzött a takarójuk, segített a fejemben ugyanazt átélni, amit ők. Újra és újra levetítettem a robbanás pillanatát, mert biztosan kellett tudnom, hogy nincs remény. Az apám megnyugtató hangja a szobában is a fülemben csengett: „Abba kell hagynod, Lena.”

Ám képtelen voltam leállni. Arra számítottam, hogy felfedezek egy roncsdarabot, egy mentőmellényt, bármit a víz felszínén, amibe kapaszkodhattak, de egyszerűen semmi sem volt ott. A baleseti jelentés szerint három órával a becsapódás után a víz felszíne már ismét tükörsimává szelídült.

Azokban a napokban egész másként gyászoltam, mint a normális emberek. Képtelen voltam sírni, inkább tépelődtem. Mit tettem! Megakadályozhattam volna a halálukat! Láttam előre, hogy mi fog történni! Láttam, mert érzőnek születtem. Egyetlen érintés elég lett volna, és ők nem halnak meg.

Sípoló dallam vágta ketté az eddigi csendet. Összerezzentem, és megmozgattam az elmerevedett nyakizmaimat. A mosdó ajtaja fölé hangszórót szereltek; egy behízelgő női hang értesített minden kedves utast, hogy a Los Angelesbe tartó gépre megkezdheti a beszállást.

Victor nagybátyámról a temetés után hallottam először. Tudtam, hogy létezik, mert egyszer hallottam a szüleimet róla vitatkozni, de még sosem találkoztunk. Az apám ügyvédje kijelentette, hogy mivel ő az egyetlen élő rokonom, nála kell élnem. Így, egyszerűen. Az apám öccse és nagyon gazdag. Összesen ennyit sikerült megtudnom róla.

Pár másodperc múlva valaki halkan kopogott a mosdó ajtaján. Újra belenéztem a tükörbe. Elfintorodtam a beesett szemem és a nyirkos hajam láttán, aztán megvontam a vállam, és kinyitottam az ajtót.

– Jól vagy, Lenácska? – Nora aggódva toporgott az ajtó előtt, és az arcomat fürkészte.

– Persze, Nora. – Az arcomra kényszerítettem egy mosolyfélét. – Csak kellett egy kis egyedüllét, hogy összeszedjem magam.

– Rendben – bólintott megértően, aztán a háta mögé mutatott. A csomagjaink mellett egy férfi állt, az ingére a repülőtér emblémáját varrták. – Megérkezett a géped, csillagom. Lassan búcsúznunk kell.

Visszakísért a bőröndökhöz. Döbbenten láttam, hogy könnyes a szeme. Aggódtam, hogy megint elragadják az érzelmek, mint korábban a váróban, amikor vigasztalásul megérintette az arcomat. Azonban összeszedte magát, és megtörölte a szemét. Kicsi korom óta ismertem. Ő volt a legodaadóbb bejárónő és pótnagymama a világon.

– Velem minden rendben lesz, Nora – nyugtattam meg gyorsan. – Nem kell aggódnod! Végre nyugdíjba vonulhatsz. A lányod biztos örül, hogy hozzájuk költözöl, és többet lehetsz az unokáiddal is – soroltam biztató hangon.

Mindvégig bólogatott, aztán amikor befejeztem, közelebb lépett. Úgy tűnt, mintha ügyelne rá, hogy ne érjen hozzám.

– Sajnálom, ha miattam lettél rosszul – intett a mosdó felé. – Valami megváltozott benned, Lenácska, és nagyon remélem, hogy meg tudsz birkózni vele! Tudnod kell, hogy nagyon szerettem a szüleidet, és téged is. Sosem felejtelek el titeket. Néha adj hírt magadról, rendben? És ha tudsz, egyszer látogass meg! Amikor már kevésbé lesz fájdalmas ide visszajönni.

Csókot lehelt az ujjaira, aztán pár centire az arcomtól végigsimította velük a levegőt. Majd megfordult, és sietős léptekkel a kijárat felé vette az irányt. Utána akartam szólni, mert lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem búcsúztam el tőle rendesen, de egy pillanat alatt eltűnt a tömegben.

– A kisasszony Lena Wall? – kérdezte a csomagok mellett toporgó egyenruhás férfi.

– Igen, én vagyok – válaszoltam rekedten felé fordulva.

– Értesítettek a kisasszony érkezéséről. A nagybátyja elküldte önért a magángépét, azzal fog utazni.

– Oh… rendben – lepődtem meg. Magángép… tényleg nagyon gazdag lehet. – Akkor merre?

– Mutatom az utat! – Időközben felpakolta a csomagokat egy kézikocsira, és végig előttem haladva tolni kezdte.

Egy oldalfolyosóra vezetett, amin át egy elszigetelt, kisebb területre jutottunk. A leszállópályán álló kisrepülőgép fekete volt és csillogó. Ordított róla a luxus.

Ahogy közelebb mentünk, és odaértünk a géphez, megtorpantam. Teljesen lefagytam. Az zakatolt a fejemben, hogy le fogok zuhanni. Az agyammal felfogtam, hogy butaság, de a rettegés nem múlt el.

– Kisasszony? – nézett rám türelmetlenül az utaskísérő, és tüntetően az órájára pillantott.

Nagy levegőt vettem, próbáltam figyelmen kívül hagyni a szorító érzést a gyomromban, és felléptem a leeresztett lépcsőre.

A gép belső része nem okozott meglepetést. Az uralkodó szín az ezüst és a fekete volt, ami először extravagánsnak tűnt, de aztán hamar megszoktam a látványt. A hatalmas, fekete bőrülésekből hat-hat állt mindkét oldalon; álomian kényelmesnek tűntek. Már alig bírtam tartani magam, a fejem megint lüktetni kezdett. Elfáradtam. Minél hamarabb le akartam rogyni az egyik széles ülésre.

– Ha bármit óhajt, kérem, nyomja meg ezt a gombot! – mutatott a falon lévő nagy ezüstgomb felé. – A pilóta pár percen belül megkezdi a felszállást.

– Köszönöm, megleszek – mondtam, de éreztem, hogy a hangom nem sikerült olyan magabiztosra, mint terveztem.

– Akkor kellemes utat, kisasszony!

– Köszönöm – biccentettem felé halvány mosollyal. Ezután kilépett a gép ajtaján. Végre teljesen egyedül maradtam. Letelepedtem az egyik hátsó, ablak melletti ülésre, behunytam a szemem és megpróbáltam pihenni.

Makrancos Katka 5. rész

Miközben Katka félig dühösen, félig izgatottan várta, hogy elkezdődjék élete első bálja, Arthur halálos félelemmel parkolt le a város egyik menő sushi étterme előtt. A visszapillantó tükörben ellenőrizte, hogy nem ragadt-e valami a fogai közé, aztán tett néhány fejkörzést. Azóta nem érzett ilyen feszültséget, mióta Herbert elsős korában majdnem ledózerolta.

− Ez csak egy baráti összeröffenés, semmi több! – mondogatta magának, de amikor Wendy mézszínű bőrére, selymes hajára és puha ajkaira gondolt, kiverte a víz. – Kit ámítok én, nagy égésre számíthatok. Unatkozni fog, és majd végig Benről álmodozik.

Megrázta a fejét, aztán kiszállt a kocsiból. Az étterem előtt tipikus szombat esti forgalom volt. Átadta a kocsikulcsát a parkolófiúnak, és besétált az étterembe. Fel sem merült benne, hogy az érdeklődő női pillantások neki szólnak. Amikor Katkával megegyeztek a mai este részleteiről, a lány bosszúszomjas vigyorral berángatta először egy fodrászszalonba, aztán egy legalább annyira puccos férfiruha üzletbe, amelybe korábban ő is beűzte a lányt. Miután megszabadították a vastag fürtöktől, amelyek közelébe már hónapok óta nem engedett ollót, gonosz barátnője személyesen válogatott neki ruhákat az esti programjához.

− Ugye nem felejtetted el, hogy ez elsősorban miattad van? – kérdezte bosszúsan Katkát, de az nem hagyta szóhoz jutni.

Most hófehér ingben és jól szabott öltönyben, magabiztosan lépkedett. Próbált túllépni önmagán. Próbálta elfelejteni, hogy ő a jelentéktelen, mindenki haverja Artie, akit Wendy soha az életben nem vett komolyan. Pedig ő már évek óta imádta. Amióta első alkalommal meglátta a vagány Katka mögött, virágos ruhában felbukkanó, gyönyörű, ártatlan mosolyú Wendyt, képtelen volt kiverni a fejéből. De a nővére lett a legjobb barátja, és ettől Wendy is automatikusan úgy viszonyult hozzá, mintha haverok lennének. Ez a mai este is részben erről szólt. Arthur tudta, hogy a lány össze lesz törve a csalódástól. Bizseregtek az ujjai, hogy átölelhesse. Hogy megvigasztalhassa. Meg akarta mutatni neki, hogy Arthur Fairfield egy olyan férfi, akit ideje számításba vennie.

Amikor Wendy belépett az étterembe, a fiú majdnem felugrott. Sötétzöld, mélyen kivágott felsőt viselt, és térdig érő, elsőre illedelmesnek tűnő, de valójában szemérmetlenül szűk szoknyát. Arthur nagyot nyelt, majd elkezdte megvalósítani a tervét.

Először is úgy tett, mintha észre sem vette volna a belépő lányt. A pincérnő épp akkor töltötte újra a poharát ásványvízzel. Teljes figyelmét a nőre fordította, és széles mosollyal köszönte meg neki. Ő lepődött meg a legjobban, amikor a nő elpirult, és majdnem mellé öntötte a vizet.

− Artie! – köszöntötte mosolyogva Wendy. A fiú néhány másodpercig szándékosan a pincérnő után nézett, csak aztán fordította a tekintetét a lány felé. Mielőtt megszólalt volna, a lábujja hegyétől kezdve alaposan végigmérte. Amikor a szeméhez ért, beitta a látványt, majd felállt, hogy köszöntse.

− Szia Wendy baba! Örülök, hogy itt vagy!

Az egyik karjával átölelte a lány derekát, és közelebb vonta egy ölelésre. Majd egy lassú, puha csókot nyomott az arcára. Wendy egy kicsit eltolta magától, hogy végignézhessen a fiún.

− Olyan más vagy… − jegyezte meg rózsaszínre vált arccal.

− A nővéred már megint akcióba lépett – legyintett a fiú széles mosollyal. – Fejébe vette, hogy mindig alul vagyok öltözve, ezért elrángatott vásárolni. Szerintem titkos lányos hajlamait élte ki rajtam. Egy lányból azért előbb-utóbb kitör az őrület, ha sokáig megvonja magától a vásárlás örömét. De ezt ne mondd Katkának, mert ki fog nyírni!

− Ugyan, sosem bántana téged. De most meg kell hagyni, tényleg kitett magáért.

− Kösz – bólintott a fiú, és megállította a kezét, mielőtt automatikusan a hajába túrt volna. – Gondoltam, tesztelem, mielőtt élesben bevetném.

A sértés tudatos volt. Arthur tudta, hogy Wendy észre fogja venni a kis szurkálódásokat. És akarta is, hogy észrevegye. Azt akarta, hogy rosszul essen neki. Bármilyen érzelmet elviselt volna, kivéve azt a kényelmes barátságosságot, amely állandóan sütött a lány szeméből. Wendy semmivel sem mutatta, hogy megsértődött volna, csupán elhalványult a mosolya, és zavartan igazgatni kezdte a haját. Arthurnak megsajdult a szíve a felvillanó bizonytalanság láttán. Elítélte az olyan fiúkat, akik csak úgy érezték nyeregben magukat, ha megalázták a velük lévő lányt. De hosszú évek óta Arthur most érezte először, hogy a kapcsolatukban ő van felül. És mindez pár ruhadarabnak, egy hajvágásnak és egy jó adag határozottságnak volt köszönhető. Nem hagyhatta abba, ha változást akart. És ő mindennél jobban akarta.

Mire kihozták a főfogást, Wendy arca égett a megfelelő időpontban kivitelezett apró sértésektől, és képtelen volt Arthur szemébe nézni. A fiú sejtette mit érez. Kihúzta a lába alól a talajt. A mindig megbízható, jófej Artie most olyan emberré vált, aki lenézi őt, a jelenlétében más lányokat bámul, és egyáltalán úgy viselkedik vele, mintha a lassú felfogású kishúga lenne. Ugyanakkor a fiú odafigyelt rá. Észrevette, hogy az este alatt eszébe sem jutott Benjamin és Katka. Úgy döntött, hogy következő lépésként szóba hozza, hogy lássa a lány valódi reakcióját.

− Nagyon nemes tett volt tőled a mai – kezdte lassan, majd hátradőlt, hogy a teljes figyelmét a lány arcának szentelhesse. – Lemondtál a szerelmedről a nővéred kedvéért…

− Szó sem volt erről – köszörülte meg a torkát a lány. – Ben kedveli Katkát. Én csak bezavartam volna a képbe, ezért inkább leléptem. – Nagyot kortyolt a koktéljából, aztán hirtelen meggondolta magát, és egyszerre kiitta az egészet. Kezd kiborulni, gondolta a fiú.

− Azért én ezt mégsem értem. Katka semmit sem tett, hogy meghódítsa Bent. Ellenben te egész nap a nyomában voltál, és szinte felajánlottad magad. A vonzerőd nem a régi, legalábbis én úgy vettem észre.

Wendy kezében megcsúszott a kés. A közelben ülők felkapták a fejüket, és kíváncsian nézték a könnyes szemű lányt. Arthur le akart állni. Tényleg. De képtelen volt rá. Egyszerre imádta és gyűlölte is abban a pillanatban Wendyt. Össze akarta törni.

− Ezért értelmetlen könnyeket ejteni, Wendy baba. Majdcsak összejön neked is.

− Mit tettem? – csapta le az evőeszközt a lány, és fél órája először Arthur szemébe nézett.

− Bocsáss meg, hogy mondod? – játszotta az értetlent a fiú. Legszívesebben jól képen törölte volna magát a legutolsó megjegyzéséért.

− Mit tettem, hogy így viselkedsz velem? Azt hittem jóban vagyunk! Arra számítottam, hogy kedves leszel, és próbálsz majd megvigasztalni. Ha jól értem, a nővérem elmondott neked mindent. És te ahelyett, hogy sajnálnál, belém rúgsz még egyet. Itt én vagyok az áldozat! – vékonyodott el a hangja. Pár másodperc múlva rázkódni kezdett a válla, szinte fuldokolva nyelte a könnyeit.

Arthur felállt, megfogta a könyökét, és egyetlen szó nélkül kivezette az étteremből. Jó vaskos borravalót hagyott a pincérnőnek. Az utcán a járda szélére vezette, majd leintett egy taxit.

− Annyira naiv és szűklátókörű vagy! – Most már nem fogta vissza magát, a régi, jól bevált mozdulattal széttúrta a gondosan fésült frizuráját. – Ben soha, egy percig sem gondolt rád! Eszébe sem jutott, hogy akár a barátnője is lehetnél. De te annyira el vagy telve a saját tökéletességeddel, hogy ezt nem akartad észrevenni. Futottál utána, mint egy kiskutya, amikor ő csupán eszközt látott benned, amellyel közelebb kerülhet Katkához. És most, amikor végre elfogadtad a kudarcot, elvárod, hogy sajnáljalak? Elvárod, hogy ugyanaz a jó haver legyek, aki felajánlja, hogy kisírd magad a vállán, miközben háttérbe tolja a saját érzéseit? Te mikor kérdezted meg tőlem, hogy mire gondolok? Mikor kérdezted meg bárkitől is, hogy mi van vele? Túlságosan el vagy foglalva a saját tökéletes kis világoddal ahhoz, hogy mással is törődj. Gondolkodj el ezen! – mondta még dühöngve, aztán kinyitotta a lánynak a mellettük fékező taxi ajtaját. Amikor a sokkos állapotban lévő Wendy be akart szállni, újra megragadta a könyökét. Azt gondolta, ha már lúd, legyen kövér. – És ezen is elgondolkodhatsz! – húzta még közelebb a lányt, és egy dühös csókot adott a szájára. Ezután sarkon fordult, és a saját kocsijához ment.

Wendy képtelen volt még egy másodperccel tovább ott állni. Berogyott a taxi hátsó ülésére, és elkezdte a gondolkodást. Legelőször is azt akarta letisztázni magában, hogy miért remeg még mindig a gyomra Arthur gonosz csókjától. Még akkor is ezt a témát boncolgatta, amikor hazaért. Észre sem vette, hogy a ház előtti gyepen Katka és Ben hevesen birkózik. Meg sem hallotta a fiú fájdalmas kiáltásait, és a nővére heves fenyegetőzését. Ő csak ment tovább, és egyfolytában Arthur járt az eszében.

Pénzes Ő 12. rész

A koktélok ezek után ismét megváltoztak. Egy órán belül úgy nézett ki a klub, mint egy elmélkedő bölcsekkel töltött könyvtár. Szomorú bölcsekkel. Az emberek üldögéltek a fal menti asztaloknál, belesüppedtek a sötét sarkokban elhelyezett heverőkbe, és maguk elé bámulva, elgondolkodva szopogatták az áttetsző, jeges koktélokat, amelyeket Cristina gyártott. Bár a személyzet nem ivott, úgy tűnt, rájuk is átragadt a különös hangulat. A korábban magabiztos hetykeséggel lépkedő pincérnők ezután lassú megfontoltsággal lépkedtek, és előfordult, hogy miután kivitték a megrendelt italokat, egyszerűen lerogytak a vendégek mellé, és ugyanúgy belebámultak az előttük hullámzó levegőbe, amely a keserves sóhajoktól és a szívdobbanásukkal együtt lüktető zenétől volt sűrű.

Pán ezúttal nem énekelt. Hátrapillantott a zenekarára, majd visszatért a tekintete arra a pontra, ahol az elmúlt egy órában is járt. A lányra, akinek ő okozott bánatot. A szívrepesztően szomorú zenét csak neki játszotta. Azt hitte, így bocsánatot kérhet. Azt hitte, a zenéjében majd Cristina is felismeri az érzéseit. De Cristina oda sem nézett rá. Egyszer sem. Csak keverte azokat az átkozott koktélokat, amelyek letargiába taszították az egész francos klubot! A fiú ugyanakkor büszkeséget is érzett. Az első együtt töltött estéjük óta sejtette, hogy Cristina képes hatni a környezetére pusztán a hangulatváltozásaival. Akkor még nem tudta, hogy ennyire nyilvánvalóan megmutatkozhat az ereje. Persze, azóta a párjává tette. A beleegyezése nélkül a feje tetejére állította az életét. Egy utolsó szemét volt, hogy erőszakkal átrángatta ezt a különleges lányt a saját bonyolult világába! Tudta, hogy az lett volna a helyes, ha az első találkozásuk után békén hagyja. Ha távol tartja magától, élhetett volna hétköznapi, de boldog életet. Lediplomázott volna, találkozott volna egy rendes, normális férfival, akivel családot alapíthat. Pán ismeretlenül is gyűlölte a férfit. Csupán elképzelte, ahogy egy ismeretlen kéz siklik arra a gyönyörű nyakra, egy másik száj csókolja azokat az édes kis ajkakat, és gyilkos dühvel csapott a húrokba.

Mintha megérezte volna a hangulatát, Cristina felnézett rá a színpadra. A szeme szomorú volt. Csalódott, gondolta a fiú. Ó, hogy gyűlölte magát! Oda akart menni hozzá, a lábai elé borulni, és megvallani neki, hogy mióta vele találkozott, más nők láthatatlanná váltak számára. De Clarissa mai akciójával mindent elrontott. Amikor elmagyarázta a történteket a lánynak, látta rajta, hogy hisz neki. Ugyanakkor azt is látta, hogy Cristina átlendült azon az érzékeny határvonalon, amely eddig elválasztotta a végső döntéstől. Pán rettegett, hogy a mai nap eseményei miatt Cristina végleg elfordul tőle. Képtelen volt visszafogni magát, felsóhajtott, és elképzelte, ahogy végigsimítja a lány hátát, fel a nyakáig, aztán átsiklik a szájára. Az ujjai bizseregtek az érzéstől. Várakozóan fürkészte a lány testtartását, és elégedetten tapasztalta, ahogy a háta megmerevedik, majd lassan megnedvesíti a száját. Érezte ő is. A legszívesebben leugrott volna a színpadról, hogy hozzá rohanjon, de gyáva volt. Tudta, ha elsieti, fennáll a lehetősége, hogy örökre elveszíti őt.

A lány megrázta a fejét, miközben fáradtan megmasszírozta a nyakát. Odasúgott valamit Olgának, aki mosolyogva bólintott, aztán gyors mozdulattal kivette a táskáját a pult alól, és a kijárat felé indult. Mire Pán észbe kapott, már Alfred mellett állt, akinek szintén belesúgott valamit a fülébe. Aztán eltűnt a fiú szeme elől. Pánnak megdobbant a szíve. Előrelendült, leugrott a színpadról, és rohanni kezdett a kijárat felé. Egy kőkemény fal állta az útját.

− Azt szeretné, ha békén hagynád egy ideig! – morogta Alfred mérgesen, de amikor Pán arcába nézett, megenyhült. – Ne kövesd fiam! Időre van szüksége. Megkért, hogy adjam át, holnap délelőtt látogasd meg. Azt mondta, beszélnetek kell. Az az érzésem, nem áll túl jól a szénád.

− Hát, nem… − motyogta megtörten a fiú. – Ma valahogy minden elromlott, érted Alfred? – Olyan halkan beszélt, hogy Alfrednek közelebb kellett hajolnia hozzá, hogy meghallja.

− Én ne érteném, kölyök? – kacagott fel örömtelenül, és örökké kísértő démonára, álmai főszereplőjére, Olgára nézett. – A szerelem rohadt egy érzés, de képtelenség nélküle élni.

Pán beletúrt a hajába. A kijárat felé nézett. A lába rohanni akart, de a szíve ólomsúllyal visszahúzta.

− Holnap Cristina! Holnap! − suttogta bele az éjszakába.

Cristina úgy rohant, mintha ezer ördög kergetné. Időnként visszanézett a klub neonzöld fénnyel kivilágított bejáratára, de ott egy lélek sem tűnt fel. Pár másodperc múlva a szívverése csillapodni kezdett.

− Alfrednak biztos sikerült megállítania – gondolta, és a lelke mélyén kissé csalódott volt. De elhessegette az érzést. Mialatt dolgozott, esélye volt átgondolni az egész bonyolult kapcsolatukat Pánnal, és végre döntésre jutott. El kell rendeznie az életét, mert ha tovább folytatja így, minden összeomolhat körülötte. A másnap reggel fenyegető árnyként magasodott fölé, de tudta, hogy most már nincs visszaút. Keresztül kell vinnie a tervét.

− Gyere be! – mondta másnap kora reggel a fiúnak. Sejtette, hogy korán fog érkezni, de nem is bánta. A lányt elkerülte az álom már egy ideje, így nem volt probléma neki a korán kelés. Maja pár napja a szüleinél volt, így a lakás kietlennek és hidegnek tűnt.

− Kérsz valamit? Kávét, teát, mogyoróvajas-lekváros kenyeret?

− Ma valahogy nincs étvágyam, köszönöm – válaszolta a fiú kis mosollyal, amikor leereszkedett a lánnyal szembeni székre az apró konyhában. Mindkét kezét a konyhapult hűvös borítására tette. Cristina úgy figyelte azokat az ujjakat, mintha támadásra kész kígyók lennének.

− Ha újra megérint – gondolta –, soha többé nem ereszt el.

− A tegnap estéről…

− Felesleges magyarázkodnod! – szakította félbe a lány. – Tudom, hogy igazat mondtál.

− De?

− De a mi… kapcsolatunk – mondta ki nehezen a lány – kezd szürreálissá válni. Egyszerűen nem volt időm hozzászokni ehhez a helyzethez! – ütögette meg a mellkasát apró mozdulattal. – Úgy érzem, olyan talajon lépkedem, amely bármikor beomolhat alattam. Ez az új erőmre, és a veled való kapcsolatomra is vonatkozik.

− Jól érzem Cris, hogy időt kérsz tőlem? – túrt bele a hajába a fiú, miközben megköszörülte a torkát. – Azt hittem, ezen már túl vagyunk! – mondta olyan hangsúllyal, mint aki nem hisz a fülének.

− Én is azt hittem – állt fel a lány. Muszáj volt elfoglalnia valamivel a kezeit, ezért teafőzéshez látott. Senki sem fogja meginni, de legalább addig sem kell a szemébe néznie. – Tényleg azt hittem…

− Clarissa miatt, ugye?

− Nem! Nem tudom! Részben… talán igen. Egyszerűen, amikor megláttalak titeket, olyan dolgokat akartam tenni, amelyektől megijedtem. És az volt a legijesztőbb az egészben, hogy tényleg meg tudtam volna tenni. Ezt pontosan éreztem abban a pillanatban.

− Az erőd növekszik – jelentette ki széles mosollyal, és ő is felállt. Amíg a lány nem nézett hátra, szorosan mögé lépett, elkotorta az útból a haját, hogy csókot nyomhasson a nyakára. Cristina villámgyorsan megfordult, és mindkét kezét Pán mellkasára tette, hogy eltolja magától. De eltűnt az erő a karjaiból. Eltűntek a gondolatok a fejéből. A világuk összezsugorodott arra a kicsi konyhára. – Kellesz! – suttogta a fiú. – Csak te kellesz.

− Ne csináld ezt! – kérte Cristina. – Beszélnünk kell.

− Utána… − sóhajtotta Pán, aztán minden további késlekedés nélkül megcsókolta.

El fog égetni, gondolta a lány, miközben Pán felültette a pultra, és elmélyítette a csókot. Cristina képtelen volt megítélni, hogy melyikükből árad az a hatalmas forróság, amely átjárta körülöttük a levegőt. A fiú ujjai belemélyedtek a hajába, egy centit sem tudta volna mozdítani a fejét. De nem is akarta. Miért is akart távol maradni tőle? A gondolatok egyszerűen megtorpantak az agyában, és szégyenlősen pislogtak ki résnyire nyitott ujjaik közül. A lábait Pán derekára fonta, és még közelebb húzódott hozzá. Letolta a széles vállakról a rajta lévő puha bőrkabátot, hogy a tenyerét végigfuttathassa a kemény mellkason.

− Annyira jó! Túl jó… − morogta Pán. Kezei lejjebb csúsztak, mohón megszorították a lány derekát, egyre nagyobb bőrfelületet érintve. A türelmetlen csókok Cristina nyakán folytatódtak, lesiklottak a vállára, és egyre lejjebb tolták a rajta lévő felső vékony pántját.

Az ablakon betörő hirtelen szélroham úgy érte a lányt, mint egy kemény pofon. Visszatért belé az erő, gondolatai újra sebes vágtatáshoz láttak. Kibontakozott a forró ölelésből, és egészen a nappaliig hátrált.

− Többé nem csinálhatod ezt! – emelte fel a hangját. – Azért hívtalak ide, hogy beszéljünk. Nem… ezért – dörzsölte meg az ajkait.

− Oké, igazad van, sajnálom! – mondta rekedten Pán, pedig a lány tudta, hogy egy pillanatig sem sajnálja. – Mondd el, hogy mit akarsz!

Cristina az ablakhoz sétált, és kinézett a fényben fürdő utcára. Mélyeket lélegzett, hogy lecsillapítsa őrülten dobogó szívét.

− Távolságot akarok. Időt a tanulásra. Egy kis teret, hogy lélegzethez jussak.

− Nem hagylak lélegezni?

− Ezt most komolyan kérdezned kell az előbbi után? – jegyezte meg szarkasztikusan. – Te vagy az egyetlen kapcsolatom ezzel az új világgal. Te hoztál engem létre. Hát most taníts! Boszorkány vagyok olyan erőkkel, amelyeket képtelenség kordában tartani – intett a konyha ablakában, cserepekben lévő fűszernövények felé, amelyek a csókjuk alatt hihetetlen mértékű fejlődésnek indultak. – Olyan erőt érzek magamban, amellyel akár gyilkolni is lehetne.

− Te sosem lennél képes bántani senkit! – horkantott fel Pán. – Láttam, amikor a klubban langyos tejet vittél a sikátorban élő kandúroknak. Pedig azokhoz a dögökhöz mindenki csak egy szélesebb kukatető fedezékében mer közelíteni! És észrevettem azt is, hogy ha találsz egy pókot, képes vagy abbahagyni mindent, hogy átvidd egy olyan helyre, ahol senki nem lapíthatja szét.

− Azt akarod mondani, hogy nyúlszívű vagyok?

− Nem, én azt akarom mondani, hogy jószívű vagy, kicsi! De ettől függetlenül igazad van. Tanításra szorulsz. Eddig bűnösen sokáig elhanyagoltam ezt a kötelességemet. Mentségemre legyen szólva, Lili állapota jobban aggasztott.

− Ez természetes – szólt közbe a lány.

− Köszönöm, de akkor is igazad van. Holnap hajnalban elkezdjük az első órát. A korai időpont azért, mert te egy rendkívül elfoglalt lány vagy – csóválta meg a fejét. – Hetente kétszer beugrunk Lilihez, hogy folytassuk a kezeléseket. Ha ez neked is megfelel – tette hozzá.

− A mi kapcsolatunk sosem fogja érinteni Lilit. Bárhogy is alakuljon.

− Néha azt kívánom, bár soha ne találkoztunk volna – sóhajtott fel keservesen a fiú. Nem látta, de Cristina szemébe könnyek gyűltek. – Aztán a következő pillanatban rájövök, hogy nélküled már elképzelhetetlen lenne az életem. Többé nem érek hozzád, kicsi! Mindaddig, amíg te nem kéred – mondta még, aztán felkapta a földről a kabátját és egyszerűen kisétált az ajtón.

Cristina ott maradt az ablak mellett, és csak nézte az egyre távolodó alakját. Észre sem vette, hogy odakint lassan verebek szállnak a környező háztetőkre. Pár perc alatt a madarak rengetegen lettek, és mind egyetlen pontra szegezték a tekintetüket. A kis boszorkányra, aki az ablak előtt zokogott.

Cristina aznap szabadnapos volt. El sem hitte, de előző este Orinától kapott egy SMS-t, hogy elutazik pár napra a városból az anyjával együtt. Lezárták a házat, mert túlságosan aggódtak, hogy a távollétükben a család fekete báránya kirámolná. Cristina nem sértődött meg a bűnöző státuszán. Addig, amíg nem kell látnia őket, azt sem bánta volna, ha a neve felkerül az FBI körözési listájára. Csupán az éjszakáit kell továbbra is a klubban töltenie, de azt fél lábon is kibírja!

Miután Pán elment, cirka három óra alatt sikerült összeszednie magát. A harmadik órában már nem indult el tízpercenként az ajtó felé, hogy a fiú után rohanjon. Volt egy különösen nehéz pillanata, amikor épp inni akart a már teljesen kihűlt teából. Pont ott állt meg a konyhában, ahol Pán megcsókolta a nyakát. Az intenzív emlék az ajtóhoz kényszerítette a lábait, de szerencsére Maja épp akkor lépett be.

Amikor meglátta a barátnője arcát, ledobta a nappali közepére minden csomagját, megragadta Cristina vállát, és a kanapéig tolta. Lefektette a puha párnákra, plédet terített rá, aztán a hűtőhöz vágtatott, ahonnan hosszas keresgélés és csapkodás után előszedett két doboz csokis menta jégkrémet. A zsákmányát a lány mellé tette az asztalra, aztán bekapcsolta a tévét. További hosszas keresgélés kezdődött, amíg megtalálta a megfelelő DVD lemezt, és becsúsztatta a lejátszóba. Pár pillanat múlva felhangzottak a Szerelmünk lapjai című film bevezető mondatai.

− Na, mesélj, picinyem! – szólította fel Maja, majd a kezébe adta a jégkrémes-dobozt, egy jó nagy kanalat és a távirányítót.

Fél óra múlva mindketten bömböltek, amikor Cristina befejezte a beszédet. A kínjaik akkor érték el a tetőpontot, amikor a film főszereplői úgy tűnt, hogy örökre elszakadnak egymástól. Cristina tudta, hogy Maja csupán szolidaritásból bömböl, de így is hálás volt neki. Egymást zokogták túl, de a film végére kiadták magukból a felgyülemlett feszültséget. Maja sem volt gondtalan, a sírás kicsit őt is felszabadította.

Közvetlenül a film vége után csöngettek. Maja a kiborulásuk nyomait takarította el, ezért Cristina ment ajtót nyitni. Odakint egy óriás állt. Legalábbis ez volt a lány első gondolata, amikor meglátta a két méter magas fiút. Hogy óriás. Egy dögös óriás.

− Szevasz, virágszálam! Baxter vagyok, de mindenki csak Bax-nek szólít. Pán küldött, azt mondta, hogy szükség van a szakértelmemre! Üzeni, hogy ne merj belém esni, mert nagyon megbánom! Mármint én! Nála hálátlanabb haverom még sosem volt! Ellenben rólad, cicuska – vette észre az ajtóhoz lépő Maját, és szélesen elvigyorodott – egy szót sem szólt! Na, beengedtek, vagy itt kell megmosnom azt a pénzt?

A két lány szájtátva lépett el az ajtótól, mire az óriás peckes elégedettséggel besétált a házba.