1. Miranda
Valahol Los Angelesben
Az alig hatéves Miranda Bones a szülei
ágya alatt lapul. Jobban szerette volna, ha az anyukája a szekrénybe rejti, a
ruhái közé, hiszen ott olyan jó meleg és illatos minden, de most már nem
szólalhat meg. Az édesanyja egyszerűen felkapta az éjszaka közepén az ágyából,
átrohant vele a nagy hálószobába, és az ágy alá tolta. A kislánynak egy hang
sem jön ki a torkán. Álmos, de pár pillanat alatt teljesen felébred.
Miért fél annyira anyu? És miért
remegett a szája, amikor rátette az ujját, hogy csendet mutasson?
Az alsó szintről üvegcsörömpölés
hallatszik, majd lábdobogás, végül bugyborékoló hang. Mintha valaki fájdalmában
felkiáltana.
Lehet, hogy apu eltört valamit, és
szilánkba lépett. Anyu mindig viccelődött vele azon, hogy reggelikészítés
közben lassanként eltörte az esküvőjükre kapott teáskészlet összes rózsás
csészéjét. Azóta itták mázas bögréből a teát. Apu biztos megint ügyetlenkedett.
Nemsokára felsántikál az emeletre, és megkéri anyut, hogy kösse be a lábát,
miközben próbál úgy tenni, mintha egyáltalán nem fájna. Anyu majd megkéri őt,
hogy jöjjön ki az ágy alól, és szaladjon el a fürdőszobába kötszerért. Akkor
végre befejezhetik ezt a fura játékot.
A hálószoba ajtaja nyitva áll, Miranda
pont rálát a lépcsőre.
Apu most már bármelyik pillanatban
feljöhet. Lehet, hogy jobban megvágta magát, mint gondolta, ezért nem tud
felbicegni. Talán figyelmeztetni kellene anyut, hogy segítsen neki.
Az ágy alatt kevés hely van, de Miranda
centiről-centire araszolva megfordul, hogy rálásson az anyjára.
Anyu a földön kuporog, és szorongat
valamit a kezében.
Megfeszülnek karján az izmok. Miranda a
szőnyegre szorítja az arcát, hogy többet lásson.
Anyu azt a valamit az ajtó felé tartja.
Mi lehet az?
Közelebb kúszik az ágy széléhez, és egy
apró nyikkanást hallat, amikor az egyik kiálló rugó végigkarcolja az oldalát.
– Kérlek, kicsim, ne mozdulj! Maradj
csendben! Maradj csendben, életem!
De hát mi lehet a baj?
Miranda szemébe könnyek szöknek. Az
anyja rettegése őt is megbénítja, félelemgombóc nő a torkában. Egy hangos
nyögés jön odalentről, nagyon mély, olyan, mintha valaki megkönnyebbült volna.
Mintha valaminek véget vetett volna. Valaki gyorsan dübörög felfelé a lépcsőn.
Miranda nem mer megfordulni, mert azt hiszi, ha leveszi a szemét az anyja
lábáról, örökre eltűnik. A súlyos léptek már a lépcső tetején dobbannak. Az
utolsó két fok hangosan nyikorog. Amikor egy pillanatra csend lesz, Miranda
tudja, hogy az, aki felfelé jött, most megállt.
Ha apu az, mindjárt hallani fogom a
kuncogását. Mindig nevet, amikor meglátja anyut.
Hatalmas dörgés vágja ketté a csendet.
Miranda teste akkorát rándul, hogy biztos benne, még az ágy is megemelkedett
fölötte. Szorosan összezárja a szemét, és mindkét kezét a szájára szorítja,
hogy visszatartsa a sírást, de így is elindul egy könnypatak a szeméből,
amelyet az alatta lévő szőnyeg azonnal szomjasan felszív.
– Kérem, kérem… Mit csinált vele?
Anyu pontosan úgy sír, mint ő, amikor a
kiskutyája, Babzsák anyukáját elütötte egy autó pár hónapja.
Apuért sír.
Miranda nem akarja, hogy igaz legyen, de
tudja, hogy az.
Valaki van ott a szobában anyun kívül,
aki bántotta aput.
Miranda még mindig a szájára szorítja
tenyerét, de egy apró, nyüszítő hang így is kicsusszan. Ezzel egy időben az
anyukája felköhög, majd feláll, így már csak a bokáját és selyem hálóinge
szegélyét látja. Érzi, hogy most valami nagyon rossz történik. Azt kívánja,
bárcsak máshol lenne.
A kertben. Vagy a játszótéren. Csak ne
itt.
Lassan a hátára gördül, lehunyja a
szemét, és elképzeli, hogy biztonságban van az anyjával és az apjával együtt.
Amikor a mély, lágy hang megszólal, fülelni kezd.
– Nincs semmi baj, nem fogom bántani, ha
megteszi, amit mondok. A férjét sem bántottam. Odalent van.
– Hazudik! – kiált rá anyu. Miranda még
sosem hallotta ilyennek a hangját. Lefelé görbül a szája, de visszatartja a
sírást. Anyu nem akarja, hogy zajt csapjon.
– Ugyan, mi okom lenne rá? – mondja a
nyugodt hang. – Megkötöztem, hogy ne zavarjon minket. Neki is elmondtam, amit
most magának. Ha befogja a száját, és együttműködik, túléli ezt az éjszakát. Ha
nem… nos, azért nem vállalok felelősséget.
– De hát mit akar?
– Először is, tegye le a pisztolyt!
Annyira remeg a keze, hogy felesleges még egyszer próbálkoznia, úgysem fog
eltalálni. Megmondtam, ha nem ellenkezik, nem bántom.
Miranda hallja, ahogy anyu ledobja a
pisztolyt, majd az ágy elé sétál, pont úgy, hogy ő semmit se lásson. Hogy
eltakarja őt. A fém tompán koppan a szőnyegen, de Miranda nem néz oda. A gombóc
a torkában akkorára nő, hogy már alig tud nyelni, de nem nyitja ki a száját, és
a szemét is szorosan csukva tartja. Azt kívánja, bárcsak lenne még két keze,
hogy a fülét is befoghassa, amikor meghallja anyu első sikolyát.
Az ágy besüpped a feje felett, az éles
rugó, amely korábban megsebezte az oldalát, most mélyebben karcolja fel.
Egyszerre kiált fel az anyjával, de a nyugodt hangú férfi nem hallja meg. Ő
most már csak az anyjára koncentrál. Miranda felismeri a szakadó ruha hangját.
Nem sokkal később az ágy ütemes mozgásba kezd. Süllyedéskor a rugó egyre csípősebb
fájdalmat okoz, de Miranda már nem sír. Nem is kiált. Tágra nyílt szemmel
hallgatja az édesanyja nyögéseit, melyek zokogásba fulladnak.
– Kérem, kérem, hagyja abba…
Anyu hangja olyan gyengén szól. Mintha
halálosan elfáradt volna.
– Hallgass!
A férfi hangja már nem nyugodt. Valami
borzalmas mélyíti el, a szó fröcsögve bukik ki a száján. Anyu elhallgat, és
vele együtt Mirandában is bennreked a kiáltás. Ezután már csak a férfi lihegése
hallatszik, de végül annak is vége lesz. Mirandának úgy tűnik, napok telnek el.
Még mindig nem mozdítja a fejét, eltökélten a matracot bámulja. Tudja, hogy
anyu pont felette van. Azt képzeli, ha elég erősen akarja, nem lesz semmi baja.
Talán a férfi igazat mondott, és most elmegy.
– Megígérte… – suttogja anyu, aztán újra
elcsuklik a hangja.
– Meggondoltam magam – mondja rekedten a
férfi. – De ne aggódj, most már hamar vége lesz.
Miranda apró, felismerhetetlen neszeket
hall. Szeretne átnyúlni az ágyon, hogy megfoghassa anyu kezét, ugyanakkor arra
vágyik, hogy megnyíljon alatta a föld, aztán magába szippantsa. Úgy érzi, soha
többé nem lesz képes mozogni. Mint a mesében a koboldok, ha napfény éri őket.
Kővé válik ő is.
Természetellenes csend lesz. Anyu úgy
nyöszörög, mint ő, amikor fájt a pocija. Aztán lassan elhallgat. Miranda az
alatta lévő szőnyegbe markol, ráharap az alsó ajkára. A saját vére ízét érzi. A
távolban egy sziréna hangja megtöri a csendet. Miranda rohanó lépteket hall,
majd ajtócsapódást. De nem mozdul. Még mindig a szőnyeg rövid szálait markolja,
miközben bámulja a matracot maga fölött.
Egy apró, piros pötty jelenik meg
először. Egyre terebélyesedik, ő mégis hangtalanul várja mekkorára nő majd.
Sikítani akar, amikor a véres esernyő már majdnem teljesen beborítja, de ekkor
egy csepp vér az arcára hullik. Pontosan a jobb szeme sarkába. Összekeveredik
folyamatosan patakzó könnyével, és felhígulva a szőnyeg felé veszi az irányt.
Egy percen belül az apró cseppecskék mindenhol beborítják a lányt. A matrac nem
bírja már felszívni a rengeteg vért, így fokozatosan átereszti. Miranda Bonest
másnap reggelig az anyja vére öntözi, akár egy lassú nyárvégi eső.
***
A sikolyt másnap délelőtt a környező
házakban is meghallották. A szomszéd öntözés közben vette észre a nyitva
hagyott ajtót. Elzárta a vizet, és átment. A torkába ugrott a szíve, amikor
meglátta a vércseppeket a nappali szürke szőnyegén. Tudta, hogy vissza kellene
fordulnia, hívni a rendőröket, de valami perverz kíváncsiság beljebb vitte,
egészen a nappaliig. A látvány évek múlva is kísértette. Kirohant a házból a saját
biztonságos kis fészkébe, bezárta az összes ajtót és ablakot, csak ezután
tárcsázta remegő ujjal a rendőrséget.
Mirandát fél óra múlva találták meg. A
szomszéd sokkot kapott, és egy ideig meg sem tudott szólalni. Az egyik kiérkező
rendőr vette észre a családi képet a kandallón, rajta a huncutul mosolygó
kislányt, kezében egy fekete-fehér foltos kölyökkutyával. Csak két holttestet
találtak, ezért abban reménykedtek, hogy ő máshol aludt. A gyilkossági csoport
nyomozóit és a helyszínelőket odakint várták meg, hogy ne bolygassák meg a
helyszínt. A halottkém érkezéséig a nyomozók sem nyúltak az ágyról lelógó
takarókhoz, amelyeket eláztatott a vér. Ezek mögött rejtőzött Miranda.
Csendben, egy pisszenés nélkül
kapaszkodott a szőnyegbe, és hatalmasra tágult szemmel bámulta a felette lévő
matracot, amelyen már nem nőtt tovább a vérfolt. Akkor sem jelezte semmivel,
hogy ott van, amikor a szobában egyre nagyobb nyüzsgés támadt. Emberek köröztek
az ágy körül, fényképezőgépek kattogtak, és halk beszélgetés morajlott. Egy
hordágyat toltak be, majd egy hullazsákot terítettek szét a szőnyegen. Ketten a
halottkém asszisztensei közül óvatosan felemelték Miranda anyját, a nyitott
zsákra fektették, míg egy másik felhajtotta a véres takarókat.
Miranda ekkor mozdult meg. Oldalra
fordította a fejét, és hosszú órák óta először valóban látott. Az anyja
cafatokban lógó hálóingét, a véres, letöredezett körmét, és a mély vágásokat a
nyaka oldalán. Majd a szemét. A tekintetére homály borult, és olyan üressé
vált, mint egy kiszáradt kút.
***
Dr. Martin, a rendőrségi halottkém aznap
kimerülten ment haza. Lerogyott a nappaliban egy vajpuha fotelbe, és a kezét
bámulta. Amikor a felesége hazaért a könyvklubból, meglepődve látta, hogy a
férje a sötétben ül, úgy néz maga elé. Felkapcsolta a villanyt, és odasietett
hozzá. Rémülten látta, hogy könnyezik. Amikor az asszony megfogta a kezét, dr.
Martin a földre csúszott, és szoros ölelésbe vonta a nőt. Később, amikor már
lezuhanyozott, és a felesége belediktált egy nagy adag konyakot, beszélni
kezdett. Nem árulhatott el részleteket, de azt elmondta, milyen érzés volt öreg
szívének, amikor látta a vérrel borított csöpp kislányt kimászni az ágy alól,
amelyen néhány órával korábban lemészárolták az anyját.
– Vörös haja lehetett, mint az anyjának,
de egészen feketének látszott, Helen. Egészen feketének, attól a rengeteg
rászáradt vértől – mondta, és úgy zokogott, mint egy kisgyerek. – Addig
mászott, amíg elérte az anyját – folytatta a doktor. – Senki sem mert
hozzányúlni, csak néztük, ahogy odabújik ahhoz a kihűlt testhez, és addig
dolgozik a lábával, amíg ő is bekerül a hullazsákba. Egyfolytában sikoltott,
Helen! Csak sikoltott, amikor egy rendőrnő kiszedte onnan, és a mentősökhöz
vitte. Az anyjával akart maradni.
Egy hét múlva dr. Martin beadta a
felmondását. Ideje volt megpihenni. Vettek egy lakókocsit a feleségével, és
útra keltek, hogy végre meglátogassák az unokáikat. Ahogy teltek a napok, dr.
Martin fejében elhalványodtak a szörnyű emlékek. Már csak néha jelent meg az
álmaiban a vérrel borított kislány hatalmas szeme. Ezeken az éjjeleken zihálva
riadt fel, de a mellette fekvő asszony ismerős illata mindig megnyugtatta.
Lassan, de biztosan kezdett felejteni.
***
Dr. Sebastian Green unja az életét. Unja
a kórházat, ahol plasztikai sebészként dolgozik. Unja a kollégái és a nővérek
arcán felragyogó barátságos mosolyt, amelyet viszonoznia kell, mert ezt várják
el tőle. Unja a hálálkodó szépasszonyokat, akiknek megnöveli a mellméretét,
leszívja a zsírt a combjukról és feldúsítja az ajkukat. Egyedül az jelent neki
némi változatosságot, amikor elképzeli ezeket a nőket, amint kiszolgáltatva
fekszenek előtte. Ezekben a vágyálmokban azt tehet a testükkel, amit csak akar.
Dr. Sebastian Greent senki sem érdekli önmagán kívül.
Befordul a sarkon, eléri a folyosó
végét, majd beszáll a liftbe. Megnyomja a hetest, a gyermekosztály emeletének
gombját. Egy apró karcolást vesz észre a kézfején, a legutóbbi vad éjszakája
emlékeztetőjét. Le kell fertőtlenítenie. Nem akarja, hogy bármilyen külső nyoma
maradjon annak az éjszakának. Hiszen a legédesebb emlékeket a fejében őrzi.
Megtapintja a köpenye zsebében lévő fecskendőt. Tekintélyes adag kálium van
benne, elegendő, hogy szívleállást okozzon. Az infúziós csőbe fecskendezve nem
lesz nyoma. Kimutathatatlan halál. Egy olyan kislánynak, mint Miranda Bones, ez
lesz a megváltás. A kis ribanc ott kuksolt az ágy alatt, amíg ő az anyjával
foglalkozott. Megláthatott vagy hallhatott valamit. Ritkán követ el hasonló
hibát. Későn vette észre a lenti kandallón lévő képeket a lányról, mert teljesen
belemerült a nőbe. Vissza akart fordulni, hogy őt is megkeresse, de bolond
módon megijedt egy közeledő sziréna hangjától. Sebastian minél előbb orvosolni
akarja a baklövést, de amikor odaér a lány szobájához, üresen találja. Odabent
épp az egyik kisegítő nővér húzza át az ágyneműt.
– Helló, Greta! – Elmosolyodik, miközben
végigméri a nőt. Látja, ahogy izgatottan nagyot nyel, mielőtt visszaköszönne. –
Meg akartam kérdezni, hogy inna-e velem egy kávét, de hallottam, hogy ma egész
nap a Bones gyerekkel van.
– Ó, őt már elvitték, dr. Green –
válaszolja elpirulva a fiatal nő. – Úgy tudom, hogy a kiszáradáson kívül nem
lett komolyabb baja, ezért átszállították egy jó nevű New York-i klinikára.
Állítólag ott dolgozik az ország egyik legjobb pszichiátere. Szegény kislány,
egy szót sem szólt, de sikítozni kezdett, ha valaki közeledett hozzá. Remélem,
ott segíteni tudnak rajta.
Sebastian a többit meg sem hallja.
Bajban van, ezúttal valódi bajban. Ha az a lány beszélni kezd, neki vége. Az
ágy alól nem láthatta az arcát, de meghallotta a hangját, és észrevehetett
valami olyasmit, ami könnyen a nyomára vezetheti a rendőröket. Biztos benne,
hogy nem hagyott nyomokat, de ha mégis úgy lenne, és a rendőrök eljutnának
hozzá, annak a lánynak a vallomása örökre rács mögé juttathatná. Biztosra kell
mennie.
Egyetlen rövid telefonhívás elég, hogy
kiderítse hová vitték. A következő útja a főorvos irodájába vezet. Beadja a
felmondását, két nap múlva pedig már New York felé tart. Egy jó plasztikai
sebész könnyedén talál ott munkát. Ha szerencséje van, akár még ugyanazon a
klinikán, ahol Miranda Bonest kezelik majd. Biztosan kell tudnia, hogy a lány
nem képes azonosítani őt. Ez lesz az első dolog a teendői listáján. Aztán
előtte az egész élet, hogy felfedezze és belakja vadonatúj vadászterületét.
Elmosolyodik a gondolatra, micsoda éjszakák várnak még rá.
U, nagyon izgalmas, már nagyon várom a megjelenését.
VálaszTörlésUgye ez a könyv is Lenáról és Alexről szól? És ugyan úgy vannak benne romantikus részek mint az Enigmába?:)
Üdv: Meli
Szia Meli!
TörlésIgen, ez a könyv is róluk szól, az első fejezet felvezetése a teljes történetnek. A romantikus részek garantáltak, nyugi! :)
Szupeeeeeeer, most már ha egyáltalán lehetséges még jobban várom,hogy végre olvashassam!:)
TörlésKöszönöm a választ.:)
Üdv: Meli
Kedves Helena!
VálaszTörlésMég nem volt szerencsém olvasni tőled, de az előbb rátaláltam erre a részletre, és… Mély, megható, roppant komoly. Át tudtam érezni Dr. Martin helyzetét, olvasás közben kis híján elbőgtem magam.
Szívből gratulálok, mert remekül írsz. :)
Üdvözlettel: MEL
Na jó... már lassan egy éve várom, hogy elolvashassam a könyvet :) Az Enigma ugyanis sorsfordító könyv az életemben...imádtam egyszerűen nem bírtam letenni :) Most elolvastam ezt a részletet és már kattog az agyam, hogy mégis mire számítsak...ez a fejezet roppant megindító és nem szégyenlem, már most potyognak a könnyeim...Nagyon várom, hogy végre az Ezüsthídat is a kezemben tartsam és olvashassam :) Imádlak Helena :))
VálaszTörlésSzia! Hát mit mondjak...egyszerűen fantasztikus vagy, de komolyan :) most fejeztem be az első részt,és erre látom, hogy lesz folytatás, hála istennek, pedig nem vagyok odáig a sorozatokért de ez Enigmát annyira imádtam, hogy most hálás vagyok hogy tovább olvashatom új kedvenceim történetét...ez a fejezet hát huhh...rendesen lúdbőrös lettem tőle :). Mikortól lesz kapható *-*? :)
VálaszTörlésSzia! Mikortól lesz kapható ez a csoda?:)) És ez is Lena és Alex története? Az első részt is imádtam ,szerintem a másodikat is ugyanúgy imádni fogom:) Már az első fejezeten majdnem elsírtam magam..mi lesz még:))
VálaszTörlésÜdv:Helén
Köszönöm szépen mindenkinek, nagyon örülök, hogy ennyire tetszett az Enigma. :)
VálaszTörlésAz Ezüsthíd Lena és Alex történetének folytatása, várhatóan ősszel jelenik meg, ennél közelebbit egyelőre én sem tudok.
Szia :)
VálaszTörlésLesz benne Victor? Beleszerelmesedtem :D