Enigma 4. fejezet I. rész: Egy másik életben

Sosem voltam különleges lány, szinte szürkéllettem a hétköznapiságtól. Az életem egyszerű és izgalmaktól mentes volt. A gyermekkorom védettségben telt hatéves koromig. Addig ismeretlen volt számomra a bizonytalanság, de amikor az iskola első napján az anyám kezét szorongatva kiszálltam a kocsiból, olyan ingatagnak éreztem a lábam alatt lévő talajt, hogy mielőtt beléptünk, belehánytam a kaput szegélyező hatalmas virágcserepek egyikébe.

Később elfogadtam az új helyzetet. Nem ment minden könnyen, de viszonylag hamar megtaláltam a helyem az iskola bonyolult hierarchiájában. Én voltam a különc kislány, aki keveset beszélt és egyetlen szúrós pillantásával távol tartotta a kíváncsiskodókat. Már éppen kezdtem újra érezni a korábbi megszokottságot és biztonságot az életemben, amikor felvillant az első figyelmeztető jel.

Nyolcéves lehettem, amikor egyik nap az előttem lévő pad üres maradt. Akkortájt gyakoriak voltak a megbetegedések, ezért fel sem tűnt senkinek a hiányzás. A tanár utasított, hogy üljek eggyel előrébb. Vetítést tartott, és azt akarta, hogy jól lásson mindenki.

Ahogy hozzáért a tenyerem az idegen pad lakkozott fa felületéhez, őrült iramban képek kezdtek áramlani az agyamba. Homályos képek voltak, csupán kisebb-nagyobb alakokat tudtam kivenni rajtuk. A képekkel együtt jöttek a hangok is, azok már hátborzongató élességgel. Felismertem a szokás szerint előttem ülő lány vékonyka hangját, ahogy kétségbeesetten suttog segítségért. Azért suttogott, mert rettentően fáradt volt a sok kiabálástól. A képek később tisztulni kezdtek. A lány már egy teljes napja az iskola közelében lévő erdőben volt. A közelben laktak, ezért előző nap egyedül ment haza, de levágta az utat az erdő felé, és beleesett egy rosszul lezárt kútba.

Meg sem bírtam mozdulni a félelemtől. Elöntött a jéghideg rettegés, és a testemet kiverte a víz. Amiket láttam és hallottam, halálra rémisztettek. Mégsem tudtam levenni a kezemet az asztal lapjáról. Kényszert éreztem, hogy tovább nézzem Ellát. Nyílt törés volt a jobb lábán, kétségbeesetten fogta. A vér lecsorgott a bőrén. Mindig is rosszul volt már a vér gondolatára is, és most a vörös tócsában ült. Időnként elájult a fájdalomtól, de amikor ébren volt, halálosan rettegett.

Nem értettem, hogy miért látom őt, miért érzem valaki más félelmét és fájdalmát. Korábban is voltak megmagyarázhatatlan dolgok az életemben, de apa velem volt, és nevetett a kételyeken. Vele minden olyan könnyű volt. De az osztályban egyedül voltam, és bizonytalan. Utáltam az ilyesmit. Akkor éreztem biztonságban magam, ha a megszokott rendszer szerint folyt az életem.

A figyelmemet hirtelen egy éles vonatfütty vonta magára. A teremben senki sem figyelt fel rá. Éreztem a tenyerem alatt a talaj apró rezgéseit, amikor elhaladt a közelemben a vonat utolsó kocsija is. Mintha az ujjaim – azaz Ella ujjai – mélyen a talajba túrnának a kút alján. És azt is éreztem, hogy már sírni sincs ereje, mert abban a pillanatban feladta a reményt, hogy valaha is megtalálják. A szüleire és a csecsemő húgára gondolt, akire éveken át vágyott, míg végre megszületett. Arra gondolt, hogy milyen jó lett volna újra elmenni az apukájával a vidámparkba. Kavarogtak a gondolatai, de képtelen voltam végignézni.

Tennem kellett valamit!

Engedélyt kértem, hogy kimehessek a mosdóba. Amint becsukódott mögöttem a terem ajtaja, rohanni kezdtem. A hátsó udvar egyik eldugott sarkában, a kukák mögött, egy lyuk árválkodott a kerítésen. Épp átfértem rajta. Az utcáról felhívtam az egyetlen embert, akiről tudtam, hogy mindent rendbe tud hozni. Az apámat. Amikor meghallotta, hogy milyen ideges a hangom, otthagyott mindent, és tíz percen belül felvett az iskola előtt.

Másnap arról számoltak be az újságok, hogy a város egyik üzletembere egy furcsa véletlen folytán az erdőben talált rá a kis Ella Marinára, akit a szülei már egy napja kerestettek a rendőrséggel. Először mindenki gyanakodott, hogy az apám mit is keresett valójában az erdőben. Előadtam egy mesét arról, hogy kiszöktem óráról, mert unalmasnak tartottam, de eltévedtem az erdőben és felhívtam őt, hogy jöjjön értem. Aztán teljesen véletlenül meghallottuk Ella sírását.

Ella kórházba került, viszonylag hamar gyógyuló sérülésekkel. A szülei körülrajongták az apámat, a nagy hőst, én meg kaptam egy vaskos intőt az igazgatótól, mert kiszöktem az óráról.

Aznap délután, amikor végre lecsengett az ügy, a szüleim leültettek egy komoly beszélgetésre. Nekem is lett volna kérdésem, de az apám nem hagyta, hogy szóhoz jussak.

Azt mondta, már régóta gyanítja, hogy mi történik velem. Hallgattak róla, mert féltek, hogy megváltozik az életem. Apa elmesélte, hogy az ő családjukban érzőknek hívják az olyanokat, mint én. Ezek az emberek ősidők óta képesek érintés útján kapcsolatba lépni más emberrel. Néha a bőrön át, néha tárgyakon keresztül. Elmagyarázta, mennyire becses és hasznos képesség, és nagy szolgálatára lehet az emberiségnek. Aztán kategorikusan megtiltotta, hogy valaha is használjam.

Kiderült, hogy az összes ősöm, aki érzőnek született, a képessége rendszeres használatával fokozatosan kezdte elveszíteni önmagát. Idővel teljesen elborult az elméjük és elvesztették a kapcsolatot a külvilággal.

– Ugye tudod, hogy nem szándékosan csináltam? – kérdeztem az apámtól még az elmondottak hatása alatt.

– Persze, hogy tudom, kicsim. De már jó ideje nem történt veled ilyesmi. Kiskorodban csupán apróbb jelek voltak, aztán elmúlt. Most valamiért újra előjött, de ne aggódj! Megtaláljuk a módját, hogy többé ne történhessen meg – mondta megnyugtató hangon.

Azt hitte, hogy megijedtem, pedig pont az ellenkezője történt. Az, hogy segíteni tudtam Ellának, olyan volt, mint egy adrenalininjekció egyenesen a szívembe. Attól a pillanattól kezdve, hogy elkezdtem vezetni az apámat a kút felé, ahol Ella szenvedett, izgalom és feszült várakozás töltött el. Aztán hihetetlen boldogság, hogy sikerült megmentenem egy ember életét.

Tudtam, hogy az apám téved. Ami ennyire boldoggá és izgatottá tesz, az nem lehet rossz dolog. Viszont láttam az aggodalmat az anyám könnyes arcán és az apám komor tekintetében, ezért hagytam, hogy a képességem elvegyék tőlem.

Találtak egy hipnoterapeutát, aki pár hetes hipnózisos kezelés során létrehozott egy gátat a fejemben. Azt mondták, megakadályozzák „az érzékelésen felüli átvitelt” az agyam felé.

Abbamaradtak a látomások, és én újra az a szürke, hétköznapi lány lettem, aki azelőtt. Pár év múlva elhalványultak az emlékek arról, hogyan mentettem meg egy életet. Egyszerűen távoli és hihetetlen lett. Az egyetlen, aki emlékeztetett a napra, Ella volt.

Miután újra elkezdett iskolába járni, az egyik ebédszünetben odabicegett hozzám. A jobb lábát teljesen gipsz fedte, de egész ügyesen tudta használni a mankót. Leült velem szemben, egy ideig tanulmányozott, aztán csengő hangon megkérdezte, hogy elcserélem-e a mogyorókrémes szendvicsemet az ő pizzájára. Elcseréltem. Aznap lettünk barátnők.

Szerettem vele és később Andreával, a másik barátnőmmel lógni.

A középiskola beszippantott, és később arra koncentráltam, hogy olyan jövőt válasszak, amellyel a szüleim is elégedettek lesznek. Úgy döntöttem, közgazdaságtant, és környezetvédelmet fogok hallgatni a közeli egyetemen. Idén érettségiztem, kitűnőre sikerült; a sikeres egyetemi felvételiről szinte azonnal értesítettek.

Úgy terveztük, az egyetemi előkészítő után együtt megyünk el nyaralni. Apa titokzatoskodott egy sort, de egyszer meghallottam, hogy milyen vágyódással beszél anyának az otthonáról és az öccséről, akit nagyon rég látott utoljára. Biztos voltam benne, hogy meglátogatjuk a nagybátyámat.

A szüleim akkor csúnyán összevesztek. Anya ritkán emelte fel a hangját, de akkor üvöltött. Azt kiabálta, hogy apa családja iszonyúan megalázta. Apa próbálta nyugtatni, hogy a szülei meghaltak, és minden rendben lesz, csak az öccsét szeretné újra látni. Erre az anyám még jobban bevadult. Azt vágta a fejéhez, hogy annak idején az öccse volt a legrosszabb, és ő be sem teszi többé oda a lábát. Sírt és könyörgött, így végül apa lemondott az útról.

Teljesen megdöbbentem az anyám reakcióján, de féltem rákérdezni a részletekre.

Július elején kezdődött az előkészítő. Napi hat órát töltöttem az egyetemen, különböző előadásokat hallgatva. Délután fáradtan értem haza.

Hajnali három körül egy olyan rémálomra ébredtem, amely a következő napokban mindig megismétlődött. Egy repülőszerencsétlenség volt. Utána mindig visszaaludtam, és reggelre csupán foszlányokra emlékeztem belőle. Péntekre olyan fáradt voltam, hogy alig figyeltem, amikor reggeli közben anya azt mondta, hogy ma megejtik a régóta tervezett üzleti utat Japánba. Vasárnapra érkeztek volna vissza. Én még mindig félálomban voltam, csak bólogattam a beszélgetés közben. Anya végül belenyugodott, hogy ideiglenesen használhatatlan vagyok. Puszit adott és egy intéssel utamra engedett. Kifelé menet az apám még elkapott és viccesen megfenyegetett, hogy ne szervezzek bulit és ne vaduljak be a hétvégén. Akkor láttam őket utoljára.

A vasárnap délutáni hívás előtt már túl voltam egy ütős szorongásos rohamon. Szombat éjjel a rémálmom olyan igazi, annyira ijesztően igazi volt, hogy hinni kezdtem benne. A saját ordításomra ébredtem, miközben még a fülembe csengett az a két halálsikoly, amelyekről tudomást sem akartam venni a héten. Egész éjjel az álom hatása alatt voltam, és reggelre iszonyú fejfájásom lett. Reggel számtalanszor hívtam apáékat, de egyszer sem értem el őket.

A hírekben bemondták, hogy a Csendes-óceán fölött az utóbbi évek legnagyobb vihara zajlik. Délutánra már minden porcikám remegett, és lassan ösvényt tapostam a nappali szőnyegébe.

Amikor befutott a hívás, és hozzáértem a kagylóhoz, már tudtam, hogy nem a szüleim azok. Szükségtelenek voltak a szavak. A hipnózissal létrehozott gát valószínűleg megszűnt az agyamban.

Megmenthettem volna őket!

Talán hittek volna nekem, és sosem indulnak el…

A korábbi rémálmom képei akkor már rendkívüli élességgel robbantak be az agyamba. Láttam őket a repülőn ülve, amint beszélgetnek, láttam, ahogy rettegve fogják meg egymás kezét, amikor a gép zuhanásba kezd. És láttam őket a robbanás pillanatában is, amikor már eltűnt belőlük minden remény és csak arra tudtak gondolni, hogy velem minden rendben legyen. A bőrömön éreztem a tűz forróságát. A vadul süvítő szél hidegét, amely akkor vágott az arcukba, amikor egy hatalmas darab kiszakadt a gép oldalából. És az összekulcsolt kezük érintése is bennem volt. Az utolsó pillanatig egymásba kapaszkodtak, a jéghideg vízbe zuhanva sem engedték el a másikat. Együtt haltak meg.

Nem volt ott már semmi homályosság, csak a színtiszta bizonyosság, hogy egy héten keresztül, minden éjjel láttam a szüleim halálát, és semmit sem tettem, hogy megakadályozzam.