Enigma 4. fejezet II. rész

Másnap reggel új hét kezdődött, de én még mindig a szüleim szobájában voltam, kezemben a telefonnal. Nora többször kopogott és szólongatott az ajtón keresztül, de néma maradtam. Senkivel sem akartam beszélni.

Nora minden nap háromszor letett egy tálca ételt az ajtó elé. Hallottam, ahogy a porcelán készlet halkan csilingel, amikor lerakja a földre. Egyszer sem nyitottam ajtót. Mindig megvártam a késő éjszakát, csak aztán merészkedtem ki, hogy beálljak a zuhany alá. Nora két napig bírta azt a halotti nyugalmat, a harmadik nap reggelén kihívta a család orvosát. Még egy lakatost is hozatott, hogy felfeszítse a zárat. Az orvos megvizsgált, bár ez nekem valahogy kiesett, később ezt is Nora mesélte el.

A doktor úgy találta, hogy ki vagyok száradva, és sokkot kaptam. Amikor megfogta a karomat, akkor kaptam az első pánikrohamot. A második érintés tovább rontott a helyzeten. A képességem időközben annyira felerősödött, hogy képtelen voltam elviselni az érintéseket anélkül, hogy elcsúszott volna a tudatom. Kontrollálhatatlan volt, hogy mikor mit látok meg, így pár másodperc alatt hatalmas mennyiségű információ és képanyag áramlott belém. Kibírhatatlan volt. Sikoltoztam a fájdalomtól és a rettegéstől, mert azt hittem, megőrülök. Lefogtak, és benyugtatóztak.

Amikor felébredtem a kórházban, már folyamatosan adagolták a nyugtatót. Szerencsére ott nem értek hozzám, így viszonylag biztonságban voltam. Súlyos kiszáradást és kezdődő depressziót állapítottak meg, amelyet rendszeres pánikrohamok kísértek. Nem vették észre, hogy a rohamok mitől jelentkeznek. Beletelt pár napba, de sikerült meggyőznöm őket, hogy nem fogok őrültséget csinálni. Attól semmi sem változott volna.

Nora végig mellettem volt. Kérdezgette, hogy kit hívjon fel. Egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy szólok Ellának vagy Andreának. Ők voltak a legjobb barátnőim, gyakran jártak át hozzánk, ismertük egymás szüleit is. Ellával más középiskolába jártunk, de megmaradt a barátság. Andrea pedig a városi könyvtárban volt segédkönyvtáros; a nyaraim nagy részét vele töltöttem. Elhárítottam Nora javaslatát. Azok az idők már véget értek. Most leginkább egyedüllétre volt szükségem.

A kórházban próbáltak rávenni a terápiás kezelésekre, de visszautasítottam mindent. Megtehettem, mert elmúltam tizenhét éves. Kaptam gyógyszert a pánikrohamokra, kicsikartak egy ígéretet, hogy keresni fogok egy terapeutát, aztán elengedtek. Amíg a kórház előtt arra vártam, hogy Nora kerítsen egy taxit, kisütött a nap. A nyár vidám sugarai beragyogták az aszfaltot, és megfestették a rajta lévő benzinfoltokat. Akkor sírtam először. Szorosan behunytam a szememet, de még úgy is éreztem a meleg fényt. A könnycseppek, amelyek lecsorogtak az arcomon, jéghidegek voltak. Gyűlöltem azokat a könnyeket. Nem volt jogom elsírni őket.

A temetés zártkörű megemlékezés volt. A részvények miatt a japán tranzakció lezárásáig nem akarták nyilvánossá tenni a halálhírt.

A szertartás után derült ki, hogy az apám már a születésemkor végrendelkezett.

Az ügyvéd a dolgozószobában apám székében ült, és papírokat rendezgetett az ő asztalán. Legszívesebben ráordítottam volna, hogy álljon fel onnan, de képtelen voltam megszólalni. Az a rengeteg gyógyszer, amelyet a kórházban belém nyomtak, még akkor is bénultságban tartott. A fejem tiszta maradt, de nagyon fáradt voltam. Minél előbb végezni akartam, hogy visszamehessek aludni.

A végrendelet felolvasását kábult csendben ültem végig, máig alig emlékszem rá. A felolvasás után az ügyvéd kisebb monológot adott elő az idő erejéről, és hogy milyen jót tesz majd nekem a környezetváltozás. Ekkor kezdtem el figyelni.

– Ezt nem értem, mennem kéne valahová? – kérdeztem rekedten a hosszú hallgatástól.

– Nos, igen… a végrendelet szerint a nagybátyádnál fogsz lakni huszonegy éves korodig.

– De én azt hittem, maradhatok! – tiltakoztam erőtlenül. – Tizenhét vagyok, elboldogulok egyedül.

– Lena… Lehet, hogy nem értetted meg elsőre. A cég irányítását az ügyvezető igazgató veszi át. Kiskorú vagy, a cég ötvenegy százaléka a tiéd, de csendestárs maradsz mindaddig, amíg lediplomázol. Ha úgy döntesz, hogy ezen a területen akarsz maradni, természetesen szívesen látnak az igazgatótanácsban pár év múlva. Igaz, hogy sokáig rosszul mentek a vállalat ügyei, de a mostani szabadalommal pár éven belül jelentős haszonra számíthat az összes részvényes. Köztük te is.

Megdörzsöltem a halántékomat. Részvényekről, százalékokról és haszonról beszélt, miközben kihúzta a lábam alól a talajt.

– Még sosem találkoztam a nagybátyámmal. Egyáltalán hol lakik?

Elmondta. Victor Wall Colorado leggazdagabb embereinek egyike volt. Épp Dél-Afrikában vásárolt lovakat, de a halálhírre elindult haza.

– A házzal mi lesz? – kérdeztem kétségbeesve.

– Sajnálom, de az apád úgy rendelkezett, hogy adjuk el, és a bevétel kerüljön egy letéti alapba. Valamivel több, mint tíz éve hozta létre, és havonta egy kisebb összeget helyezett el rajta. Továbbá a vállalati részesedésed után havi apanázst fogsz kapni, amely szintén ide kerül majd. Az egyetlen kikötés ezzel kapcsolatban, hogy a pénzt csak a diplomázásod után kaphatod meg. Addig a nagybátyád gondoskodik rólad. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz neki probléma.

Elégedetten nyúlt az asztalon lévő tálca felé, amelyet Nora hozott be pár perccel korábban. Kitöltött magának egy csésze illatos teát, és szürcsölni kezdte. Idegesítő hang volt. Kezdtem tőle magamhoz térni.

– Mr. Rolfe, én… nem szeretnék függni senkitől! Dolgozhatnék a cégnél, és kezdhetném később az egyetemet. Az apám is azt szerette volna, ha együtt dolgozunk.

– A diploma után, Lena. Nincs meg a megfelelő képzettséged. És láthatóan rosszul viseled a történteket. – Kutató tekintete végigsiklott rajtam. Hosszan elidőzött az arcomon, aztán nagyot sóhajtott. – Neked most legjobban pihenésre és távolságra van szükséged. Az összes papírt, amelyre a későbbiekben szükséged lesz, átküldöm Coloradóba a nagybátyád ügyvédjének.

Felállt, és összeszedte az asztalon szétterített papírhalmazt:

– Az utazást már megszerveztük. Csomagolj be!

Elmenőben még meg akarta simogatni a fejemet, de automatikusan elhúzódtam az érintése elől. Ülve maradtam, és csak bámultam a falat.

Nora összepakolt mindent, amire szükségem lehetett Coloradóban. A többi dolgot ládába tette, és egy raktárba vitette. Borzalmas volt nézni az üres falakat, és azt, ahogy anyáék emléke szertefoszlik.

Írtam egy e-mailt Ellának és Andreának a költözésről. Szándékosan olyan szavakat használtam, hogy „ideiglenes” és „hamarosan hívlak”, hogy ne akarjanak ők keresni. Néhány beavatotton kívül mindenki úgy tudta, hogy nyaralni megyek a nagybátyámhoz, amíg a szüleim dolgoznak.

Kikapcsoltam a laptopot, és bepakoltam egy hátizsákba. Betettem még mellé két bekeretezett képet. Az egyiken Andrea, Ella és én voltunk, amint a városi könyvtár padlóján ülünk. Olcsó pezsgővel ünnepeltük, hogy Andreát előléptették segéd könyvtárosból teljes jogú könyvtárossá, nekünk pedig Ellával színjelesre sikerült az érettségink. Akkor rúgtam be életemben először és utoljára. Ellának még volt annyi lélekjelenléte, hogy beállítsa az időzítőt a fényképezőn, aztán megbotlott Andrea lábában, és feldöntött egy egész könyvespolcot. Ezt a pillanatot örökítette meg a fénykép.

A másik képen anya, apa és én voltunk a Central Parkban a tizenhetedik születésnapomon. Apa spontán pikniket szervezett aznap, még a suliból is elkért, hogy együtt lehessünk mi hárman. Komppal elmentünk újra megnézni a Szabadság-szobrot. Vettünk magunknak egyforma fejfedőket, vattacukrot ettünk, és mindannyian úgy csináltunk, mintha turisták lennénk.

Aztán apa elvitt a kedvenc könyvesboltomba, a kezembe nyomta a hitelkártyáját, miközben eltakarta a szemét, és egy vértanú arckifejezésével közölte, hogy vesznek fagyit anyával, és megvárnak a Parkban, amíg én költekezek. A kép akkor készült, amikor már bekebeleztük az összes fagyit, és elhevertünk a magunkkal hozott hatalmas pléden. Egy igazi turista fényképezett le minket. Életem legjobb napja volt.

A két képen kívül minden mást ott hagytam a szobámban. Utoljára bementem a szüleim hálójába. Elmentem az ágy mellett, és kinyitottam az anyám öltözőszekrényét. Halkan nyikorgott a zsanér, majd megint megcsapott a parfümje illata. Könnybe lábadt szemmel nyúltam a felső polcon lévő félig üres parfümös üvegért, és a táskámba süllyesztettem. Aztán észrevettem a komódon az apám pecsétgyűrűjét. Ezüstgyűrű volt, egy szénfekete, lapos ónix kővel a közepén. Anyámtól kapta. Mindegyik ujjamra nagy volt, ezért ráfűztem egy vékony ezüstláncra, amelyet korábban sosem hordtam, és a nyakamba akasztottam. Amikor a bőrömhöz ért, egyetlen képet küldött csak az agyamba. Az apámét majdnem húsz évvel azelőttről, ahogy mosolyogva fog először a karjába.

Nora odalent várt rám egy taxival. A ház előtt a gyepen már ki volt téve az eladó tábla. Mielőtt beszálltam volna Nora mellé a kocsiba, még egyszer visszanéztem. Szerettem azt a kis házat, de akkor a csendesség és az elhagyatottság sugárzott belőle. Hátradőltem az ülésen, és gondolkodás nélkül bólintottam, amikor Nora megkérdezte, hogy mehetünk-e.

Az összes kötelék, ami a korábbi életemhez kötött, elszakadt. Mindazok a dolgok, amelyeket korábban fontosnak tartottam, lényegtelenné váltak. A biztonságérzet végleg eltűnt az életemből.

Ahogy apa és anya is.