Gondolathármas: Élet a második kézirat után és egy kis ez + az

Írhatnám azt, hogy pont ugyanolyan, mint az első után, de ebben az esetben tévednék. Az Ezüsthíd megszületése sokkal hosszabb, göröngyösebb és igen, szenvedősebb folyamat volt, mint az első kéziraté.

Több száz tiszta órát töltöttem írással, gyakran csak bámultam kifelé az ablakon, még többször vertem a fejem a falba, amiért képes voltam annyi hülyeséget leírni, amit utána mélyen szégyelltem, és nagyon gyorsan ki is töröltem, hogy nyoma se maradjon. Rengeteget gondolkoztam napközben és éjjel is, néha már azt éreztem, hogy a szereplőim problémái elnyomják a sajátjaimat. Néha meg azt, hogy ezek a problémák túlnőnek rajtam, a sajátjaimmal összeadódva egyszerűen lenyomnak, de úgy, hogy a végén felkelni sem tudok majd.

Szörnyen hangzik, ugye? Mégsem adnám semmiért. Az írás nekem nem mindig jelentett tisztán boldogságot. Sokkal inkább menekülést, egyfajta felturbózott hitet, hogy van jobb, szebb, fontosabb is annál az életnél, amit ebben a világban élünk. Megtehetjük, hogy mindezt a jót úgy tesszük magunkévá, hogy azzal a való világot is megjavítjuk. Ezt próbálom még mindig elérni az írással, és remélem, hogy sosem fogom feladni a próbálkozást.

Az a vasárnap, amikor elkészült a kézirat nem látszott az elején mérföldkőnek. Azt hittem, ugyanúgy fog eltelni. Töprengve bámulok ki az ablakon, csiszolgatom a mondatokat, közben néha belenézek a kedvenc filmjeim kedvenc jelenetébe, olvasgatom a kedvenc könyveim kedvenc részeit. De reggel elkezdődött valami. Felkeltem, és minden további nélkül ölbe vettem a laptopomat, majd írtam folyamatosan délutánig. Semmi mást nem csináltam, mert másra nem volt igényem. És akkor vége lett. Mintha nem is rajtam múlt volna, egyszerűen megtörtént. Leírhatatlan volt. Tényleg az egyik legfontosabb pont az életemben.

Amikor lassan kezdett elszivárogni az érzés, rettentően hiányzott. Azt kívántam, bárcsak palackozni lehetne az ilyen pillanatok mögötti eufóriát, hogy bármikor ihassunk belőle egy jó nagy kortyot!

Furcsa volt úgy szabadidőt tölteni, hogy nem írtam. Másfél napig bírtam a pihenést, utána elkezdtem átolvasni az egész kéziratot papíron. Mondanom sem kell talán, hogy minden oldalba sikerült belejavítanom, ami meglepő módon inkább feldobott, mintsem letört volna.

Közben a háttérben szorgalmas előolvasóim is dolgoztak. Az egyikük esetében még néhányszor meg is figyelhettem, hogy milyen reakciókat vált ki az Ezüsthíd olvasása. Ezután következtek a találkozók, ahol átbeszéltük, hogy miken kellene változtatni. Amikor ezekkel is készen voltam, jött egy újabb, rövidke löket az eufóriából. És most itt tartok.

Már egy ideje érzem a késztetést, hogy nekem írnom kell. Elkezdtem átolvasni a régi munkáimat, és közben agyalok, hogyan lehetne folytatni őket. Illetve természetesen egy új könyvötlet is elkezdett kibontakozni. Még bizonytalankodom, hogy egy régit folytassak, vagy kezdjek bele az újba, de ez majd úgyis kialakul. Addig is, kihasználom a pihenésre szánt időt, és inspirációnak megnézek minden olyan sorozatot, amit eddig hanyagoltam. 

Természetesen megmaradtam a régi jól beváltaknál is, mint az Odaát, Revolution, Game of Thrones, Once Upon a Time, Vampire Diaries, The Originals, Suits, Revenge, Walking Dead, de találtam néhány egészen jó új sorozatot is (The 100, Hannibal, Penny Dreadful). Eddig még egyik sem verte az abszolút kedvenc sorozatomat, az Aliast, de nem adom fel, hogy egyszer valakinek sikerül hasonlóan jót összehoznia.

A nagy sorozatozás közben azért néha beesik egy jó film is, a napokban például végre megnézhettem az Austenland-et, amit már nagyon vártam. Aranyos és vicces volt, a végén bohókásan romantikus befejezéssel. Utána gondolkoztam egy maratonon is. Gyűrűk Ura bővített változat vagy Harry Potter. Mindkettőt imádom, de nem volt rá idő, mert közbejött egy költözés.

Hirtelen döntöttük el a lakótársammal, de nagyon jó döntés volt. Az icipici szobámat lecseréltem egy hatalmasra, a hatalmas ágyamat meg egy egyszemélyesre. Van jó sok szekrényem, sötét mézszínű, nyikorgós padlóm, piros írós-olvasós kanapém, ami fölött kartávolságban van a könyvespolcom, hatalmas ablakaim és gyönyörű kilátásom. Itt még takarítani is boldogság volt! Mindig mosolyt csal az arcomra a gondolat, hogy a következő könyvem ebben a lakásban születik meg.

De visszatérve az Ezüsthídhoz, már ti is tudjátok, hogy leadtam a kéziratot. Most, hogy lezajlott a költözés, ismét van időm izgulni miatta. Amikor nem ezt teszem, arra gondolok, vajon Ti mit szóltok majd hozzá. Milyen lesz olvasni? Hol fogtok sírni, és hol nevetni? Elégedettek lesztek a befejezéssel? Sokszor olvassátok majd újra a kedvenc részeiteket? Már türelmetlenül várom, hogy Ti is megtudjátok, miként végződik Lena és Alex története. 

Viki már írt hasonló témában, nemsokára Fannié is várható.

Ezüsthíd-megjelenés

Viki és Fanni is írt a megjelenésről, lessétek meg! 

Biztos kevés embert fog újdonságként érni, de gondoltam, adjuk meg a módját, és öntsük hivatalos, írott formába, ne csak szóbeszéd útján terjedjen. Sokan kérdeztétek a facebook-on és e-mailben is, hogy az Ezüsthíd mikor jelenik meg. Az első kérdéseknél még nem tudtam biztosat mondani, de később, ahogy telt az idő, és letisztultak a dolgok, mindenkinek igyekeztem a legőszintébb választ adni. Mégpedig azt, hogy az Enigma folytatása (és egyben lezáró kötete), az Ezüsthíd ebben az évben már nem jelenik meg.

Nagyon kedvesen és megértően fogadtátok, ennek ellenére szeretnék erről pár szót írni. Én mindig nehezen engedek el egy történetet. Az első alkalommal, amikor ezt kellett tennem, sokáig halogattam, de végül sikerült befejeznem. És miután leírtam az utolsó mondatot is, be kellett látnom, hogy ebben a sztoriban én voltam az egyetlen, aki a hősök boldogságának útjában állt. Mert egyszerűen nem akartam, hogy vége legyen. Már a befejezés előtt tudtam, hogy lesz folytatás, csak abban voltam bizonytalan, hogy egy vagy két kötet legyen. Idővel ezt is sikerült megoldanom, de ennek lett egy váratlan következménye.

Ezúttal hiába terveztem előre, a történet túlnőtt rajtam. Amikor azt hittem, hogy csupán egy mellékszereplőt vezetek be, az kezdte kinőni magát, saját története lett, amely gyönyörűen beleillett Lena életébe. Egy hétköznapinak induló nap olyan fordulatokat hozott, amelyek tovább bonyolították a szereplőim életét. Így a kézirat lassan nőtt, gyarapodott, de még mindig messze volt a vége.

Az Ezüsthíd terjedelemben hosszabb lesz az Enigmánál. A tartalma és a mellékszálak miatt elengedhetetlen lett, hogy többet dolgozzak rajta, mint az első rész esetében, ezért nem jöhetett össze a téli megjelenés. Remélem, hogy ezzel sokkal jobbá tettem a regényt, méltóvá egy igazi lezáráshoz!

Pontosat egyelőre nem tudok mondani a megjelenés időpontjáról, de ha minden jól megy, már nem kell sokat várni. Nektek sem, nekem sem. 

Meleg+napsütés+2014=Ezüsthíd.

Gondolathármas: Az új ötletekről

Amikor Zakály Vikivel és Kemese Fannival megbeszéltük, hogy legyen ez a következő témánk, azt hittem, könnyű dolgom lesz. Hiszen csak annyit kell leírnom, hogy alakul ki az új történet először a fejemben, aztán „papíron”. De amikor elkezdtem gondolkodni ezen a bejegyzésen, rájöttem, hogy annyira nem is egyszerű a helyzet.

Az Enigmával életem legnagyobb álma valósult meg, és ezt kevesen mondhatják el magukról. Miután végeztünk a szerkesztéssel, sokáig úgy éreztem, lehetetlen lenne új történetbe kezdenem. Belehelyezkedni valaki más életébe, lejegyezni a gondolatait, az érzéseit, végigkövetni egy olyan kalandon, amelyben az olvasók is szívesen részt vennének. Szörnyű, ellenszenves gondolatnak találtam. Hiszen én Enigmáé vagyok. Oda térek haza, amikor elalszom, ott lehetek igazán önmagam. Furcsa, amikor leírtam ezt a mondatot, akkor tudatosult bennem, hogy ez mennyire így van. Nem a legegészségesebb életmód, néhányan mondták is már, mennyire tele lehetek elfojtással, de én mindig úgy gondoltam, hogy ameddig van egy hely (legyen az akár a fejemben is), ahol elengedhetem magam, addig nem válok őrjöngő sorozatgyilkossá.

Telt az idő a könyvbemutató után, és úgy éreztem, kezdek kétfelé szakadni. Egyfelől be akartam bizonyítani saját magamnak, hogy képes vagyok eltávolodni ettől a világtól, ugyanakkor állandó, idegesítő belső késztetést éreztem, hogy folytassam Lena történetét. Hiszen bármennyire megnyugtatóan is zártam le a végét – mivel én szeretem a megnyugtató végeket –, még nincs igazán vége a történetének. Nem voltam kész elengedni őt. Ezért háttérbe toltam minden más késztetést, és elkezdtem írni a folytatást.

Most az jönne, hogy miként írtam meg a vázlatot, gyűjtöttem anyagot hozzá, majd hogyan kezdtem el írni a könyvet, de nem így történt. Minden egyetlen gondolattal, Lena gondolatával kezdődött. Leírom ide is, hadd lássátok, a csaj mennyire feladta nekem a leckét, hiszen ebből a részletből nem sokra lehet következtetni a későbbi történetből.

Emlékszem a régi nyarakra. A forróságra, amely végignyaldosta a bőröm, miközben a parkban ültem. Amikor letöröltem az izzadságcseppeket a homlokomról, emlékszem, elképzelhetetlennek találtam, hogy valaha újra fázni fogok. Ezt a forróságot próbálom felidézni, de nem megy. Most hidegek a csontjaim. Jegesek. A víz úgy ölel körbe, akár egy szenvedélyes szerető. Magával ragad, sodor, beeszi magát a bőröm alá, lehunyt szemhéjam mögé, beszivárog egészen a szívemig. Úgy érzem, lassan vízzé válok én magam is.

És nekem ebből kellett elkezdenem a könyvet. Egyelőre nem kutattam, és nem írtam vázlatot. Próbáltam rájönni, hogy Lena milyen bajba keveredett már megint. Voltak napok, amikor elkapott a sodrás, de olyanok is, amikor a víz felszínén lebegtem. Alakult a történet, bár néha megijesztett. Különösen egy szereplő, akit már említettem. Miatta kezdtem el a kutatást. Weboldalakat, szakdolgozatokat olvastam át a témában, hogy ennek a szereplőnek a karakterét még valóságosabbá, még érthetőbbé tegyem. Még nincs meg a teljes kép, de szintén jól alakul.

A vázlatírás továbbra sem akaródzott, de felmerültek bizonyos kérdések, amelyek mindenképpen utánajárást igényeltek. Bármennyire elcsépelt mondás, a Google tényleg a barátunk. Egy szempillantás alatt megtaláltam a válaszokat olyan kérdésekre, hogy például hol helyezkedik el New York legjobb francia étterme, mik a leggyakoribb puha fémek, vagy milyen tünetei vannak a poszttraumás stressz szindrómának.

Ezeken a fontos információkon kívül, minden más… csak úgy jött. Ha erőltettem, nehezebben, ha kedvem volt hozzá, mindig sokkal könnyebben. Ezekből lettek a legjobb részek. Ilyenkor földöntúli – amolyan csokievős – mosoly költözik az arcomra, és úgy érzem, hogy nem is lehetnék boldogabb. És ez szerintem jó dolog. Igyekszem mindig azt az elvet követni, hogy akkor jó az írásom (többszöri átírás után), ha én elégedett vagyok vele.

És van még valami. Nagyon sokan használnak előolvasókat, hiszen egy friss szem gyakran előbb észreveszi a hibákat, ellentmondásokat, nehezen emészthető gondolatmeneteket, mint maga az író. Legyen bármekkora vakmerőség vagy hülyeség, én nem teszek így. Számomra az írás magányos folyamat. Illetve rossz ez a szó, hogy magányos, hiszen írás közben sosem vagyok az. Épp ellenkezőleg. Féltékenyen őrzöm azokat a perceket, és addig nem adom ki a kezemből a kéziratot, amíg úgy nem ítélem, hogy kész. Utána persze kell a segítség. Mondhatni felbecsülhetetlen. Egy jó szerkesztő szerintem majdnem annyit tehet hozzá a könyv sikeréhez, mint maga az író.

Tehát most folytatást írok. Ezúttal utolsó részt. Egyedül még mindig. Teljesen belemerültem, de időnként feljövök másfajta levegőt szippantani. Egy ilyen alkalommal elkezdtem papírra vetni két másik történet elejét, illetve egy novellát is. Még bizonytalan, hogy lesz-e belőlük valami, de reménykedem. Mindenesetre, kezdem elhinni, hogy több világ is elfér majd egymás mellett a fejemben. Csak győzzem felépíteni őket.

Gondolathármas: A karakterekről

Nézzetek be Zakály Vikihez és Kemese Fannihoz is, érdemes! :)

Tegyük fel, hogy belekezdesz egy történetbe. Legyen az regény, vagy egy rövidebb műfajú alkotás, a történetedet a szereplőid teszik majd élővé. Ők fecskendezik bele a színeket, megadják a hangulatát, a mondanivalóját, ők bonyolítják a cselekményt, velük történnek az igazán érdekes dolgok. Azon belül is a főszereplővel vagy főszereplőkkel. Ezek a karakterek a te teremtményeid. Te vagy az istenük, te döntöd el, hogy jók legyenek vagy rosszak, okosak vagy buták, bátrak vagy gyávák, romantikusak vagy fanyar humorú cinikusok.

Persze semmi sincs kőbe vésve, mert, ahogy a való életben, a regényekben is változhatnak, fejlődhetnek a szereplők. Ez a legszebb az egészben, mert ezeket a változásokat is te irányítod. Szóval, aki eddig elnyomta magában kezdődő megalomániáját, mondván, hogy a magyar rendfenntartó erőkkel úgysem bírna egy esetleges hatalomátvétel során, javaslom, kezdjen regényírásba, mert a saját regényedben, bizony te vagy a legnagyobb király.

Imádom a filmeket, ezért filmes példával hozakodnék elő. Biztos sokan ismeritek a Dexter című sorozatot. A történet a műfajában az egyik stílusteremtőnek számít, hiszen – kezdve természetesen a könyvvel – az alkotók olyan főszereplőt adtak a történetnek, akinek alapvetően negatív hősnek kellene lennie. Dexter egy sorozatgyilkos, de azzal a csavarral, hogy csak bűnözőket öl, megfordították a történetet, szimpatikussá tették őt. Olyannyira, hogy később, amikor becsúszik egy-két ártatlan áldozat, Dexter akkor sem esik ki a kegyeinkből, azt gondoljuk, miért kellett annak a butuska mellékszereplőnek annyit kérdezősködni.

Az Egyszer volt, hol nem volt c. sorozatban is briliáns módon alátámasztják, hogy lett az ártatlan, a lovászfiúba szerelmes kislányból, a félelmetes gonosz királyné.

A filmekben és a könyvekben is egyre többször előforduló húzás lett a gonosz/ellenszenves karakter, akiről kiderül, hogy indokoltan az, így nem tudunk haragudni rá, sőt neki kezdünk drukkolni az unalmas jóságos bábuk helyett. A pasinak, aki rosszul bánik a lánnyal, megalázza, de később kiderül, hogy mindezt azért csinálta, mert téves következtetésekre jutott vele kapcsolatban. A gyilkosnak, aki azért gyilkol, hogy kevesebb bűnöző legyen a világban. Elméletben az ilyen történetekben minden rossz cselekedetet vagy bűnt a megfelelő alátámasztással elfogadhatóvá lehet tenni az olvasó vagy a néző számára.

Ehhez kapcsolódóan, elgondolkodtam rajta, nálam ez hogyan működött. Mennyire voltam benne a szereplőimben, és fordítva, mennyi olyan tulajdonságot írtam nekik, amikre én vágyom.

Az Ezüsthídban formálódik egy szereplő, aki időnként megijeszt, mert drukkolok neki. Ő szintén egy sorozatgyilkos, de az előbbi példákkal ellentétben, nála semmi sem indokolja a vérszomjat. Normális családban nőtt fel, az apja kemény volt vele, de az anyja szerette. Egy véletlennek köszönhetően ráérzett a gyilkolás ízére, és azóta nem hagyta abba. Nem azért, mintha nem tudná. Nagyon is tudná, hiszen a végletekig fegyelmezett férfi, hatalmas önuralommal. Ő egyszerűen nem akarja abbahagyni, hiszen élvezi. Játéknak, kikapcsolódásnak tekinti.

Néha megijeszt, mennyire megértem őt. De aztán megnyugtatom magam, hogy nem lehet velem akkora baj, hiszen a többi szereplőben is benne élek, illetve fordítva, ők is élnek bennem.

Itt van Gili, aki harsány, öntörvényű lány, dús bájait kiteszi a kirakatba, mert nem érdekli mások véleménye, ugyanakkor szenvedélyesen szereti a családját. Theo, aki védőangyal-szindrómában szenved, felidegesíti a sok pénz és a nővére. Gyökeresen megváltozik az élete, amikor életében először igazán szerelmes lesz, de a lány nem viszonozza.

Zoe már régi ismerősöm. Próbálja felnőtt mederbe terelni az életét kezdve azzal, hogy gyakornokként kétszáz százalékot nyújt, miközben összetartja széthullóban lévő családját.

Emma és Victor kapcsolata annak ellenére is mindig mosolyra késztet, hogy a második részben durva dolgokon kell keresztül menniük.

A két főszereplőmet szándékosan hagytam ki. Az Ezüsthídban ők változnak majd a legtöbbet. Lena és Alex mondhatni, más emberek lesznek. De ez így van jól. Hiszen, ahogy én változom, változnak ők is. És fordítva.

Nem várt (vagy várt?) fordulat

Sokan kérdeztétek már személyesen, e-mailben vagy a facebook-on, hogy mikor jelenik meg az Enigma folytatása, illetve, hogy hány részesre tervezem pontosan a sorozatot. Úgy döntöttem, tiszta vizet öntök a pohárba. A folytatás nagy erőkkel készül, és bár egyelőre nem szeretném megosztani a részleteket, csepegtetni fogok néhány infót az új szereplőkről. A facebook oldalamon időnként felbukkan majd egy „Ismerd meg!” poszt, amelyben érdekességeket, kisebb dialógusokat idézek a második rész szereplőitől. Természetesen még minden képlékeny, a szerkesztés végéig ezek is változhatnak. :)

 A második nagy kérdés, hogy hány részesre is terveztem az Enigma sorozatot. Aki eddig megkérdezte tőlem, annak mindig kitérő választ adtam. Ennek a fő oka az volt, hogy még előttem sem tisztult le a vége. Én ilyen típusú ember vagyok. Úgy írok, hogy még nem látom pontosan az alagút végét. Néha úgy tűnik, a szereplők irányítják az ujjaimat, és általában mindent nagyon prímán elrendeznek maguk körül.

De visszatérve a lényegre, a várakozásokkal ellentétben, NEM fogok harmadik részt írni Lena történetéből, az Ezüsthíddal végleg lezárom majd a sorozatot. Utána valami teljesen másba kezdek. Remélem, ennek örültök, és nem okoztam csalódást!

Végül szeretnék még köszönetet mondani minden egyes kritikáért, amit eddig adtatok az első könyvemre. Rengeteget segítettetek, mind a pozitív, mind a negatív értékelésekkel. Úgy érzem, ha sikerült fejlődést elérnem, abban nektek is jócskán benne van a kezetek. :)

Találkozzunk a második könyvbemutatón!