Jóéjt-csókok

"Boldogságos éj, úgy félek, hogy mindez csak álom, s reggel véget ér, oly bűvös-bájos nem lehet való."

Polly aznap éjjel különös érzéssel hajtotta álomra a fejét. Egyre csak a félig nyitott gardróbszoba felé pillantgatott, és próbált rájönni, hogy mi zavarja a látványban. Minden éjjel úgy feküdt le, hogy becsukta azt az ajtót, de amikor reggel felébredt, mindig nyitva találta. Polly az első néhány alkalommal meggyőzte magát, hogy csupán ő felejtette el becsukni. A szándék megvolt benne, de aztán a fáradtság erőt vett rajta, így elmaradt a rituálé. De az ötödik eset után már nem volt benne kétség, hogy valaki más járkál a hálószobájában éjszakánként. Azon az estén erőt vett magán, felkelt az ágyból, felvette dinoszaurusz-fej alakú papucsát, és aprólékos műgonddal csukta be a gardrób ajtaját. Még a kis kulcsot is ráfordította, amely bár nem ért fel egy biztonsági zárral, a célnak megfelelt, és megnyugtatóan rögzítette az ajtót csukott állapotában.

Polly ezután lefeküdt. Mielőtt a puha párnára hajtotta volna a fejét, felvette a mellette lévő komódról a vázlatfüzetét, és pár pillanat alatt felrajzolta a csukott ajtó képét. Polly festő volt, hozzászokott, hogy fényképezés helyett rajzon örökítse meg a pillanatot. Úgy gondolta, mindezek után lehetetlen lesz, hogy reggel ismét nyitva találja az ajtót. És ha mégis, legalább megbizonyosodik róla, hogy valaki éjszakánként belopózik az álmaiba.

Amint végzett mindezekkel, kényelmesen elhelyezkedett. Pár másodperc alatt megtalálta a tökéletes pozíciót, és szinte azonnal elaludt.

A reggel váratlanul érte. Rosszkedvűen hunyorgott bele az arcát ostromló napsugarakba. A fejét nehéznek, a testét végtelenül könnyűnek érezte. Végigsimított a nyakán, és egy pillanat alatt magához tért. A pizsamáján, amit lefekvés előtt végiggombolt, most nyitva volt a felső három gomb. Nem tudta, hogy mire gondoljon. Lehetséges, hogy forgolódott az éjszaka, így bújtak ki a helyükről? Beletúrt a hajába, és kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Aztán felkelt, és szembetalálta magát a sarkig tárt gardróbajtóval. A pulzusa hirtelen annyira megugrott, mintha kilométereket futott volna le. Döbbenten hátrálni kezdett, míg beleütközött a mögötte lévő komódba. A rajta lévő vázlatfüzet halk puffanással a földre esett. Polly remegő lábakkal leült a szőnyegre, hátát az ágy szélének döntötte. Oda sem nézve vette kezébe a mappát. A rajz, amelyet lefekvés előtt készített változatlan állapotában ott volt a papírra vetve. De amikor felemelte azt az oldalt, észrevett valamit. A következő lap nem volt üres. Polly csupán a szélét látta, amelyen határozott fekete vonalak látszódtak.

A tenyere megizzadt, amikor arra az oldalra hajtott.

− Istenem, mi történik velem?! – suttogta rekedten.

A rajz őt ábrázolta, ahogy az ágyában fekszik, mély álomba merülve. Egy férfi hajolt fölé, az arcába hulló haja eltakarta a vonásait. A férfi keze rajta volt. A pizsamáját gombolta…ki.

Polly gyors mozdulattal a következő oldalra lapozott. A rajzon a férfi fölé hajolt, és a szívét csókolta. Polly végigsimított azon a területen. Forrónak érezte. Sokkal forróbbnak, mint a bőre többi részét.

− Ki vagy te? – mormolta zavartan.

Amikor a lány a következő oldalra lapozott, már tudta, hogy mit fog látni a harmadik rajzon. A férfi a nyitott gardrób előtt állt. A keze a kilincsen, de még visszanézett rá. Polly próbálta kivenni az arcát a ceruzavonások közül, de a haja, eltakart mindent. Sima, feketének látszó haja volt. Polly tudta, hogy lehetetlen, de szinte érezte az ujjai között. Puha, mint a selyem.

Kezdek megőrülni, gondolta. Kezdek véglegesen begolyózni. Hosszú percekig nem mozdult, próbálta végiggondolni, hogy mi történhetett. Valaki járt a szobájában! Valaki járt a szobájában, és álmában csókolta őt!

Felpattant a szőnyegről, kirohant a lakása ajtajához, és ellenőrizte a zárakat. Nem is igazán hitte, hogy betörtek volna, de a józan ész azt diktálta, hogy ellenőrizni kell minden lehetőséget. A biztonsági zár sértetlen volt, senki nem juthatott keresztül rajta. Polly ezután visszament a hálószobába. Felkapcsolta a gardrób belső világítását, és belépett a ruhák közé. A hátsó fal előtt széthúzta a vállfára akasztott ruhákat, hogy megtapogathassa a felületet. Semmit sem érzett. Sem hézagot, sem repedést, vagy titkos ajtót. Semmit. Csupán a kissé már megfakult tapéta finom mintázatát. Megrázta a fejét, aztán felvette régi festékfoltos farmerét, és azt a bő flanelinget, amelyben leginkább szeretett festeni.

Felment az emeleten lévő műtermébe, és leült a festőállványa elé. Ezúttal nem elégítette ki a napsütötte szoba. A szabadba vágyott. Odakint még csípős volt a levegő, de Polly ezt imádta igazán. Nagyokat lélegzett, miközben felállította a hátsó kertben az állványt. Pár méterre tőle az óceán hullámzott. A lány percekig csak ült, az ecsetet kinyújtott tenyerén egyensúlyozta. Aztán mintha megszállta volna valami, festeni kezdett. Elszántan keverte össze a különböző árnyalatokat, majd dühödt vonásokkal vetette vászonra a fejében tomboló zűrzavart. A hideg idő ellenére a homloka izzadságban fürdött, a látása pedig homályos volt a könnyektől. De végzett. Megcsinálta. Lefestette a férfit, aki éjszakánként belopózik az életébe, és égető csókokat hagy a szívén.

Amikor ránézett a képre, tudta, hogy soha életében nem festett még ennél jobbat. Ha megérintette a szélfútta-kócos hajat, érezte a selyempuhaságát. Ha az ujját a szemek sarkához vitte, érezte a hunyorgást. És az a száj… Ha végigjáratta az ujjbegyét a szájon, amelyet a férfinak festett, elviselhetetlen forróság áramlott végig a karján, egész a szívéig.

− Bárcsak léteznél… Bárcsak itt lennél… − suttogta saját művének.

Észre sem vette, hogy mennyire elment az idő. Alkonyodni kezdett. Polly összepakolta az állványt és a festékeket, mindent becipelt a házba, aztán beállt a zuhany alá. Furcsállta, de egyáltalán nem volt éhes. Fáradtnak érezte magát, le akart feküdni minél előbb. Felvette a pizsamáját, és bedőlt az ágyba. Elégedetten nézte a sarkig tárt gardróbajtót, majd mosolyogva lehunyta a szemét.

− Már nem félek… − mondta el a sötétségnek. A szíve egyre lassabban vert forró mellkasában. Aztán elaludt.

††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††††

Ky a saját őrülten dobogó szívére ébredt. Sötétség vette körül, kellett neki pár másodperc, mire felfogta, hogy az orvosi pihenőben van. Egyhuzamban a második tizenkét órás műszakján volt túl. Az órájára nézett, amely halványan foszforeszkált a sötétben. Sikerült egy teljes órát pihennie! Úgy gondolta, már ezért is hálás lehet a gondviselésnek. Felkászálódott a cseppet sem kényelmes heverőről. Megropogtatta a derekát, és beletúrt fekete hajába. Kezdett túl hosszú lenni, de nem volt ideje fodrászhoz menni, ezért egy egyszerű gumigyűrűvel hátrakötötte. Az apja azt mondaná, nem elég méltóságteljes egy komoly férfihez, aki kitűntetéssel végezte el az orvosit. De Ky abban a pillanatban olyan fáradt volt, hogy az sem érdekelte volna, ha maga Isten szúrja le a frizurája miatt.

Oldalra kapta a fejét, mert úgy érezte, mintha apró ujjak beletúrtak volna a hajába. Hunyorítania kellett, amikor ugyanezek az ujjak a szeme sarkát simogatták. Aztán elnyílt a szája, mert leheletfinom érintést érzett az ajkán. Úgy érezte, az az érintés, egészen a szívéig hatol. Felrémlett előtte az álom, amely napok óta kísértette. Az álom, amelyben mindig felbukkant az a lány.

De mielőtt tovább rágódhatott volna az álmain, megszólalt a csipogója. Ky összerezzent, a pulzusa ismét megugrott. Amikor a kijelzőre nézett, minden levegő kiszorult a tüdejéből.

− Polly… − nyögte, aztán feltépte a pihenő ajtaját, és rohanni kezdett.

Mire odaért a lány kórterméhez, már abbahagyták az újraélesztést. Ky bénultan támolygott az ágy mellé, és átfogta a hideggé vált ujjakat. Senki sem tudta, hogy kicsoda a lány. Egy hete került be a kórházba, a tengerparton találtak rá, majdnem teljesen kihűlve. A rendőrség szerint öngyilkos akart lenni, de Ky tudta, hogy nem erről van szó. Ő érezte benne az erőt. Polly… Semmilyen irat nem volt nála, amellyel azonosíthatták volna. Csupán a nyaklánca, amelyen cirkalmas betűkből volt kirakva a neve. Ky nem engedte, hogy levegyék róla, csupán az újraélesztéseknél. Úgy érezte, ez az egyetlen kapocs, amely ehhez a világhoz köti a lányt. De most ez is elszakadt. Az orvos, aki az újraélesztést végezte, gyorsan cselekedett, és leszakította a nyakáról. Ky a zsebébe süllyesztette a vékony aranyláncot. Lejjebb húzta a lány testét borító leplet, egészen addig, míg a szíve szabaddá vált.

− Még találkozunk, Polly! – suttogta megtörten, aztán mint annyi éjjelen korábban, gyengéd csókot lehelt a lány újraélesztésektől felforrósodott bőrére. Pont a szíve fölött.