A lány, aki nem félt

Íme egy rövid novella, tőlem nektek! Komment, vélemény, áh... úgyis tudjátok! :)

Mindenki csak Portásnak hívta. Pedig volt őneki tisztességes neve is, csak éppen senki nem tartotta fontosnak, hogy megjegyezze. Minden egyes nap – beleértve a szabad- és ünnepnapokat is – ott ült, kis háromszor három méteres fülkéjében és égő szemekkel, gyűlölködve nézte a semmi kis nyári ruhában flangáló kollégista lányokat. A lánykollégium portásának lenni hálátlan feladat, ezt ő már az elején sejtette, de nagyon akarta ezt a munkát.

Valami ide hajtotta. Valami, aminek nem volt képes ellenállni. Üdén kivillanó bőr, feszes combok, selymesen fénylő haj, bűnre csábító ajkak és keblek. Ezek voltak itteni életének állandó megkeserítői. Egyfolytában érezte azt az égést, mely arra figyelmeztette, hogy hamarosan túl sok lesz. Hamarosan annyira emészteni fogja a láng, hogy már nem bírja tovább elzárva tartani. Ki kell engednie magából. Hamarosan.

A város legnagyobb kollégiuma volt. A mintegy háromezer négyzetméter alapterületű épületben száz szoba kapott helyet, szobánként két női lakóval. Általában az összes szobát elfoglalták, kivéve egyet. A 606-os szoba, ahogy a bentlakók nevezték, a Halál Öble, egy éve üresen állt.

Az ok egészen egyszerű volt. Korábban minden egyes évben meghalt abban a szobában egy lány.

Öt év és öt ártatlan élet kellett ahhoz, hogy az igazgatóság belássa, a pletyka igaz, a 606-os szoba levegője a halált hordozza magában. Nyomozás sosem indult az ügyben, mert minden egyes lány, akit itt ért el a vég, a látszat szerint öngyilkos lett. Ennek az igazáról mindenki meg volt győződve.

A nyárnak még csak épp az első hete telt el, mikor az egyetem vezetősége bejelentette, hogy extra előadásokat tart az újonnan elindított orvosi kar elsőseinek, hogy felvehessék majd a versenyt az ország régebbi egyetemein tanuló orvostanhallgatókkal. A Portás már régóta nem érzett effajta izgalmat. Nyár volt, a kollégium lakói már régóta hazatértek az otthonaikba, ő meg csak unatkozott kicsi fülkéjében. Egész nap csak gondolkodott, tervezgette eljövendő életét, amely simogatóan forró vérrel és szívdobogtató gyilkosságokkal volt tele. A 606-os szoba réme egy átlagos portás volt. Egy portás, aki éveken keresztül azon a helyen élte ki felhasadt lelke legtitkosabb vágyait.

Azon a túlságosan fényes nyári reggelen változni kezdtek a dolgok. Tizenkét ingerlően fiatal lány tódult be a főbejáraton, és egyenesen a fülkéje elé pakolt. Kisvártatva egy egész dombnyi utazótáska és bőrönd tornyosult a szeme előtt, és portásunkban ennek hatására egyre nőtt a feszültség.

Hogy mernek ezek az életre sem méltó fruskák ilyen hangosan nevetni? Ilyen rendetlenséget csinálni? Ilyen boldognak lenni? A Portás rájött, hogy szokatlan időben, és egy jól ismert helyen, új vadászterületre bukkant. Már csak annyit szeretett volna, hogy kedvenc játékának helyszínét maga választhassa meg, de a 606-os szoba még mindig üresen állt. Igaz, nem sokáig.

Az elsőéves lányok között egy nagyon különleges teremtés is megérkezett aznap a kollégiumba. A neve Gabriella volt, de mindenki csak Ellának hívta. Ella különleges képességgel bírt, ami csak egy bizonyos idő után tűnt fel a gyanútlan szemlélőnek. A lány nem volt képes a félelemre. Egy nagyon ritka genetikai rendellenesség miatt az agya nem ismerte a félelem érzését. Ez az apró defektje kiskorában igen nagy problémát jelentett a szüleinek. Olyannyira nagyot, hogy ezek az emberek minden nap hálát adtak az égnek, hogy a lányuknak sikerült életben maradnia tizennyolc éves koráig. Mindent megtettek, hogy vigyázzanak rá, de a lány másik problémája keresztülhúzta a számításaikat. Nem volt elég, hogy Ella sohasem félt, ráadásul ez a pici lány már születése óta vonzotta a bajt.

Hat hónaposan olyan hevesen rágta a cumiját, hogy a gumi egyszerűen elvált a műanyag résztől. Ahelyett, hogy Ella botorul lenyelte volna a gumidarabot, vígan elkezdett rágózni vele, hogy csillapítsa ínyének sajgását.

Két évesen letotyogott a második emeleti szobájából, egyenesen átment a forgalmas autóúton, és mindezt azért, mert felismerte a közeledő fagylaltos kocsi csilingelését.

Hat évesen felmászott a házuk tetejére, hogy csillaghullást nézzen, de mivel fázott, ezért hamar visszatért a szobájába. Mindezeket a házfalon sűrűn végigfutó borostyánon függeszkedve tette.

Tizenkét évesen a barátaival a közeli hegyre ment biciklizni, de aztán az a briliáns ötlete támadt, hogy hegynek lefelé kinyitja a hátára korábban felcsatolt, az egyik barátja apukájától elcsórt, második világháborús ejtőernyőt. Az eredmény: egy kellemes kis utazás, melynek során Ella megtekinthette madártávlatból az otthonukat és egyenesen a szomszéd ház medencéjében landolt. Egyetlen hajszála sem görbült meg, de örökre a repülés megszállottjává vált.

Tizenhét évesen elkötötte az osztálytársa autóját, aki erőszakoskodni akart vele. Az autólopást börtönviselt cimborájától, Venceltől leste el, aki jó útra térve a helyi gimnázium mindenese lett. Tőle tanulta a férfiak ártalmatlanításának hét legjobb módját is. Szóval elkötötte azt a kocsit, majd az egész városon átívelő gyorsulási versenybe keveredett, amit az nyert, aki a legközelebb állt meg a város szélén lévő szakadék legszéléhez. A lopott kocsi két első kereke kicsivel még túl is haladta a megszabott határt.

Ez a lány költözött be egy nap után a 606-os szobába, miután a frászt hozta a szobatársára extrém esti tornájával, amely abból állt, hogy kimászott az ablakon és mindenféle biztosítás nélkül felkapaszkodott a kollégium legmagasabb tornyára, hogy megnézhesse a kilátást. Ezért kellett neki másik ágy után néznie.

Gabriella csak megvonta a vállát és arra gondolt, hogy milyen szabadsággal jár egy saját szoba, majd nekiállt feltakarítani azt a disznóólat, amit az előző lakó hagyott. Elgondolkozott azon, hogy a sok rozsdás folt a fürdőszobában mitől származhat, de mivel nem sikerült rájönnie, csak nekiesett a súrolószerrel és megpróbálta leszedni. Nem sikerült neki. Úgy gondolta, később ráér még ezzel foglalkozni.

A Portás ezzel szemben rögtön elkezdett terveket szőni. Illetve csak egy tervet. Konkrétan, hogy mivel is leplezze legújabb gyilkosságának tényét. Szerencsére nem kellett sokat gondolkodnia, mert attól általában megfájdult a feje. A jó öreg érfelvágás mindig bejön, és sosem kelti fel a gyanút. Pláne az orvostanhallgatóknál! Azok mindig is öngyilkos típusok voltak. Ezt a portás az újságban olvasta, tehát tudta, hogy igaz!

Egy hétig nem is csinált mást, csak figyelt. Volt egy kis füzetkéje, a borítóján csillámporos szárnyú tündérekkel, hogy senki ne fogjon gyanút a tartalmát illetően. Ebbe írta a megfigyeléseit. Minden egyes lány napirendjét megismerte. A nap nagy részében előadásokon kellett részt venniük, ezért könnyű dolga volt. Felírta, hogy mikor térnek vissza, mennyi időbe telik, míg megebédelnek és visszatérnek a szobáikba. Még azt is pontosan rögzítette, hogy mikor mennek fürdeni.

Tudott róla, hogy Ella a 606-os szobába költözött. Már az első éjjel tudta, ezért elsősorban rá koncentrált. Az ő figyelmét nem kerülhette el semmi. A fülkéjében, közvetlenül a pultja alatt, volt egy kisebb monitor. Ezen a monitoron az egész kollégium életét figyelemmel kísérhette. Sosem költött semmire az évek során, mert minden, amit csak kívánt, ott volt előtte. Ezért az itt töltött húsz év alatt jócskán félre tudott tenni. Egészen apró, szinte észrevehetetlen megfigyelő kamerákat szerelt fel az összes olyan helyiségbe, amire csak kíváncsi volt. Az egyik hűvös éjjelen, mikor teljesen sötétbe burkolózott az épület, aktiválta a 606-os szoba kameráját és bekapcsolta a monitort. Egy pillanatra megdöbbent, mert senkit sem látott a szobában. Átkapcsolt a fürdőszobai kamerára. Közelebb hajolt, hogy jobban lássa a részleteket, de ettől megint megfájdult a feje. Mikor hátra akart dőlni, azt látta a monitor képernyőjén, hogy valami megmozdul a kép szélén, de amikor megpróbált ráfókuszálni egy kékesfehér villanás hasította ketté a kristálytiszta képet. Úgy megijedt, mint soha ezelőtt. Hátrarúgta a székét, amikor felfogta, hogy mit lát. A lendület túl nagy volt, ezért a széke felborult. Portás feje nagyot koppant a kemény padlón, és néhány percre elveszítette az eszméletét. Mikor magához tért, észrevette, hogy vérzik a feje. Elkomorodott. Ezt a fajta vért gyűlölte látni. Csak a saját halandóságára emlékeztette, pedig ő több volt ennél. Több volt egy vérző fejű portásnál. Fogott egy zsebkendőt és a sebhez nyomta. Aztán odabotorkált a monitorhoz. Amikor felfogta, hogy mi folyik a 606-os szobában, éktelen haragra gerjedt. Remegő ujjakkal kapott a pultja alatt lévő szekrényke kulcsához, és magához vett egy hatalmas konyhakést. Minden nap megélezte, majd utána puha ronggyal törölgette meg. Úgy gondoskodott róla, mint egy drága ékszerről, mert számára az is volt. A legdrágább ékszer.

Késő éjszaka volt, nem járt senki a néptelen folyosókon. A Portás dühös volt. A vérvörös düh elborította az agyát, de azért mégsem teljesen. Akkora jéghideg racionalitás még megmaradt beteg elméjében, hogy elgondolkodjon azon a lehetőségen, hogy nem csak egy szobába tér be. Egy pillanatra átélte annak az elképzelt éjszakának minden gyönyörét, amelyben kivégzi a felső szinten lévő összes szoba lakóját.

De aztán felidéződött benne a monitoron látottak emléke, és az újfajta düh teljesen elöntötte az agyát. Elérte a 606-os szoba ajtaját, és a véres ujjait átfonta a kilincsen. Úgy látta, a kézlenyomat világít az éjszakában. Hitte, hogy miután végez, és kénytelen lesz feltakarítani maga után, az a lenyomat akkor is látszani fog. Az ő kézjegye, amit semmivel nem lehet majd eltüntetni…

Elvigyorodott. A mosolyát egy cápa is megirigyelhette volna. Úgy is érezte magát. Mint egy éhes és veszélyes állat. Lenyomta a kilincset. Az ajtórésen furcsa zajok szűrődtek ki, de nem állt meg. Belépett a szobába. Az ajtó hatalmas csattanással záródott be mögötte…

Pontban hajnali háromkor a hatodik emeleti szobák lakói félelmetes sikolyra ébredtek. A rémülettől tágra nyílt szemekkel gyűltek össze a folyósón, és dobogó szívvel néztek egymásra. Tudták, hogy honnan jött a borzalmas hang, de nem voltak képesek odamenni. Iszonyúan féltek, hogy ha kinyitják a 606-os szoba ajtaját, valami olyasmit találnak, amit soha többé nem lesznek képesek elfelejteni. Teltek a percek, a folyosó elcsendesedett. A lányok egymáshoz sem szóltak. A kiérkező rendőrök arról számoltak be, hogy a tizenegy lány néma csendben, félkörben állt a 606-os szoba előtt. Mint egy virrasztáson. A rendőrök csak azt furcsállták, hogy a lányok között kihagyott helyek voltak. Öt hely, ahol a félkörben látszólag nem állt senki. Mégis, amikor átmentek azokon az üres helyeken, furcsa hidegséget éreztek…

Az aznapi hírek vezető anyaga:

Ma kora hajnalban egy tragikus baleset hangjai törték meg az éjszaka csendjét. A városi kollégium közelében lakó éjszakázók egy egész életre felejthetetlen látványban részesülhettek. A kollégium legfelső emeletéről egy hatalmas tűzgolyó zuhant alá, és csapódott be az épület előtti aszfaltba. A fülrepesztő sikoly olyan messzire elhallatszott, hogy a környékbeli sorházak lakóit is felébresztette. Időbe telt, de a rendőrségnek sikerült fényt derítenie a történtekre. A valóság minden eddigi feltételezésnél hajmeresztőbbnek bizonyult.

A lezuhanó tűzgolyóról kiderült, hogy a kollégium portása, akit mindenki csak Portásnak hívott. A valódi nevét egyelőre nem adták ki a hatóságok. A portás, mint megtudtuk, a 606-os szoba ablakából zuhant ki, miután felgyulladt a ruhája. A gyulladást egészen sajátságos módon egy házi hegesztő berendezés okozta, amit az ott lakó G. Gabriella, leendő elsőéves orvostanhallgató használt. A rendőrségi kihallgatás után sikerült megszólaltatnunk a hölgyet, aki a következőképpen számolt be az esetről:

„Mikor beköltöztem a szobába, furcsa foltok voltak a fürdőszoba csempéin, amik semmivel nem jöttek le, ezért elhatároztam, hogy később rendbe hozom. Azt gondoltam, hogy hegesztőlánggal leszedem azokat a csúnya foltokat és befestem őket. Tudja, hogy egy kicsit szebb legyen. Szemvédőt húztam, meg szólt a zene is, ezért nem vettem észre a portást. Rendesen meglepődtem, mikor megragadott, és elkezdett ráncigálni. Azt hittem, hogy azért mérges, mert zajt csináltam. A hegesztő a földre esett, és begyújtotta a nadrágját. Szóltam neki, hogy lángol a nacija, de nem figyelt rám. Csak rángatta a karomat, és megpróbált belenyomni a kádba, miközben egy hatalmas késsel hadonászott. Ezért megrúgtam… Tudom, hogy nem kellett volna olyan erősen, de kezdett fájni a karom. Hátraesett, be a szobámba. Ekkor már észrevette a lángokat és üvölteni kezdett. Felpattant és összevissza csapkodott. Kerestem egy törölközőt, hogy segítsek neki, de addigra már totál sokkos volt, és kiszédült az ablakon.”

A hölgy vallomása, és a fürdőszobában lévő foltok felkeltették a rendőrség figyelmét, ezért nyomozni kezdtek az ügyben. A portásfülke átkutatásakor megdöbbentő dologra derült fény. Naplókat, feljegyzéseket és egy komplett megfigyelőrendszert találtak, amivel a kollégium egészét be lehetett látni, beleértve a lányok szobáit is. Továbbá felfedeztek egy apró dobozt is, amelyben öt selyemszalaggal átkötött hajtincs volt. A hajon végzett DNS vizsgálat kiderítette, hogy azok öt, egykor a kollégium 606-os szobájában lakó lányokhoz tartoznak, akikről eddig

úgy hitték, hogy öngyilkosságot követtek el. Ezzel a bizonyítékkal, és a portás naplóiban talált „élménybeszámolókkal” már biztossá vált, hogy ő tehető felelőssé az öt lány haláláért. A rendőrség balesetnek nyilvánította a portás halálát, és megállapította, hogy G. Gabriella nem felelős az ügyben. A hölgy polgármesteri dicséretben részesült, és az egyetem vezetősége felajánlott neki egy kétszer nagyobb szobát a kollégium első emeletén. Gabriella visszautasította az ajánlatot. Mikor az okról kérdeztük, csak megvonta a vállát.

„Azért, hogy megvédtem magam, nem várok el köszönetet. A többi dolog, ami kiderült a portásról, csupán a véletlen műve. Nekem nem volt benne sok szerepem” – bizonygatta a lány.

A rendőrségi szakértő ellenben ezt máshogy gondolja. Speciális kémiai eljárással megvizsgálták a fürdőszoba falán lévő foltokat, melyekről kiderült, hogy vér, és egy igen ritka vegyszer keveréke. Az elemzők szerint a lányok gyilkosa közvetlenül a vércseppek odakerülése után permetezte a vegyszert a falra, ami mondhatni beleégette magát, és ezzel együtt a vért is a felületbe, maradandó nyomot hagyva a véres gyilkosságról.

„ A portás minden valószínűség szerint látta, amint Gabriella el akarja tüntetni korábbi gyilkossága nyomait. Ezeket a foltokat ő trófeának tekintette és az, hogy valaki vette a bátorságot és megpróbálta elvenni tőle ezeket a trófeákat, átbillentette őt egy olyan ponton, ahol már nem foglalkozott a következményekkel, csak ölni akart. Tehát lényegében a hölgynek köszönhető, hogy a gyilkos önmagát leplezte le” – mondta el riporterünknek a rendőrségi pszichiáter.