Egyetlen problémám van! Illetve nem csak egy, de csak ezzel fárasztanálak titeket. Ezzel a történettel kapcsolatban valahogy nem megy a címadás. Ezért rátok bíznám, hogy találjatok neki címet. A facebook oldalamon várom a javaslatokat!
- Ha végeztél a mosogatással és a fehérítéssel, súrold fel a konyhakövet és kezdd el megfőzni az ebédet!
- Igenis, Frau Orrina! – szalutált a lány, talpig takarítónő hacukában.
- És abbahagyhatod a pimaszkodást, mert nem vagy vicces! – fanyalgott a nő, és kifelé menet majdnem orra bukott, mikor a körömcipője sarka túl hosszúnak bizonyult a küszöb átlépéséhez.
Hős takarítónőnkben – aki civilben egyetemre járt – majdnem felbugyogott a röhögés, de végül idejében visszafogta magát. Nem lenne előnyös számára, ha Szörnyella de Frász még jobban fújna rá. Hajlamossá válna a túl sok beszédre néhány hivatalos szerv jelenlétében. Ezért inkább visszadugta a kezeit a forró mosogatóvízbe, és folytatta a rabszolgamunkát.
Cristina elkövetett egy nagy hibát, amiért most kénytelen volt bejárónőt játszani a sátán hitvesének házában. Pedig a bűn, amit elkövetett, annyira icipici, olyan jelentéktelen volt, hogy még lelkiismeret furdalást sem érzett miatta. A nagy hiba sokkal inkább az volt, hogy hagyta kitudódni a dolgot. És persze ki más tudta volna meg, mint a sötétség jelenlegi földi helytartója, kedves mostohanővére, Orina. Akit kiskoruk óta előszeretettel hívott Orrinának a háta mögött, „finoman” utalgatva jelentős orrméretére.
Cristina bűne csupán annyi volt, hogy segíteni akart legjobb barátnőjén, Maján. Maja szülei tönkrementek és félő volt, hogy mind az utcára kerülnek, ha nem jön közbe sürgősen valami. A lány volt az a személy Cristina számára, akivel bármit, bármikor meg tudott beszélni. Szóval a legjobb barát, akit csak kívánhatott az ember lánya. Ezért határozta el Cristina, hogy segíteni fog rajta.
A briliáns terv három nap alatt készült el. Cristina minden nap bejárt a Városházára, hogy tanulmányozza az ott lévő irodában lévő tervrajzokat. Ugyanis a régi épületek voltak a kedvencei. Nem mintha valamiféle beteges vonzódást érzett volna irántuk, csupán a munkájához tartozott. Cristina építésznek tanult. A régi épületek tervrajzaiból ő ihletet merített. Szabadidejében azzal szórakozott, hogy bonyolultabbnál bonyolultabb fantáziaépületeket tervezett, akit senki nem lesz majd hajlandó megépíttetni. De ő akkor is élvezte.
A forradalmi ötlet akkor fogalmazódott meg benne, mikor egy éjjel elszaladt vele az idő és a Városháza biztonsági őre szólt neki, hogy ideje elhagyni az épületet. Épp a helyi államkincstár alagsorának tervrajzát nézegette. Azon a helyiségen akadt meg a tekintete, amit gyűjtőraktárnak hívtak. Beindult a fantáziája, hogy mit is gyűjthetnek ott, ezért kicsit utánanézett másnap.
Először is jó kislány módjára időpontot kért az Államkincstár vezetőjétől azzal az indokkal, hogy interjút szeretne készíteni a suli újságnak erről a méltatlanul ismeretlen építményről. Úgy gondolta, ha elég magabiztos a fellépése, nem néznek utána a meséjének. A blöff bejött. Cristina-t a legnagyobb tisztelettel és előzékenységgel fogadta az intézmény vezetője, és amikor arra kérte, hogy vezesse körbe az egész épületben, rezzenéstelenül teljesítette a kívánságát. Cristina játszotta a mindenre kíváncsi újságírót, és amikor elérték a gyűjtőraktárt, izgatottan – amúgy újságírósan – megnyalta a ceruzája végét és szelíden megérdeklődte, hogy benézhet-e az említett helyiségbe. Természetesen erre is engedélyt kapott, sőt az igazgató részletes ismertetőt tartott neki a helyiség funkciójáról. Kiderült, hogy a lány megérzése jó volt.
A raktárt csak ritkán és csak rövid időszakokban használták. Leginkább akkor, ha egy bizonyos pénzfajtát ki akartak vonni a forgalomból. Ilyenkor ez a helyiség szolgált az eddig bevont pénz összegyűjtésére. Cristina-nak felcsillant a szeme, mikor belépett a helyiségbe és észrevette a halomban álló zsákokat. Elszoruló torokkal kérdezett rá, hogy belenézhet-e az egyikbe. Mikor engedélyt kapott rá és megpillantotta a zsákot megtöltő 1000-es címleteket, majdnem táncra perdült. A helyiség egyik felét teljesen megtöltötték a pénzeszsákok. Milliárdos nagyságrendű összeg volt, amit még 2 hónapig nem tudnak teljesen kivonni a forgalomból, tehát felhasználható.
Cristina illedelmesen köszönetet mondott és elbúcsúzott az intézmény vezetőjétől. Kis lelkiismeret furdalást azért érzett, mert kénytelen volt elfogadni az igazgató ajándékát, egy különleges, a 20-as években vert arany pénzérmét. De végül meggyőzte magát, hogy nem volt más választása, ha nem akarta leleplezni magát. Az újságíróknak szokás ajándékot adni. Mármint az igaziaknak.
A következő útja visszavezetett a Városházára. Órákat töltött azzal, hogy kiötölje a legjobb útvonalat, amiről észrevétlenül elérheti a gyűjtőraktárt. Sokáig tartott, de végül megtalálta azt az egyetlen pontot, amit a biztonsági rendszer figyelmen kívül hagyott. A régi metróalagút, amit még az 50-es években zártak le pontosan az Államkincstár impozáns épülete alatt húzódott. A tervrajzon látszólag nem volt kapcsolat az épület és az alagút között, de Cristina további egy óra kutakodás után talált egy régebbi rajzot, amin fel volt tűntetve egy igencsak keskeny szerelőalagút. Ezt az alagutat az épület alapozásakor a stabilitás miatt be kellett volna falazni, de ezt annak idején elmulasztották megtenni és csak egy felületes lezárást alkalmaztak. Cristina a következő napokban további órákat töltött a tervezgetéssel és a hét végére készen állt. Először nem akart senkinek szólni az akciójáról, de aztán racionális lány lévén, meggondolta magát. Levelet írt Maya-nak:
Ma csak későn érek haza, ne várj meg. Elmentem bankot rabolni. Igen, jól látod, ne hitetlenkedj! Illetve nem is bankot rabolok, hanem az Államkincstárt. És olyan pénzt, ami már úgysem kell nekik! De tényleg! És csak keveset hozok el! Annyit, hogy rendbe hozzuk a családod dolgait. Ne aggódj miattam, pontos tervet készítettem, nem kapnak el. Ha nem érnék vissza hajnali háromig, akkor mégsem volt olyan pontos a tervem és dutyiban ülök. De még akkor sem kell aggódni, tudod, milyen vagyok… mindenből kidumálom magam! Semmi esetre se értesítsd a családomat! Ezt halál komolyan írom! Semmi telefon Szörnyellának! Aludj „jól”!
Puszi: Cristina
Ui.: Kölcsönvettem a hátizsákod, mert az enyémbe nem fért be a kőtörő kalapács!
nagyon ígéretesnek tünik ez az írás is ..nekem nagyon tetszik :)
VálaszTörlésGrat!
ÁÁÁ ez már nagyon jól kezdődik. Az üzenet a barátnőnek viszi a prímet. :)
VálaszTörlés