Egyszerre öten kiáltották oda neki a rendelésüket, de a színpadon újra felhangzó bársonyos zenétől egyiket sem hallotta. Az a zene, az a hang valahogy bemászott a fejébe, és módosította a gondolatait. Úgy gondolta, ennél őrültebb már nem lehet az este, ezért oda sem nézve kezdte el gyártani az újabb koktélokat, egy cseppet sem zavartatva magát az olyan dolgok miatt, hogy a vendégek egyáltalán nem azt kapják, amit megrendeltek. Amikor kész lett az első koktél, a lány döbbenten nézett a kezeire. Már majdnem hangosan megkérdezte az ujjait, hogy mit műveltek, amikor a bárpult túloldalán álló női vendég odakacsázott Cristinához, és kivett egy szívószálat a pulton álló tartóból. Csillogó szemmel merítette bele a háromszínű koktélba, amelynek a mélyén kékes derengés világította meg a pohár falát. A lánynak fogalma sem volt, hogy mivel érte el azt a fényességet, de amikor látta, hogy a nő szeme az élvezettől lecsukódik, megnyugodott, hogy nem ismét nem tett az italba semmi mérgezőt.
De aztán a nő furcsán kezdett viselkedni. Sőt, az összes ember furcsán kezdett viselkedni, aki a világítós koktélokból ivott. Cristina tátott szájjal figyelte, ahogy a bárban lévő nők, mintha egy betanult koreográfiát követnének, a párjaikhoz fordulnak, és olyan szenvedélyesen fonódnak rájuk, mintha évek óta szomjaznák a közelségüket. A nők csókja a férfiakat is kezdte más dimenzióba emelni, egy pillanatra sem válva el párjuk ajkától, a tánctérre vonták őket, ahol újra felcsendültek azok a borzongatóan simogató dallamok, amik korábban rabul ejtették Cristinát is.
- Hogy csinálod? – szólalt meg a háta mögött az üzletvezető. – Amikor kimentünk, biztos voltam benne, hogy mire visszaérünk, káosz és fejetlenség fogad. Ehelyett te háromszínű, világítós szerelmi bájitalokat kotyvasztasz, amitől még sosem láttam ennyire elégedettnek a vendégeket. És teszed mindezt úgy, hogy – és ebben száz százalékig biztos vagyok – egy szemernyi mixer tapasztalatod sincs. Szóval elmondod, hogy csinálod?
- Előbb te árulj el valamit! – fordult meg a lány. – Ha tudtad, hogy nincs tapasztalatom, miért hagytatok teljesen egyedül?
- Csak egy ostoba bizonyítás volt – húzta el a száját a nő. – Orina időnként beugrik ide, és tanácsokat ad, hogyan vezessem jobban a bárt. Tudom, hogy ő a tulajdonos, de szart sem ért az üzlethez. Amikor ideküldött téged, tudtam, hogy a testvére vagy.
- Mostoha – vágott közbe a lány.
- Igaz, bocs, mostoha. Szóval azt hittem, hogy afféle kémnek telepített ide, ezért a lányokkal megbeszéltem, hogy egy kicsit kiszúrunk veled. Egyedül hagytunk, hogy amikor majd mindent elszúrsz, beszámolhassunk róla Orinának, hogy nem vagy megfelelő a munkára, és kirúghassunk. De nem szúrtál el semmit. Sőt! – nevette el magát Olga, aztán hitetlenkedve mutatott körbe. – Szóval mi vagy te? Valamiféle boszorkány?
- Bo…, semmi ilyesmi – lepődött meg Cristina. – Mérnökhallgató vagyok, másodállásban pedig a mostohatesóm rabszolgája. De ha nem gond, inkább nem részletezném, hogy jutottam idáig. Hosszú történet.
- Amit csak akarsz, kislány. Azok után, amit ma itt elértél a koktéljaiddal, bármit kérhetsz tőlem.
- Észben tartom – biccentett a lány. – Köszönöm.
- Nincs mit, igazán. Csak csináld azt, amit eddig – mutatott körbe a pulton sorakozó szín kavalkádon –, és garantálom, hogy jó dolgod lesz itt. Ha felbukkan Orina, mi megvédünk.
Cristina hirtelen nem is tudta, mit válaszoljon. Jól érezte magát mixerként. Érdekes munka volt. Sokkal jobb, mint Orina és az anyja után takarítani. Úgy képzelte, ha rá tudja venni Olgát, hogy beszéljen a mostohatestvérével, hogy a büntetését csak a bárban dolgozza le, akkor még egész szerencsésen megússza élete első (és remélhetőleg utolsó) rablását.
Hajnalodott már, amikor Olgának sikerült kitessékelni az utolsó vendéget is Alfred, a kidobó segítségével. Alfred nagydarab ember volt és teljesen kopasz. Kívülről olyan volt, mint egy motoros banda vérszomjas vezetője, de belülről leginkább egy kisfiúra hajazott. Amikor Cristina tartott egy öt perces szünetet, beszédbe elegyedett a bejárat mellett olvasgató Alfreddel. Kiderült, hogy odavan a Batman képregényekért, de különös módon nem a főhős a kedvence, hanem Batman komornyikja, Alfred. Az ő tiszteletére hordta a csokornyakkendőt is a nyaka körül. Nem illett a rajta lévő izompólóhoz és bőrnadrághoz, de őt ez nem zavarta. Azt mondta Cristinának, hogy így legalább egy kicsit úgy érzi, felülemelkedik azon a gyülevész, tökrészeg bandán, akit minden éjjel neki kell kitessékelnie a klubból. Aztán újra belemerült Alfred és Batman kalandjainak olvasásába. Cristina rögtön megkedvelte.
- Megtennéd, hogy bezársz helyettem, Cris? – Olga magassarkú cipőjében kecsesen odalépkedett a lányhoz, és egy jókora kulcscsomót nyújtott felé. – Itt van a pasim – intett az ajtóban álló férfi felé, akin fehér selyemöltöny és ugyancsak fehér kalap volt. Kicsit egy hetvenes évekbeli stricire emlékeztette Cristinát, de furcsa mód illett Olgához. – Most jött vissza a városba, és már nagyon, nagyon hiányzott! Ugye érted, mire gondolok? – vigyorgott.
- Persze, menj csak, elintézem – legyintett Cristina, és inkább kiűzte a fejéből a képet, amin Olga és a pasija épp nagyon örülnek a viszontlátásnak. Néha sajnálta, hogy túlságosan vizuális típus.
- Köszi, édes vagy, holnap ígérem, meghálálom! Csak a zenekart kell még kiengedned, aztán zárj be minden ajtót, és kapcsold be a riasztót! – kiáltotta még vissza, aztán kilibegett a klubból a pasija ölelő karjaiban.
- Esküszöm, ezek a vendégek minden egyes eltelt éjszakával pofátlanabbak lesznek! – huppant le az egyik bárpult előtti székre Alfred. – Felvettem az egyik plázacica elejtett táskáját, aki a 25-ös IQ-ját ma itta le 5-ösre. Próbáltam visszaadni neki és taxiba ültetni, mire kitépte a kezemből az a francos táskát, mert szent meggyőződése volt, hogy el akarom lopni a benne tárolt púdert és márkás rúzst. Hiába bizonygattam, hogy a rózsaszín nem áll jól nekem, kitépte a kezemből a cuccot. Volt rajta valami fémből készült bizbasz, ami jól megvágta az ujjamat. Vérzik, mint a fene! – azzal a szájába kapta a hüvelykujját, és elkezdte szopogatni.
Cristina végighallgatta a monológot, aztán magához vett pár dolgot és letelepedett Alfred mellé.
- Mutasd, nagyfiú, meggyógyítom!
Alfred hüvelykujján egy elég mély vágás húzódott végig, de nem tűnt súlyosnak. A lány benedvesített egy tiszta ruhát, és elkezdte letörölni a sebet.
- Ne már, óvatosabban, nagyon csíp!
- Ugyan, ez semmiség, mindjárt elmúlik, viseld méltósággal!
- Te könnyen beszélsz, te okozol fájdalmat, én meg itt szenvedek, pedig én csak jót akartam tenni, és… Már nem is fáj! – döbbent meg Alfred.
Elhúzta az ujját a lánytól, és csak nézte a sebet. Illetve a seb helyét, mert a sebnek már hűlt helye volt.
- Ezt meg, hogy csináltad, kislány? Teljesen eltűnt a seb! Nyoma sincsen.
- Fogalmam sincs – köszörülte meg a hangját a lány, és zavartan elfordult. – Biztos nem volt olyan súlyos, mint gondoltad. Fő, hogy meggyógyult, nem?
- Aha, azt hiszem, de…
- Hé, szép kislány!
Pán hangja csendült fel Cristina háta mögött, mire annyira megkönnyebbült, hogy elejtette a kezében szorongatott vizes ruhát, amivel a sebet törölgette. Legszívesebben megcsókolta volna fiút, hogy épp időben jött és Alfrednek nem volt lehetősége tovább kérdezősködni. Ő maga sem értette, hogy mi történt vele. Egyszerűen szerette volna elmulasztani Alfred fájdalmát, mire el is múlt. Nyomtalanul. Cristina úgy érezte, kicsit forog vele a világ, ezért inkább leült.
- Pán – simított végig a homlokán, és udvarias mosolyt erőltetett az arcára –, kérsz valamit inni?
- Valami bajod van? Sápadt vagy és remegsz! Történt valami? – A fiú két keze közé fogta Cristina arcát és közelebb hajolt hozzá, mire a lánynak újra bíborszínű rózsák nyíltak a bőrén. Ez a szemét vigyorog! – dühöngött magában Cristina.
- Vedd le a kezed róla, zenészfiú! Ez nem olyan klub, ahol tapogatható a személyzet! – Alfred hangja félelmetesen dörgött, Cristina azt vette észre, hogy még ő maga is behúzta tőle a nyakát, pedig nem volt ijedős.
Pán mindkét kezét feltartotta, és egy lépésnyire elhátrált a lánytól.
- Haver, csak aggódtam érte. Cris és én már régi jó ismerősök vagyunk.
Cristina látta, ahogy Pán szeme végigpásztázza a hatalmas izmokat, majd az elegáns csokornyakkendőt. Észrevette, hogy elolvasta Alfred pólóján lévő névtáblát, majd feltűnt neki a bárpulton mellette heverő Batman képregény is.
- Alfred, ugye? Én Pán vagyok – nyújtotta felé a kezét, amit Alfred vonakodva fogadott csak el. – Látom, hogy bírod Batmant, de tudod én más véleményen vagyok ebben a témában.
- Valóban? – kérdezte még mindig szigorú arccal Alfred.
- Igen! – Pán letelepedett a Cristina melletti székre, és egy izgatott kisfiú lelkesedésével, aki végre játszótársra talált, magyarázni kezdett. – Szerintem egyáltalán nem Batman az igazi hős! Hiszen gondolj csak bele! Ki volt az, aki felnevelte őt a szülei halála után? Ki volt az, aki sugalmazta neki, hogy a céltalan dorbézolás nem elég az életben, hogy váljon jobb emberré, váljon hőssé?! És ki volt az, aki végig mellette volt, aki rengetegszer megakadályozta, hogy a saját rossz döntései áldozatává váljon? Az összes kérdésre Alfred a válasz! Alfred volt az igazi hős a történetben, csak méltatlanul mellékszereplővé alacsonyították. Egy komornyikká. Pedig a tartása, a büszkesége és a kitartása miatt megérdemelte volna, hogy a képregénynek azt a címet adják, Alfred és Batman. Az a derék ember megérdemelte volna az elismerést egy egész élet munkájáért!
- Cristina! Tényleg régóta ismered ezt a fiút? – kérdezte Alfred. Cristina csak bólintott, mire Alfred hahotázni kezdett, és kedélyesen vállon veregette Pánt. – Akkor adj neki inni valamit, és írd az én számlámhoz!
- Ki tudsz egyenesedni? – kérdezte Cristina a fiút.
- Erősen próbálkozom – fintorgott Pán. – Van erő benne, az nem kétséges! – nézett a fütyörészve távozó Alfred után. – De sikerült megnyernem magamnak.
- Na, persze! – horkantott fel a lány nem túl nőiesen. – Csak azért, mert rájöttél a gyengéjére, és szégyentelenül ki is használtad!
- Kikérem magamnak a gyanúsítgatást, mindent, amit elmondtam, teljesen komolyan gondoltam! Batman kezet csókolhatna Alfrednek.
Cristina megcsóválta a fejét. Fiúk, meg az ő kis játékaik! Lecsúszott a székről, de hirtelen kiment minden vér a fejéből, és megtántorodott. Majdnem sikerült Pán ölébe tottyannia, de végül időben megkapaszkodott.
- Hé, kislány, rendben vagy? – Pán megkerülte a lányt, és kutatón nézett a szemébe.
- Csak megszédültem, nincs gond. Azt hiszem, sok volt ez a mai nap. Kicsit le kell ülnöm.
Cristina az egyik üres asztalhoz botorkált, és leült az egyik kényelmes székre. Lerúgta a cipőjét. Kicsit forgott körülötte a világ, ezért lehajtotta a fejét az asztalra és becsukta a szemét. Úgy érezte, csak egy pillanat telt el, amikor egy meleg kéz csúszott az álla alá, és felemelte a fejét.
- Ezt idd meg, jót fog tenni! – Valami büdös folyadék ért az ajkához. Amikor megérezte a szagát, elfintorodott.
- Fúj, ennek orvosság szaga van. Nem vagyok beteg, nem kell nekem gyógyszer! – tiltakozott a lány.
- Nyugi, mixerek gyöngye – kuncogott fel Pán –, ez brandy! Kicsit magadhoz térít. Mikor ettél utoljára?
- Úgy száz koktéllal, és ötven porszívózással ezelőtt. De nem vagyok éhes.
- Naná, hogy éhes vagy! Csak még nem tudod. De garantálom, hogy ott, ahová elviszlek, ráébredsz majd, hogy evés a szex után a legélvezetesebb tevékenység ezen a világon.
- Nem megyek veled sehová – tiltakozott a lány rákvörösen. – Hulla fáradt vagyok, és különben is, hajnali három van, ilyenkor már semmi nincs nyitva!
- Akkor figyelj rám, kislány! – guggolt le elé Pán, és mélyen a szemébe nézett. – Rossz bőrben vagy, de nekünk minél előbb beszélnünk kell! Ezért összekötjük a két dolgot egymással. Elviszlek egy helyre, ahol tudsz pihenni, és olyan finom az étel, hogy úgy érzed majd, a mennyekbe repültél. Közben pedig megbeszélhetjük a kettőnk dolgát is. Tudod, azt a kis pénzeset! – mosolyodott el újra, mire Cristina megint elveszett egy kicsit a szemei kékjében. Jó érzés volt Pánnal lenni. Idegesítő, gyakran összeszorult tőle a lány gyomra és néha legszívesebben jól belerúgott volna, de be kellett vallania, hogy szeret a közelében lenni.
- De a zenekarod… - próbálkozott egy utolsót, mire a fiú hátranézett a válla fölött a lassan kiürülő színpadra.
- Egy percet adj! És el ne mozdulj innen! – Pán felpattant, és odasietett az egyik színpad szélén álló hosszú hajú sráchoz. Cristina zavartan fordult el, amikor észrevette, hogy amint Pán hátat fordított neki, ő azonnal elkezdte bámulni a fenekét. A fiú váltott pár szót a hosszú hajúval, aki egyfolytában bólogatott, aztán Cristinára siklott a tekintete és elvigyorodott. Megveregette Pán vállát, aztán a nála lévő dobfelszerelést kicipelte a hátsó ajtón. A csapódás azt jelezte, hogy Cristina teljesen egyedül maradt kettesszámú betörővel. Elnézte, ahogy a fiú felé lépked, és akaratlanul nyelt egy nagyot. Ebből még nagy baj lesz, érezte minden porcikájában!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése