Édes, drága titkaink

A tábor neve Kaufering I. volt. Amikor először elhaladtunk a koszos felirat alatt, el sem tudtam olvasni. A szállítástól annyira legyengültem, hogy csak az zakatolt a fejemben, még bírjam ki a következő lépésig. Csak a következő lépést bírjam ki. A fájdalom ismét belemart a hasamba, de nem törődtem vele. Féltem, hogy ha odakapok, elfelejtem a mantrámat, és összeesek. Csak éhes vagyok, ennyi az egész. Mint mindenki más körülöttem. Egy átkozott csontvázrengetegben élek már hónapok óta. Ha körbenéztem, halálfejszerű arcok meredtek rám, halott szemekkel. Ezért egy idő után már nem néztem senkire. Nem akartam látni a tükörképemet azokban a szemekben. Nem akartam látni, hogy én is pontosan úgy nézek ki.

Ehelyett a cipőimet néztem, ahogy belesüllyednek a majdnem bokáig érő sárba. Már egy hete egyfolytában szemerkélt a jéghideg eső. Nem esett, csak szemerkélt. Szerettem azt hinni, hogy a lassú eső valami jót jelent. Például, hogy a Jóisten odafentről látja a szenvedéseinket, és csendes könnyeket ejt értünk. Elhessegettem a gondolatot, és újra a cipőmre figyeltem. Az én cipőm volt, de előtte valaki másé. Nagy volt a lábamra, és a rátapadt sár alatt még halványan ki lehetett venni azt a mély karcolást, ami még egészen rég keletkezett az orrán. Nagyon régen. Egy boldogabb életben. 1944 decemberének utolsó napjait írtuk. Közeledett a Karácsony.

Amikor elhelyezkedtünk a szállásunkon, rádőltem a kemény fapriccsre, és próbáltam megállítani a világ eszeveszett forgását körülöttem. Volt egy kis időm, mielőtt az udvaron újra sorba állítottak volna minket, hogy elmondják a szabályokat. Ismertem már a menetrendet, nem ez volt az első tábor, ahol megfordultam. Auschwitzból sokáig tartott az út, de az összes asszony sírt örömében, hogy elszállítottak minket onnan. Azt suttogták, onnan senki nem kerül ki élve. Az út végére már nem voltak olyan lelkesek. Órákon keresztül préselődtünk össze a vasúti kocsiban, ahol még leülni sem nagyon lehetett. Az út alatt mindössze egyszer álltunk meg, akkor is csak vizet osztottak. Vagononként egy vödör. Ennyi járt a zsidóknak.

Egy férfi berúgta a barakk ajtaját. Németül kezdett üvöltözni, miközben az ajtó közelében lévőket kifelé rángatta. A kápók voltak a fogva tartóink legalja. Úgy bántak velünk, mint a mocskos ronggyal. Pedig a német társadalom szemetéből válogatták őket. Rablóknak és gyilkosoknak ajánlottak munkát a börtön helyett, hogy az árja német katonáknak ne kelljen olyan alantas munkát végezniük, mint a táborfelügyelet.

Keményen össze kellett kapnom magam, hogy fel tudjak kelni, és elinduljak az ajtó felé. Odakint már gyülekeztek az asszonyok a szomszédos barakkokból, a szürke ruhás-fejkendős nők között itt-ott felbukkant egy ordítozó fekete ruhás kápó, és rendezett sorokba állította a tömeget.

Az elmondottak senkit nem leptek meg. Mivel vasárnap volt, nem kellett még aznap elkezdeni a munkát, kaptunk időt a berendezkedésre és tisztálkodásra, sőt a késő délutáni órákban fejadagokat osztottak ki, amelyben a szikkadt fekete kenyér mellé egy darabka érett sajtot is adtak. Rögtön befaltam, de utána csak még éhesebbnek éreztem magam.

A fapriccsekre időközben kiosztották a szalmával kitömött matracokat is, amelyek büdösek és nedvesek voltak, de annyira jólesett végre lefeküdni, hogy nem érdekelt. Lehunytam a szemem, ami azonnal égni kezdett. Ezzel egy időben a hasamba újra belehasított a fájdalom. Ráharaptam a tenyerem élére, de nem sikerült visszafojtanom a nyögést. Pár pillanat múlva egy hideg kezet éreztem a homlokomon. Kinyitottam a szemem, de csak két elmosódott emberi körvonalat láttam a sötétben, amelyek fölém hajoltak. Annyira megijedtem, hogy másodpercekig nem voltam képes levegőt venni. Aztán az egyik suttogni kezdett valami ismeretlen nyelven. A priccs végére hátráltam tőlük, de a fal megállított. Végül az egyik árnyék oldalba bökte a másikat, és megszólalt:

− Magyarul próbáld meg, Sárika! A legutóbbi szállítmánnyal érkezett, abban sok volt a magyar. Azok már nemigen tudnak jiddisül. Ugye, magyar vagy, kislányom? – szólt hozzám a testetlen hang.

− Hallottuk, hogy fájdalmaid vannak. Segíteni akarunk. Hogy hívnak, kedves? – kérdezte a másik.

− Na… Naominak hívnak – köszörültem meg a hangom, és egy kicsivel közelebb csúsztam hozzájuk. A magyar szavak megnyugtattak, de emlékeztem még Dani intelmeire, hogy jobb, nem barátkozni senkivel, mert bárki lehet a németek besúgója.

− Én Sára vagyok – mondta a magasabb nő, aztán a másikra mutatott – ez a törpe pedig Erzsi.

− Törpe a nénikéd, te óriás – csattant fel halkan Erzsi. – Szeretnél te olyan apró és nőies lenni, mint én!

− Jóvanna! Most nem ezért vagyunk itt. Ennek a szegény kislánynak fájdalmai vannak.

Meglepődtem, hogy amíg őket hallgattam, megfeledkeztem a hasamat összeszorító görcsről, de most kétszeres erővel tört rám a fájdalom. – Mi tudunk rajtad segíteni, de nagyon halknak kell lennünk. Segítek felkelni. Próbálj meg nem nyögdécselni, csillagom!

A hónom alá nyúlt, és elkezdett kijjebb húzni. Valami azt súgta, hogy hagyjam magam, hogy bízhatok bennük. Amikor a talpam elérte a hideg talajt és megpróbáltam felállni, egyszerűen nem ment. Még kiegyenesedni sem tudtam. Két oldalról megtámasztották a vállamat, és elkezdtek a barakk vége felé terelni. A fájdalom elterpeszkedett bennem, ezért nem is nagyon akartam belegondolni, hogy ezek a nők egyenesen nekivezetnek a falnak.

Pár lépésre a hátsó falat alkotó durva deszkáktól megálltunk. Erzsi, a kisebb nő előrelépett. Erőltettem a szemem, hogy lássam mi történik, és amikor végre ki tudtam venni az elém táruló képet, egy pillanatra tátva maradt a szám. A fal egy része eltűnt, és a nyílásból melegség és fény ömlött kifelé. A fájdalom az eddigieknél még élesebben szúrt a hasamba, mire már nem tudtam visszafojtani a nyögést. Egy fej bukkant fel a nyílásban és dühösen megszólalt:

− Mi a fenét csináltok, bolondok? Le fogunk bukni miattatok! – A hang rekedtnek tűnt. Olyan volt, mintha a tulajdonosa sokáig nem szólalt volna meg, vagy mintha sokat dúdolt volna. Az anyám hangja volt ilyen, amikor éjszakánként a húgaimnak dúdolt az ágyuk mellett.

− Hoztunk valakit. Szerintünk közénk tartozik. Segítség kell neki.

A nő egyetlen pillanatig habozott, de aztán bólintott, és elállt az útból. Odabent meleg volt. Olyannyira hirtelen ért a kellemes melegség, hogy kicsúszott alólam a lábam és térdre estem. A két nő azonnal felsegített, és egy székre ültettek. Egy poharat emelt valaki a számhoz. Fél másodperc sem telt el, már mohó kortyokban ittam az édes és forró teát. Mire kiürítettem az egész poharat, csodálatosan meleg érzés töltötte meg a testemet. Csak ezután tudtam körülnézni.

A helyiség kicsi volt, a körülöttem állók szinte teljesen betöltötték a teret. A velem szemközti fal mellett egy a kintieknél sokkal szélesebb priccs állt, rajta több pokróc és takaró. Úgy nézett ki, mint egy megvalósult álom. A sarokban aprócska bádogkályha állt, ami ontotta magából a meleget.

Az ágy lába mellett, kicsit távolabb a fal mentén három jászolnak tűnő tákolmány volt. Csodálkoztam, hogy mi szükség van rájuk, de aztán meghallottam a halk gügyögést. Ijedten néztem a továbbra is kíváncsian engem bámuló nőkre.

− Ez… egy baba? Egy kisbaba van itt? – kérdeztem remegő hangon, és újra a hasamra szorítottam a kezem.

− Igen – bólintott Erzsi. – Pont egy olyan kisbaba, amilyen benned is növekszik.

Elkaptam a kezem a hasamról, és az asztal szélébe kapaszkodva megpróbáltam felállni. Annyira remegtek a lábaim, hogy csak pár centire tudtam elemelkedni a székről, aztán visszaestem.

− Nem… én nem tudom, hogy miről beszélsz – nyeltem egy nagyot. – Nem vagyok terhes.

− Semmi baj, nem kell félned tőlünk. Ugyanolyanok vagyunk, mint te. Mindannyian gyermeket várunk. Erzsi három hete szülte meg a picit. Itt gondoskodni tudunk rólad is, és a kisbabádról is.

Hihetetlennek tűnt az egész. Aznap éjjel nem aludtam egy szemernyit sem, de megérte. Az éjszaka folyamán még három nő csatlakozott hozzánk. Őket Zsuzsának, Juditnak és Miriamnak hívták. A mogorva nő, aki a kisbabára vigyázott Évaként mutatkozott be. Összesen heten zsúfolódtunk be abba az apró szobába. Engem az asztalhoz ültettek, míg ők megpróbáltak kényelmesen elhelyezkedni az összes szabad felületen. Először azt akarták hallani, hogyan kerültem a táborba, honnan jöttem, és mi történt a férjemmel. Aznap beszéltem először Daniról a halála óta.

− Auschwitzba kerülésünk első napján választottak el minket egymástól. Akkor már terhes voltam. Dani úgy küzdött, mint egy oroszlán, hogy egy utolsó csókot adhasson, de nem sikerült neki. A katonák összeverték, aztán a karjainál fogva húzták a többi fogoly után. Akkor láttam utoljára. Eszméletlen volt, csupa vér és sár, én mégis csak arra tudtam gondolni, hogy pont annyira szeretem, mint amikor tizenhat éves koromban először találkoztam vele. Tudtam, hogy nem látom viszont, és beletörődtem. Amikor a verés után elkezdték húzni a többiek után, a cipői beleragadtak a sárba, és lecsúsztak a lábáról. Amíg az őrök nem néztek arra, oda tudtam lopózni, hogy magamhoz vegyem őket. Azóta is ez az egyetlen emlékem tőle – néztem le a lábaimra, aztán elmosolyodtam. – A kisbabámon kívül.

− Később nem is hallottál már a te Danidról? – kérdezte Miriam könnyes szemmel, és a saját hasára simította a tenyerét.

− Volt egy gyönyörű fekete hajú nő a barakkunkban. Ráhelnek hívták. Éjszakánként rendszeresen eltűnt pár órára, aztán édességgel és hírekkel megrakodva ért vissza. Mialatt a csokit szétosztotta, minden nőhöz odament, és a fülébe suttogta, ha hallott valamit a férjéről. A barakk ilyenkor a meglepett örömkiáltásoktól, és a keserves síró asszonyoktól volt hangos. Sokáig nem tudtam, honnan szerzi az a nő az információit.

− Pedig elég egyértelmű – horkantott fel Éva.

− Akkoriban nem is sejtettem, hogy olyasmi létezik. Azt hittem, a német katonák undorodnak a zsidó nőktől. Ráhel nagyon jó kapcsolatot ápolt az auschwitzi tábor főparancsnokával. Tőle szerezte az információkat. A többi női fogoly megvetette, ugyanakkor éjjelente ő volt a legfontosabb ember mindegyikük életében. Az egyik éjjel aztán elindult felém is. Nem tudtam megmozdulni, amikor leült mellém. Szomorú arccal a fülemhez hajolt, de még akkor sem akartam elhinni, hogy az én Danimról beszél. Annyit mondott, hogy kellett a hely a következő szállítmánynak, ezért Dani egész barakkját elvitték „zuhanyozni”. Sokáig hittem azt, hogy a férjem nem lehet halott. Hogy a szerelem, amit iránta éreztem, valamiképp megmentette őt a halálos gáztól. De nem így történt. Másnap beosztottak az érkező vonathoz. Az úton meghalt férfiakat kellett kipakolni, és halomba hordani. Az egyik hullákból épített domb aljában megláttam az én Danim karját. A kézfején, a hüvelyk és mutatóujja közötti területen volt egy apró szív alakú anyajegye. Onnan tudtam, hogy ő az. Elkezdtem húzni a karját, hogy még utoljára megnézhessem az arcát, de elrángattak onnan. A többi nő azt mondta, hogy hangosan sikoltoztam és Danit szólongattam. Pedig én nem emlékeztem ilyesmire. Egy idő múlva aztán beletörődtem, hogy én is ott fogok meghalni, de végül mégis túléltem. A kisbabám miatt. Amikor először megmozdult, elhatároztam, hogy nem adom fel. Annyit ettem, amennyit csak tudtam, hogy ő ne éhezzen. Egyik reggel, a sorakozónál a főparancsnok bejelentette, hogy az összes terhes nő dupla élelmet kap, ha kilép a sorból. Amikor én is menni akartam, Ráhel fogta meg a kezem, és nem engedett. Nagyon erős nő volt, én meg le voltam gyengülve, ezért nem tudtam mozdulni. Akkor én is gyűlöltem Ráhelt, mint mindenki más, de később kiderült, hogy csak jót akart. Mi szedtük össze annak a majd kétszáz terhes nőnek a ruháját, akik aznap kiálltak a sorból, hogy több élelmet kaphassanak. Gázkamrába küldték őket. Nem tudtam köszönetet mondani Ráhelnek, mert napokig nem láttam. Amikor egy hét múlva hallottam, hogy a főparancsnok elvágta a nyakát, mert rajtakapta, hogy a neki adott csokoládét elosztja a nők között, már meg sem lepődtem. A jó emberek már túl hosszú idő óta korán haltak azon a pokoli helyen. Pár hét telt el, amikor bejelentették, hogy átszállítanak minket ide. És most itt vagyok.

Felnéztem a körülöttem lévő asszonyokra, és döbbenten láttam, hogy könnyes az arcuk. Még Éva szeme is csillogott egy kicsit.

− Azt hiszem, megbizonyosodhattunk róla, hogy tényleg közénk tartozol – köszörülte meg a torkát. – Ezért el kell mondanom néhány dolgot a mi kis körünkkel kapcsolatban. Mindannyian gyermeket várunk, és mindünknek szándékában áll a gyerekünkkel együtt túlélni ezt az őrületet. Erzsi volt az első, aki idebent szült.

− Ő az én kis Gyurikám. – Erzsi felkelt és a karjába vette a kisbabát. A gyermek egyszerűen gyönyörű volt. A ruha, amibe belegöngyölték nem volt túl tiszta, sőt maga a kisfiú is elég piszkosnak látszott, de amikor ránéztem, csak az járt a fejemben, hogy „Istenem, micsoda tisztaság és szépség!”.  – Sajnos csak hetente egyszer tudjuk megfürdetni, ezért elég maszatos a kincsem, de legalább él és egészséges. Ezért imádkoztam minden nap, mióta idekerültem.

− Van itt egy magyar orvos. Ő segített Erzsinek a szülésnél. Dr. Vadász Ernőnek hívják. Az SS nem hivatalosan elnézi ezt a kis melléktevékenységét – mutatott körbe a jelenlévőkön Éva –, cserébe az orvosi szakértelméért… a kísérletekben – nyögte ki, és nagyon úgy látszott, hogy hányingere van. Nem kellett kérdeznem, eleget hallottam már arról, hogy mivel foglalkoznak az SS orvosai a félhomályos műtőikben.

− Ernő rendes ember – folytatta Erzsi. – Elintézte nekünk ezt a kis szobát, plusz élelmet szerez, hogy megerősödjünk, tudjunk majd szoptatni és jobban bírjuk a munkát is. Az SS addig nem lép közbe, amíg diszkrétek vagyunk. Odakint tud rólunk néhány nő, de soha nem árulnának be. Ők is tudják, ha bármiféle zűr keletkezik egy barakkon belül, mindenkit gázkamrába küldenek. Veled együtt, most már heten vagyunk. De csak ha vállalod, hogy soha nem beszélsz rólunk, és részt vállalsz a gyerekek körüli teendőkből. Gyurika az első gyerek, de Miriam is nemsokára szülni fog. Felváltva vigyázunk majd a gyerekekre, és mindannyian vállaltuk, hogy összerakjuk a kapott élelmet, és úgy osztjuk fel egymás között, hogy a szoptatós anyáknak jusson több. Jut eszembe… - kinyitott egy faládát a sarokban, és egy kőkancsót, meg egy kisebb csomagot vett ki belőle. Előttem bugyolálta ki, aztán fogott egy kést, és szelt egy vastag szeletet a hófehér kenyérből, aminek aranysárga és ropogós volt a héja. Egy kisebb pohárba tejet töltött a kancsóból, és elém tolta az egészet.

− Kecsketej. Jót tesz, idd meg! A doktor csinált vele valami hókuszpókuszt, szóval nem árt a babádnak. A kenyeret is ő szerezte az orvosok ellátmányából. Becsüld meg, mert nem mindig akad ilyen étel az asztalra.

− Én, köszönöm. Mindegyikőtöknek. Bármit megteszek, hogy a kisbabám megszülethessen. – Egyenként a körém gyűlt nőkre néztem. Láttam, hogy elégedetten bólogatnak. Végre nem voltam teljesen egyedül. Végre először, mióta kitört a háború, biztonságban éreztem magam. És ezt a biztonságot, egy maroknyi nő, egy gügyögő kisbaba, és egy aprócska meleg szoba tudta megadni.

Az a szoba volt onnantól kezdve a világom közepe. Amíg a földeken dolgoztunk, vagy a hullákat takarítottuk el, egyre csak az járt a fejemben, hogy nemsokára ott lehetek, és a kezembe vehetem az egyik kis csöppséget. Amikor elérkezett az én időm, már nem féltem. Elvittek a doktorhoz, aki tényleg olyan jó embernek bizonyult, ahogy a többi nő elmondta. Ő és Erzsi segítettek világra hozni az én kis Danikámat. Vele együtt összesen három kisfiú és négy kislány született.

A táborban leírhatatlan hatása volt a kisbabáknak. Hiába a nagy titoktartás, az új élet születéséről lassan minden női fogoly tudomást szerzett. De nem történt meg, amitől tartottunk. A szülések napján olyan fokú összefogásról tettek ezek a nők tanúbizonyságot, hogy az SS-nek esélye sem volt száz méternél közelebb jutni a barakkunkhoz. A remény és az összetartás, amit az itt született gyermekek szítottak fel, olyan erősen élt a zsidó nőkben, hogy 1945 márciusáig, a tábor kiürítéséig a gyermekeinkkel együtt sikerült életben maradnunk Kauferingben.

Enigma 3. fejezet I. rész: A találkozás

Már földet értünk, de még gurult a gép, amikor a szemben lévő ülésen Zoe megszólalt:

– New Yorkból telefonáltam a bátyámnak, hogy jövök, szóval kijön elém. Ha akarod, téged is elvihetünk, de valószínűbb, hogy a nagybátyád kocsit küld érted.

– Szerinted ő is kijön elém? – kérdeztem szorongva.

– Fogalmam sincs, nyuszkó. Tudom, hogy aggódsz, de biztos lehetsz benne, hogy rendbe jönnek a dolgaid. Ha kell, személyesen vetem be magam! – vigyorgott.

– Ez végtelenül megnyugtat! – horkantottam fel.

– Na, látod, nyuszifül, nem lesz itt semmi probléma!

Amint megállt a gép, felpattant a helyéről. Előrement, összekapkodta a rengeteg szatyrot, amelyeket induláskor leszórt az egyik ülésre, és takaros sorba állította őket.

– Segítsek? – Úgy tűnt, legalább húsz szatyor van nála.

– Jaj, nem kell! – legyintett. – New Yorkban a választék volt az egyetlen jó dolog. Isteni szöveteket találtam egy édes kis boltban, muszáj volt vennem belőlük. Úgy érzem, ez a nyár az alkotásé lesz. Végre saját ruhákat fogok varrni!

– Jól hangzik.

Felálltam, és levettem a fejem feletti csomagtartóból a hátizsákot. Megint összeszorult a gyomrom, de egyelőre jól éreztem magam. Oscar tűnt fel a pilótafülke ajtajában.

– Na, kislányok, jól utaztatok?

– Elment – mondta tettetett fanyalgással Zoe –, vénségedre egész jól megtanultál repülni!

– Még hogy vénségemre! Ez a vénség mindjárt a térdére fektet, és jól elfenekel! Pimasz kis csitri! – dohogott Oscar, de a szája sarka mosolyra húzódott. – Kicsi Lena, odakint egy limuzin vár rád – mosolygott rám biztatóan. – Victor meghagyta, hogy feltétlenül azzal vigyelek haza. Amikor elindultam New Yorkba értetek, a hangár előtt parkoltam le. Ha Tree kisasszony szépen megkér, őt is hazaszállítjuk.

– Édes tőled, de nem kell! Alex kijön értem.

– Rendben – bólintott Oscar. – A testvéred nagyon vár már téged.

– Tudtam, hogy hiányzom neki! – csillant fel diadalmasan a szeme. – Kap majd tőlem az áruló, amiért a New York-i iskola mellett szavazott!

Zoe türelmetlenül toporgott az ajtó előtt a rengeteg szatyrával. Nem engedte, hogy Oscar segítsen neki. Amint kinyílt az ajtó, egy pillanatra megállt, mélyet szippantott a beáramló hűvösebb levegőből, és hatalmasat rikkantott:

– Szevasz, Colorado! – Egy mély nevetés volt rá a válasz, amely a közelből jöhetett. – Itt van Alex! – fordult hozzám mosolyogva, aztán leszáguldott a lépcsőn.

Oscar leemelte a hátamról a táskát. Az érintésére összerezzentem, mire bocsánatkérően nézett rám.

– Engedd meg, hogy vigyem, kicsi Lena! Nem bírja a szemem, ha egy ifjú hölgy cipekedik.

– Köszönöm – bólintottam hálásan. Levettem a táska pántjára tűzött napszemüveget, felvettem, és én is kiléptem a gépből.

Amikor először megláttam a tájat, az jutott eszembe, hogy itt a tér egyszerűen túl hatalmasra tágult. A levegő pontosan olyan volt, mint amilyennek Zoe leírta. Nagyokat lélegeztem, miközben lefelé lépkedtem a lépcsőn. Szinte éreztem, ahogy a levegő átmossa a tüdőmet. Hűs és tiszta volt. A leszállópályát bal oldalról sűrű sötétzöld fenyves, jobb oldalról pedig egy széles aszfaltút szegélyezte. A látóhatáron monumentális, hóval borított hegyek sorakoztak egymás után. A szél halk zúgását elnyomta a fák között fészkelő madarak éneke. A hangár a leszállópálya túlsó végén kapott helyet, és egy hosszú, fekete limuzin parkolt előtte.

– Búcsúzz el Zoétól, amíg átpakolom a csomagokat – intett Oscar egy poros dzsip felé.

Zoe épp egy magas fiú nyakába csimpaszkodott. Erősen ölelték egymást, miközben a lány egyfolytában beszélt. Úgy tíz méterre állhattak tőlem; Alex Treenek koromfekete haja volt, ami élesen elütött a húga szőkésbarna tincseitől. Átölelve tartották egymást még beszéd közben is. Nem akartam megzavarni őket, ezért inkább elindultam a limuzin felé, de Zoe kiáltása megállított. A bátyja karba tett kézzel, ellenségesen figyelte, ahogy a húga odaszáguld hozzám. Zoe hajtincsei futás közben össze-vissza repkedtek, az arca kipirult.

– Jót tett neked, hogy hazajöttél. Egészen kivirultál – jegyeztem meg, ahogy odaért.

– Ez a hely mindenkivel ezt teszi – mutatott körbe széles mozdulattal. – Majd te is meglátod. Gyere, bemutatlak a bátyámnak!

Bemutatkozás, kézfogás, érintés… nem tett volna jót nekem, ezért inkább megráztam a fejem.

– Majd legközelebb, jó? Most nem érzem túl jól magam – végigsimítottam a homlokomon, hogy letöröljem a kiütközött izzadságcseppeket. A levegő itt pár fokkal hűvösebb volt, mint otthon, én mégis izzadtam. Megszűnt a gép védettsége, és egyedül álldogáltam a széles leszállópályán. Megint kezdtem kényelmetlenül érezni magam.

– Oké, de rendben leszel? – Megköszörülte a torkát, és hátranézett Alexre. A fiú épp a csomagokat pakolta be a dzsip hátuljába. Beszédbe elegyedett Oscarral, de körülbelül egypercenként a húga felé pillantott, mintha mérges lenne valamiért.

– Teljes mértékben – bólintottam határozottan. – Az utazás kifárasztott, de jól leszek.

– Akkor sok szerencsét a Mindenhatóval! Amint lesz egy szusszanásnyi időm, átugrok és segítek berendezkedni, jó?

– Persze, hogy jó. Gyere minél előbb! – mondtam némileg megkönnyebbülve, de a görcs a gyomromban nem múlt el. Féltem találkozni a nagybátyámmal, hiába mesélt róla Zoe annyi jót.

– Zoe! – A hang türelmetlenül csattant fel a dzsip mellől.

– Két perc! – ordított vissza Zoe, aztán bocsánatkérőn felém fordult. – Már kiskoromban is ilyen türelmetlen volt.

– Semmi baj, menj csak! Majd később találkozunk.

– Holnap, nyuszkó! Négy körül megmutatom a környéket. Meglátod, még pislogni sem lesz időd, máris megismersz mindenkit!

Bólintottam, mert nem volt szívem elrontani az örömét azzal, hogy bevallom, minél kevesebb ember társaságára vágyom. Szorongva figyeltem, ahogy újra eltávolodik tőlem. Visszarohant a bátyjához, a karjába bokszolt, mire az összeborzolta a haját és felnevetett. Az öröm hangját a hátára kapta a szél, és egyenesen a fülembe fújta. Mintha csak incselkedne velem. Nézd, ők milyen boldogok! Ilyen boldog te már sosem leszel! A gondolat olyan volt, mint a labda, amit hiába nyomunk a víz alá. Amíg ott tartjuk a kezünket, lent marad, de ha kicsit is lankad a figyelem és elengedjük, akkor az arcunkba is csapódik.

– Indulhatunk, kicsi Lena? – Oscar megállt mellettem, kezében a két nagy bőröndömmel. – Csak ennyi csomagod van?

– Igen.

– Igazad van, nyárra nem kell sok holmi. Na, induljunk, mert Victor biztos nem érti, hol késlekedünk!

– Viszem az egyiket! – nyúltam a bőrönd felé, de Oscar határozottan megrázta a fejét.

– Eszedbe se jusson, kislány! Nem vagyok még olyan öreg, hogy ne bírnék el két bőrönddel! Te csak helyezd kényelembe magad, egy percen belül indulhatunk.

Enigma 2. fejezet II. rész

Hátradőlve, kíváncsian várta a válaszom. Közben egyre magasabbra emelkedtünk. Kifújtam az eddig visszafojtott levegőt. Rájöttem, hogy csúnya dolog lenne figyelmen kívül hagyni a kérdéseit. Nem akartam rögtön rosszul indítani.

– Igazából, nincs sok mesélnivalóm. Én is magániskolába jártam, de szerettem. Idén érettségiztem, a nyarat pedig a nagybátyámnál töltöm – mondtam fel a betanult szöveget.

– Most először jársz nála, ugye? – kezdődött meg a faggatózás, amitől tartottam.

– Igen – válaszoltam röviden.

– De gondolom, már ismered! – bólogatott.

– Még sosem találkoztunk.

– Hogyhogy? Egy ismeretlen nagybácsi? Csak nem valami rejtélyes családi viszály áll a háttérben? A te feladatod megtörni a jeget? Lazák a szüleid, hogy elengedtek egyedül egy ismeretlen városba, egy ismeretlen rokonhoz. Amikor én először ideutaztam, az egész család velem volt, hogy ha rosszak lennének a körülmények, kimenekítsenek. De a te szüleid akkor ezt másként fogják fel. Ők hogyhogy nem jöttek veled?

– Ők… Sok a munkájuk – nyögtem ki. Egyre nagyobb kínban voltam a hazugságok miatt, és tudtam, hogy nem úszom meg ennyivel. Zoe olyan embernek látszott, aki nem hátrál. Hogy védjem magam, támadó taktikát alkalmaztam.

– Te biztos sokat tudsz a nagybátyámról. Miért nevezted Mindenhatónak? Mesélsz egy kicsit róla?

– Persze, hogy mesélek! Úgy látom, tényleg rád fér az információ – bólogatott sajnálkozva. – Victor Wallt a környéken mindenki Mindenhatónak nevezi. Ő is tud róla, szerintem még hízeleg is neki.

– Te is arrafelé laksz, ugye?

– Szinte ugyanott. A családjaink birtoka szomszédos egymással. De a kapcsolat nálunk sem felhőtlen. Az anyám már jó ideje haragszik a bácsikádra, de nem tudom, miért – ráncolta össze a homlokát –, mert a Mindenható voltaképpen egész jó fej. Jut eszembe, maradhatna ez az utazás kettőnk között? Anya dühös lenne, ha meghallaná, hogy Victor gépével utaztam. Mindig azt mondja, hogy inkább ne legyünk neki lekötelezve. Szóval megtennéd, hogy hallgatsz róla?

– Nem hinném, hogy szóba kerülne, de hallgatok. – Valami nyugtalanított, ezért inkább rákérdeztem. – Honnan tudtad, hogy én ma utazom? Csak a gép miatt kérdezem, mert…

– Ja, hogy az! Oscar szólt róla. Felhívott reggel, mert tudta, hogy én is ma jövök haza. A déli géppel mentem volna, de átszállással kétszer olyan hosszú az út. Oscar a nagybátyádnál dolgozik, afféle mindenes sofőr – magyarázta. – Kilenc éve ismertem meg, amikor a bátyámat tanította vezetni. Én is elkísértem az órákra, de csak idegesítettem mindkettejüket, ezért állandóan elküldtek a fenébe. Nem hagytam magam, és mire a bátyám belejött a vezetésbe, Oscarral összehaverkodtunk. Azóta néha felhív. Azt mondja, azért, hogy ne felejtsem el az otthoni beszédet, pedig tudom, hogy hiányzom neki. De épp Victorról beszéltem, bocs, hajlamos vagyok a csapongásra! Szóval említettem, hogy a földjeink szomszédosak. Nos, olyannyira azok, hogy csak egyetlen természetes határvonal, egy folyó választja el a két birtokot. Mivel a folyó szinte nyílegyenes és jórészt a hivatalos határvonalon folyik, na meg egyik család sem használja a víz melletti területeket, ezért nincs kerítés. Egy hatalmas egységet alkot a két földterület. Mindkét birtok az egyik jellegzetes közép-coloradói völgyben fekszik. Még nem láttad, úgyhogy felvázolom. − Kikapcsolta az övét, előrébb csúszott és heves magyarázatba kezdett. Szőkésbarna, hullámos haja csak úgy repkedett a feje körül, ahogy az egész testét belevonta a beszédbe.

– Úgy kell elképzelni, hogy akárhová mész, minimum három oldalról hóval borított hegyek vesznek körül, de a völgyben kifejezetten meleg van ebben az évszakban. Rengeteg a kisebb-nagyobb tó is arrafelé. Majd a saját szemeddel is látni fogod. Az erdő körülöleli az egész völgyet. Ha ősz közepén leszáll a köd, olyan, mintha sűrű pókháló fonná be a fákat. Félelmetes, ugyanakkor fantasztikus látvány. A levegő olyan tiszta, hogy ha beszívod, esküszöm, érzed, ahogy tisztul a tüdőd. Nem sokan élnek arrafelé, de a környék kárpótol mindenért. Ráadásul, ha valami egyéb szórakozásra vágysz, Colorado Springs röpke egyórás autóútra van tőlünk. A nagybátyád földje valamivel nagyobb, mint a miénk, de már nem sokáig, mert az anyám rosszul viseli, ha valamiben megelőzi őt a Mindenható. Egy ideje elkezdte felvásárolni a völgyön túli földeket, bár Isten tudja, mit lehet azokkal kezdeni. Csupa erdő az egész. Talán legelőt akar belőle csinálni! – gondolkozott el.

– Ezzel foglalkoztok? Állattenyésztéssel? – ugrottam rá a témára. Bármit, csak ne térjünk vissza a szülőkhöz.

– Lótenyésztéssel, telivéreket nevelünk. Ahogy a nagybátyád is. Nem sokat értek hozzá, az anyám és a bátyám ellenezte, hogy én is ott dolgozzak. Bentlakásos iskolába küldtek, hogy sokra vigyem – fintorgott. – Mindig azt hallottam a bátyámtól, hogy legyek orvos vagy ügyvéd, mert ez neki nem adatott meg. Tudod, ő korán elkezdett dolgozni a lovakkal, és nem volt lehetősége folytatni az orvosit.

– És az apád? Ő is lovakkal foglalkozik? – Az volt a taktikám, hogy elárasztom kérdésekkel, és akkor nem lesz ideje felőlem érdeklődni. De valamibe beletenyereltem, mert elborult az arca és a szeme sem nevetett már.

– Még kiskoromban meghalt. Lovasbaleset – mosolyodott el halványan.

– Sajnálom. Én…

Most mit mondjak? Hogy egy cipőben járunk? Szemétnek éreztem magam, mert amíg ő mesélt a halott apjáról, én hazudtam neki a szüleimről.

– Régen volt már – vonta meg a vállát. – Alig emlékszem rá. – Leszedett egy láthatatlan pihét a térdéről. Észrevettem, hogy könny gyűlik a szeme sarkába, de pislogott párat, és már nyoma sem volt. – Bocs, néha kijön belőlem.

– Érthető, ha szomorú vagy. Mindenki az lenne a helyedben. – Átöleltem magamat, és a hónom alá dugtam a kezemet.

– Inkább mesélek még, hogy ne legyen olyan ismeretlen neked a terep, mire odaérünk, jó?

Meg sem várva a választ, lelkesen folytatta. Beszéd közben állandóan hátrasimította a haját, ami ugyanúgy visszahullott az arcába. Kezdtem irigyelni a belőle áradó magabiztosságot.

– A bácsikád miatt felesleges aggódnod! Ő tényleg rendes ember. Ritkán láttam, amíg otthon laktam, mert anya régen utálta, ha átmentünk a birtokára, de amikor találkoztunk, akkor mindig kedves volt. Olyan negyven körüli lehet, és nagyon jól néz ki a korához képest. Izmos meg minden, és egyáltalán nem olyan, mint a többi felnőtt. Rengeteget dolgozik a lovakkal, az övéi a legszebbek a kontinensen. Meg a mieink.

– Egyedül él?

– Igen. Persze, Ethel még vele lakik; ő a házvezetőnő, majd te is megismered, nagyon kedves asszony. Olyan mindenki nagymamája típus. Állandóan becézget, és panaszkodik, hogy keveset eszel a főztjéből. Eszméletlenül jól süt!

– Hű, de sokat tudsz! – Kezdtem örülni, hogy potyázásra adta a fejét. – Nagy segítség vagy!

– Köszönöm! – Büszkén kihúzta magát. – Anya szerint, ha bekerülök egy vadidegen társaságba, félóra alatt mindenki a barátom lesz. Kiskoromban sokáig azt hitték, hogy hiperaktív vagyok. Egyébként, ha már berendezkedtél a nagybátyádnál, esetleg néha átugorhatnál hozzánk. Nem akarok rád akaszkodni, de az összes ismerősömet egy éve láttam utoljára. Félek, hogy már megváltoztak a dolgok. Igaz, én sem vagyok ugyanaz. A bátyám az egyetlen, akivel bármiről tudok beszélgetni, de ő férfiból van, és pár dologra csak rázza a fejét, hogy ne zaklassam ilyen nőcis dolgokkal. Ráadásul mióta átvette a birtokot, egyfolytában dolgozik. Szóval néha lóghatnánk együtt a nyáron, ha neked sincs ellenedre.

 – Az jó lenne! – mosolyogtam.

Egyre jobban felengedtem a kedvességétől. Egy órája folyamatosan beszélt, vidám dolgokat mesélt a környékről és a nagybátyámról. Bizakodni kezdtem, hogy talán elviselhető lesz az ottani élet. Kockázatos barátkozni, sőt, mindenfajta emberi kapcsolat kockázatos a képességem erősödése miatt, de meg kell próbálnom. Kell valaki, akivel néha szót válthatok. Ha teljesen magamba zárkózom, annak újra kórházi kezelés lesz a vége.

– Jó lenne néha együtt lógni – tettem hozzá magabiztosabban.

– Akkor ezt megbeszéltük, nyuszifül! Annyira örülök! Duplán megérte, hogy felkéredzkedtem Victor gépére. Már alig várom, hogy hazaérjünk! Egy csomó olyan hely van Colorado Springsben, ahová érdemes elnézni. Feltétlenül látnod kell!

És csak mondta és mondta. A hangja elzsongított, már nem is arra figyeltem, hogy milyen programokat szervez hetekre előre, hanem arra, hogy milyen jó érzés, hogy valaki újra normális emberként kezel. Valahogy megnyugtatott, ettől biztosabbnak éreztem a talajt a lábam alatt.

A következő egy órában mesélt az iskolájáról, ahol teljesen felesleges tárgyakat akartak a fejébe verni. Nem szeretett magolni, inkább divattervező akart lenni. Azt mondta, életcéljának tekinti, hogy minden embert úgy öltöztessen fel, hogy az illető életében először kényelmesen érezze magát a bőrében.

− Tudod nyuszkó, az emberek alapvetően tele vannak komplexusokkal, de ha az, amit viselnek, mondhatni tökéletes nekik, máris eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódniuk. Ilyen egyszerű az egész!

A New Yorkban töltött évek alatt csak nyaranta járt haza, mert szabadidejében a SoHo negyedben egy tervező boltjában gyakornokoskodott. Mesélt arról, hogy a régi barátaitól már elszakadt, udvariassá vált a kapcsolatuk. Ellágyult az arca, amikor a bátyjáról beszélt, látszott, hogy nagyon közel állnak egymáshoz. Aztán az anyjára terelődött a szó.

– Ő csodálatos! – Hátravetette a haját, és elmosolyodott. – Nem is kívánhatnék jobb anyát magamnak, persze leszámítva azt az apróságot, hogy magániskolába küldött. Egy időben azt hittük, hogy elveszítjük, de rendbejött.

– Elveszítitek? Miért… – Késő volt, már kimondtam. Világos, hogy Zoe anyja a férje halála miatt volt kikészülve. Már rég túlléptünk a témán, erre én megint felhoztam.

– Úgy elkomolyodtál, nyuszkó. – Zoe fürkésző szemekkel méregetett. – Az anyám depressziós volt, de sikerült kilábalnia belőle. Egy hatásos gyógyszernek és a támogatásunknak köszönhetően. A gyógyszerének fura neve volt, sokáig nem is tudtam megjegyezni, és amikor abbahagyta, igyekeztem végleg elfelejteni a nevét. De egy órával ezelőtt újra láttam – nézett a zsebemre. − Azon a dobozon, amit elejtettél.

Már egyáltalán nem mosolygott.

A felismerés, hogy Zoe az út eleje óta tudja, hogy elhallgatok valamit, úgy ért, mintha frontálisan ütköztem volna egy vasfallal. A szívem erősebben és gyorsabban kezdett verni, a gyomrom megint a torkomba ugrott.

– Zoe, én… – nyögtem fel.

– Figyelj, nyuszkó! Úgy érzem, közelebb kerültünk az út alatt, elmeséltem neked majdnem az egész életemet. Akár barátok is lehetnénk idővel. Szeretnélek még jobban megismerni, de ehhez az kell, hogy ne hazudj nekem. Ha problémáid vannak, nekem elmondhatod, nagyon megértő tudok lenni. Elvégre New Yorkból jöttél, az égre! Ott minden második ember terápián gyógyíttatja a sérült lelkét. Bevallom, meglepődtem, amikor felismertem a gyógyszeredet. Anya rövid ideig szedte, mert az orvosa szerint nagyon erős szer. Te meg úgy eszed, mintha tic-tac lenne! Szóval, elmondod, mi a helyzet? Depressziós vagy? Leszokóban lévő drogfüggő? Esetleg neked is meghalt valakid?

A harmadiknál összerezzentem, mire Zoe a szájához kapta a kezét. Apró nyikkanás tört elő az ujjai közül. Ez volt a pillanat. Addig kellett elmondanom neki, amíg még képes vagyok rá.

– Egy héttel ezelőtt a szüleim Japánból akartak hazautazni egy ugyanilyen magángépen. Egy órával a felszállás után a motorok felrobbantak, és a gép belezuhant a Csendes-óceánba. Mindketten meghaltak. A nagybátyám maradt az egyetlen rokonom. Az apám azt akarta, hogy huszonegy éves koromig maradjak nála.

Gyorsan beszéltem, hogy ne legyen ideje közbevágni. Amikor végeztem, megköszörültem a torkomat, és elmélyülten tanulmányozni kezdtem az ülések közötti szőnyeg mintáit. Megpróbáltam távolabbról szemlélni a helyzetemet, az segített, hogy ne boruljak ki újra. Amikor Zoe nem reagált, óvatosan felnéztem. Elfehéredve, merev testtartással ült a helyén, és rám meredt.

– Olyan hülye vagyok! – A szemében gyülekezni kezdtek a könnycseppek. Sürgősen tennem kellett valamit. – Annyira sajnálom, Lena! El sem tudom képzelni, mit érezhetsz most. Illetve részben el tudom, de amikor az én apám meghalt, még kicsi voltam, és az anyámra meg a bátyámra mindig számíthattam. Mekkora ökör vagyok! És én még drogfüggőségre célozgattam!

– Ne izgasd magad! Nem tudhattad – siettem megnyugtatni. − Ez az egész az én hibám is, mert hazudtam róluk. Én… egyszerűen nehéz elviselni a sajnálatot az emberek szemében. Mióta megtörtént a baleset, úgy kezelnek, mint egy őrültet, akinek csak pihennie kell, és rendbe jön az élete. A gyógyszert pánikrohamokra kaptam. Szükségem van rájuk, ha… bajba kerülök.

– Ne is mondj többet nyuszkó, szükségtelen! Abbahagytam a kérdezősködést! – mondta még mindig megtörten.

– Most meg te komolyodtál el – sóhajtottam fel. Az őszinteség tényleg segített. – Zoe? Kérdeznem kell valami nagyon-nagyon fontosat!

– Kérdezhetsz bármit! – buzgólkodott. Előrecsúszott az ülésen, és feszült, bűntudatos tekintettel figyelt.

– Kérsz az antidepresszánsomból? Mert bűntudatra kifejezetten használ! Bár az íze nem hasonlít a tic-tachoz – mondtam komoly képpel.

Először csak a szája széle remegett meg, aztán hirtelen kibuggyant belőle a kacagás. Öröm volt hallgatni a boldog hangot, amely egyre terjed a helyiségben és lassan betöltötte a legapróbb zugot is. Éreztem, hogy a levegő megtelik energiával. A fejfájásom elmúlt és a kedvem is jobb lett valamennyivel. Elmosolyodtam, és vártam, hogy elhaljon a nevetés.

– Örülök, hogy elmondtam, így nekem is könnyebb. De arra kérlek, ne szólj róla senkinek, jó? Titok a nyilvánosság előtt. Apám cége egy fontos üzletet bonyolít, ez a hír pedig lehet, hogy meghiúsítaná. A következő hónapban bejelentik a dolgot. Addig, ha valaki érdeklődik, egyszerűen csak mondd azt, hogy nyaralni jöttem a nagybátyámhoz.

– Ez természetes. Megígérem, hogy titokban tartom!

– Köszönöm. Akkor most inkább beszéljünk másról, jó? – nyeltem nagyot.

– Persze, bocs, beszéljünk! Most, hogy felhoztam a témát, biztos megint szörnyen érzed magad.

– Majd jobb lesz. Idővel. És persze rendszeres gyógyszerellátással – nyugtattam meg, miközben pontosan tudtam, hogy minden szavam hazugság. Sosem lesz jobb.

Zoéból ismét kirobbant a nevetés, és jó ideig abba sem hagyta. Kissé már hisztériába hajló volt, de ki hibáztathatta volna? Az egész helyzetünk fájdalmasan nevetséges volt. Tőlem egy erőtlen mosoly telt, úgy éreztem, ha akarnék, sem tudnék többet. Világossá vált, hogy új barátnőm kezd kihozni belőlem valami olyasmit, amiről azt hittem, hogy a szüleim halálával végleg elveszett. Jól éreztem magam a társaságában. Az, hogy nem tudta pontosan min mentem keresztül, nem tudott a képességemről, sokkal egyszerűbbé tette a dolgokat.

Néhány perc múlva könnyedén visszatértünk az előző beszélgetés medrébe. Az ablakokon besütő fény változni kezdett. Egyre közelebb kerültünk a célhoz. A gép belsejében minden nyugodt és kellemes volt. Napok óta először kezdtem felengedni.

Negyedóra múlva a gép – és vele együtt a jó hangulatom – süllyedni kezdett. Csak reménykedhettem, hogy minden jól alakul. Hogy Victor Wall legalább egy kicsit megkedvel. És hogy idővel én is képes leszek kedvelni őt.

Még akkor is, ha az a rémálom, amibe egy hete csöppentem, már sosem múlik el.

A kiválasztott legjobb borítótervek

Kapás Melitta:

Fülöp Claudia:

Kitti (white-angel):

Magocsa-Horváth Évi:

Németh Ramóna:

Szabó Kitti:

 

Borítótervek

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

11.

12.

13.

14.

15.

16.

17.

18.

19.

Enigma 2. fejezet: Egy új barát

     Arra riadtam fel, hogy recseg egy hangszóró. A gép elejéből jött a hang. Valaki öblösen felkacagott, aztán egy idősebb férfi jelent meg a pilótafülke ajtajában. Amikor látta, hogy nyitva a szemem, elmosolyodott és hátraballagott hozzám.

– Biztos te vagy Lena, Victor sosem látott unokahúga! Már kinéztem egyszer, de csukva volt a szemed, gondolom, elszunyókáltál. A nevem Oscar, és én leszek a pilótád.

Széles mosollyal kézfogásra nyújtotta a kezét. Ettől a pillanattól féltem. Felálltam, lehúzkodtam a pólóm hosszú ujját, hogy minél jobban takarja a tenyerem, és belecsúsztattam a kezem az övébe. Csak az ujjhegyem ért a bőréhez, mégis olyan volt, mint egy erős ütés. Az átáramló információhalmaz alaposan fejbe kólintott; az agyam lassú lüktetésbe kezdett. Ki kell találnom valamit, hogy elkerüljem a további érintéseket!

– Nagyon örülök – biccentettem. Gyorsan elhúztam a kezem, és megpróbáltam kizárni az előbb látott képeket. Oscar most múlt ötven éves; a lóversenypályán töltötte a nagy napot, és meglepően hosszú nyerő-sorozatot produkált. Inkább a külsejére koncentráltam. Rövidre vágott, teljesen ősz haja volt, bozontos körszakálla és világoskék szeme. Kopott farmert és piros-fekete kockás inget viselt.

– Körülbelül négyórás utunk lesz. Victor pár perce hívott. Már hazaért, és nagyon vár téged. Mérget vehetsz rá, hogy fantasztikus nyarad lesz. Colorado gyönyörű ebben az évszakban, a birtok pedig a vidék legszebb részén terül el. De majd te is meglátod. Pár perc múlva indulunk, csak még várunk valakit. Lesz egy útitársad, remélem, nem bánod!

– Kicsoda? – köszörültem meg a torkom, és a gép elejénél lévő ajtó felé kaptam a tekintetem. Már kezdtem beleélni magam, hogy a repülőút alatt lesz időm nyugodtan felkészülni a nagybátyámmal való találkozásra.

– A kis Zoe Tree. Odaát Coloradóban a ti családotok birtoka és az övék egymás mellett van. Egyszóval szomszédok lesztek a nyárra. Körülbelül egyidősek vagytok, biztosan lesz majd közös témátok is. Ő mesélhet egy-két dolgot az ottani életről és Victor bácsikádról. Jól tudom, hogy még sosem találkoztál a nagybátyáddal?

– Nem, mi… még nem volt alkalmunk.

– Semmi gond, kislány, lesz időd megismerni. Victor rendes ember, jól meglesztek. De tudnám, hol késik az a lány! Már itt kellene lennie – nézett az órájára.

Kopogó léptek zaja hangzott fel a lépcsőn. A következő pillanatban egy száguldó energiabomba viharzott be. Leszórt vagy egy tucat papírszatyrot az első ülésre, aztán nevetve az elé siető Oscar nyakába ugrott. Térdig érő csizmát, passzos fekete nadrágot és cseresznyepiros inget viselt. Messziről sütött róla, hogy kényelmesen érzi magát a bőrében.

– Hapsikám, de örülök, hogy látlak! – A hangja mély volt, és csak úgy rezgett benne az öröm. – Ezek a New York-iak már kezdtek kiborítani. Menjek végig az X folyósón, amíg meg nem látom az Y leágazást, arra forduljak rá, és akkor el is jutok a Z kapuhoz, de nehogy arra a másikra forduljak, mert az elvisz egészen Alaszkáig! Komolyan mondom, egyik sem volt képes elmagyarázni rendesen, hogy jutok ide! – panaszkodott. Minden szavából áradt az izgalom. Olyan hevesen beszélt, mintha csak az év sztoriját mesélné.

– Hej, Zoe baba, hiányzott már az a hatalmas szád! – kacagott fel újra Oscar. – Mutasd magad, egészen illedelmes hölgy lett belőled! Biztos megtanítottak abban a puccos iskolában elegánsan teázni, meg női nyeregben, összezárt lábakkal lovagolni. Talán már azt is elfelejtetted, hogy fütyülnek a cowboyok, pedig majd kiköptem a tüdőmet, mire megtanítottam neked! – Megfogta a lány mindkét vállát, úgy csodálta; a szemében büszkeség tükröződött.

– Nagyon tévedsz, vén csont! – vágott vissza a lány, és hátrébb lépett. A szájába vette a hüvelyk és a mutatóujját, beszívta a levegőt, majd olyan éleset és hangosat füttyentett, hogy az egész repülő visszhangzott belé. Egyre jobban fájt a fejem, de eszemben sem volt felhívni magamra a figyelmet. Zoe Tree gondtalan, és nagyon közvetlen embernek látszott. Elhatároztam, hogy a repülőút alatt megpróbálok a lehető legtávolabb maradni tőle.

– Ej, kislány – kacagott fel Oscar –, ha az anyád rájön, hogy ugyanazt a pimasz kis dugót kapja vissza, akit egy évvel ezelőtt elengedett a magániskolába, csalódott lesz.

– Jaj, Oscar… már annyira hiányoznak! Szeretnék minél előbb otthon lenni! Mikor indulunk?

– Egy percen belül kérem is a felszállási engedélyt, ha méltóztatsz végre leülni! Addig is, ismerkedj meg Lenával, ott ül hátul! Ő Victor unokahúga, és a birtokon tölti a nyarat.

– A Mindenhatónak van unokahúga? – kacagott fel Zoe, aztán észbe kapott.

Oscar elnéző mosollyal visszaballagott a pilótafülkébe.

– Sajnálom, ez nem volt szép tőlem. – A lány közelebb jött hozzám. – Ugye, nem bántottalak meg?

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejemet, aztán elfordultam. Reméltem, ha nem veszek róla tudomást, akkor leül valahová előre. Megbántam, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót, még egy pletykalappal is beértem volna, csak ne kelljen beszélgetnem. A gép motorjai egyszerre dübörögtek fel, és a szívem a torkomba ugrott.

– Zoe Tree vagyok egyébként. Furcsa, hogy még sosem hallottam rólad.

Mosolygott, de szerencsére nem nyújtott kezet. Elkeseredetten néztem, ahogy lehuppan a velem szembeni ülésre, becsatolja az övet és kíváncsian méregetni kezd. Kényelmetlenül éreztem magam a kutató pillantástól, és fészkelődni kezdtem.

– Lena – nyeltem egy nagyot. Próbáltam nem gondolni rá, hogy egy percen belül felszállunk.

– Igen, mondta Oscar, hogy ez a neved – jegyezte meg nevetve.

A gép elkezdett gurulni a kifutópályán. Egyre jobban féltem. Teljesen elfeledkeztem Zoéról. Belekapaszkodtam az ülés karfájába, szorosan behunytam a szemem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a lüktetést a fejemben. A fájdalom keselyűként marcangolta az agyamat. Kicsordult egy könnycsepp a szememből, de gyorsan letöröltem. A zsebemben lévő doboz után tapogatóztam. Pánikbetegségre és a kezdődő depresszióra írták fel, de a fájdalommal is mindig elbánt. Megfordult a fejemben, hogy túl sokat szedek belőle, de kettő sosem segített. Kipattintottam a doboz tetejét, és kivettem két újabb szemet.

– Ezzel könnyebb lesz. – Zoe egy kisebb palack vizet nyújtott felém. – Félsz a repüléstől, igaz? Elsápadtál.

Lenyeltem a gyógyszert, miközben kortyoltam az üvegből. A gép zökkent egy nagyot. Az ujjaim merevek voltak a kapaszkodástól, ezért történhetett meg, hogy kicsúszott a kezemből a doboz, és hátrafelé kezdett gurulni.

– Várj, felveszem! – Zoe egy másodperc alatt kikapcsolta az övét, és a karfákba kapaszkodva a gyógyszerem után mászott. Szólni akartam neki, hogy üljön vissza, mert a gép emelkedni kezdett, de a rémület elvette a hangom. Megint becsuktam a szemem, és úgy kapaszkodtam az ülésbe, mintha az életem múlna rajta. Abban a pillanatban úgy is tűnt. Két perc telhetett el, mire egyenesbe jöttünk. Kinyitottam a szemem. Zoe újra velem szemben ült, és megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett. A doboz a piruláimmal ott volt a közöttünk lévő felhajtható kisasztalon.

– Köszönöm – mondtam megkönnyebbülten. Nagyot sóhajtott, és halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Semmiség nyuszifül, látszott, hogy szükséged van egy kis gondoskodásra – jegyezte meg hirtelen jött vidámsággal. – Mindig rosszul vagy a repüléstől?

– Általában nem… ennyire. – Megmasszíroztam a halántékomat. Melegem volt, de egy fokkal jobban éreztem magam.

– Bocs, hogy az előbb leszóltam a New York-iakat. Gondolom, te is idevalósi vagy. Nem rossz hely ez – magyarázta folyamatosan –, csak a sulim volt egy börtön. Egyenruha, kimenő nélkül sehová, beképzelt szoláriummacák minden sarokban, akik azt lesik, mikor hibázol, hogy aztán egy szépen kitalált ocsmány pletykával társadalmilag kinyírjanak. Komolyan mondom, az anyámnak az volt élete legrosszabb döntése, hogy ideküldött. De szerencsére soha többé New York. Neked is vannak hasonlóan szép iskolai emlékeid? Mint tősgyökeres New York-inak? – fintorodott el.