Lövés

Az iskolát a kollégiummal összekötő üvegajtón át láttam meg aznap először Peti arcát. Nem tűnt ördöginek vagy dühösnek. Inkább félelem sugárzott belőle. Arra gondoltam, hogy szegény srác biztos nagyon megijedhetett valamitől. Mariannhoz, a legjobb barátnőmhöz fordultam, hogy felhívjam rá az ő figyelmét is, de egy durranás félbeszakított.

Peti felé kaptam a fejem. Az üvegajtó felső része teljesen szétrobbant, az alsón pedig pókhálóként szaladt végig a repedés. Peti kezében fegyver volt, amivel egyenesen felénk célzott.

A szemei kitágultak a döbbentettől. Mintha őt érte volna a lövés. A folyósón pillanatok alatt elszabadult a pokol. Mindenki sikoltozni kezdett, és összegörnyedve menekült a legközelebbi kijárathoz. Mariannal ekkor már a földön feküdtünk. A keze a combját szorította. Az ujjai alól vér csordogált le a zöld linóleumra. A szemei könnyben úsztak, de nem szólt egy szót sem. Egy évvel fiatalabb volt nálam, mégis mindig ő tartottam bátrabbnak és az erősebbnek kettőnk közül. Az ajtó legalsó része sötétbarna fából készült, ezért viszonylag takarásban voltunk. Hátranéztem segítségért, de mögöttünk teljesen kiürült a folyosó. Csak elejtett hátizsákok és mappák hevertek a padlón.

Ki akartam nézni a betört ablak felett, hogy Peti még mindig ott áll-e, de iszonyúan féltem, hogy ha meglát, nem habozik majd, újra lőni fog.

Petivel régen sokat beszélgettünk, mondhatni barátok voltunk. Gyakran járt át az öcsémhez, hogy a roncs autóját szereljék, de miután a tesóm megismerkedett az első barátnőjével, lekoptatta Petit. Később hallottam, hogy Peti szülei válnak, és az édesapja elköltözik a városból. Gyakran gondoltam rá, hogy meg kéne keresni, beszélni vele, de valahogy mindig elmaradt. És most ide jutott. Egy fegyverrel hadonászik az iskola közepén.

Erőt vettem magamon, és feltérdeltem. A lövéskor szétrepülő üvegszilánkok a közelben hevertek szanaszét. Amikor megtámasztottam magam, néhány a tenyerembe fúródott.  Amilyen halkan csak tudtam, Mariann fejéhez kúsztam. Mellettünk volt a kollégiumi könyvtár ajtaja. Csak oda kellett bejuttatnom mindkettőnket, hogy megvárjuk ennek az egésznek a végét.

A karjai alá nyúltam, és elkezdtem óvatosan húzni az ajtó felé. Kirobbant belőle a zokogás, de nem állhattam meg. Az ajtón túl rohanó lépteket hallottam. Felálltam. Már nem törődtem vele, hogy Peti meglát-e. Újra megragadtam a barátnőmet, és minden erőmet beleadva a könyvtár ajtajához húztam. Nem vártam egy másodpercet sem, belöktem az ajtót. Mariannt beljebb húztam, aztán visszarohantam, becsaptam az ajtót és ráfordítottam a zárban hagyott kulcsot. A kezemet a számra szorítottam, hogy visszatartsam a kitörni készülő sikolyt. Még mindig nem voltunk biztonságban. A rohanó léptek elhaladtak a könyvtár ajtaja előtt. Egyenesen a kijárat felé, gondoltam. Abban a pillanatban arra vágytam, hogy a menekülő helyében lehessek. Minden porcikám azt ordította, hogy ne törődjek semmivel, csak fussak. A gyomrom remegett, hányingerem volt, és csíptek a tenyeremen lévő vágások. A félelemtől nem tudtam gondolkodni sem. De volt valaki, aki nálam sokkal jobban félt.

Mariann még mindig a combjára szorította a kezét, és elkeseredetten sírt. A farmere szára már teljes hosszában véres volt, és azalatt a pár másodperc alatt, míg a könyvtár szőnyegén feküdt, a vérfolt egyre terjedt a lába mellett. Tudtam, hogy valami fontosat találhatott el az a golyó. Nagyot nyeltem, és még mindig remegő lábakkal botorkáltam oda hozzá. Minden rendben lesz, súgtam oda neki, de egy percig sem hittem benne. Az egyik közeli könyvespolc mögé próbáltam húzni, de csak félig sikerült, mert nagyon fájt neki a mozgás.

Van az a fájdalom, amitől a legerősebb ember is elveszti az önuralmát, és Mariann már rég túl volt rajta. Ha tovább mozgattam volna, vagy sikoltozni kezd, vagy elájul. Nem kockáztathattam, bár így csak félig volt takarásban. Ha valaki bejön utánunk a könyvtár ajtaján, azonnal kiszúrja, hogy a polc mögött vagyunk.

Kétségbeesetten néztem végig Mariann egyre jobban vérző lábán. Hirtelen fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem. Csak egy gyerek voltam, akinek végig kell néznie, ahogy a legjobb barátnője elvérzik. Segítség kellett.

A könyvtárnak külön mosdója volt, oda rohantam be, hogy keressek valami használhatót, de semmit sem találtam, csak törölközőket. Elvettem a legtisztábbnak látszót, és visszasiettem Mariannhoz. A sebe fölé tekertem a puha anyagot, és csomót kötöttem rá. Szorosnak kellet lennie, hogy elálljon a vérzés. Mariann egy pillanatra feljajdult, amikor meghúztam a csomót, de aztán szerencsére elájult. A szemhéja lilás színű volt, az ajkai pedig majdnem teljesen színtelenek. Ha tovább várok a segítségre, elvérzik. Ennyit tapasztalat nélkül is tudtam.

A füléhez hajoltam, és belesúgtam, hogy minden rendben lesz. Ne féljen, mert én majd hozok segítséget. Azt hiszem, azokat a szavakat sokkal inkább önmagamhoz intéztem, mert Mariann még mindig ájultan feküdt. Én akartam azt hinni, hogy rendbe tudom hozni a dolgokat. Hinnem kellett.

Aznap magam mögött hagytam Mariann eszméletlen testét. Beljebb húztam, hogy teljesen takarja a könyvespolc, még egyszer ellenőriztem a kötését, amit már majdnem teljesen átáztatott a vére, aztán az ablak felé indultam. Odakint rendőr- és mentőautók szirénáztak. A könyvtár az első emeleten volt. Az ablak három vagy négy méterre lehetett csak a járdaszinttől és a belső kertre nézett, ami teljesen kihaltnak tűnt. Mielőtt felmásztam volna az ablakpárkányra, még visszanéztem a barátnőmre. Felületesen lélegzett, és a vér még mindig szivárgott a lábából. Azt hiszem, egyedül ez a látvány segített abban, hogy legyőzzem a rettegésem és kiugorjak az ablakon. Vagy talán a lelkem mélyén menekülni akartam? Gyáván megfutamodtam? Máig sem vagyok biztos benne.

Miután leérkeztem, a jobb bokám kibicsaklott. Eltartott egy ideig, hogy feltápászkodjak, de sikerült. Elkezdtem bicegni a villogó lámpák felé, amik a megváltás jelenthették volna Mariann számára. Egy mentős vett észre először. A mentőautó mellett állt, és telefonon beszélt valakivel. Amikor meglátott, zsebre vágta a készüléket, szólt valamit a mentő belsejébe és odafutott hozzám.

– Kérem, segítsen! A barátnőm…

Csak ennyit mondhattam, amikor az aznapi utolsó lövés is eldördült. Valahonnan a hátam mögül jött. Talán az első emelet magasságából… Minden elsötétedett…

A kórházban mondták meg. Először csak ráztam a fejemet. Nem hittem el. Nem hihettem. Oda akartam rohanni, hogy a saját szememmel is láthassam, de amikor próbáltam megállni a lábamon, összecsuklottam. Kiderült, hogy nem bicsaklott ki a bokám. Eltört. Ahogy minden más is körülöttem. Peti utolsó lövését Mariann kapta.

Úgy mesélték, az első lövés után Peti módszeresen végigment az összes emeleten, és lelőtt mindenkit, akit megtalált. Öten voltak a kémiateremben, hárman pedig az ebédlőben bújtak el. Mire mindegyiküket megölte, kétszer cserélt tárat. Volt nála tartalék.

Miután végzett, a kedvenc helyére ment. A könyvtárba.

Mariann eszméletlen volt, vigasztaltak. Az első golyó a combjában lévő artériát találta el, mindenképpen elvérzett volna. Már nem segíthettem rajta. Peti egyenesen szíven lőtte, nem szenvedett, mondták. De én pontosan tudom, hogy szenvedett. Magára hagytam sebesülten és védtelenül, miközben félt és fájdalmai voltak.

A kórházban sokszor elképzeltem, milyen az, amikor lövés éri az embert. Amikor a golyó először csak a bőrön hatol át, aztán átfúrja magát a húson, az ereken és az izmokon. Éhes féregként egészen a csontokig furakszik, hogy aztán azon is áttörve elérje a célját.

A kórházi szobám ajtaja pont olyan volt, mint az iskolában. Majdnem teljesen üveg. Azon át néztem végig, ahogy egy orvos elmondja Mariann szüleinek és kishúgának, hogy a lányuk halott. Nem bírtam elszakadni a látványtól. A szemem előtt omlott össze az egész család élete. Egymásba kapaszkodva próbáltak vigaszt találni, de csak tehetetlenül vergődtek. Befogtam a fülem, hogy ne halljam a barátnőm anyjának zokogását. Gyávának éreztem magam. Mint akinek nincs joga az élethez.

Kifelé menet Mariann anyja benézett hozzám. Elmondta, hogy mennyire hálás, amiért segíteni próbáltam a lányának, és örül, hogy én jól vagyok. De láttam a tekintetét, amikor engem nézett. A szeme azt mondta, miért ő él, és miért nem a lányom?

Peti feladta magát a rendőrségen. Nem tudta megmagyarázni a tetteit. Csak annyit mondott, hogy véget akart vetni az életnek nevezett képmutatásnak. Nem nézte, hogy kiket bánt, mert megkönnyebbülést érzett, akárhányszor meghúzta a ravaszt.

Néha elgondolkozom rajta, hogy miért érzett így. Milyen lehetett az a sötétség, amiben Peti élt, amely annyira elhatalmasodott rajta, hogy az egész életét felemésztette. Honnan jöhetett? Vajon mindenkiben ott van? Talán neve is van ennek a sötétségnek? Lehet, hogy pont úgy hívják, mint téged?