Új novella

Sosem múló fájdalom


Visszaemlékezések a feledni kívánt napokról

 
 
Anna


November 3. Délelőtt 10 óra.

Reggelizni akartunk, amikor meghallottuk a dörömbölést. Édesanya kiejtette a kezéből a lábast, benne a tejbegrízzel. Az összes aznapi ételünk a konyhakövön végezte. Sírni akartam a látványtól, de amikor belenéztem édesanya rettegéstől kitágult szemébe, a számhoz kaptam a kezem, hogy egy hangot se adhassak ki. Ők voltak itt. Már hetek óta beszéltünk róla, hogy mi lesz, ha eljönnek. Édesanya minden nap kétszer kikérdezte tőlem a menekülési tervet. Azt mondta, az életünk függhet tőle, ezért lelkiismeretesen megjegyeztem azt a menekülő-útvonalat, amelyet ő tervezett meg. Azt hittem, hogy ketten fogunk majd menekülni, de aznap reggel az összes reményem odalett.

- Annuska – suttogta –, el kell bújnod! Emlékszel mindenre, ahogy megbeszéltük. Addig nem jöhetsz ki, míg el nem csendesedik minden. Megértetted?

Próbáltam kérlelni, hogy jöjjön velem, de abban a percben már tudtam, hogy eldöntötte. Engem akart megvédeni. Csak engem. Sírás fojtogatott, de nem volt vesztegetni való idő. A dörömbölés egyre hevesebb lett. Édesanya megragadta a karomat, és behúzott a szobába. A nagy ruhásszekrény mögött volt egy ráccsal fedett nyílás – talán egy régi szellőzőnyílás lehetett – amibe még pont belefértem. Ebbe a nyílásba kellett belebújnom, és csendben maradnom. Mielőtt édesanya visszahelyezhette volna a rácsot, megragadtam a kezét és erősen megcsókoltam.

- Ígérd meg, hogy nem lesz bajod! – mondtam neki.

Amint kimondtam, már tudtam, hogy nem fogja megígérni. Nem is tette. Csak mosolygott, egy csókot lehelt felém a levegőben és visszahelyezte a rácsot. Épphogy a szekrény is visszakerült a helyére, hallottam a robajt. A katonák nem bírtak tovább várni, és berúgták az ajtót. Tompa hangokat fogtam csak fel. Egy fenyegető mélyet, és egy harcias kis vékonyabbat. Az édesanyámét. Tudtam, hogy kész megküzdeni az életéért, de a túlerővel ő sem bír. Nem értettem akkor, hogy miért jöttek érte. Még ma sem igazán értem. De abban a pillanatban ez nem is igazán számított. Ott voltak, és elvitték tőlem az én édesanyámat. Amikor meghallottam a sikolyát és a felboruló bútorok moraját, ki akartam mászni onnan. Nekifeszültem annak az átkozott rácsnak, de nem mozdult. Egy centit sem. Végül egy kis idő múltán elhalkultak a hangok, már csak a katonákat lehetett hallani, ahogy belépnek a szobába. A számba kellett tömnöm a tenyerem élét, hogy ne hallják meg a zokogásomat. Mire végigkutatták a szobát, a tenyerem csupa vér lett, még a számba is jutott belőle. A szívem egy pillanatra kihagyott, amikor az egyik katona kezdte elhúzni a szekrényt. Tudtam, ha megtalálnak, azt nem élem túl. És akkor édesanya hiába keres majd, nem talál rám. Beljebb akartam húzódni, bele akartam olvadni a falba, de nem volt több hely. Amikor már azt hittem, tényleg végem, a szekrény nem mozdult tovább. Hallottam, ahogy egy másik katona szól a közelemben állónak, hogy hagyja a szekrényt, majd az iskolában megkeresnek. Ekkor elmentek. Napoknak tűnt az az idő, míg a szekrény mögött gubbasztottam. Pedig csak pár óra telt el. Nem láttam fényt, amikor újra nekifeszültem a rácsnak. Koromsötét és csendes volt minden. A rács akkor már könnyedén kinyílt, hiszen már nem állt előtte szorosan a szekrény. Kicsit nekiveselkedtem, és még jobban eltoltam a faltól a monstrumot. Imádkoztam, hogy ne boruljon fel.

Amikor végre kijutottam onnan, megtöröltem az arcom a bepiszkolódott pulóverem ujjával. A sok sírástól bedagadt a szemem, alig láttam valamit a körülöttem lévő káoszból. Sokkal nagyobb volt a pusztítás, mint gondoltam. Kibotorkáltam a konyhába. Közben többször is elbotlottam, a széthajigált ruhákban és párnákban.

A konyhában olyan látvány fogadott, amit az agyam egyszerűen nem akart felfogni. Minden össze volt törve. Szó szerint minden. A padlón még mindig ott volt a tejbegríz tócsa, de már korántsem volt makulátlan. Hatalmas bakancsok mocskos nyoma törte meg a fehérségét. És még valami, ami lassan kúszott a padlón, egyenesen felém, fokozatosan körbevéve a cipőm talpát. Egy vékony kis vérpatak, amely egy távolabb lévő, nagyobb vértócsából eredt.

A szívem hatalmasakat dobbant, és kétségbeesetten keresni kezdtem az édesanyámat, de nem volt a lakásban. Nem mertem kiáltani, csak az dübörgött a fejemben, hogy el kell mennem a búvóhelyre. Csak el kell jutnom odáig, édesanya is ott lesz, ott vár majd rám.

Kirontottam az ajtón és csak rohantam, rohantam, egyenesen le a Duna partra. Pár száz métert gyalogoltam a rakparton, de nem találkoztam senkivel. Fel sem fogtam akkor, mekkora szerencsém volt. Aztán egy csoportosulásra lettem figyelmes. Lassan mozgó alakok, akik le-lehajolgatnak a földre és valamiféle kisebb halmok között turkálnak. Amikor óvatosan közelebb mentem, felismertem a szomszédunkat, Feri bácsit. Odamentem hozzá. Megérintettem a vállát, mire felém fordította az arcát. A könnyein megcsillant a közeli lámpa gyenge fénye. Semmit sem mondott, csak a kezembe nyomott egy fél pár papucsot, megsimogatta az arcomat, aztán visszafordult az egyik halom felé.

Semmit sem értettem. Távolabb mentem, a fény felé, kezemben a papuccsal. Amikor visszanéztem azokra az emberekre, már láttam, hogy mik azok a halmok, amelyek között turkálnak. Cipők voltak. Nagy férficipők, kisebb női lábbelik és egészen apró gyermekcipellők is. Rettegve néztem le a kezemben tartott fél pár papucsra, amit akkor már tisztábban láttam. Az égszínkék papucsot barnás pettyek borították. Olyan pettyek, amelyek ma, a reggeli készítése közben még nem voltak rajta.


Irén

November 4. Reggel 6 óra.

Ma megint megtörtént. Úgy ébredek, hogy az arcom a párnába nyomom és hatalmasakat lélegzem. Öntudatlanul is próbálom beszívni az illatot, ami már rég nem érezhető benne. Próbálok belekapaszkodni a férfi emlékébe, akit már három hónapja nem láthattam. Felemelem a fejem, majd a sarkamra ülök, és percekig csak nézem azt a helyet, ahol neki kellene feküdnie. Neki. A férjemnek.

Végül kénytelen vagyok felkelni. Nem késhetem le a villamost. Mióta ő elment, minden reggel felmerül bennem, hogy nem kelek fel. Egyszerűen egész nap ágyban maradok és annak szentelem az előttem álló sok-sok órát, hogy megpróbáljam újra felfedezni az illatának egy apró morzsáját, ami még megbújhat az ágynemű ráncaiban. Felveszem az előző este kikészített ruháimat, kiveszek egy almát az asztalon álló régi cseréptálból és útnak indulok. Mielőtt beleharapnék, az orromhoz emelem, és beszívom a héj boldogság illatát. Egy apró emlék kapargatja a falat, amelyet azért húztam magam köré, hogy bele ne őrüljek a magányba. A fogaim alatt hangosan roppan a viaszos héj. Ez, és az édes nedv, amely lecsorog a szám sarkán, előhozza az eltemetett múltat, azokat az emlékeket, amelyekről akkor mondtam le örökre, amikor láttam őt a többi katona között felszállni a vonatra.


A nagyanyáméknál voltunk. Nyár volt, évek óta a legforróbb, és mi épp akkor szedtük le a maradék almát. Izzadtam, fájt a hátam és rossz kedvem volt. Leginkább azért, hogy az udvarlómnak ilyen állapotban kell látnia. Épp egy távolabb lévő almát próbáltam elérni a létrán állva, amikor lentről meghallottam, ahogy a nevemen szólít. Nem néztem rá, csak indulatosan válaszoltam neki, de rögtön meg is bántam. Nem az ő hibája volt a meleg, meg a rossz kedvem, ő csak felajánlotta, hogy eljön velem segíteni. Ezért gyorsan lemásztam, hogy bocsánatot kérhessek tőle. Amikor megláttam a tenyerében a gyűrűt, nem tudtam megszólalni, csak egyszerűen elsírtam magam. Elfordultam, az arcomat a fa meleg kérgéhez szorítottam, és csak zokogtam. Ő hátulról átkarolt és kedves, vigasztaló szavakat sugdosott a fülembe. Azt hitte, azért sírok, mert nem akarok megházasodni. Győzködött, hogy várhatunk még, ha nem vagyok biztos benne, hogy ő bármeddig képes lenne várni rám. Sokáig tartott, mire el tudtam neki mondani, hogy valójában milyen butaság csalt könnyeket az arcomra. Életem legszebb napjára nem úgy akartam emlékezni, hogy átizzadt ruhában, fájós háttal éltem azt át. De amikor az ujjamra került az a gyűrű, már nem számított semmi. Egyedül ő számított. Mi ketten. Tudtam, hogy már soha többé nem leszek egyedül. De tévedtem.


A villamos megállóban vártam, amikor megéreztem a mocorgást. Letöröltem a könnyeimet és elmosolyodtam. A kisfiam már megint emlékeztetni akar rá, hogy tévedek. Nem vagyok egyedül. Megsimogattam a domborodásnak indult pocakomat, és felszálltam az érkező villamosra. Le akartam ülni, mert a bokám mostanában hamar megfájdult, de csak elöl volt hely. Ott, ahol a magukat katonáknak nevezők ültek. A nyilasok. Ezt a szót akkoriban olyan félelemmel emlegették, mint egy valódi átkot. A nyilas egyenruha közelében az emberek kezdtek úgy viselkedni, mint a száguldó kocsi fényszórójába bámuló állatok. Dermedten. Pár nap alatt sikerült elérniük, hogy már attól az átkozott nyilas jelképtől rettegni kezdjünk.

Az emberek a kocsi hátsó része felé húzódtak, hogy minél távolabb kerüljenek a hangosan röhögő katonáktól. Szerencsém volt, hogy nem elöl szálltam fel. Csak belegondoltam, hogy el kellett volna mennem közöttük, és felfordult a gyomrom. Annyi történetet hallottam már, ami ehhez hasonlóan indult és nagyon csúnya vége lett! Egy bácsi, aki pont olyan öltönyt viselt, amilyet édesapám a halála előtt hordott, megérintette a vállamat, és a szemével egy üres ülés felé intett, ami leghátul volt, az ablak mellett. Hálásan rámosolyogtam és leültem. Úgy éreztem, ez a nap most már csak jobb lehet. Istenem, ha tudtam volna akkor, amit ma tudok!



József

November 4. Délelőtt 11 óra.

Német utászok jöttek, hogy befejezzék a munkát. A hidamat, az én drága hidamat becstelenítették meg. Hiába kiabáltam, hiába magyaráztam nekik, nem hagyták abba. A hídmester szava fikarcnyit sem ér a németeknek. A hidam aljára robbanótölteteket szereltek. Most meg robbanófejeket. Az volt a tervük, hogy felrobbantanak mindent, amivel késleltethetik a szovjeteket. Egy fél évszázados hidat akartak egyetlen pillanat alatt elpusztítani, hogy pár héttel késleltessék a vereségüket. Mert veszteni fognak, ezt akkor csak ők nem fogták föl. Felnéztem a hídra, amely egészen eddig az életem része volt. Az alján, akár az apró élősködők, német katonák lógtak és készítették elő a pusztulását. Nem bírtam tovább nézni. Elfordítottam a fejemet és hazaindultam. Senki sem állított meg.


Anna

November 4. Délelőtt 11:30

Felmerült bennem, hogy csak magamat próbálom meggyőzni. Egész éjjel nem aludtam, csak álltam a műterem rakpartra néző ablaka előtt, és vártam édesanyát. Szorongattam a véres papucsot, és bíztam benne, hogy nem hiába várok. Hiszen megígérte, hogy mindig velem lesz! A többiek bolondnak neveznek. Ők már végleg feladták a reményt, hogy valaha látják még a szüleiket. Előző éjjel, amikor végre sikerült megtalálnom az elhagyott műtermet, amit édesanya nézett ki magunknak búvóhelyül, döbbenten fedeztem fel, hogy nem én leszek ott az egyetlen szökevény. Hét másik kisebb-nagyobb gyerek tűnt fel az ott felhalmozott régi bútorok mögül. Mindegyiknek elvitték a szüleit. Ők is ott kerestek menedéket, ahol tudtak. Tizennégy évesen én voltam köztük a legidősebb, ezért úgy éreztem, nekem kell vigyáznom rájuk. Örültem, hogy nem vagyok egyedül, de féltem, hogy ha ennyi gyerek rátalált erre a búvóhelyre, a nyilasoknak még egyszerűbb lesz megtalálni minket. De nem tehettem semmit. Várnom kellett. Édesanya jönni fog. Éreztem.

Irén

November 4. Délelőtt 11:55

Leszálltam a villamosról. Jó kedvem volt. Alig vártam, hogy megnézhessem, jött-e levelem tőle. Elindultam a rakparton a lakásunk felé. Félúton járhattam, amikor egy szurtos kis fejet láttam meg felbukkanni az egyik szétlőtt épület ablakában. Ismertem a helyet, annak a híres iparművésznek a műterme volt. A hatalmas szemek, amik egy kislányhoz tartoztak, még nagyobbra nyíltak, amikor látta, hogy felfedeztem. Pár méterrel arrébb járőröző nyilasokat vettem észre. Láttam, hogy egyenesen a műterem irányába indulnak. Nem hagyhattam, hogy felfedezzék azt a kislányt. Elővettem a legaggódóbb pillantásomat, odasiettem hozzájuk és hű hazafiként azt mondtam, hogy láttam néhány fiút lejjebb a rakparton, amint nyilas zászlókat égetnek. A csel bevált, az összesen az általam mutatott irányba rohantak. Benéztem a műterem ablakán, de senkit nem láttam. Arra gondoltam, gyorsan felszaladok a lakásba, és lehozok annak a szegény kislánynak némi ennivalót. Ha az én gyerekem lenne ilyen helyzetben, örülnék neki, ha valakinek megesne rajta a szíve és megetetné.

Már a lépcsőházban jártam, amikor hatalmas robajt hallottam a hátam mögül. Térdre estem és a kezemet a fejemre kulcsoltam. Néhány kisebb vakolatdarab rám esett, de egyik sem fájt. Ellenben a zaj, ami a hátam mögül jött, úgy égette a fülemet, mint egy robbanás. Iszonyú rettegés lett úrrá rajtam. Hátra akartam fordulni és megnézni, hogy mi történt, de egyszerűen nem voltam képes megmozdulni. Féltem, ha megteszem, én is darabjaimra esek szét, mint a körülöttem lévő világ. Csak feküdtem ott néhány percig, míg össze tudtam szedni magam annyira, hogy felmehessek az első emeleti lakásunkba. Két lépcsőfok után éles fájdalmat éreztem a hasamban. Elkezdtem imádkozni és tovább mentem. Azt mondogattam magamnak, hogy csak le kell feküdnöm, és jobban leszek. Egyre csak ezt kántáltam felfelé menet. Azonban mire felértem, már tudtam, hogy nem így lesz. A véres lábnyomaim egészen az ajtónkig vezettek. Nem voltam képes bemenni. Úgy éreztem, ha bemegyek, véglegessé válik, hogy elvesztettem a gyermekem. Ezért inkább a szomszéd lakáshoz botorkáltam. Piri néni lakott ott a férjével, aki fuvarosként dolgozott. Az ajtó tárva-nyitva volt, ezért bementem. Piri néni és a férje az ablakban álltak, és kifelé néztek. Mindketten zokogtak. Mikor észrevettek, Piri néni majdnem elájult a látványomtól. A férje beültetett a kocsijába, és bevittek a kórházba. Csak ott tudtam meg mi történt. Miközben arra vártam, hogy egy orvos kiszedje belőlem a halott gyermekemet, csak néztem azt a rengeteg sebesültet, akit előttem toltak el. Felrobbant a Margit-híd, mondta valaki, de engem nem érdekelt. Csak zsibbadtságot éreztem. Abban a pillanatban azt kívántam, bárcsak fennmaradtam volna a 6-os villamoson.



Anna

November 4. Délután 12:15

A hatalmas robbanás kitörte a műterem összes ablakát és a földre taszított minket. Egy perce még az miatt aggódtam, hogy felfedeznek minket a katonák, de szerencsére az a kedves arcú nő elterelte őket innen. Reméltem, hogy jól van. Feltápászkodtam és végignéztem a többieken. Úgy tűnt, senkinek sem esett baja. Mindannyian az ablakhoz mentünk. Már nem kellett tartanunk a lelepleződéstől. Mi voltunk akkor a legkevésbé érdekesek a katonák számára. Mindenki a Duna felé fordult és dermedten nézte a vízből kiálló csonkokat. Először hitetlenkedve kerestem a tekintetemmel a hidat, de a sikoltásokból és a vízben időnként felbukkanó villamoskocsi sárga színéből megértettem, hogy mi történt. A Margit-híd elpusztult. Néhányan a partról a vízbe ugrottak, hogy segíthessenek. Feri, az egyik nagyobb fiú szintén ki akart rohanni, de még idejében megállítottam. Azokon az embereken már nem lehetett segíteni. Aznap mindegyikünk a kitört ablak szilánkjain taposott. Onnan néztük az egyre nagyobbá váló tömeget, az embereket, akik olyan dermedten, olyan végleges beletörődéssel álltak ott, mint egy temetésen. Aznap rengetegen meghaltak a hídon. Szégyelltem magam, de nem azok miatt az emberek miatt sírtam. Azért sírtam – miközben néztem, ahogy egyre több holttestet emelnek ki a Duna vizéből –, mert úgy éreztem, az édesanyám egyre távolabb kerül tőlem. El kellett hagynunk azt a műtermet. Tudtam, hogy többé már annyira sem biztonságos, mint eddig volt, de nem voltam képes megmozdulni. Csak álltam ott és néztem a vizet, amíg alkonyodni nem kezdett.



Gyuri

November 4. Délután 6 óra.

Azt a parancsot kaptuk, hogy kutassuk át a parton lévő üres épületeket, és vigyünk be minden gyanús egyént a nem messze lévő nyilasházba. Fáradt voltam, és elegem volt. Egész nap segítettünk a mentésnél, de nem sikerült megmentenünk senkit. Senkit. Akkor telt be a pohár, mikor egy négy éves szőke kislány halt meg a karjaim között. Egészen olyan volt, mint a húgom, Katika. Már nem emlékeztem rá, hogy egy hónapja miért léptem be a nyilasokhoz. Undorító, rabló csürhe volt egytől egyig, nem érdemeltek mást, csak megvetést. És én közéjük tartoztam! Letéptem azt az átkozott jelet a karomról, és elindultam hazafelé. A legjobb barátom állított meg. Kért, hogy ne tegyek olyasmit, aminek később a családom látja kárát. Győzködött, hogy már nem tart sokáig ez a rémség, ne dobjam el azt a védettséget, amit sikerült megszereznem a szüleimnek és a testvéreimnek. Csakis ez állított meg.

Az elhagyott műteremben, ahová Janival bementünk, nyolc gyermeket találtunk. Annyira meg voltak ijedve, hogy megszólalni sem mertek, amikor megkérdeztük, hogy miért bujkálnak ott. Janira néztem, mire ő csak bólintott. Közöltem velük, a legidősebb lánynak címezve a szavaimat, hogy mi most elindulunk felfelé a Duna partján és jó ideig nem jövünk vissza. Reméltem, hogy akkor megértették mit akarok. Mindenesetre mire visszamentünk, már egy lelket sem találtunk ott.



Anna

November 4. Este 8 óra.

A sötétben bandukoltunk. Az utcák kihaltak voltak, úgy éreztem, senki nincs rajtunk kívül a világon. Főleg nem az édesanyám. Aznap este már végleg feladtam, hogy valaha is rám talál. Nem tudtam, hogy mi lesz velünk, nem tudtam, hogy mi fog történni a következő órákban. Csak azt tudtam, hogy a kicsiknek fedél kell. A Vilma körúti lányárvaházba kopogtattunk be, ahol befogadtak bennünket pár napra.

Két hét telt el, amikor az egyik nővér értem jött. Az édesanyám van itt, mondta. Biztos voltam benne, hogy téved, és felkészültem a csalódásra. A nő, aki az árvaház bejárata melletti kis ablakon nézett ki, nem hasonlított az édesanyámra. Csontsovány alakján lógott a régi kartonruha és a haja színe is mintha inkább szürke lett volna, köze sem volt az ő hollófekete hajához. Mégis, amikor megfordult és a szemébe nézhettem, már tudtam, hogy mégis visszatért hozzám. Évekkel öregebbnek látszott és a karját is furcsán tartotta, de élt. Csak ez számított. Amikor átöleltem, igyekeztem visszafogni magam, féltem, hogy összetöröm azt a lesoványodott testet, de ő sokkal erősebben szorított magához. Könnyek között mesélte el, hogy mi történt vele. Miután elvitték a katonák, napokig fogva tartották. Kínozták, és olyanokat kérdeztek tőle, amikről fogalma sem volt. Két ujját is levágták a bal kezéről. Végül kiderült, hogy egész egyszerűen összetévesztették valakivel. Nem kértek bocsánatot, csak két napja egyszerűen kilökték a kapun azzal, hogy szabad. Azóta keresett engem. És sikerült megtalálnia. Úgy éreztem akkor, hogy minden rendbe fog jönni. Hiszen édesanya ismét velem volt.



Irén

November 15. Délelőtt 10 óra.

Miután kiengedtek a kórházból, tudtam, hogy mit kell tennem. A közlekedés akkoriban egyre nehezebb lett, de a nagybátyám váratlan segítséget nyújtott. Ismert valakit, aki hajlandó volt elvinni abba a kis faluba, ahol a férjem akkor állomásozott. Féltem és izgatott is voltam a találkozás miatt. Féltem, hogy ő is azt gondolja majd, amit én. Hogy az én hibám volt a kisbabánk elvesztése. De amikor megláttuk egymást, amikor végre újra átölelhettük egymást, egészen mást mondott. Láttam rajta, hogy mélyen megrázta a hír, percekig csak szorított magához, de azt mondta, talán Isten akarata volt, hogy ebben a nehéz háborús időben, nehéz lett volna felnevelni egy kisbabát. A szavai és az ölelése megnyugvást hozott számomra. Végre elkezdtem újra a jövőbe tekinteni, reménykedni, hogy a rég áhított boldog és nyugodt életre már nem kell sokáig várni.

Hogy mi okozta a robbanást? Azt a mai napig nem tudja biztosan senki. Egyetlen szikra, vagy akár egy gondatlanul eldobott cigarettacsikk is elindíthatta azokat a robbanószerkezeteket, amelyeket a német utászok szereltek fel többek között a Margit-hídra is. 1944. november 4-én délben, a legnagyobb csúcsforgalom idején, a híd pesti oldalának három pillérje hatalmas erővel belerobbant a Dunába. A 6-os villamos utasai, több személyautó és járókelő esett áldozatul ennek a szörnyű tragédiának. Ezek a tények. De a tények mögötti igazi tragédiát csak azok az emberek foghatják fel, akik az arcukon érezték a robbanás forróságát, akik látták a vízbe fulladó embereket, akik az események szereplői és túlélői voltak.