Pénzes Ő 7. rész

No, kedves Olvasóim, meghoztam az új részt! Előre is bocsánatot kérek, ha a következővel csúszni fogok, mert most sürgősebb, hogy a könyvemben kiküszöböljek minden hibát. De természetesen igyekezni fogok a Pénzes Ő-vel is, hiszen imádom írni. :)

Cristina újra hátradőlt a székében, és felsóhajtott. Már szólásra nyitotta a száját, de aztán rezegni kezdett a zsebe. Amikor elővette a telefonját, meglepődve látta, hogy Maja hívja. Vajon mit akarhat ilyenkor? Aztán eszébe jutott, hogy üzenetet hagyott neki korábban. Találkozniuk kellett volna a bárban, hogy Maja lelki támogatásban részesítse rabszolgasága keserű óráiban. Biztos megint az iskolai laborba fogták be gályázni, azért nem jött el! Oké, te meg észre sem vetted a hiányát, mert valami mással voltál elfoglalva! Vagyis valaki mással – rótta meg magát a lány, de aztán észbe kapott, hogy Pánnal szemben ül, magában motyog, miközben Maja várakozik a telefonban.

– Bocsáss meg, egy pillanatra! – mosolyodott el, aztán felpattant a székéből. Látott egy ösvényt, ami átvezetett a kerten, egyenesen a park mélyére, azon indult el.

– Maja! – vette fel a telefont. – Mi a helyzet?

– Hogy mi a helyzet? Semmi különös, csak épp halálra aggódom magam miattad! Hol a fenében vagy hajnali fél ötkor?

– Ö… dolgozom?

– Ezt most kérdezed vagy mondod? El akartam menni a bárba, amikor megkaptam az üzeneted, de későig bent kellett maradnom a laborban kiértékelni a legutóbbi kísérletek eredményeit. – Aha! – gondolta Cristina. – Éjjel kettő körül végeztem, akkor meg már nem akartalak hívni, azt hittem, úgyis végzel nemsokára, és otthon találkozunk. Nem hiszem el, hogy még mindig dolgoznod kell! A mostohatesódat fel kéne jelenteni!

– Pont fordítva történt, emlékszel? És már nem egészen dolgozom.

– Hanem akkor mit csinálsz? Elaludtál egy padon? Amennyit hajtottak mostanában, azon sem csodálkoznék – jegyezte meg szarkasztikusan Maja.

– Ö… én… találkoztam valakivel, és…

– Ne idegesíts, Cris! Bepasiztál? – horkant fel a lány.

– Hidd el, nem akarod tudni, hogy honnan ismerem! Azt hiszem, elég annyit mondanom, hogy ő is ott volt azon az éjjelen, amikor el kellett lopnom Orina autóját, és…

– Oké, oké, oké, ne folytasd, értem. És ez még mindig érzékeny téma. Csak annyit mondj meg, hogy bajban vagy? Mert se perc alatt elmegyek érted, és megmentelek.

– Rendes vagy, Maja, de nem kell. Lerendezem ezt az ügyet, aztán újra minden visszazökken a régi kerékvágásba.

– Arra gondolsz, amikor te Isaurát, a szegény rabszolgalányt játszod, akiért sosem jön el a herceg, miközben engem ivásba és drogozásba kerget a bűntudat, amiért a legjobb barátnőmből miattam lett sanyarú sorsú brazil szappanoperahős?

– Pontosan arra – kuncogott fel a lány. – És Maja, nem kell engem félteni! Komolyan. Megoldok mindent, ígérem neked. Próbálj meg aludni, jó?

– Oké, Cris. De nemsokára beszélnünk kell!

– Ez csak természetes, szükségem is lesz egy lelki szemetesládára!

– Na, menj a fenébe! Szeretlek tesó! – búcsúzott Maja, és letette a telefont.

– Én is szeretlek… – Cristina tűnődve nézett a telefonjára még azután is, hogy a kijelző elsötétült. Elhatározta, hogy a legközelebb meggyőzi Maját, hogy fogadja el a pénzt. Kerüljön bármibe.

Megfordult, hogy visszamenjen az étterembe, de megtorpant, amikor Pán kilépett egy közeli fa mögül. Mereven mozgott, és határozott léptekkel haladt a lány felé.

– Te hallgatóztál? – dühödött fel a lány. – Nem képzeltem volna, hogy… – fulladt el a hangja. – Azt hiszem, ideje mennem!

– Nem mész sehová, Cristina! – Pán erősen megragadta a karját, és az egyik fához húzta. Nekidöntötte az érdes felületnek, és egyre közelebb hajolt hozzá. A lány érezte, hogy a háta lassan fakéregmintássá válik, de mozdulatlan maradt. Pán tekintete az övébe fúródott. Tudta, hogy butaság, de abban a pillanatban úgy érezte, hogy az a szempár hozzászegezi a fához.

– Mit művelsz? – kérdezte a lány. Maga is furcsállta, de egyáltalán nem félt.

– Kinek mondtad, hogy szereted, Cristina? – kérdezett vissza a fiú. A lány kissé feldühödött Pán számonkérő hangján, ezért elővette a „ne kekeckedj velem” hangsúlyát.

– Rohadtul semmi közöd hozzá Pán! Milyen jogon vonsz engem kérdőre? Kábé két perce ismerjük egymást! Jobban tennéd, ha elengednél, mert sikítani fogok! És tudatom veled, hogy amikor utoljára sikoltottam, még az oviban, a fél rendőrőrs kivonult, mert azt hitték, gyilkolják a kispajtásaimat! Szóval most azonnal engedj el!

– Nem tehetem, Cristina. Bocsáss meg, de kifutok az időből!

– Miről beszélsz? Semmit sem értek! Én…

De Cristina már nem tudta befejezni, mert Pán ajkai elhallgattatták.

Ilyen lehet egy könnyű kis szauna a pokolban, gondolta Cristina, mielőtt mindkét karja Pán nyaka köré fonódott. Pedig megesküdött volna rá, hogy pár pillanattal korábban még bénán lógtak. De most… akcióba lendültek. Ujjai Pán fekete hajába túrtak, végigsimították a selymes hajszálakat, aztán megmarkolták azokat. Pán megkereste a pólója és a farmerja közötti szabad bőrfelületet, és azon csúsztatta egyre feljebb a kezét, miközben még mindig úgy szorította és csókolta, mintha a világbéke múlna a szenvedélyükön. Cristina bőre égni kezdett. Azt hitte, csak egy kis pirulás az egész, amiért épp élete legjobb csókját éli át, de aztán az égés egyre erősebb lett. Lángolt a bőre mindenhol. El akarta lökni magától Pánt, de olyan szorosan simultak egymáshoz, mintha össze lennének láncolva. A fiú egyik keze a nyakát tartotta, hüvelykujjával a szája szélét simogatta, míg résnyire nyílt. Ekkor vált Cristina életének legjobban induló csókja, egyben élete legszörnyűbb és legizgalmasabb élményévé. Amint Pán csókja elmélyült, a lángok az egész testében kezdtek szétterjedni, és már a csontjait követelték.

– Úgy sajnálom… – mormolta Pán, amikor a lánynak sikerült pár milliméternyit eltávolodnia tőle –… mindjárt jobb lesz, kicsi, ígérem!

Cristina sikoltani akart, amikor szabaddá vált a szája, de egy hang sem jött ki a torkán. Istenem, hát elérte Agatha nővér, az óvodás nevelőnője átka, és megnémult? Fejében összefüggéstelenül kavarogtak a gondolatok, mert Pán még tovább csókolta. Aztán az égés mellé újabb megpróbáltatás érkezett. A bizsergés először az ujjhegyeiben jelentkezett, amik Pán mellkasán markolták össze a pólót. Aztán az enyhe bizsergésből rajzás lett. Olyan volt, mintha ezer hangyaboly költözött volna a lány bőre alá. Úgy érezte, az egész testében szétszaladnak, és izzó lávafolyamot hagynak maguk után.

-            Ne! – Cristinának sikerült elsuttognia ezt az egy szót, mielőtt teljesen elvesztette volna az irányítást a teste felett.

-            Vigyázok rád, ne félj! – Pán hangja már sokkal távolabbról jött. Cristina érezte, hogy leeresztik a nedves talajra. A fűszálakon megtelepedett harmatot éhesen beszívta a rajta lévő pamut póló. A hideg nedvesség kellemesen hűteni kezdte a hátát, aztán kicsit elvesztette az eszméletét.

Amikor felébredt, minden megváltozott. Kinyitotta a szemét, és egyenesen belenézett a Napba. Nem hunyorgott, nem könnyezett, csak nézte a Napot. Ráébredt, hogy nagyon fázik. Arra gondolt, milyen jó lenne, ha a meleg sugarak elérnék a bőrét, és felolvasztanák a benne lévő fagyosságot. Pár másodperc múlva elmosolyodott, mert langyos, majd egyre melegebb fuvallat kezdte simogatni.

– Érzitek ezt? – Eva szavai olyan hangosak voltak a lány fülének, mint az ágyúdörgés. Odafordította a fejét, de csak fényességet látott. Aztán a kép, mintha az akaratának engedelmeskedne, elkezdett sötétedni, majd hétköznapivá vált. – Melegebb lett. Ezt ő csinálja – kuncogott fel a nő.

Cristina felemelte a fejét, aztán lassan felült. Szédült, ezért inkább ülve maradt, de így is látta, hogy Simon és a felesége ott állnak fölötte, és kíváncsian mosolyognak rá. Eva halántékán egy fekete jel volt, de Cristina nem látta tisztán, hogy mit ábrázol. Megfordult, mert már sejtette, hogy kinek az ölében volt a feje. Pán óvatos tekintete felbőszítette. Amilyen gyorsan csak tudott, elhátrált a közeléből, mire a fiú felállt, és utána akart menni. Cristinának eszébe jutott minden. A fájdalom, az iszonyatos lángolás, amikor úgy érezte, hogy leég a bőr a húsáról, és közben kiáltani sem tudott. Aztán az iszonyatos bizsergés, ami elárasztotta az egész testét, és valamit megváltoztatott benne, mert a lány úgy érezte, hogy darabokra esett szét, de aztán rosszul lett összerakva. A düh egyre nagyobbra nőtt, míg egyszer csak kiszakadt belőle. Cristina elborzadva látta, ahogy Pán nekirepül a mögötte lévő fának. A fiú arcán mély vágás jelent meg, mintha késsel végighasították volna a bőrét.

Amikor látta, hogy mit okozott, a szíve őrületes sebességre kapcsolt. Értetlenül nézte, ahogy a körülötte lévő falevelek elkezdenek lebegni, majd egy folyamatosan forgó örvényt alkotva körülveszik. Olyan volt, mint egy fal, ami talán megvédhette volna a külvilágtól, de ahhoz később szánalmasan gyengének bizonyult.

– Hagyd abba, Cristina! Meg kell nyugodnod, vagy megölöd őt! – Eva hangja úgy hatolt át a falevelek gyenge falán, mint egy buborék, ami a füle mellett pattant szét. Cristina biztos volt benne, hogy a „megöl” szó volt az, ami észhez térítette. Belekapaszkodott az őt körülvevő fűszálakba, az egyetlen hétköznapi dologba, amit talált, mélyeket lélegzett, és megtett mindent, hogy lenyugodjon.

A harmadik mély lélegzetre a vadul kavargó levelek egy pillanatra megálltak a levegőben, aztán lassan lefelé kezdtek hullani. Az ereszkedő levélfüggönyön keresztül látta meg először, hogy mit is tett Pánnal. A fiú a pár méterre lévő fa tövében feküdt, és lihegett. A rajta lévő sérülések borzalmasnak tűntek. Az egész arca össze volt vagdosva. A vér keskeny patakokban folyt végig az arcélén, majd az alatta lévő fűszálakra csepegett. A ruhája úgy meg volt tépve, mintha háborúban járt volna. Cristina a szájára szorította a tenyerét, hogy visszafogja a kikívánkozó sikolyt. – Ezt én tettem, istenem, ezt én tettem! – zakatolt az agyában.

Kétségbeesetten nézett körbe, keresett valamit, bármit, ami bizonyítja, hogy egy őrült álomba csöppent, de minden valóságosnak tűnt. Remegő kezével az arcához nyúlt, hogy letörölje a kibuggyanó jéghideg könnycseppeket. Meg akarta állítani az időt, hogy soha ne kelljen látnia azokat a súlyos sérüléseket, amelyeket ő okozott Pánnak. Istenem, kórházba kell vinni! Meg kell vizsgálnia egy orvosnak! Lehet, hogy belső vérzése van, vagy agyrázkódása, esetleg mindjárt kómába esik! Ez az elmélet rögtön meg is dőlt, amikor Pán megmozdult. Elhárította a mellé guggoló Simon segítő szándékát, és lassan feltápászkodott. Tett egy lépést a lány felé. Megtántorodott, de tartotta magát. A következő lépésnél már egy hajszálnyival egyenesebben állt. Cristinával megfordult a világ, amikor látta, hogy a fiú arcán lévő mély vágások elkezdenek összehúzódni. Egy másodperc kellett, és teljesen fel is szívódtak.

Pán közelebb ment, és rátérdelt a lányt körülvevő levelekre. Tenyerével óvatosan megérintette a felhúzott lábát.

– Jól vagy, kicsi? – kérdezte. Ugyanolyan óvatos volt a tekintete, mint a támadás előtt. Mintha nem történt volna semmi!

Cristina nem bírta tovább. Felzokogott, előrendült, és olyan szorosan ölelte át a fiú, ahogy csak tudta.

– Kérlek, mondd, hogy nem én tettem ezt veled! Kérlek… – Cristina kiborult. Tudta, hogy valószínűleg szánalmasan fest, a haja tele lehet falevéllel, a ruhája vizes és fűfoltos, ráadásul összekönnyezi Pán szép kabátját… ja, már nem is szép, mert neki sikerült megszaggatni rajta, miközben majdnem megölte… Isten, miért szórakozol velem? Mi a fenével érdemeltem ezt ki?

Cristina sirámai megválaszolatlanok maradtak, ellenben Pán olyan vigasztalóan, olyan gyengéden ölelte, hogy egy kis idő múlva elapadtak a könnyei. Már nagyjából megnyugodott, de a fiú még mindig átölelve tartotta és dörzsölgette a hátát. Cristina kinyitotta a szemét, és körülnézett. Eva és Simon távolabb álltak, és összedugták a fejüket. Eva aggódó pillantásokat vetett feléjük, míg úgy tűnt, hogy Simon nyugtatni próbálja a feleségét. Cristina kezdte magát kényelmetlenül érezni. Még sosem volt ennyire közel senkihez, mint Pánhoz. Ijesztően jónak találta. Ezért hát, természetesen elhúzódott. Lassan bontakozott ki a szoros ölelésből, próbálta magába szívni annak a melegségnek egy kis részét, ami Pán ölelésében teljesen beburkolta. Egy ideig összeroskadva ült, tekintetét a kezeire szegezte.

– Cris? Kicsim, nézz rám! – A becézés megváltozott, de a hang ugyanaz volt. Cristina felnézett, és egyenesen Pán döbbenetesen kék szemeibe fúrta a tekintetét. Körüljárta arca minden szegletét, de nem talált rajta sérülést. A bőre teljesen ép volt. Cristina akár azt is hihette volna, hogy nem történt semmi, de ott voltak a vérfoltok a fiú bőrén bizonyítéknak. Odanyúlt, hogy megérintse az egyiket, de félúton lehanyatlott a keze. – Hé, nem fogsz kiborulni megint, ugye? Másodjára sokkal bonyolultabb és lassabb lenne meggyógyulnom.

– Már jobban vagyok – köszörülte meg a torkát a lány.

– Az jó. Mert beszélnünk kell.