Másvilág 1. rész

Tizennégy éves voltam, amikor vége lett a világnak.

Az esemény senkit nem ért meglepetésszerűen, bár azt hiszem, hogy az összes ember reménykedett valamiféle megváltásban, egy eseményben, amellyel valahogy túlélhetjük a másnapot. De az esemény nem következett be. Öt éve tudtuk, hogy az nap el fog érkezni, de amikor ténylegesen bekövetkezett, semelyikünk nem számított rá, hogy ennyit fogunk veszteni. Nem az életünket, hanem annál valami sokkal fontosabbat.


Amikor a Nap elkezdte felperzselni a talajt, az a maroknyi ember, aki az első hullám után megmaradt, szétszóródott a vidéken. A tudósok nem tudták, hogy mi az oka a Nap közeledésének, és az évek alatt nem is tudtak tenni ellene semmit. A hullámokban pusztító napkitörések egyre érezhetőbbé váltak, míg körülbelül egy évvel a bejelentés után, már a földfelszínt ostromolták. Lassan minden elpusztult. Egyre kevesebb nyoma lett a természetnek, a helyét a perzselően forró levegő, és a szikkadt talaj vette át. Nem volt már élet azokban a földekben, így az emberek elkezdtek vándorolni.



Abban reménykedtek, idővel olyan helyre bukkanhatnak, amelyet megkímélt a Nap. A vándorlásra nem volt sok idő. Ezt nagyon hamar megtapasztaltuk. Voltak, akik nappal vágtak neki a vidéknek. Róluk soha többé nem hallottunk. Úgy hittük, a napkitörések már nemcsak a növényzetet és a talajt perzselték fel. Idővel olyan erőssé váltak, hogy felperzselték magát az embert is. Az anyám így halt meg. Legalábbis azt hiszem.



Egyik reggel elindult vízért, és sosem tért vissza. Az apám máig magát okolja, amiért nem vette észre, hogy azon a hajnalon kiszökött a házból. De anyám ilyen volt. Mindent maga akart megoldani. Ha meglett volna hozzá a hatalma, a világ megmentését is magára vállalja. Ekkor voltam tíz éves. Az apám még hónapokig nem adta fel, minden éjjel kijárt, hogy valamilyen nyomot találjon hozzá, de nem járt sikerrel. Néha megengedte, hogy én is vele tartsak. Az első alkalommal azt hittem, hogy majd nekem sikerülni fog. Majd én rátalálok az anyámra. Hiszen ki szerethetné nálam jobban? De ahogy teltek a napok, majd a hetek és a hónapok, egyre távolabb kerültünk a reménytől. Olyan volt, mintha az anyám elpárolgott volna. Azzal vigasztaltuk magunkat, hogy védett helyet talált, csak nem tud hazajönni. Hogy valójában jól van. De mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz.



Fél év telt el. Az apám egyik nap elém állt és bejelentette, hogy el kell költöznünk. Aznap sírtam először, mióta félárva lettem. Iszonyúan nehéz volt elszakadnom attól a helytől, hisz még mindig hittem, hogy az anyám visszajön. De nem tehettem mást. A várost már szinte teljesen elpusztította a Nap. Az emberek elmentek, mind valami olyan délibábot kergettek a távolban, amiről úgy hitték, elhozhatja a megváltást. A város utcáin csak a kiszáradástól és a fájdalomtól tébolyodott emberek vonszolták magukat. Az apám szigorúan megtiltotta, hogy a közelükbe menjek. Ezek az emberek veszélyesek, mondta, bár én nem hittem, hogy képesek lennének ártani nekem. Én gyors voltam, tudtam futni, ők nem.



Amikor végleg magunk mögött kellett hagyni a családi otthont, nemcsak én sírtam. Az apám is gyakran emelgette a szeméhez az ingujját, hogy valamennyire kilásson a szélvédőn.



Napokig vagy talán hetekig utaztunk, mire megtaláltuk az első alkalmas helyet. Egy kiszáradt folyómederben voltunk, amit mindkét oldalról magas sziklafal szegélyezett. Néhány órás keresés után megtaláltuk a folyó egykori forrását, ahonnan még gyengén csordogált a víz. Aznap úgy ünnepeltünk, mintha aranybányára találtunk volna. Igazi levest ettünk és utána annyi vizet ittunk, hogy egész éjjel fájt a hasunk. Gyönyörű nap volt. Találtunk egy viszonylag hűvös barlangot is, ami menedéket nyújtott a nap elől, így aludni is tudtunk egy kicsit. Egy hónapig tartott. A víz először egyre vékonyabb patakban csordogált a sziklából, majd teljesen kiszáradt. Tovább kellett állnunk.



A mostani helyünk volt a huszonnegyedik. Azt hiszem. Az ember egy idő után már nem is akarja számolni. A viskó, amit pár éve találtunk, hófehér deszkákból épült egy, a földfelszínnél csak kevéssel mélyebb völgyben, aminek a legmélyebb pontján még felfedeztünk pár megsárgult mohatelepet. Az apám teljesen izgalomba jött a látványtól, és bejelentette, hogy maradunk. Másnap elkezdte az ásást. Néha én is segíthettem neki, de nem bírtam sokáig. Tudtam, hogy mire akar bukkanni, és fájt látnom az arcán a minden napos csalódottságot.

Aztán egy nap egyszerűen csak megtörtént. Egy vödör kiásott homokot öntöttem ki, amikor ordítást hallottam. A nevemet ordították. Visszaszaladtam a hatalmasra nőtt gödörhöz, amelynek a mélyén észrevettem valami fel-le ugrándozó fehérséget. Az apám volt az, egy hatalmas tónak a közepén ugrált. Szétfröcskölte a körülötte örvénylő vizet és közben eszeveszetten nevetett. Egy földalatti barlangra sikerült ráakadnunk, amit egy eddig ki nem apadó barlangi folyó táplált. Beugrottam apám mellé, és órákig csak fröcsköltük egymást a vízben, miközben nagyokat nevettünk a butaságunkon. Aztán csak feküdtünk, miközben fogtuk egymás kezét és hagytuk, hogy a víz kimossa belőlünk a felgyülemlett kétségbeesést.



Akkoriban úgy tűnt, a Nap már nem jön ennél közelebb. Úgy tűnt, kaptunk egy kis haladékot. Annak ellenére, hogy már nem volt gondunk a vízre, apám idővel ismét gondterheltté vált. Esti beszélgetéseink csak arról szóltak, hogy kell lennie még odakint túlélőnek. Az nem lehet, hogy csak mi ketten maradtunk ebben a világban.



Folyt. köv.