Pénzes Ő 2. rész

Először is, köszöntöm az első két rendszeres olvasómat! Örülök, hogy itt vagytok! Másodszor itt az új történetem második része. Elég fura, hogy új történetnek hívom, de sajnos eddig nem kaptam egy címjavaslatot sem! :(
Bár, megértem, eddig nem sokat olvashattatok belőle. De most egy hosszabb rész következik, ez talán segíteni fog a kreatív oldalatok megmutatásában! Címötleteket, véleményeket továbbra is a facebook oldalamon várok. Nagyon! És örülnék itt néhány kommentnek is. Csak, hogy tudjam, mindent jól csinálok! :)



Cristina összepakolt még néhány nélkülözhetetlen szerszámot, felvette a legfeketébb ruháját, az övébe tűzte nagyteljesítményű zseblámpáját és elindult. Az ajtóból még visszafordult, mert az asztalán felejtette az iPod-ját, amire feltöltötte az összes Ocean’s film zenéjét. Csak, hogy ihletet kapjon.

A leggyorsabb utat nem választhatta, mert az a metróaluljárón keresztül vitt volna, ami ugye, jócskán be van kamerázva. Tehát maradt a mocskosabb és büdösebb út, a városi csatornahálózaton keresztül. Cristina bedobta a cuccait a hátizsákba, külön figyelmet fordítva rá, hogy az orrcsipeszt majd hamar megtalálja a sötétben, ha szükség lesz rá. Aztán beszállt Orina éjfekete Mercedesébe, amit külön erre az éjjelre vett kölcsön a házisárkánytól. Praktikus volt, mert a színe jól beleolvadt az éjszakába. Az óriási raktérről már nem is beszélve.

Cristina a város másik végébe hajtott. Úgy választotta ki a csatornabejáratot, hogy távol legyen a lakásától, így nehezebb lesz majd hozzá kötni a rablást. Az egyetlen hátránya az volt a dolognak, hogy így sokkal több időt kellett eltöltenie a csatornahálózatban való bóklászással.

Odalent sötét és hideg volt, de Cristina nem érezte. A fülében dübörgött a jó zene, kis piros virágos gumicsizmája nem engedte át a vizet, a szagokat egyáltalán nem érezte az orrcsipesznek köszönhetően – ezért egy kicsit vállon is veregette magát –, és viszonylag jól is látott a zseblámpának köszönhetően. Rápillantott a kezében lévő apró térképre, amit ő maga készített, és fütyörészve elindult dél felé államkincstárat rabolni.

Viszonylag hamar odaért az ominózus feljárathoz. Kicsit megkopogtatta a kalapácsa hegyével a feljáratot lezáró kőlapot, és úgy ítélte, hogy nem túl vastag. A célra irányította a zseblámpát és marokra fogva a kalapácsot, jól odasózott a kőlapra. Először nem történt semmi, de a harmadik csapásnál már érezte, hogy enged az anyag. Apró repedések szaladtak szét a kövön, mire a negyedik ütést is bevitte. Ötödjére pedig teljesen darabokra esett és a felette lévő rekeszből kiömlött az odatöltött apró szemű kavicstörmelék. Cristina egyenesen a fejére kapta az áldást, és épp azon kezdett agyalni, hogy milyen samponnal fogja ezt kimosni a hajából, amikor hangokat hallott. Egész pontosan fütyörészést. Valaki épp az It’s My Life-ot fütyülte meglepően jó muzikalitásról téve tanúbizonyságot. Cristina akaratlanul is dúdolni kezdte a dalt és eszébe jutott, hogy Majának van egy príma kis ritka fogú fésűje, amivel biztos ki tudja majd szedni a kavicsokat. Aztán képzeletben kupán vágta magát, és elkezdett jobban fülelni. A hang megszűnt. Óvatosan megkocogtatta a következő kőlapot, ami az utolsó volt, mely elválasztotta végső céljától, és megint fülelt. Semmi. Ekkor lélegzett csak fel. A felfokozott izgalomnak tudta be, hogy már hangokat is hall.

Újabb stratégiai csapásokat helyezett el a kőlapon és az ugyanúgy széttört, mint elődje. Cristina bejutott. Örömmel látta újra a már első pillantásra is ocsmánynak tűnő linóleumot. Örült, mert ezen a linóleumon heverésztek a duci kis pénzeszsákocskák. Mielőtt bemászott volna a kamrába, elindította az óráján lévő stoppert. Még az elején kiszámította, hogy három perce lesz arra, hogy elegendő mennyiségű pénzeszsákot pakoljon le a nyíláson, mielőtt az éjszakás biztonsági őr újra felbukkanna. Áldotta azt az éles elméjét, hogy még arról is gondoskodott, hogy a behatolást ne vegyék észre túl hamar. Még napokkal korábban megszemlélte a nyílás várható méretét és vágatott magának egy ugyanolyan méretű, kissé jobban megerősített, de könnyebb anyagból készült kőlapot, amit ugyanolyan ocsmány linóleummal ragasztott le. Az eredmény egy könnyű kis fedél lett, amit egyszerűen elvihetett a hátizsákjában a helyszínre és miután végzett, visszahelyezheti majd a helyére. Még gyorsan dermedő kötőanyagot is szerzett, amivel rögzíthette a lapot. Várhatóan nem sokáig tart majd ki, de Cristina ennyire előre már nem volt hajlandó gondolkodni.

Gyors mozdulatokkal húzta fel magát a nyíláson keresztül, és ismét éles eszét kellett méltatnia, hogy szorgalmasan eljárt a pilates óráira. Mikor végre talpon volt, körbepillantott, hogy ellenőrizze a terepet. Minden normálisnak látszott. Odasietett a halomban álló zsákokhoz és két kézzel megragadta a legközelebbit, hogy a lyukhoz cipelje. Ekkor hallotta fél füllel ismét felcsendülni Bon Jovi-t. Halkan letette a zsákot és lassú léptekkel a halom szélére sétált.

Egy fiú volt a másik oldalon. Fülhallgató volt a fülében és épp az egyik kis duci zsákot dobta le egy pont ugyanolyan lyukba, mint amilyen az övé is volt a másik oldalon.

-                     Eszem megáll! – gondolta Cristina. – Ki az a hülye, aki betörés közben zenét hallgat? – Aztán észbe kapott, és kihúzta a másik füléből is a fülhallgatót, ahol ismét felcsendült a hangos zene. A lány a betyárbecsületre gondolt és az íratlan kódexre, ami kimondta, hogy nem áruljuk el bűnözőkollégánkat. Vagy valami ilyesmi… Ezért merte megszólítani a fiút. Szép nőiesen belerúgott a mellette lévő pénzeszsákba, hogy felhívja a figyelmét.

-                     Hé, haver! – vetette be a korábban begyakorolt bűnözős-rekedtes hangját. – Ez az én bulim!

-                     Mi a franc? – rezdült meg a srác, és döbbenten nézett a felette álló lányra. Cristina elrettentőnek szánt pillantással nézett bele az elképesztően szép kék szemekbe, és összehúzta a szemöldökét. Érezte, még baj lesz. Ez a srác nem is srác. Sokkal inkább férfi. Az álsrác kikapta a fülhallgatókat a füléből, és két lépéssel a lány mellett termett. – Ki a fene vagy te, és mit csinálsz itt? – kérdezte dühösen, de aztán látva a lány felszerelését és a nyakában lógó fülhallgatót, kicsit felengedett és elvigyorodott. – Nocsak, ki gondolta volna, hogy összefutok egy kollégával? És pláne, hogy ilyen csinoskával.

-                     Azonnal vedd le rólam azt az enyves kezed és húzz el innen, mert én voltam itt előbb! – Cristina rendkívül büszke volt erre az egy kinyögött mondatra, ami nem is hangzott olyan remegősen, pedig rendesen beijedt, mikor érezte, hogy a kedves kolléga milyen erős.

-                     Bagoly mondja verébnek, kislány! Nem megyek sehová! Legalábbis még másfél percig nem. De elmondom mi lesz. Ahogy látom, egy srófra jár az agyunk – siklott a tekintete Cristina azonos méretű „bejárata” felé. Mi lenne, ha mindketten gyorsan elintéznénk az… elintéznivalónkat, és mennénk a magunk útján. Jut ebből mindkettőnknek. Ha elkezdünk veszekedni, még mindketten lebukhatunk. Na, áll az alku, kislány? – kérdezte, és újra megszorította a meglepően izmos kis karokat, hogy nyomatékot adjon az elmondottaknak.

Cristina Majára gondolt, és gyorsan bólintott. Sietni kell. Csak ez járt a fejében. És még az, hogy vajon nagyon szörnyen néz ki ebben a gyenge megvilágításban az álcázó smink alatt? De ez, hogy jutott eszébe? Nem tudta.

-                     Helyes – mondta a kettesszámú betörő, és elengedte a lányt, majd sarkon fordulva folytatta a pakolást.

Cristina nem vesztegette az időt. A nyíláshoz pakolt összesen húsz darab zsákot, és vissza sem nézve leugrott. Elkezdte lepakolni a szajrét a lent korábban leterített vászonra. Már az utolsónál tartott, mikor látta, hogy erősen fogy az ideje. Nyújtózkodott, de csak nem érte el. Nem hagyhatta ott, mert a belépő őrnek azonnal feltűnne, hogy valaki ott járt, és akkor nagyon hamar lebukna. Végül a kettesszámú tolvaj mentette meg. Megjelent a nyílásnál azzal az önelégült fejével, és a reflektorként világító szemével, majd vigyorogva adta le neki az utolsó zsákot.

-                     Aztán ne egyszerre költsd el, szép kislány! – vetette oda, és villámgyorsan eltűnt a szeme elől.

-                     Ez azt hiszi, jó fej! – mormogta magában Cristina, de végül ő is magasabb sebességre kapcsolt.

A helyére illesztette az álcázó követ, és gyorsan befújta a széleit a kötőanyaggal. Megtette addig, míg kereket old. Várt pár másodpercet és ráütött ököllel a kőre, de az stabilan tartotta magát. Remélte, hogy a másik oldalon is elég meggyőzően néz ki. Mikor végzett, gondterhelten nézett a felhalmozott zsákokra, és előre fájt neki a másnapi izomláz. De nem kényeskedett. A kiterített zsákvásznon húsz, nem épp könnyű zsák hevert, amit a tervei szerint húzni fog egy előre kiszemelt néptelen zsákutcában lévő feljáróig. A csatornán végighúzódott egy vékony járdaszerűség, amit valami olyan – irtóundorítógondolnisemakarokrámilehetaz – anyag fedett be, ami az egészet csúszóssá tette. Rendkívül csúszóssá. Cristina ezért is nem ezt a járdát használta, mikor odafelé tartott, de most rendkívül jó szolgálatot tett, mert így könnyebb volt elhúzni a zsákokat a célig. Batyut csinált a zsákvászonból, hogy ne potyogtassa el a szajrét útközben, aztán belelépett a csatorna bűzös vizébe, és elkezdte húzni hatalmas csomagját. Nem ment könnyen. Sőt, Cristina úgy gondolta, még soha életében nem került ennél nehezebb és büdösebb helyzetbe. De tudta, hogy ki fogja bírni. Az út végére már olyan hangosan lihegett a megerőltetéstől, hogy az már az illetlen hangtartományba tartozott. De célhoz ért. És még ideje is maradt a kipakolásra, mielőtt megvirrad.

A Mercedes csomagtartójába még épp belefért az utolsó pénzeszsák, amikor hármat ütött a közeli toronyóra. Cristina tudta, hogy késésben van, de biztonságba kellett helyeznie a pénzt, mielőtt hazamegy. Elvégre nem azért vállalt ennyi megpróbáltatást, hogy aztán amatőr módon a csomagtartóban utaztatott zsákok miatt bukjon le. Ezért beindította a kocsit, és egyenesen a kikötő felé vette az irányt. Az apja szállítmányozással foglalkozott, mielőtt találkozott volna Orina anyjával, aki végül a vesztét okozta. Több szempontból is. Először a pénzéhsége miatt rávette, hogy kótyavetyélje el a jól menő vállalatát, aztán amikor megromlott apja egészsége, különféle indokokat talált ki, hogy miért nem választhatják a drágább kezelést. Olyan volt, mint egy pók. Olyan erősen körülfonta az áldozatát, hogy annak esélye sem legyen túlélni a találkozást. Végül az apja betegsége hetek alatt olyan mértékűvé súlyosbodott, hogy még a drágább kezelés sem tudta volna megmenteni. Cristina elveszítette a második szülőjét is, helyette kapott egy mostohát, aki gyűlölte, és egy testvért, aki megkeserítette az egész gyermekkorát. Az érettségi után Cristinának elég pénze jött össze az iskola utáni munkáiból, hogy Majával együtt ki tudja fizetni egy apróbb lakás bérleti díját, közvetlenül a műszaki egyetem mellett, ahová felvették őket.

Cristina visszatért a jelenbe, és ismét az útra koncentrált. A kikötőben volt még pár olyan raktár, ami annak idején az apja cégéé volt, és most használaton kívül álltak. Cristina akkor szerezte meg az egyik kulcsát, amikor visszament az apja házába azzal az ürüggyel, hogy el akarja hozni az ott felejtett cuccait. Orina anyja Fédra végig a sarkában volt, hogy ellenőrizze, nem lop el semmit. A saját házából! Cristina egész idő alatt meg akarta mondani neki, hogy mit gondol róla és a drágalátos lányáról, de visszafogta magát. Öt percre sikerült csak egyedül maradnia, mialatt kiemelte a neki kellő kulcsokat a garázsban lévő fiókok egyikéből. Biztosan tudta, hogy Fédra sosem fogja keresni, hisz azt sem tudta, hogy hol is volt az apja cégének a telephelye.

Amikor a lány a raktár bejáratához parkolt, megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy az éjjeli őr a megszokott módon épp a Született feleségek ismétléseit nézi a tévében, miközben fagyit nyalogat. Szegény Earl! Cristina kiskora óta ismerte. Ötvenegy évesen még mindig az anyjával élt, akinek nem mondta meg, hogy ő a lelke mélyén valójában egy lány, aki odavan a rózsaszín körömcipőkért, és a sztracsatellás fagyiért.

Cristina megcsóválta a fejét, és elkezdte kipakolni a zsákokat. Már kész terve volt, hogyan „mossa tisztára a szajrét”, ahogy a nagy öregek mondanák. Pár nappal korábban megtette az előkészületeket: a városban lévő összes bankban titkosított számlát nyitott, amelyen majd kisebb összegeket helyez el. Úgy tervezte, hogy némi várakozási idő letelte után elkezdi ezeket apránként átutalni egy közös számlára, amit Maja nevére hozott létre. Tudta, hogy a terve nem tökéletes, bármelyik mozzanatba hiba csúszhat, de bízott benne, hogy a nagy öregek szellemei mellé álltak, amikor a terv megszületett a fejében, és később is segítségére lesznek. Hosszan tanulmányozta a leghíresebb tolvajok és bankrablók történeteit, és úgy vélte, esélye lehet megúszni, ha végig nyugodt és észrevétlen marad.

Miután végzett a pakolással, bezárta a raktár ajtaját és hazahajtott. A szobája ablakában égett a villany. Elmosolyodott, amikor elképzelte, hogy szegény Maja bizonyára egész éjjel fent volt, és őt várta. De amikor a szobájába lépett, egy teljesen más kép tárult elé.