Pénzes Ő 4. rész

Mivel ma van egy kis időm, és szeretném, ha minél több címjavaslat érkezne vasárnapig az új történetre, ezért felrakok még egy részt. Így ti is jobban megismeritek a történetet, és talán kapok még sok-sok címjavaslatot! A facebook-on összegzem, hogy eddig miket küldtetek! :)

Miután Orina és az anyja kifejtette, hogy mennyire hálátlan, amiért a saját testvére autóját lopta el, felvázolták előtte, hogy milyen program vár rá a nyári szünet alatt. A követeléseiket pontokba szedték, majd egy mutatós „kis” listában (körülbelül 2 és fél méter hosszú volt/nap) átadták a lánynak.

Cristina látta fuccsba menni a nyári – pénzt is fizető – munkákról szőtt álmait, de beletörődött a helyzetébe. Sőt, szinte örült is neki, hogy nem lett nagyobb baj a kis éjjeli kalandjából. Azóta egyfolytában bújta az újságokat, de egyik sem számolt be róla, hogy észrevették volna az eltűnt pénzt. Két hét telt el, ezalatt Cristina kezdett megnyugodni. Maja már ismét beszélt vele, de nem volt hajlandó szót ejteni a pénzről. Csak annyit mondott, hogy nem kíváncsi rá mit művel vele a lány, de ő nem akar tudni róla. Cristinának ezzel szemben továbbra is feltett szándéka volt, hogy segít Maja családjának. Csak még azt nem tudta, hogy fogja megtenni.

Rabszolgaságának negyedik hetében egészen másfajta munkáról kapott parancsot, mint az addigi padlósúrolás, mosogatás, főzés, és alázatosan nézés. Orina kárörvendő vigyorral jelentette be, hogy ezentúl az estéire is igényt tart, mivel a klubjában felmondott egy pincérnő, akit helyettesíteni kellett. Természetesen ezért sem volt szándékában fizetni, de a lány ezen már meg sem lepődött. Felhívta Maját, hogy az aznapi takarítónősködés után még pincérnősködnie is kell, és legyen szíves, ő is vonszolja a fenekét Orina klubjába, hogy legalább legyen ott egyetlen normális ember, akihez majd szólhat, miután minden piálni akaró vendégnek a kedvére tett.

Az egyes számú munkája után Cristina fültőig mocskosan hazavánszorgott, lezuhanyozott, aztán ledőlt az ágyára. Teljes 10 percig sikerült azt képzelnie, hogy ő most alszik, de megszólalt a telefon, és Orina közölte, hogy a kötelező pincérnői viselet náluk a fekete miniszoknya, és az ugyancsak fekete kötős felső. Cristina nem merte megkérdezni, hogy mit jelent a kötős felső, inkább felkelt és kinyitotta az ajtót az érkező futárnak, aki az új egyenruháját hozta. Nagyon hamar rájött, hogy a kötős felső soha nem lesz az ő műfaja. A szoknya még épp határon belül volt, eltakarta, amit el kellett takarnia, de az a felső… Isten nevére, a lány tudta, hogy nagyon rossz éjszakája lesz abban a felsőben.

A klub nem is volt olyan ízléstelen, amilyennek Cristina képzelte. A belső teret a vörös és az arany szín uralta, amibe némi fekete minta is vegyült itt-ott. A bárpult végighúzódott a baloldalon a terem teljes hosszán, és arany színnel volt kivilágítva. A tánctér tágas volt, de így sem lehetett volna ott egy plusz emberrel több. Úgy tűnt, a környékről mindenki Orina klubjába járt kiengedni a gőzt. Pár perccel később Cristina arra is rájött, hogy mi volt ennek a fő oka.

A színpadon felcsendülő zene olyan mellbevágó hatással volt rá, hogy hosszakat kellett lélegeznie, mire ismét eszébe jutott, hogy hol van, és mi a dolga ott. Otthagyta a személyzeti bejáratot, majd elindult a szokatlanul hosszú bárpult felé. Út közben valaki a színpadon belekezdett egy dalba. Az a reszelős, mély hang olyan hatással volt Cristinára, amit jó pár hete nem érzett. Szörnyű gyanú ébredt benne, de nem tudta ellenőrizni. A tömeg szinte az egész színpadot eltakarta, az énekesnek csak a feje búbja látszott ki.

A lány mindenesetre folytatta az útját a bárpult felé, ahol hozzá hasonló ruhában lévő lányok dolgoztak. Egy vörös hajú idősebb nő, Olga fogadta a lányt, felületesen elmondta neki, hogy mi lesz a dolga. Továbbá megmutatta az öltözőket, és bemutatta a többi lánynak is. Cristina belátta, hogy kénytelen lesz átöltözni a munkaruhájába. Olga sejthette, hogy nem lesz egyszerű dolga, ezért vele ment, hogy segítsen neki. A szoknya még egyszerűen ment, azt Cristina egyedül is fel tudta húzni, de a felsőnél tanácstalan volt. Hogy csináljon felsőt két darab egy méteres fekete selyemből? Szerencsére Olga már egy jó ideje a szakmában volt. Kivette a lány kezéből a selyemdarabokat, aztán három egyszerű mozdulattal úgy tekerte körbe a nyaka és a dereka körül, hogy egyetlen merész szabású felsőt alkotott belőle. Cristina csak ámult az eredménytől, amikor a tükörbe nézett. Nem úgy nézett ki, mintha önmaga lenne. Úgy nézett ki, mint egy nő, aki túlságosan is kimutatta a melle fehérjét!

Úgy döntött nem tetszik neki, és vissza akarta venni a fekete pólóját, amiben a klubba érkezett, de Olga felvilágosította, hogy olyat nem tehet. Orina mindenkinek előírta a kötelező öltözéket. Úgy vélte, ezzel a cuccal becsábítja a hímneműeket a klubjába, és ha már ott vannak, alkoholizálni is sokkal többet fognak, ami az ő pénztárcáját is jobban megnöveli.

Cristina tehát kisétált a dugig lévő klubba. Hirtelen nem tudta, hogy a hasát vagy a dekoltázsát takargassa, mert mindkettőt tök csupasznak érezte. De nem volt sok ideje gondolkodni, mert berántották a bárpult mögé, és egy félrészeg nő egy olyan koktél nevét kiáltotta felé, amiről még életében nem hallott. A lány megvonta a vállát, és nekiállt az italkészítésnek. Próbálta befogadni a rendelkezésére álló rengeteg alapanyagot, és eközben rájött, hogy nagyon nem ronthatja le. És ha mégis, akkor a vendégsereg a mostani állapotában nem igazán fogja fel, hogy mit is iszik valójában.

A lány tehát nekilátott a koktélkeverésnek. Elhatározta, hogy amíg gyakorlatlan, addig a színekre figyel kizárólag. Hiszen csak nem lehet rossz az a koktél, amely színben harmonizáló összetevőkből áll! Fogott egy nagyobbacska shakert, aztán elkezdte önteni bele a hozzávalókat. Pirosas koktélban gondolkodott, ezért egy vérvörös piával kezdte, majd fokozatosan halványabb színű alkoholos készítményeket kevert hozzá. Mikor úgy gondolta, hogy közelíteni kezd a fehér felé, öntött még egy kis vodkát és citromlét az alkotásához, majd jól összerázta. A háta mögött lévő tartóban talált jégkockába fagyasztott gyümölcsöket. Kivett pár szem epret és málnát, egy hosszú pohár aljába süllyesztette őket, aztán lassan ráöntötte a shakerből élete első koktélját.

Elsőre kicsit furcsán nézett ki, ezért Cristina körülnézett, hogy keressen a tetejére valami figyelemelterelőt. Végül úgy döntött, hogy tesz egy szem félbevágott epret a pohár szélére, az talán elnyomja az ital borzalmas ízét. De mire visszafordult a pohárhoz, majdnem leesett az álla. Az ital gyönyörűen öt fázisra különült, a legalján vérvörös volt, és felfelé haladva egyre halványabb színt vett fel. Valaki összecsapta a tenyerét a lány mellett és csodálkozva kérdezte:

-                     Ezt meg, hogy a fenébe csináltad?

A lány megvonta a vállát, és egy zavart mosoly kíséretében az ugyancsak elbűvöltnek tűnő nő elé csúsztatta a koktélt, aki óvatosan kóstolta meg.

-                     Istenem, imádom! – kiáltott fel a nő, aztán elviharzott, és belevetette magát a táncolók tömegébe. Cristina még látta, ahogy megkóstoltatja a koktélt minden szembejövővel, aztán eltűnt.

Ezek után nem volt megállás. Az emberek egymást túlkiabálva próbálták felhívni magukra a lány figyelmét, és még mindig ismeretlen koktélok neveivel dobálták. Cristina mindegyikre bólintott, hogy ismeri, aztán csak ment a saját feje után, és gyártotta az egyre színpompásabb koktélokat. Senki sem panaszkodott. Sőt. Az emberek, akik színes koktélokkal a kezükben táncoltak vagy éppen csak beszélgettek, egyre jobban kezdték érezni magukat. Csillogott a szemük, élvezték a zenét, a társaságot, miközben úgy érezték, soha életükben nem voltak jobb helyen, és nem ittak jobbat, mint azon az éjszakán.

A legfurcsább az egészben az volt, hogy Cristina maga sem tudta, hogy sikerült megalkotnia ezeket a különleges koktélokat. Mint mindent, ezt is érzéssel csinálta, és megfűszerezte egy csipetnyi realitással, amiről szerette azt hinni, hogy a személyisége alapját alkotja. Furcsállta, hogy bár végig a torkában dobogó szívvel dolgozott az alkotásokon, egyszer sem nyúlt mellé, nem ütött le, és nem tört el semmit. Sőt, úgy látszott, mintha az izgalma az általa készített italokban csapódna le. Egy idő után azt vette észre, hogy már nem érkezik több megrendelés, a klubban lévő összes ember a párjával vagy a barátnőjével beszélget és táncol.

A többi felszolgáló kihasználta a szokatlan szünetet, és azzal a felkiáltással, hogy az új lány majd tartja a frontot, kiszöktek cigizni. A lány kicsit pánikba esett, de nem tehetett mást, dolgozott tovább. Pár óra eltelt, mire kezdtek megritkulni a rendelések.

Cristina elégedetten sóhajtott fel, amikor végre volt egy perc pihenője. Rákönyökölt az aranyszínben pompázó bárpultra, becsukta a szemét, és átadta magát a színpad felől érkező zenének. Pár másodperc kellett csak, hogy úgy érezze, az a zene benne szól, a lelkében dübörög, és a puha ujjakkal simogatja megfáradt tagjait. Az izmai kellemesen remegtek, és kevés hiányzott hozzá, hogy állva elaludjon. Ekkor azonban egy túlságosan ismerős hang pukkasztotta ki a nyugalom felhőt, amin lebegett.

-                     Kaphatnék egy sört, szép kislány?

Cristina az égnek emelte szemeit, és magában felnyögött: „Most muszáj volt ezt?”

De Isten azon az éjjelen nem tartott ügyeletet a klub plafonján, mert nem érkezett válasz. A lány a kettesszámú tolvaj felé fordult, és lassan elindult felé. Útközben átgondolta, hogy is nézhet ki a többórás mixerkedés után, de aztán rájött, hogy jobb ezt nem tudni. Azért még lopva belepillantott a háta mögött lévő széles tükörbe, és lesimította a haját.

-                     Egy sört? Most komolyan? Ennyi mondanivalód van? – kérdezte a lány remélve, hogy a hangja elég magabiztosnak tűnik. Ő most menő csapos volt, akinek az italait zabálták a népek, nem egy ijedt kislány, aki épp az első rablásában vesz részt.

-                     A sör mindig jó döntés. Biztonságos. Nem érhet vele meglepetés. Azok a színes löttyök valahogy nem jönnek be nekem. Olyan, mintha itt mindenki bekábult volna kicsit tőlük. Te gyártottad, mi, rossz kislány?

-                     A nevem Cristina – morogta a lány. – Nem szép kislány, vagy rossz kislány!

-                     Ezer bocsánat, Cris! – tette a kezét a szívére a fiú. – Nem akartalak megbántani. Csak azon az éjjelen – közelebb hajolt, és halkabbra fogta a hangját –, a piros virágos kis csizmádban határozottan kislányformád volt. De ma éjjel – mustrálta végig Cristinát – már pontosan látom, hogy az első benyomás megtévesztő volt. Te már korántsem vagy kislány, ugye? – vigyorgott.

Cristina szava egy kicsit elakadt. Amikor még méterekre volt a pasitól, úgy képzelte, nem is olyan mellbevágó, mint amilyen elsőre volt. De egészen közelről, amikor azoknak a fáklyaszerű szemeknek a hatósugarába került, valahogy leállt az agya.

-                     Az én nevem Pán – mondta a fiú.

-                     Miféle név az, hogy Pán?

-                     Isteni, ha fogalmazhatok így. Egy Pán nevű görög istenségről kaptam a nevem, aki nagyon szeretett bulizni, és nimfákat hajkurászni az erdőkben. – És mindezt úgy adta elő a lánynak, mintha valóban vérségi kapcsolat kötné ahhoz a kujon istenséghez.

Cristinának még mindig nem sikerült újraindítania az agyát. Addig is a szemét legeltette az elébe táruló látványon. Pánon a szemével megegyező színű mélykék póló és fekete bőrdzseki volt. Jól állt neki. Túlságosan jól. Cristina félt, hogy része lesz a kocsonyás láb szindrómában, amikor talált valami mást is, amire koncentrálhat. Az izmos, gyönyörűen domborodó, szexi… szóval a mellkasán egy széles bőrszíjat vett észre keresztben átvetve. A szíj egy gitárhoz csatlakozott, ami a hátához simult.

-                     Te voltál az a színpadon! – kapott észbe a lány. – Te énekeltél! – Cristina nem figyelt oda magára, elfelejtett közömbös arcot vágni, így tisztán le lehetett olvasni róla, hogy odavolt a zenéért.

-                     Tetszett, mi? – vigyorodott el a fiú.

-                     Nem volt rossz – vonta meg a vállát Cristina, próbálva nem úgy feltűntetni magát, mint egy őrült rajongó. – Nem képzeltem volna, hogy tolvaj és zenész is vagy egyben.

-                     Hé, ha kérhetném, halkabban! Az a nem publikus melóm. Egyébként rólad sem jött le rögtön, hogy csapos vagy!

-                     Nem is vagyok. Lebuktam, ezért kerültem csak ide – közölte a lány.

Pán arcáról leolvadt az állandó vigyor, helyébe feszültség költözött. Felállt, gyors léptekkel megkerülte a pultot, aztán átbújt az elválasztó kordon alatt. Cristina hátrálni kezdett, amikor látta, hogy egyenesen felé tart. Pán beérte, megfogta a könyökét, és az egyik hátsó helyiségbe rángatta, amit raktárként használtak.

-                     Hogy érted azt, hogy lebuktál? Kihallgattak a zsaruk? Megtalálták nálad a pénzt? Beszéltél nekik rólam…?

-                     Engedd el a karom, vadember, és lépj egyet hátra, különben nem mondok el neked semmit! – húzódott el a lány, aztán fájdalmasan megdörzsölte a karját. – Egek, neked nem tanították meg, hogy lányokkal nem illik erőszakoskodni?

-                     Én… igazad van, sajnálom! Nagyon fáj? Hadd nézzem! – Pán végigsimított Cristina karján, és akkor sem hagyta abba a simogatást, amikor újra sikerült a lány figyelmét magára vonnia. – Sajnálom, ha fájdalmat okoztam. Csak egy kicsit bepánikoltam. Életbevágó, hogy soha ne derüljön ki, én is ott voltam azon az estén. El tudnád nekem mondani, hogy mi történt? Pontosan? Kérlek! – tette még hozzá. Cristina megenyhült, de muszáj volt hátralépnie, hogy eltávolodjon a fiútól, mert tartott tőle, hogy ha tovább folytatja a karja simogatását, még azt is bevallja neki, hogy ő gyújtotta fel Rómát.

-                     Nem kell aggódnod – köszörülte meg a torkát. – Nem a pénz miatt buktam le. Hanem a rabláshoz használt kocsi miatt. A mostohatesómtól nyúltam le.

-                     És feljelentett? – döbbent meg a fiú.

-                     Mint mondtam, a mostohatesóm. Tartja magát az ősi hagyományokhoz, és úgy utál, mint a legrosszabb rémálmát.

-                     Attól inkább félni szoktak, nem? – mosolyodott el Pán, és ismét közelebb húzódott.

-                     Tökmindegy. Fő, hogy utál. Letartóztattatott, de aztán meggondolta magát azzal a feltétellel, hogy egész nyárra a rabszolgája leszek. Ennyi a történet – vonta meg a vállát a lány.

-                     Sajnálom, Cris. Tudom, hogy milyen érzés valakinek a jóindulatára bízva élni.

-                     Csak nem téged is fogva tart egy gonosz mostohatesó? – kérdezte a lány döbbenten.

-                     Rosszabb. Engem a mostohaanyám tart fogva. Engem, és a húgomat.

Cristina épp kérni akarta, hogy részletezze, amikor a bárpult felől éles hallózás kezdődött.

-                     Dolgoznom kell… - sóhajtott fel a lány, és nehezen bár, de elszakította a tekintetét Pánról.

-                     Figyelj, kicsi – tette mindkét kezét a lány vállára a fiú –, meg kéne beszélnünk azt a múltkori estét. Mindkettőnk érdeke, hogy elkerüljük a másik lebukását. Ugye egyetértesz? – Felemelte a kezét, aztán lassan közeledett vele Cristina hajához. A lány nyelt egy nagyot, de nem szólalt meg. Hagyta, hogy a fiú hátrasimítsa az előrebukó hajzuhatagot. Aztán azt is hagyta, hogy egyre közelebb húzza magához, míg már nem is látott mást, csak azt a két mélykék tavat a fiú szemei helyén, amelyek szép lassan elnyelték. Érezte az ajkain a másik ajkainak melegét, a csókot, ami még meg sem történt, mégis látta maga előtt, ahogy bekövetkezik. De mégsem abban a pillanatban. Egy újabb éles „hé!” hallatszott előröl, mire a fiú megdermedt, és hátrébb húzódott.

-                     Mi a fenét csinálok? – mormolta, de Cristina nem volt benne biztos, hogy jól hallotta, mert a saját szíve hangosan zakatolt a fülében. – Figyelj, lassan lejár a szünetem, vissza kell mennem a színpadra, és ahogy elnézem, neked is újabb löttyöket kell gyártanod, mert kezd magához térni a nép. De zárás után találkozhatnánk? Tényleg meg kell beszélnünk ezt-azt.

Cristina csak bólintani tudott, mert még mindig nem tért magához a meglepetéstől, hogy megvan még a lába, nem vált teljesen kocsonyává Pán hatására. Tátott szájjal figyelte a színpad felé induló fiút. Elgondolkozott, hogy vajon mennyire csorog a nyála Pán közelében? Annyira, hogy a fiú is észrevegye, vagy csak annyira, hogy a környezete nézze teljesen fogyatékosnak?

Óvatos léptekkel visszament a bárpult mögé. Látta, hogy a többiek még mindig nem jöttek vissza, ellenben a vendégek már újra gyülekeznek a bárpult mögül kíváncsi szemekkel méregetve őt. Cristina megint lesimította a haját, de amikor az arcához ért, rájött, hogy miért bámulják. Tűzpiros lehetett az egész képe, mivel olyan forrónak érezte a bőrét, mintha elaludt volna a napon. Pirulás a la Cristina. Még az anyjától örökölte ezt az átkot, ezért nem is tudott ellene tenni. Genetikus volt.